Tarjányi Eszter

A szellembúvárlat sodrában elveszve

Madách Aladár értekező prózája a századforduló légkörében

Mindössze két olyan könyv jelent meg az alsósztregovai birtokán gaz­dál­ko­dó “sasfiók” neve alatt, amely értekező prózának nevezhető. Az egyik egy fordítás, amely­hez Madách Aladár bevezetőt és függeléket írt, azaz szinte a fő­szö­veg­hez hasonló terjedelmű tanulmányokkal egé­szí­tette ki, a másik pedig már egy önálló könyv. Az első 1884-ben je­lent meg és Alfred Russel Wal­lace művének a fordítása, amely A gya­kor­lati spiritualizmus vé­del­me címet viseli. A másik A szellembúvárlat irány­eszméi címmel 1899-ben jelent meg. Mind a két kötetnek ez az el­ső és eddig utolsó kiadása. Nem csoda hát hogy csak nehezen elér­he­tő könyvritkasággá váltak.

      A szellembúvárlat, amelynek Madách Aladár szinte apostolává es­kü­dött fel, gyakorlatilag kimerítette írói tevékenységét. Nemcsak a két könyv, hanem számos cikk, tanulmány mutatja az alsósztregovai szel­lem­idéző el nem lanyhuló érdeklődését kedvenc témája iránt. Ezekben is találhat érdekességeket hellyel-közzel az olvasó,¹ de többnyire az em­lített könyvekben bemutatott eszmerendszert részletezik, fejtik ki új­ra és vonatkoztatják az éppen tárgyalt témára.

      Madách Aladár e két könyve csupán egyetlen témát jár körül. A szel­lemidézés, a spiritizmus – vagy ahogy ő nevezte a szellembúvárlat – tanításainak és a hozzá kapcsolódó, kapcsolható eszmerendszerek át­te­kintését. Madách Imre fiának ilyen irányú tevékenysége lehet, hogy meg­lepi, és talán meg is “ijeszti” az olvasót. Más jelentéstartalmakat vett azonban fel akkor még ez, mint ami manapság társul az ilyen jel­le­gű tanításokkal: kevéssé számított még annyira lenézett és gyanús je­len­ségnek, mint ma. A XIX. századvégnek ez a különös hajtása ugyan már akkor is elindult azon az úton, hogy azzal a pejoratív megítéléssel ta­lálkozzon, ami manapság is él a köztudatban, csak akkor még könnyeb­ben lehetett felmentést kapni alóla. Madách Aladár ezt a fel­men­tést nem tudta elnyerni. Valószínűleg a spiritizmus iránti, szinte már mániává fajuló lelkesedése az, amely a kortársai számára gyanússá tet­te. Nemcsak a vele nevelkedő Balogh Károly² és fia³ nyilatkozott nem túl hízelgően róla, hanem a Madách Aladárt csak hírből ismerő Justh Zsigmond is a terheltséget vette észre a szellemidézés iránti túl­sá­gos elkötelezettségében.⁴ Valószínűleg az ezekben a megjegyzé­sek­ben jelentkező elítélő hangnem nem egyértelműen a lelkesedés tárgyát ér­te, vagyis nem a szellemidézés egyértelműen a “ludas” abban, hogy Ma­dách Aladár különös csodabogárrá vált a kortársak és az utókor sze­mében is. Sokkal inkább az a mód vált természetellenessé, ahogy ezt az érdeklődését kiélte. Madách Aladár ugyanis a vizsgált tárgyhoz va­ló kritikus viszonyt nélkülözte, hiányzott nála az objektív tá­vol­ság­tar­tásnak még az igénye is, lelkesedése a naiv rajongó már-már má­ni­á­kus túlfűtöttségére hasonlított. Képtelen volt arra, hogy központi tár­gyát, a szellemidézés jelenségét eltávolítva magától, átlényegítve vizs­gál­ja és értelmezze át. Találhatott volna pedig ekkoriban példát erre, ame­lyet a témájában alaposan tájékozódó, idegen nyelveken könnyen ol­vasó anglomán Madách-fiú felismerhetett volna. Az a hagyomány ugyan­is, amely Madách Imre fiának a figyelmét olyannyira lekötötte, ek­koriban európai látókörű – és sok esetben esztétikai igényű – ér­dek­lő­dést takart.

      Anatole France már 1890-ben megjegyezte, hogy “e korszak szá­mos irodalmi művének megértéséhez szükség volt az okkult tu­do­má­nyok bizonyos ismeretére. A mágia hatalmas helyet foglalt el költőink és íróink képzeletében. Elragadta őket a láthatatlan örvénylése, üldözte az ismeretlen képzete, és az idő visszatért Apuleiushoz és a tralles-i Phle­gónhoz.”⁵ Paul de Man pedig a szimbolizmus egyik fontos, noha nem kimerítő aspektusát veszi szemügyre, amikor megfigyeli, hogy “Bau­delaire – csakúgy mint Yeats – érdeklődött és bizonyos fokig be is avatódott az okkult tudományokba. A tizenkilencedik században (ami­kor pedig már […] rossz híre kelt a hermetikus hagyománynak) sem találni még egy olyan intellektuális hatást – beleértve a ha­gyo­má­nyos kereszténységet ­–, amely ekkora hatással lett volna írók egész so­rá­ra: Blake, Balzac, Gérard du Nerval, Baudelaire, Villiers de l’Isle Adam, valamint hozzánk már közelebb, Yeats, Rilke, Stefan George és a francia szürrealisták, hogy csak néhányat említsünk.”⁶ Mircea Eliade két korszakot, a XVIII. század végén, XIX. század elején jelentkező, majd a XIX. szá­zad második felében újraéledő okkult érdeklődésű iro­dal­mat veti össze, olyan neveket és műveket említve, mint Goethe (Wil­helm Meister ván­dor­évei), Schiller (A szellemidéző), Jean-Paul (A lát­ha­tat­lan páholy), Achim von Arnim (A koronaőrök), Novalis (A szai­szi ta­nonc), Za­cha­ri­as Werner (A völgy fiai), Charles Nodier (Trilby, Jean Sbo­gar), Bal­zac (Séraphinta). Az e művekben ta­pasz­tal­ha­tó okkult mo­tí­vum Eliade sze­rint “reményt tükröz egy személyi vagy kol­lektív meg­ú­ju­lásra (re­no­vatio): reményt az ember eredeti mél­tó­sá­gá­nak és ha­tal­má­nak vissza­ál­lítására”. Az utána jövő időszakból – a XIX. szá­zad má­so­dik fe­létől in­dítható áramlatban – pedig Baudelaire, Ver­la­ine, Laut­ré­a­mont, Rim­baud, André Breton nevét említi és az okkult sze­repét ekkor már a lá­za­dásban látja, amely a hivatalos vallás, etika, tár­sadalmi er­köl­csök és esz­tétika ellen irányul.⁷ Talán elég is ennyi ne­vet és te­kin­tély­ér­vet fel­so­rolni ahhoz, hogy láthatóvá váljon az, hogy a XIX. század misz­ti­kus tra­díciója nemcsak lenézendő, lenézhető irány­vo­nalat jelentett.

      A költői világképpé alakítás Madách Aladár számára is adott volt. A vele személyes ismeretségben levő, a szellemidézésről tőle halló Kom­játhy Jenőnél tapasztalható is az okkult látásmód poétikai transz­for­mációjára és egyéb filozófiai nézetekkel való szintetizációjára tö­rek­vés. Madách Aladárnál azonban az érdeklődés túl konkrét maradt. A spiritiszta és egyéb okkult tudományok ismerete az elvo­nat­koz­ta­tás­tól való tartózkodás miatt – na és persze a kisebb tehetség miatt is – meg­akadályozta a költői kibontakozást, egy, esetleg a szimbolizmussal kap­csolatba vonható poétika kialakítását. A hangok a pusztán című kö­te­tének versei, amelyeket szellemidéző élményből szokás magyarázni, in­kább csak az általa spiritualizmusnak nevezett szellemidézés prog­ram- és vitaszövegeiként hatnak. Mentségéül szolgáljon azonban, hogy a ha­zai okkult mozgalom ilyen felfogásában nem különül el Ma­dách Ala­dár a többiektől, inkább a Komjáthy-féle változat tűnik út­tö­rő­nek. A magyar művészeti gondolkodásban szinte általános ez a konk­rétabb ér­dek­lődés, az átlényegítéstől, az elvonatkoztatástól való tar­tózkodás.⁸

      Nem is költészettörténeti szempontból érdekesek hát Madách Ala­dár szellemidézésről, és annak rokonmozgalmairól írt dolgozatai. Az ő ese­tében sem az elméleti, sem az esztétikai látásmód nem válik meg­ha­tá­rozóvá, hanem sajátos természettudományos érdeklődés vezérelte a szel­lembúvárlat széleskörű vizsgálatához.⁹ Művelődéstörténeti szem­pont­ból jóval több felmentés adható a szerzőnek. Az okkult felé for­du­ló természettudományos érdeklődés e korszaknak szintén átfogó je­len­sé­ge. Madách Aladár szenvedélye, amely a hazai környezetből nézve kü­löncségnek látszott, az európai körképéből nézve sokkal érthetőbb, hi­szen a kor átfogó szellemi érdeklődésébe illeszthető. Ekkoriban ugyan­is nemcsak költők, hanem jelentős tudósok neve is összefonódott a szellemidézéssel. A természettudomány erős kihívásnak értékelte a szel­lemidéző mozgalmak természettudományos módszertanára em­lé­kez­tető úton elért – hiszen lényegében tapasztalati kísérletekkel dol­go­zó – nagy feltűnést keltő “eredményeit”. Ugyanakkor a szellemidézés és a vele társult mozgalmak nagyon szívesen hivatkoztak a ter­mé­szet­tu­do­mányos kutatások eredményeire, ezzel is igyekezve saját te­kin­té­lyü­ket, jelentőségüket hangsúlyozni.

      Sorolhatóak ismét a nevek. Elsőként is William Crookes (1832–1919), a XIX. századi tudományos élet egyik legjelentősebb kísérleti fi­zikusának, a tallium felfedezőjének neve, aki a tudományos élet szer­ve­zésében is jelentős szerepet töltött be, számos tekintélyes angol ter­mé­szettudományi társulatnak volt az elnöke. 1871-től kezdődően a kor egyik talán leghíresebb csodamédiumával, Daniel Douglas Home-mal (1833–1886) végzett kísérleteket. Másodsorban a maga korában köz­is­mert német fizikus és csillagász, Johann Carl Friedrich Zöllner (1834–1882) neve, aki a negyedik dimenzióról szóló tanítást fej­lesz­tet­te to­vább és alkalmazta a spiritizmusra, úgy hogy azt átalakította a szel­lem­idézés alkalmával megjelenő szellemek magyarázatára.¹⁰ Ma­dách Ala­dár ismerteti Zöllner elképzelését, de észjárására jellemzően el­ső­sor­ban a mikroszkóp általi bizonyítás hiányát kifogásolja, tehát eb­ben az eset­ben is megmutatkozik az absztrahálástól visszariadó po­zi­ti­vis­ta szem­lélete. A negyedik dimenziós elképzelésről szólva nem lehet el­feledkezni arról, hogy Einstein szerint: “A nem matematikuson ti­tok­za­tos borzongás fut végig, valahányszor a »négydimenziós« szót hall­ja; olyan érzés, amely hasonlít ahhoz, amely a színpadi kísértetek lát­tán fog el bennünket”.¹¹ Nemcsak a szellemidézés és a teozófia kü­lön­fé­le iskolái használták ki a negyedik dimenzióról szóló elképzeléseket, ha­nem – a Minkowski-féle négydimenziós tér elméletén keresztül – az Ein­stein-féle relativitás-elméletnek is egyik ösztönzője volt. Nyugat-Eu­rópában elsősorban nem a matematikai és filozófiai spekulációk ha­tá­sára, hanem a Madách Aladár által is bemutatott, a szellembúvárlat ro­kon mozgalmaként számontartott teozófia révén vált széles körben is­mertté.¹² Kan­din­szkij is ilyen eredetű forrásból szerezte tá­jé­ko­zott­sá­gát arról a szem­léletről, amelyből a festészete, leginkább a kubizmust in­spiráló, megújító térszemlélete is ki­indult, ahogy Apollinaire be­mu­ta­tásából is kitűnik.¹³ Míg a matematikai-fizikai gondolkodásban ez az idő újabb szem­léletét jelentette, addig a művészetekben már egy új­faj­ta lét­mód­dá és látásmóddá lényegült át, amelyen az érzéken túli és az ir­ra­ci­o­ná­lis megjelenési lehetőségét értették. A negyedik dimenzió gon­dolata ugyan­is a XIX. század végére meglehetősen összetett képet mu­tatott. Nem­csak matematikai spekulációk alkalmazták szívesen, utat nyit­va ez­zel a relativitás-elméletnek, hanem a népszerű filozófia és a tu­­do­má­nyos és nem tudományos fantasztikus történetek (pl. H. G. Wells) is kedv­vel használták, sőt az avantgárd művészeti irányzatok je­lentős ösz­tönzést kaptak tőle, és persze a spiritizmus és a teozófia is fel­­hasz­nál­ta tanításai magyarázatára.¹⁴

      A felsorolást zárva, harmadjára maradt Madách Aladár szem­pont­já­ból a legfontosabb, az általa fordított Alfred Russel Wallace (1823–1913) neve is. Az angol biológusé, aki vallotta a természetes ki­vá­lasz­tó­dás gondolatát mint az evolúció magyarázatát, de nem hitte, hogy ez meg­magyarázza az emberi moralitást, intellektualitást, a különbséget, ami az ember és az állat között található.

      Ki is volt a Madách Aladár által feltehetően személyesen is ismert an­gol tudós?¹⁵

      Wallace a spiritiszta jelenségeket valóságosaknak ismerte el és sze­rin­te a természetes kiválasztódás elmélete csak az ember testi fej­lő­dé­sé­re ad választ, de a szellemi, lelki képességek és az öntudat kiala­ku­lá­sá­ra nem.¹⁶ Ennek az ellentmondásnak a feloldása vezérelhette őt a spi­ritizmus vizsgálatához, s feltehetően ez is az egyik oka, hogy a tu­do­mánytörténet nem tartja számon ma Darwinnal egyenrangúként a ne­vét, noha a kortárs német biológus, August Weismann, aki az örök­lő­déselmélet felé fejlesztette tovább a kiválasztódás elméletét, még úgy nyilatkozott, hogy “mindenki tudja, hogy Darwin nem az egyedüli volt, aki felfedezte a kiválasztódás elvét, hogy ugyanaz a gondolat tőle füg­getlenül felmerült Alfred Russel Wallace fejében is […] Mind­ket­tő­jük neve egymás mellett fog fényleni a tudomány egén, mint a két leg­fényesebb csillag”.¹⁷

      Darwinnal párhuzamosan dolgozta ki a természetes kiválasztódás gon­do­latát. Erről szóló dolgozatát Darwinnak küldte el, aki ennek ha­tá­sára fejezte be és jelentette meg gyorsan könyvét a fajok ere­de­té­ről.¹⁸ A biológia története, talán kisebb horderejű megfigyelés mi­att, de Wallace nevét még másért is nagy becsben tartja: “Wallace fur­csa elosz­lást figyelt meg Indonézia lakói között. Ha képzeletbeli vo­nalat hú­zott a szigetcsoporton – később ezt nevezték Wallace-vo­nal­nak –, két biológiai világ különült el (a vonaltól északra és nyugatra a Fü­löp-szi­getek, Borneo, Jáva és Bali feküdt, délre és keletre pedig Lom­bok, Sulawesi, és Új-Guinea). Az egyik oldal gyümölcsrigói, szö­vő­madarai és tigrisei Ázsiával, míg a másik oldal kakadui, mézevő ma­da­rai és ken­gurui Ausztráliával mutattak rokonságot. Egyes helyeken csu­pán 24 km-nyi tenger választotta el egymástól a két területet.”¹⁹

      Madách Aladár prózai írásai közül az első könyv tehát egy fordítás. A természettudomány körében jól ismert Alfred Russel Wallace mű­vé­nek az átdolgozása. Wallace-nak hazánkban – az alsósztregovai spi­ri­tu­alistának köszönhetően – korán megismerték nevét, azonban – újra so­katmondóan a magyar eszmetörténet szempontjából – nem “dar­wi­nis­ta” nézetei, hanem spiritiszta, teozofikus gondolatai miatt. Magyar­or­szágon Wallace nem a darwinizmusért, hanem spiritizmusáért lett is­mert. Ladányiné Boldog Erzsébet a darwinizmus hazai térhódításáról írt adatgazdag könyvében meg sem említi Wallace nevét²⁰ mivel nem ha­gyott nyomot a darwinizmus hazai recepciójában, noha ő volt az, aki­től származtatható a természetes kiválasztódás elméletének dar­wi­niz­musként való elnevezése.²¹

      Hangsúlyozni kell tehát Madách Aladár érdeklődésének meg­ér­té­se­kor a történeti jelleget. Csak a maga korának, a fin de sičcle hazai hát­te­rében érthető és érdemes figyelemre a kétkötetnyi értekezés. Meg­mu­tatja ugyanis, hogy magyar földön is tapasztalható ez az egész Eu­ró­pát átható érdeklődés az okkult tanítások iránt, tehát a lehetőség adott volt. Megmutatja azonban azt is, hogy ez mennyire más arculatot öl­tött itt, mennyire nem tudott hazánkban átütő, megtermékenyítő ere­jűvé ér­ni. Túlságosan korhoz kötött jellege miatt nem tudott még ma is ko­moly­nak tekinthető eszmerendszerré alakulni. Ami a XIX. szá­zad vége fe­lé szellemi erjesztő hatásúnak tűnt Európában, az ha­zánk­ban röghöz kö­tött, különcségnek tartott érdeklődés maradt csu­pán. Madách Aladár köny­vei ugyanis semmivel sem rosszabbak, mint az ekkoriban, e té­má­ról Nyugat-Európában megjelenő művek. Sőt! Ahogy a Wal­lace-for­dí­tás toldalékából is látszik, az alsósztregovai szel­lem­bú­vár még ala­po­sabb, talán még tágasabb látóhatárral rendelkezett té­májában, mint ma­ga Wallace: a szellemidézésen kívül a teozófiára, a mes­merizmusra és az egyéb rokon tanítások áttekintésére is jócskán fu­totta az erejéből.

      A történetiségében érdekesek tehát ezek a különösebb hatás nélkül el­e­nyésző dolgozatok. Meggyőző, rábeszélő jellegük, a szel­lem­bú­vár­lat mellett szóló apologetikus hangjuk is csak a hazai unikum voltában ér­de­mes figyelemre, mai aktualizáló olvasatra nem tarthatnak számot.

      Nem esztétikai, nem is elméleti jellegű, különösen nem filozófiai igé­nyű tehát Madách Aladár érdeklődése, hanem gyakorlati, ta­pasz­ta­la­ti irányultságú. A szellemidézésnek is azt a hagyományát képviseli, amely hazánkban magát a másik irányzattól elválasztani igyekezett ab­ban is, hogy más nevet alkalmazott. Az a szellembúvárlat, amelyet Ma­dách Aladár művelt hazánkban inkább spiritualizmusnak nevezte ma­gát és az angol nyelvű szakirodalomban merült el. Ez az angolos irány jóval tapasztalatibb, mondhatni természettudományosabb igényű, kí­sérletezőbb volt, mint a másik, a franciás, az evolúció tanítását al­kal­ma­zó, magát hazánkban inkább spiritizmusnak nevező és a val­lá­so­sabb érzület felé tájékozódó változat.²²

Vissza