Madácsy Piroska
Francia kritikai “fellángolások” a Tragédiáról
Bene Kálmánnak1
A Tragédia francia fordításainak időpontjai érdekes ritmusban követik egymást: 1863 (Ludovic Rigoudaud) – sajnos a kézirat meglétére azóta sincs bizonyítékunk; 1896 (Charles de Bigault de Casanove) – az első megjelent munka; 1931 (Guillaume Vautier) – a legizgalmasabb év – a két világháború közötti magyar-francia kapcsolatok “felmelegedésének” időpontja; 1960 (Roger Richard) – Sauvageot a háttérben; 1966 (Jean Rousselot adaptációja)2 – máig ez az utolsó fordítás. Két próbálkozásról talán azért nem érdemes szólnunk, mert az egyik, a magyar Varga Bálint3 kivonatos, gyenge műve csak Budapesten 1881-ben jelent meg a Gazette de Hongrie-ban; a másik, az 1937-es Walleshausen Zsigmond festőművész és író, valamint Fernand Pignatel bábszínházi rövidített adaptációja – különösebb visszhangra nem lelt.
A fordítások tehát mintegy 30-éves intervallumban következnek, kivéve Rousselot-ét. Miután a 60-as évekbeliekkel már részletesebben foglalkoztunk,4 érdekesebbnek találtuk az első két munka még kevésbé érintett visszhangjának, hátterének vizsgálatát – tehát a századfordulós és a két világháború közti időszakot. A “fellobbanó”, de már hamvában holt lelkes interpretációk, fordítások és kritikai megszólalások nagyon emlékeztetnek bennünket a francia mentalitás egyik általunk is tapasztalt sajátosságára: a hirtelen lelkesedés, majd azután – a közöny és felejtés.
A magyar–francia barátság “aranykorának” nevezett 19. századvég viszonylagosan nyugodt és harmonikus irodalmi kapcsolatokat jelentett. Magyar írók és művészek utaztak Párizsba, hogy felfedezzék a fény városát, az “emberiség fáklyáját” (Kosztolányi), a francia szellemet, és hírül vigyék: létezik magyar kultúra is. Kont Ignác az 1880-as évektől 1912-ben bekövetkező haláláig a Sorbonne-on ad elő, a magyar irodalom remekműveit ismerteti – tőle hall valószínűleg először Madáchról Charles de Bigault de Casanove, ez az izgalmas nevű francia, aki úgy hódította meg a nyelveket, mint híres névrokona a nőket. A történelem szakos gimnáziumi tanár tud svédül és norvégül, de magyarul is, és fordítja Ibsent, Strindberget, vagy Katona Józsefet. Madách Tragédiájának 1896-os francia nyelvű áttétele igazi nagy bravúr lehetett. A legrangosabb francia irodalmi folyóiratban, a Mercure de France-ban jelent meg, mely csak válogatott írásokat közölt, és már ebben az időben 3000 előfizetővel rendelkezett. “Nem ismerjük azokat az okokat, amelyek a Mercure de France-ot a Tragédia kiadására késztették. Anyagi nyereségnek még csak a reményéről se lehetett szó. De azt sem tudjuk, hogy a fordítót miféle szándék, érdek vezette”5 Talán ízlés és lelkirokonság, a századvég ellentmondásosságának tragikus élményazonossága; a bizonytalanságérzés – a “hogyan tovább” – és “merre visz az út” kérdésfeltevések párhuzamossága. Mindenesetre – a fordításhoz nagy bátorság kellett. Madácsy László de Bigault de Casanove-ról írt tanulmányában jelzi, hogy a mű megjelenését csak 3 francia nyelvű ismertetés követi. (Ebből kettő Kont Ignáctól).
Érdekeltek e francia kritikák. Először a régi Bibliothčque Nationale-ban próbálkoztam. Ám az azóta archívummá és levéltárrá alakult csodálatos könyvtárban – nyoma sincs Madáchnak. Nemhogy a rá vonatkozó adatoknak. A következő utam a Sorbonne-ra vezetett, ismerős tájakra. Zolnai Béla erőfeszítései ellenére nem regisztráltak, csak két könyvet Madáchról a Sorbonne-on. Az egyik Juhász László könyve, amelyet Zolnai adott ki a 30-as években és nyilván neki köszönhetően – könyvtári katalogizált mű lett.6 (Paul Van Tieghem, a Sorbonne és Zolnai Béla, a szegedi egyetem professzora jó barátok voltak).7 Az ok, amiért még megőrizték a Juhász köteteket, a cím is lehetett: A francia romantika tanítványa – Madách Imre. Végre, nem a német és nem Goethe. Persze a katalógusban megtalálható a XX. század elején kiadott Ábel von Barabás könyv is: Madách és Goethe.8
A Sorbonne Központi Könyvtárában fellapoztam a Mercure de France eredeti példányait, hogy felleljem a fentebb említett tanulmányokat. Senki sem érinti meg e köteteket mostanában, már porladnak lapjaik.
Charles de Bigault de Casanove vallomása megkapóan őszinte az 1896-os évfolyamban, mely folytatásokban közli a Tragédiát.9 A magyar kutató meghatottan forgatja a patinás, klasszikus értékeket közreadó folyóiratot – ez még mindig és nagyon hosszan a La Tragédie de l’homme de Madách.10 Az 1896. jún. 4-én, Nantes-ban írt fordítói jegyzetek a történész szemszögéből is íródtak. Az ember tragédiája – a magyarság tragédiájából születik. Levert szabadságharc, a több mint 20 éves orosz és osztrák elnyomás, eltiport nemzeti öntudat, elveszett illúziók. Egy rövid Madách portré, hibásan írt magyar nevekkel – Nógrád helyett “Néograd”, Pest helyett “Pesth”. Lantvirágok helyett “Lantvirarok”, Nógrádi képcsarnok helyett “Négrádi képcsarnok” stb. Madách élete, akár egy romantikus regény: a fiatal költő filozofikus, érzékeny alkat, forradalmi elkötelezettséggel és súlyos betegséggel. Szerelem, majd csalfa asszony, magányos, delíriumos kétségbeesés, filozofikus töprengés, melyből megszületik a nagy mű: Az ember tragédiája. Casanove jól tájékozott – ismeri Arany és a Kisfaludy Társaság szerepét, az író rövid dicsőségét és az azt követő gyors halált. Casanove-ot nemcsak Madách tragikus sorsa érinti mélyen, hanem a Tragédia egyetemes üzenete is: felfogja, Madách műve nemcsak a magyar irodalomban egyedülálló, hanem valószínűleg a világirodalomban is. Szenvedélyesen hangsúlyozza: soha az emberi nem örökös szenvedése nem talált visszhangra lélekbemarkolóbban. Bár személytelen a forma, mégis érezzük: a mű minden sora könnyekből és a szív véréből született. Dicsérendő, hogy Casanove megjegyzi, bár a németek a Fausthoz hasonlították, ő inkább Byron Manfrédját emelné a Tragédia mellé. A magyar költemény végső konklúziója mégis harmonikus és felemelő, a Teremtő nem hagyja el művét, az üzenet: “Lutte et aie confiance”.
A fordító véleményéhez szorosan kapcsolódik Louis Dumor (1863–1933)11 – svájci francia író – előszava-kritikája, melyet szintén a Mercure de France közölt.12 Befogadásesztétikai problémákat boncolgat: alkalmas-e még korunk arra, hogy filozófiai költeményeket ízlelgessen? “Az ember tragédiája külföldről jött, és egy nagyszerű romantikából származik, amely figyelemreméltóbb határainkon kívül, mint nálunk: ez a magyarázata e csodálatos műnek.” Ami viszont nehezebben magyarázható, miért maradt máig ismeretlen a franciák szá-mára? Dumur igenis az egyetemes romantika részének tekinti a Tragédiát. “Íme, a Tragédia első francia kritikusa jó érzékkel észreveszi annak romantikus eredetét, amelyet a magyar kritikusok annyira elhanyagoltak.”13 De a romantika a francia olvasó számára már nem vonzó, s bár időszerű nemzeti remekműről van szó, a távolság áthidalhatatlan a francia befogadó és a magyar mű között. Az üzenet még nem megfejthető. Sajnos a fordítás is akadályt jelent, “Az ember tragédiája francia fordításban kitépetté lett egy ismeretlen egészből, és a Faust óriási árnyékától kísérve hontalanná, gyökértelenné vált abban a nyelvben, melynek irodalmából ihletést kapott. Az ember tragédiájának első francia fordítása a legteljesebb sikertelenséget példázza.”14 – írja Madácsy László.
Vagy mégsem? A Mercure de France számait, világirodalmi közléseit a francia értelmiség széles köreiben olvasták. Ha nem is reagáltak többen erre a prózában és meglehetősen száraz stílusban fordított műre, ha nem is vált Madách közismertté a nagyközönség számára, kuriózumként – hathatott, és felébreszthette az érdeklődést másokban is. Radó György utal rá, hogy voltak már tervek színházi bemutatókra is, pl. 1898-ban a Théâtre de la Porte Saint-Martin-ben. Sajnos ezekre a bemutatókra nem került sor.15 Mégis, a következő fordítás, Guillaume Vautier-é, már a 90-es évekre elkészült, bár megjelenésére csak 1931-ben kerülhetett sor. Vautier (1866–1937) 12 éves korától Magyarországon élt, Pesten érettségizett, a pesti francia konzulátuson dolgozott, majd Amerikában és Oroszországban. Könyvet írt a magyar gazdasági életről, s magyar műveket tolmácsolt franciául. Barátja a Párizsban tartózkodó Justh Zsigmondnak, aki a Tragédia fordítására ösztönzi és már egy franciaországi színházi bemutatóról álmodoznak, amikor Justh fiatalon, 1896-ban meghal. Birkás Géza szerint Justh Vautier fordítását több francia barátjának bemutatta, naplójában említést is tesz erről.16
A munka sokáig, mintegy 30 évig pihen kéziratban. Az ok egyszerű. Az új évszázad, az ifjú és rakoncátlan XX. század a modern műveket kedveli, és azokat, melyek üzleti sikert is hoznak. Ugyan ki kíváncsi Franciaországban egy nem aktuális műfajra – a filozofikus-drámai költeményre, különösen egy ismeretlen magyar író romantikus üzene-tére? Ahhoz, hogy a korszellem átalakuljon, érettebbé váljon, sajnos az I. világháború sokkoló hatása kell. És Trianon után még hosszú évek, hogy a magyar-francia szellemi kapcsolatok némileg konszolidálódjanak. A 30-as évek kezdete alkalmas lesz erre, és 1931-ben megjelenik Párizsban és Budapesten a Vautier fordítás, egy időben a Picart-kiadónál és a Librairie Française-nél.17 Mindez köszönhető Joseph Louis Fótinak, azaz Fóti Lajosnak, a pesti Librairie Française igazgatójának, aki magyar novellák és Ady-versek francia nyelvű megjelentetése után most Madáchcsal próbálkozik. Íme egy a magyar–francia irodalmi kapcsolatok fellendítéséért elkötelezett magyarok közül. De ebben az évben tér haza Budapestről Párizsba Sauvageot is, aki a másik oldalról, a franciák részéről szintén mindent elkövet a magyar irodalom franciaországi megismertetéséért. És sorolhatnánk még a sűrűsödő jelzéseket: Kosztolányi Meillet-vel folytatott vitája a magyar nyelvről 1930–31-ben zajlik; ugyanakkor Kosztolányi 1930-ban lesz a PEN Klub elnöke és a francia írókkal való levelek sorjázása 1930-32 közé tehető. Bizonyos magyar-francia újságok kiadására is ekkor kerül sor (Revue des Études Hongroises, Paris, 1928–1935; Nouvelle Revue de Hongrie, Bp. 1932–1943) stb.18
Hogy mennyire benne van a franciául is jól tudó Kosztolányi a “fősodorban”, azt a Vautier fordításról frissiben megjelent pesti kritikája is bizonyítja.19 Elragadtatással ír erről a különös gonddal készült munkáról, melyben nincs egyetlen félreértés vagy elírás. A művészi fordításnak sikerült megszólaltatnia Madách szellemét, sőt még új szépségeket is felfedezhetünk általa… Fóti Lajos is ezt hangsúlyozza a fordítás előszavában,20 miközben az Isteni Színjáték, az Elveszett paradicsom, a Faust és a Századok Legendája sorába emeli a Tragédiát –, amelyek az emberi sors misztériumát és az élet értelmét kutatják és nemcsak egy kornak vagy egy népnek szóltak – szólnak, de egyetemes üzenetet hordoznak. Szerinte Madách költeménye a legigazabb módon emberi. Az előszóban bemutatott történelmi háttér most mélyebben átélt, megrázóbb, a Madách-pályakép hitelesebb, sőt sor kerül a Tragédia elemzésére is: a Madách sugallta emberi sorsot irányító 3 faktorból kiindulva: Isten, a boldogság, az erő és a tudomány forrása; az ember, maga; és Lucifer, a tagadás örök szelleme. Fóti konklúziója – a küzde-lem nem hiábavaló: a változás fejlődést eredményez, bár generációról generációra, századról századra kezdődik újra minden: ez a sorsunk. A fejlődés ritmusa sodor bennünket előre, hogy aztán, visszahullva, újra próbálkozzunk. Az új fordítás21 Madách lelkét idézi, nemcsak gondolatilag, de nyelvileg is: ritmusa, hangulata, hangzása… Fóti reméli, a francia közönség jól fogadja e művet. Így is történik – látszólag.
E fordításnak talán nemcsak Magyarországon van sikere. A francia visszhang is figyelemreméltóbb, most Baldensperger22 a méltató, a Sorbonne tanára. Az összehasonlító irodalomtörténet professzora felfigyel e drámai költeményre, Paul Van Tieghemmel együtt. Mindketten az európai nemzeti irodalmak komparatisztikai elemzésén dolgoznak és ezúttal nem hagyják ki a közép-európai írókat-műveket sem. A Revue de Littérature Comparée köteteit23 Baldensperger szerkeszti, P. Hazard-ral együtt; a másik fontos kritikai orgánumot, a Revue Critique d’Histoire et de la Littérature-t pedig Paul Van Tieghem (Edmond Faral az igazgató). Mindkét lap célja azonos: a nemzetközi horizont tágítása, a nagy szellemi áramlatok és a nemzeti irodalmak kapcsolatainak bemutatása. Baldensperger Madáchról írt gondolatait Radó György is idézi Birkás Géza nyomán és a Tragédiáról írt legérdekesebb francia véleménynek tartja.24 Baldensperger eleve elutasítja a Tragédiára ráerőszakolt Fausti mércét. Madách eredeti művét önmagában kell vizsgálni, és a mai befogadó szemszögéből megközelíteni. “Madách utolérte az “egészséges” nyugati pesszimistákat. Közel sem azokat, akik a tehetetlenséget sugallják az újrakezdés kényszere miatt, azokat sem, akik a visszavonulást készítik elő, látva az elérhető eredményeket, hanem a nyugati lelkiismeret (tudat) igazi megalkotóit, az “audax Japheti genuséi-t,25 amely nem tűnt el anélkül, hogy szikráit ne szórta volna el örököseiben…” Szó sincs itt a mindenkori értelemben vett pesszimizmusról vagy optimizmusról, melyet annyiszor ráfogtak szegény Madáchra. Inkább Baldensperger felemelő gondolatairól és kérdésfeltevéseiről, hiszen Madách töprengéseit a művelt Nyugat egyetemes lelkiismeretéhez kapcsolja. Miért válnak újra és újra korrupttá, erkölcsileg züllötté a vezető osztályok? Miért, hogy minden nehezen megszerzett biztonságérzetünk már szét is foszlik, és az egyetértés hősies eszméi létrehozzák az összeférhetetlenséget és a gyűlöletet? Miért vallanak kudarcot a béke szavai? Miért készíti elő a hit a hitetlenséget, a tisztesség a nagyravágyást? Miért és főleg minek köszönhetően lehet félrevezetni a tömegeket, és hogyan válnak az igaz gondolatok halálossá és veszélyesen pusztítóvá? Miért? Miért? Madáchot tolmácsolva Baldensperger megfogalmazza a XX. század emberének gyötrő kérdéseit. Úgy találja, Madách méltó arra, hogy Franciaország általa ismerje meg a magyar irodalmat. Madách – a világirodalom részévé válik, Baldensperger, a Sorbonne professzora szerint.
Baldensperger nemcsak beszél, cselekszik is, magyar előadókat hív meg a Sorbonne-ra, Hankiss János, a debreceni egyetem tanára és Molnos Lipót 1934 áprilisában előadást tartanak Madáchról, Baldensperger elnökletével. Az előadáson résztvesznek: Paul Van Tieghem és Sauvageot is. Baldensperger május 5-én interjút ad Gonda Jenőnek, az Esti Kurír párizsi tudósítójának Madách iránti érdeklődéséről.26 Íme – a szálak összefutnak és nem is akárhogyan. Hankiss egyébként a Revue de Littérature Comparée szerzője is, részt vesz a Varsói Irodalomtörténeti Kongresszuson. Előadásában – a folyóirat tudósítója szerint – inkább komparatistaként szólal fel, hiszen nagy teret szentel a befogadás- és hatástörténetnek. Az irodalomtörténeti konferencia tehát átalakult összehasonlító kongresszussá. Ez is bizonyítja e diszciplína vitalitását és egyre nagyobb térnyerését a 30-as években.27
Hankiss Brüsszelből jött, ahol az egyetemi hallgatók számára előadássorozatot tartott a Tragédiáról, annak filozófiai, társadalmi és szociális értékeiről. Lille-be is meghívták, mielőtt párizsi előadására sor került volna.28 Valóságos ismeretterjesztő hadjárat folyik tehát a francia olvasók meghódítására, akik mégsem akarják felfedezni Madáchot és a Tragédiát. Hadba szállnak hát a magyarok – francia nyelven írt cikkekkel a Revue des Études Hongroises segítségével. Az egyik “hadvezér” Hankiss, a másik Molnos-Müller Lipót, a párizsi magyar kulturális központ igazgatója, aki a Revue des Études Hongroises-t szerkeszti és az 1934-es kötetet teljes egészében Madáchnak szenteli, Párizsban megjelenteti. Érdemes a szerkesztőbizottság tagjait felsorolni. Elnök – Gombocz Zoltán, tagok – Eckhardt Sándor, Birkás Géza, Hankiss János, Sauvageot, Zolnai Béla. Az offenzíva hazavezető szálairól egy következő előadásomban szeretnék szólni.
Most nézzük még a francia recenzenseket. Baldensperger mellett Marcel Brion irodalom-kritikus Madáchról írt cikke is érdekes. A Marseille-Midi közli Vautier fordításáról 1933-ban.29 Idézzük Brion lelkes üdvözlését, miután sajnálattal állapítja meg – mennyire nem tudnak e műről Franciaországban. “Kevés olyan művet ismerek, amely a nagy emberi problémákat hasonló mélységgel kutatná, és amely ennyire aktuális és örök mondanivalót hordozna…” Mégis, alig ismert Franciaországban. Remélhetőleg, az új fordítás nagy sikert arat majd… A kritikus elemzi a mű keletkezésének hátterét, az objektív és szubjektív okokat, hogy megértsük a mű mély pesszimizmusának gyökereit. De minden reménytelenségben ott ragyog az Idea fénye, mely egyedül képes arra, hogy vezesse és megmentse az embert. A tanulság sztoikus bölcsességét az angyalok kórusának utolsó üzenete fogalmazza meg számunkra: “Tégy bátran hát, és ne bánd.” A francia újságíró tehát nagyon magasra helyezi a rangsorban Madách művét!
Így a második világháború előtt, a fentebb említett kritikáknak, illetve Sauvageot-nak és Molnos Lipótnak köszönhetően több francia író elolvassa Madách művét – sőt, a Comédie Française igazgatósága állítólag a bemutatót is vállalná egy újabb, modern francia nyelvű, a francia közönség elvárásainak megfelelő fordítás esetén. A befogadás–értelmezés–megértés folyamatáról tanúskodik egy Birkás Gézának írt levélből előkerülő francia nyelvű kézirat is, François Sauton nyilatkozata, amely a Tragédia felfedezéséről szól. E kéziratra – egészen véletlenül – nemrég találtam rá Madácsy László irodalmi hagyatékában. Sauton 1939-ben ír leveleket a pécsi professzornak, Birkás Gézának, egyik levele önéletrajzi jellegű. Provencal író, az Arles-i kollégiumban tanult, mesterének, Marius Jouveau-nak köszönhetően lett költővé. A pesti La Fontaine Társaságban30 Mme Ary de Kiss mutatta be verseit, miközben Birkás professzor Mistral-ról beszélt. Tehát itt találkoztak először. És miért szeret bennünket Sauton? Mert “szeretem és vonz minden, ami szép, nemes, hősies és az emberiség, az egyetemes kultúra legszebb példáit követi. Hogyne szeretném és érteném Liszt, Petőfi, Madách, Rákóczi és Ady hazáját, akik az emberi szellem és tudás egyetemes örökségének részeseivé váltak. … És mert számos barátom van az Ön hazájában, és nem szeretném őket elfelejteni vagy hozzájuk hűtlenné válni… És mindezt szívből mondom…”31 Lángoló vallomás – egy magyarbarát francia költőé, aki Birkás Géza hatására a második, január 19-i levelében Madáchról ír. Madách művét 4 éve olvasta Vautier fordításában. Őszinte benyomásait szeretné közölni e felfedezéséről Birkással, akit ekkor már bizonyára foglalkoztatott későbbi, 1942-es tanulmányának terve. (A Tragédia és a franciák.) Igaz, a tanulmányban nem említi Sautont. Vajon miért? De nézzük a teljes szöveget.
François Sauton: La Tragédie de l’Homme par Emeric Madách
A magyar író, Madách Imre zseniális művét, Az ember tragédiáját alig ismerik a franciák. Sajnos Vautier francia nyelvű fordításának kiadása – valamint terjesztése a francia értelmiség köreiben – nem érte el a kívánt hatást. Végtelenül sajnálatos mindez. Mert Madách drámai költeménye Dante Isteni Színjátékával, Milton Elveszett paradicsomával, Goethe Faustjával, vagy Hugo Századok legendájával említhető egy szinten, mint az egyik legnagyobb és legszebb világirodalmi mű, mely az ember titokzatos sorsáról szól. Arról a sorsról, amely örökös küzdést, szenvedést, reményt és engedelmességet jelent, az elérhetetlen, tökéletes boldogság mindig újrakezdett és folytatott keresését. Az ember tragédiája egy költő és egy filozófus műve, a földi ember nyugtalanságának legpontosabb és legelmélyültebb meghatározása. Ugyanakkor fájdalmas, nagyhatású és büszke éneke egy olyan embernek, aki sokat szenvedett, de balsorsa ellen jövőbe-látóan energikusan harcolt, Így született ez a fő-mű, amely nemcsak Magyarország, hanem az egész emberiség intellektuális öröksége. A végtelen időről és valamennyi országról szól. Az emberiség történetének minden egyes korszaka visszhangra talál benne. A Tragédia meglepően világosan a jövőt is megsejteti. Az élet ott lüktet a szereplők minden gesztusában, minden cselekedetében, akik tolmácsolják és illusztrálják a szerző gondolatait. “Cselekedj ember bátran” – mondja az angyalok kórusa. Ez a legfennköltebb, de egyetlen kötelessége az embernek itt lenn. Ennek a filozófiának kegyetlen aktualitása van ma is. Huszadik századunkban kevés ember képes felmérni nagyszerűségét és feljegyezni eszméit. Azt kívánom, hogy Az ember tragédiája legyen állandó olvasmánya mindazoknak, akik tragikus és törékeny sorsuk miatt, vagy szegénységük miatt szenvednek itt a földön.
Sauton dicshimnuszát olvasva Madáchról egy igazi franciás fellángolás tanúi lehetünk. S azonnal megértjük, miért nem hivatkozik rá Birkás Géza az 1942-ben megjelenő tanulmányában.32 Sauton gondolatai sajnos túl patetikusak, túl általánosak, bár a mű-élmény “superlativusok” kimondására készteti, árnyalt befogadói véleményt nem tud mondani. Birkás Géza konkrét elemzést is várt tőle, hiszen a professzor rendkívül precíz filológus, tanulmányai pozitivista szemléletet tükröznek, adatok halmazát adja. Nem szereti a költői fellángolásokat, az érzelmes vallomásokat. Az idézett sorok pedig ilyenek. Sauton magyar-barát volt, ezért tetszett neki a mű. Az átlag francia olvasónak azonban nem mond semmit a Tragédia, “akinek nincs kellő történeti és filozófiai műveltsége, olvasmányai, nem szeret elmélkedni, nem akarja problémákon törni a fejét és óvatosan kerüli a homályt és a kétértelműséget. (…)”33 Hát még ha politikai szempontból is gyanús az a szerző… Birkás Géza levonja tehát a keserű konzekvenciákat, s úgy gondolja, a háború befejezése után majd Európában újra fellendül az irodalmi élet, ledőlnek a kínai falak, s talán ismét időszerű lesz Franciaországban Madách Tragédiájáról beszélni – új fordítás, előadás színpadon, egy zseniális film… Sajnos nem így történik.
Összegezve megállapíthatjuk tehát, hogy tudomásunk szerint csupán 5 francia kritikus szólalt meg (Casanove, Dumur, Baldensperger, Brion, Sauton) Madáchról 40 év alatt, az egyik maga a fordító. S bár mindegyik kritikus a maga módján szuperlatívuszokban szól a drámáról, nem sikerül nekik áttörni a falat – a közöny falát, vagy megváltoztatni a sajátos francia befogadást, mely csak a saját gloire-jába beleillő műveket fogad el, a közép- és kelet-európai idegent nem. Baldensperger szerint a legfőbb akadály 1. hogy nincs magyar tanszék a Sorbonne-on, ahol előadnák a magyar nyelvet és irodalmat, 2. hogy a francia fordításban teljesen elvész a mű legnagyobb kincse: magyar nyelvezete és ritmusa. Madáchhoz méltó lángelme kellene fordítónak, 3. a francia közönség nem értené meg a drámát, sajátos nemzeti jellegét a színpadon. A megoldás szerinte – kiszabadítani Madáchot nagyszerű börtönéből a mozgókép nemzetközi nyelve segítségével – azaz filmre kell vinni a Tragédiát.
A fentebb elemzett vélemények mégis – Madách és a Tragédia szempontjából és a magyar irodalom európai megítélését tekintve – nagy lépést jelentenek előre, némileg kiegészítik a Nyugat című folyóirat Tragédia értelmezését:34 1. Szakítanak az örökös Faust-utánzat, párhuzam beskatulyázásával. 2. Az európai romantika szerves részének tekintik a művet. 3. A világirodalom legnagyobb alkotásainak kánonjába emelik. S hogy minderről a francia olvasóközönség alig-alig vesz tudomást, sajnos – a valóság.