Ádám álma: Éva álma?
Az itt következő gondolatok – miképp a címből ez már előre sejthető – Madách Imrének köszönhetik a létrejöttüket. Az ember tragédiája londoni színének utolsóelőtti mondata: “Isméred-é, Ádám?”. Lucifer kérdezi ezt Ádámtól, amikor a haláltánc utolsó résztvevőjének, a kacér polgárlánynak is a gödörbe hullik fátyla és palástja, ám a ruhák viselője “glóriával átallépi” a sírt. Ádám persze hogy ráismer a már az örök honból, a paradicsom áttetszően kék petesejt-gömbjéből, anyaméhbe zárt oltalmából ismerős, emlékeiben élő, a szerelem, a költészet és az ifjúság nemtőjét megszemélyesítő nőre, s lelkesülten kiált fel: “Ah, Éva, Éva!”, hogy azután ismét elveszítse, miképp az előző színekben is mindig feltalálta, majd újból és újból elveszítette (vagy elhagyta?) Évát.
Tehát a Tragédia Évájáról szólnék, de ahonnan nézem, az nemcsak Madách művének értelmezése. A nemrég az egész országot megmozgató Tragédia-bemutató rendezőjéhez1 hasonlóan nem tagadom, hogy gondolataimban nemcsak Madách ismert művének, hanem a róla írt értelmezéseknek a hatása is benne van, éppúgy, mint az a többlet, hogy mindezt majd másfél évszázaddal a mű létrejötte után, a 21. század kezdetén teszem. Éva szerepéről minden teljes Tragédia-elemzés és mindegyik Madách-monográfia kifejti véleményét, sőt, több tanulmány is született erről a témáról. Engedjék meg, hogy a hivatkozások helyett csak néhány műre utaljak a végjegyzetekben.2
A Tragédia harmadik főszereplőjét legtöbbször a két főhős vitájában középen állónak tekintik az elemzők.3 Ő az, aki nő-voltával, a költészethez, a szépséghez köthető attribútumaival segíti Ádám felfelé törekvését, szellemiségét, aki a mű végén érti a dalt, az angyalok karának bíztatását, aki miatt sosem lesz teljesen vigasztalan a luciferi kétségek teremtette hideg ész világa. Éva az, aki a szerelem hatásával, a Lucifer által szét nem téphető vékony szál által eszméinek elbukását is elviselhetővé, továbbgondolhatóvá, továbbélhetővé teszi Ádámnak. Ugyanakkor ő az, aki nagyon is a luciferi szándékoknak megfelelően, még kiábrándítóbbá, még reménytelenebbé teszi gyakran az egyes korok valóságát: aki bűneivel, hűtlenségével és megvásárolhatóságával még hitványabbá teszi a feudális avagy a kapitalista közerkölcsöket, aki még véresebbnek láttatja a heroikus forradalmat, aki még állatiasabbá festi az emberiség haldoklását.
Nem véletlenül látja sok elemző Éva szimbolikus megfelelőjének a Föld szellemét,4 Ez az anyagi és szellemi lény, véd, óv, megtart – de lehúz a sárba, s nem enged a végtelen űrben szabad, korlátlan szellemként érvényesülni. Kettőssége jellegzetesen Éva-i: a 3. színben felidézett “szép szerény fiú az égi karból” valódi alakjával még Lucifert is megriasztja, szinte félelemmel tölti el, nem csupán a szellemszemekkel látó első emberpárt – ám a felidézett szörny, “elrészletezve vízben, fellegekben, ligetben”, nimfák, najádok, természetistenségek képében már sokkal inkább barátja lesz az embernek. Különösen Éva ismeri fel rokonságát e kedves testvér-arcokkal. (Ezért tartják a sokszínű természet képviselőjének, megszemélyesítőjének is Évát.) Avagy nézzük ezt a kettősséget a Földszellem utolsó megszólalásakor: a halál mezsgyéjéről szeretett Földjére szólítja vissza Ádámot – hogy ezt követően hősünk a legnagyobb lidércnyomással szembesüljön a legreménytelenebb álomban.
Ahhoz azonban, hogy igazán megismerhessük Madách Éváját – s személyes meggyőződésem, hogy Madách Éváján keresztül mindannyiunk Éváját is – közelebb kell hajolnunk a dráma szövegéhez, bele kell feledkeznünk a részletekbe.
Az Édenkertben először Éva szólal meg, az élet szép és édes, mondja, s hálát rebeg annak, ki ezt a harmóniát biztosította. Ádám erre, minden iróniától mentesen állapítja meg: a nő életelve tehát a függés. Mégis: Éva kérdőjelezi meg először az isteni parancs, a két fától eltiltó szózat értelmét (Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért / Épp ez tilalmas?). Ő az, aki Lucifer megjelenésekor, a dicsfény elborulása pillanatában Ádám szemében leli fel ismét a harmóniát, s aki az ellenséges erőnek érzett szellem megjelenésekor mégis elsőnek áll meg, hogy szépségét megcsodálhassák. És Éva filozofál majd az isteni parancs megszegéséről, az Isten által betervezett bűnös hajlamról is, s “A tett halála az okoskodás” hazug érvét rögtön elfogadva, elsőnek szakít a gyümölcsből. Éva függése tehát nem az édenben megteremtett harmóniához, ártatlan boldogsághoz kötődik csupán: az Úr, Lucifer és Ádám érvei mind-mind hatnak rá. A szerelmes enyelgés idején mintegy Ádám visszhangja, Lucifer hízelgése nyomán vakon és meggondolatlanul, túlságosan is könnyen áll át a másik oldalra, s lesz katalizátora az istentől elszakadó ember önálló útra lépésének. Ez a függés tehát igencsak változó: már a paradicsom Évája sem csak az eszményi boldogság, az örök szerelem és szépség képviselője, és nem egy ideális, a férfi–nő viszonyban a férfi érzelmeit visszhangozó, zenévé oldó jelképes költői lény sem. Az is, de már itt is látszik az esendő, befolyásolható, hűtlenségre hajlamos, ösztönösen cselekvő ember. Már itt is valóságos nő, s nem csak a nő eszményképe.
A harmadik szín kezdetén a lugast varázsló Éva a paradicsomot szeretné újjáteremteni, s az édent véli felfedezni a ligetet benépesítő nimfák megjelenésében. A történelem előtti, de immár földi Éva nosztalgiája az éden iránt a történelmi Évákban is felbukkan majd unos-untalan. Itt, a harmadik színben még nagyon sok van belőle a mitikus, jelképi erejű, ideális fogalom-nőből, de már a való Évája is: szinte észre sem veszi a Lucifer által bemutatott, szellemszemekkel láttatott titokzatos küzdelmét az anyagi erőknek, nem érdekli az isteni teremtés harmóniájának statikus képe helyére lépő fizikai, természettudományi szemléletű, s így a tudatlan ember számára félelmetes világműködés. A Tragédia-előadásokból mindegyikéből következetesen kihagyott filozófiai költemény csak a gondolkodó, ideákat hajszoló férfit érdekli – Éva a színben alig szólal meg: az Éden újjáteremtésének vágya erősebb benne, mit a jövő megismerése. (Zárójeles megjegyzés: Éva egyik legszebb tulajdonsága Madách szerint a kegyelet, a hagyományok őrzése. A tiszteletre méltó nő Madáchnál mindig konzervatív.) A luciferi bemutatón Évának csak büszkesége és hiúsága kap szót: ő lesz a világ ősanyja (Lucifer méltán ironizál emiatt: ő már tudja, hogy az első utódot Káinnak fogják hívni), s csak annyit szeretne tudni a jövőből: hogy szépsége, bája megújul-e majd a változásokban.
Megkezdődik tehát az álom a történelemről és a jövőről – Lucifer rendezésében. Ádám minden jelenetben újjászületik, a kor jelmezét ölti magára, de lénye döntő részében megmarad az örök Ádámnak is: az élet értelmét, az emberiség jövőjét kutató, az istent elhagyó és istenhez visszataláló jelképes embernek ezekben a jelmezekben. Bizonyítja ezt, hogy Kepler-, Danton- és Miltiádész-énje helyett szinte mindig Ádám társalog vagy vitázik. Legtöbbször nem a kor figuráival, még csak nem is miniszterével, fegyverhordozójával, famulusával stb., hanem Luciferrel. Éva viszont túlságosan is azonosul reinkarnációival: csak sejtelmekben, költői hangulatokban emlékezik vissza az örök nőre s az édenre. Sajnálatos, hogy ezt Madách a szereplőneveknél nem jelzi: hiszen Athénben Lúcia, Rómában Júlia, Bizáncban Izóra, Prágában Müller Borbála beszél inkább, mintsem Éva.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy kinek az álmába kalauzol bennünket Madách: csak Ádám álmát látjuk, vagy Éváét is. Lucifer ugyan mindkettőjükre álmot bocsát, mindketten várnak, remélnek valamit a jövőtől – de véleményem szerint Éva csak, mint Ádám álmainak része jelenik meg a 4.-től a 14. színig. Ha az ő álmát látnánk, egészen más darabot ismertünk volna meg.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy akad két többé-kevésbé sikeres és színvonalas, ám jórészt ismeretlen kísérlet a magyar irodalomban, amelyek mintha ezt a hiányt akarták volna pótolni: Ádám álma után Éva álmát szerették volna rekonstruálni. Az első, nagyon dilettáns és nevetséges kísérlet a Madách-kortárs, gyenge Jókai-epigon, Péterfalvi Szathmáry Károly: Az asszony komédiája című, hátborzongatóan rossz drámai költeménye.5 A másik mű hasonlóan ismeretlen – ám lényegesen színvonalasabb alkotás. 1900-ban keletkezett, nem másolja a bibliai alapokra épülő kompozíciót, hanem egy másik eredeti mítoszt alkot. Ahogy Madách a Bibliát, a Faustot, Az elveszett paradicsomot tekinthette mintának, s alkotott nyomukban mégis eredeti, önálló kompozíciót, ez a mű a don Juan-legendát értelmezi újra. A Donna Juanna című szecessziós stáció-dráma6 a halott Szép Fülöp és Őrült Johanna nászából született megközelíthetetlen szépséget lépteti fel mítoszi és történelmi jelenetekben. Donna Juanna többek között Julius Caesarral, don Juannal és Jézussal is találkozik a különböző stációk során. Czóbel Minkának, aki “Éva álmát” mutatta be, Madách művéhez méltó lírai (ha nem is olyan mély gondolati, filozófiai) színvonalon, nem volt olyan szerencséje, mint költőnknek: ő is egy írogató, kissé amatőr, irodalmi outsider kisbirtokos nemes volt, de az ő munkásságát nem ismerte el, tehetségét nem fedezte fel saját korában egy Arany Jánoshoz hasonló tekintély. Felfedezése a huszadik század utolsó negyedére maradt, ám Weöres Sándorra,7 sajnos, nem figyeltek úgy, mint Arany Jánosra.
Térjünk vissza azonban az álomszínek Éváihoz. Ezeknek a nőalakoknak jelleme egy komponensben közös: Ádám valamennyi Évában felismeri egykori szerelmét, akivel a paradicsomban boldogan élt – ám ezek az Évák ennek ellenére nehezen képzelhetőek el egyetlen nőnek. A lovagi ideált megtestesítő vértelen Izóra és a kéjsóvár felgerjedt véres forradalmárnő, a hűséges honleány, feleség, Lúcia és a hűtlen, férjét megcsaló feleség, Borbála, a megközelíthetetlen, büszke márkinő és az igen könnyen megközelíthető, felkínálkozó eszkimónőstény alakját igen nehéz egységes jellemnek felfognunk. Talán nem is azok, hiszen csak Ádám álmát látjuk. A férfiember pedig köztudottan némileg poligám hajlamú. Persze, emellett romantikus is, női eszményképeiről szóló álmaihoz megrögzötten ragaszkodó is: minden újabb nőben keresi az első szerelmet, minden megismert szépségben Éva vonásait kutatja és véli feltalálni. Érdekes, hogy a Tragédia színpadi újraálmodói már játszatták Ádámot két színésszel, egy ifjúval és egy öregebbel, játszotta már Lucifert nő – de még senki nem próbálta Évát eljátszatni több kiváló színésznővel.8 Pedig Éva álombeli megjelenései mind csak Ádám feltámadó, újraszülető Éva iránti vonzalmában közösek, konkrét szerepük nagyon is különböző.
Pontosítanom kell azonban ezt az “egyetlen nő – száz alakban” mottójú Éva-jellemzést: nem csupán az Éden-nosztalgia a közös az álom-Évákban. Van még egy fontos azonosság: ezek a nőalakok egyetlen kivétellel mindig korhoz kötöttek, az adott kor tömegéből lépnek ki, ezeket a tömegeket reprezentálják. S mivel igen szoros szálakkal kapcsolódnak Ádámhoz is, korukhoz is: épp ők azok, akik segítenek a luciferi szándékok miatt reménytelennek, kilátástalannak, sötétnek tűnő történelmet és jövőt megérteni, elviselni, feldolgozni. A harmadik színben Lucifer ígéri vigaszul a reményt a látottak elviseléséhez: ha végiggondoljuk, nem ő, sokkal inkább Éva, az ő realista, valóságos, esendő emberi lénye, s az iránta felébredő szerelmi érzés nyújtja ezt hősünknek.
A tömeget – Horváth Károly Madách-monográfiája óta – nem csak néptömegként, szereplőcsoportként definiáljuk: szerinte a Tragédiában a tömeg fogalmába tartozik a bizánci Patriarcha, Rudolf császár Prágában, a falanszter tudósa és aggastyánja ugyanúgy, mint a bizánci barátok és eretnekek, vagy a falanszterbeliek számozott, “arctalan” tömege.9 Véleményem szerint a tömeg Madáchnál nem arctalan. Többnyire kislelkű, esendő, elnyomott, vérengző, fanatikus, buta, állatias, vagy állati sorba taszított, néha, olykor-olykor halálmegvetően bátor, hűséges és állhatatos is – és a nagy eszméket, gondolatokat sokszor nem érti. De arca igenis van. Arcok állandóan feltűnnek ezekben a tömegekben: ahogyan közeledünk jelenünkhöz, egyre árnyaltabban és változatosabban, jobban egyénítve, gazdagabban jellemezve jelennek meg, gondoljunk csak Bizánc, Prága, Párizs és London “tömegembereire”. S van egy állandó, Ádámra mindenkinél erőteljesebben és mélyebben ható tömegreprezentáns ebben a változó, fejlődő vagy körbejáró, pesszimista vagy optimista történelemben és jövőben: Éva. Helyesbítek: az a nő, aki leginkább az egykori Évára emlékeztet.10
Hogyan viszonyulnak ezek az álombeli Évák koruk tömegeihez? Három típust különböztethetünk meg. Az első: akik tökéletesen kifejezik a kor néptömegét, osztoznak társaik sorsában. A második típus jobb kora átlagos embereinél, aki fölé emelkedik tömegbéli társainak, a kor szebbik arcát mutatja meg Ádámnak. Végül a harmadik, leginkább lehangoló, a Lucifer sugallta reménytelenséget betetőző nőalakok sora.
Az első, az átlagot megjelenítő típusba tartozik a rabszolganő, aki a trónon is hallja a szenvedők jaját, s ezzel rádöbbenti a fáraót arra, hogy első álma mily hamis. Ilyen a londoni szín kacér, megvásárolható szerelmű, jelentéktelen polgárlánya is, aki azért a szentkép előtt még, ha másért nem is, csak megszokásból, keresztet vet. Ilyen a prágai szín hűtlen nemesasszonya, kinek a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt. Ez a leginkább Madách házasságának ihletését őrző nőszemély, kinek férjéhez intézett első szavait: …nekem szükségem volna pénzre – a legtöbbször idézik ma hazánkban, noha nem gondolnak rá, hogy ez Tragédia-szállóige. (Fráter Erzsike leveleiben is gyakran olvasott 1849 után a börtönben sínylődő férj hasonló mondatokat.11) A második típusú álom-Éva kora tömegeinek legjobb tulajdonságait, legszebb vonásait testesíti meg. Az athéni szín felesége igazi honleány, férjét keserű szavakkal korholja, amikor azt hiszi: elárulta hazáját. Az athéni demokrácia megvalósítói közül rajta kívül csak a második demagóg méltó Miltiádészhez s a demokrácia eszméjéhez. (Az igazságtalan ítéletet követően ugyan megváltozik a véleménye kora demokráciájáról, népéről – de tökéletesen elfogadható indoklása a miértről:
Az a nőnek joga,
Hogy férjét védje, mégha bűnös is,
Hát még ha ollyan tiszta, mint uram!
És ellensége ollyan korcs, miként ti.)
Róma kéjhölgye, Júlia csak felületesen, fél szívvel vesz részt a bacchanálián és az összes álomhősnő közül ő kerül legközelebb az eszményi Évához, ő idézi fel legszebben a paradicsomi boldogságot. Izóra, bár nem felszentelt apáca még, s bár vonzódik megmentőjéhez, Tankrédhez, beteljesíti apja embertelen fogadalmát, visszatér a zárdába. Mégis: a fanatikus barátok és eretnekek között, a kéjsóvár martalócok, a gyáva bizánci polgárok világában az egyetlen tiszta ember. Izórához hasonlóan hű marad eszményeihez a párizsi márkinő, noha ő is vonzódik hőséhez. Mindkét nő szerelmének megnyerése reménytelen a kor hőse számára és csak kiábrándulását növeli. De ezzel hozzá is segíti Ádámot a szeretet, testvériség, hit világának, illetve a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit véresen győzelemre vivő forradalom korának megértéséhez, elfogadásához. Kora tömegei fölé emelkedik, a lehető legszebb arcát mutatja világának a falanszter édesanya-alakja is: ragaszkodása gyermekéhez és a kor figurái számára szokatlan őrülése: szerelmének fellángolása Ádám iránt azt sugallja, hogy talán a “szocialisztikus” eszmék agyonszabályozott társadalma sem olyan reménytelen, mint ahogy ezt Lucifer szeretné láttatni.
A falanszter különben sem olyan vigasztalan, mint amennyire némely elemző állította ezt: a számokkal jelölt emberek között újjászületnek, még ha nem is engedik érvényesülni őket, a plátók, lutherek, cassiusok és michelangelok. És újjászületik a szerelem is, bármennyire is az állattenyésztés színvonalára süllyedt a kor felfogása erről. Végül van egy Éva az álomszínekben, aki mindannyiuk fölé emelkedik, aki minden reinkarnációnál különb. Ez a haláltáncjelenet csúcsán fellépő Éva az egyetlen, akit joggal hívnak így, hiszen ő nem csak hasonlít, nemcsak emlékeztet a paradicsomi Évára, az örök nő, a szerelem, a költészet, az ifjúság, a zene szimbolikus megtestesítőjére. Ő maga Éva, Ádám társa a paradicsomból. A jelentéktelen polgárlány ruhája a sírba hullott, de ő, a jelkép továbbél. Nem véletlen, hogy a Tragédia álomszíneinek kompozíciójában ez a jelenet vezeti be a mitikus jövőt. A polgári társadalom bukását bemutató lírai képsor már a mitikus keret visszatérését előlegezi. Itt még csak egy jelenetben, a két utolsó álomszínben már a bevezető színek parafrázisaként. Az űrben a teremtés utáni Úr–Lucifer vita Ádám–Lucifer szópárbajává alakul, a jégvidéken a történelem előtti, a természet erőitől rettegő emberpár védtelensége ismétlődik meg, csakhogy sokkal reménytelenebbül, nyomorultabb módon. Ott még nincs, itt már nincs emberiség. Ott még nincsenek eszmékért harcoló, küzdő, s persze, főként azokat meggyalázó meghiúsító történelmi emberek és tömegek (Lucifer szándékainak illusztrációjaként), itt már nincsen történelem, nincsenek, vagy legalábbis alig-alig vannak emberek, de nincsenek hitvány és kevésbé hitvány tömegek sem, csak a sorsát egykor látni kívánó első emberpár szánalmas karikatúrája van.
És ez az utolsó Éva, az eszkimófeleség a harmadik típus: kora tömegeinek legnegatívabb reprezentánsa. Az eszkimó, még ha a fókafilozófia színvonalán is, de ember még, neje már nem a férfi visszhangja, nem a szépség és költészet megtestesítője: szexuális felkínálkozása a szerelem halála, mindazon értéknek a pusztulása, mely az embert, az anyagi, halandó lényt az eszménnyel: a boldogság, szépség, eszmék, hit, Isten világával összekötötte. Milyen érdekes: a legreménytelenebb kor legreménytelenebb “tömegének” legvigasztalanabb képviselője, az eszkimónő és ebbe, a kor tömegeit legvégletesebben megmutató, negatív álom-Éva típusba tartozik a Tragédia legreménykeltőbb, legnagyszerűbb tömegének, Párizs nagyszerű forradalmárainak is az egyik képviselője. A levágott fővel színpadra lépő forradalmárnő-Éva bizony az eszkimónő édestestvére, s joggal borzad el tőle Ádám, s joggal utasítja el szerelmi ajánlatát.
Az álom-Évákban tehát nem csak egy egységes női szereplőt kell látnunk: minden megjelenésében ugyan még ráismerhetünk a jelképes, örök nőre, fel-felsejlenek néha még arcán a paradicsomi boldogság emlékei, de Ádám álmában, a férfi álmában, Madách álmában és a mi álmainkban is ez az elvont ideál szép vagy csúnyácska, hűséges vagy hűtlen, szent vagy cemende, ám mindenképpen hús-vér nőben ölt testet. Madách Éváiban, mint láttuk, csak az utolsóként bemutatott két megjelenés minősíthető egyértelműen nőellenesnek, az összkép inkább a kedvező minősítés felé mutat.
Egy kis statisztika: a kor valóságából előlépő Évák közül a tömeg nagy átlagát képviseli három Éva, a rabszolganő, a prágai nemesasszony és a londoni polgárlány, a tömegek legjobb tulajdonságait, legszebb arcát mutatja öt Éva: Lúcia, Júlia, Izóra, a márkinő és a falanszteri anya. Ráadásként ide sorolható a haláltánc-vízió végén feltűnő igazi Éva is. Végül: csak két jelmezben mutatja a hősnő kora legreménytelenebb, legriasztóbb arcát. Mint forradalmárnő, s mint az eszkimó neje.
Tudjuk: Éva alakját a költő az őt körülvevő nők: szerelmek és családtagok nyújtotta tapasztalataiból szőtte ily szivárványossá. A konzervatív nagyasszony, a félve, szeretve tisztelt édesanya, Majthényi Anna az egyik pólus, a modernnek tűnő, könnyed, kacér divatimádó, talán hűtlen feleség, Fráter Erzsébet a másik pólus ihletője. És ott van közöttük a szerelmek, testvérek, ismerősök sora még: a forradalom mártírjaként hősi halált halt nővér, az intellektuális barátnő, aki utolsó, “nőellenesnek” is értelmezhető írásán, “A nőről, különösen esztétikai szempontból” című akadémiai székfoglaló értekezése egyes kitételein olyannyira felháborodott, hogy bebizonyította: a nők igenis képesek nőkként is nagy történelmi tettekre. Veres Pálnéról van szó, aki szinte Madách nézeteit cáfolandó lépett a közélet színpadára, s teremtette meg a magyarországi kisdedóvást.12
De ne folytassuk ezt az életrajzi vargabetűt, hanem térjünk vissza még egyszer a Tragédia Éváihoz. Az álombéli Évák eltűnnek, s a zárószínben visszatérünk a kezdetekhez. A víziók végén Lucifer győztesnek látszik: úgy véli, bizonyította: sikerült az Isten teremtményét, s rajta keresztül az Urat legyőznie. Az Isten képmása szánalmas kreatúra, aki végső kétségbe esésében az akarat szabadságát hangoztatva öngyilkosságával szeretné megakadályozni a luciferi jövőt. Lucifer boldog, hiszen úgy érzi: megnyerte fogadását az istennel szemben. A teremtés értelmetlen játék, az ember pedig méltatlan a tudásra, az eszményekre. Ám Éva, mint annyiszor, ismét megmenti Ádámot. Anyaságával a halhatatlanságot biztosítja a percnyi létet sirató, kérészéletű embernek. Ez a pillanat, ahol az istentől elszakadt, önlábára álló, küzdő, a jövőt látni és érteni akaró ember visszatér Istenhez. Igaz, először azt hiszi: legyőzték. De nem hiába szakított a tudás fájáról: tudni szeretne ismét. Szeretné megismerni sorsát, jövőjét, szeretné tudni: igaz-e a luciferi történelem-kép, s feledhető-e a Lucifer-mutatta vég. Ám az Isten bizonyosságot nem ad, csak biztat: megerősíti Ádám küzdés-hitét, társul, vigaszul, segítőül, szinte saját képviselőjéül rendeli mellé Évát, s még a luciferi kétely szerepét is kijelöli Ádám jövőjében. Ez a magyarázat és a már Ádám által is hangoztatott küzdés-elv erősödik fel, igazolódik be a zárszó bízva bízzál-jában.
Isméred-é Ádám? – tehetjük fel befejezésül mi is a londoni szín záró kérdését. Lucifer nyilván a kontrasztra akart rámutatni: Ádám, Ádám, még a hitvány, megvásárolható, jelentéktelen polgárlányt sem tudtad meghódítani, milyen messze áll tőled, milyen elérhetetlen számodra tehát ez a sírokon átlépő örök szépség, a szerelem, a költészet szimbóluma.
Ádám ráismerésében, úgy vélem, mindennek a fordítottja tükröződik: e hitvány kor még hitványabb Éváiban is az az Éva rejtőzik. Az, akit mi is, mindannyian megtalálhatunk, felismerhetünk. Még ma is, még itt is. Éva ugyanis maga a remény. De nem Lucifer adta – az Úr csempészte mellénk, mindennapi életünkbe, ebbe az eddig szerencsésen átvészelt történelmi vesszőfutásba.