MELLÉKLET

 

Lélektani elemek

az Ember Tragédiájának fõalakjaiban¹

 

Írta: Madách Aladár

 

 

                Ha csak egy rövid lyrai² költeményt olvasunk el, élénken érezzük, hogy nemcsak az van benne, amit a szavak elfogadott értelme szerint szük­ségképpen érteni kell belőle, hanem, hogy egy mélyebb, egy – hogy úgy mondjam – rejtett tartalmat is foglal magában, amelyet a fogékony kedély kiérez, észrevesz, de amelynek a gondolkozó elme szavakban is kifejezést tud adni és meg tudja magyarázni, honnét ered ezen érzés, va­lamint az ebből kifejlődő hangulat, és hogy mit jelent ez.

                Ha azt mondja a költő, hogy a fűzfák szomorkodnak a tó partján az őszi est homályában, vagy hogy a virág mosolyog a tavaszi hajnal fénye elé, ezen kifejezések mindenki lelkében érzést és ebből származó han­gu­latot költenek. Jól tudja mindenki, hogy a fűzfa nem szomorú, sem a virág nem mosolyog, mégis mindenki érzi, hogy e képek költőileg igazak, – mert semmi esetre sem lehetne ezeket fölcserélni, ha csak mesterséges hangulatkeltéssel, művészi magyarázattal elébb olyan környezetbe nem helyeznők őket, hogy állításunkat valaki talán megtévesztve még­is elhiggye.

                Mivel az érzés hangulata bizonyos képekre mindig megjő, világos, hogy a rejtett (occult³) jelentés is mindig megvan, amelyet a költő be­lé­jük helyezett, de azonnal megszűnik ezen mélyebb jelentés rejtett lenni, ha a bölcselő okát magyarázta. Ha Du Prel-nek⁴ a művész lelki munkájának módjáról írt gyönyörű dolgozatait olvassuk, világosan megértjük, hogy azért keltenek ezen képek hangulatokat, mert emberi indulatok fo­lyamát követő taglejtésekre⁵ vonatkoznak. Amint ezt megértettük, egy­szerre megszűnnek reánk nézve rejtettek lenni és azontúl a tudomány közkincséhez tartoznak.

                Mi szépen leírja azt Du Prel, hogyan váltják ki egymást ezen lyrai han­gulatok és taglejtések. A szomorú ember lehajtja fejét, karizmai elpetyhüdnek és karjai lelógnak, hasonlóképpen a gyönge ágú fűzfa koronája lehajlik a föld felé. Midőn a költő a szomorúfűzfát említi, az olvasó lelke elé lép annak alakja, az alak emberi taglejtést hoz emlékezetébe esz­metársulás által, és a taglejtés elképzelése a néki megfelelő ér­zést és han­gulatokat kiváltja. Hiszen jól tudjuk, hogy a bűválom (hypnosis) né­mely állapotaiban elég a megbűvöltnek (hypnotisált⁶) kezeit összekulcsolni és a többi az áhítatnak megfelelő taglejtések és arckifejezések azon­nal mintegy önműködőleg (autonomatice⁷ – sic!) bekövetkeznek. Így van ez a fölidézett képekkel is; az általuk eszmetársulás által elképzelt taglejtésekkel a megfelelő hangulatok is eléállanak.

                Mi bájoló költészet az, midőn Homér azt mondja: a rózsaujjú hajnal,⁸ mily gyönyörű kép jelen meg előttünk, midőn az ébredő, piruló fiatal leányt elképzeljük, aki rózsás ujjait elénk nyújtja. Persze a rideg ér­te­lem, az elvont logicus gondolkozás fölháborodva mondja, hogy bolondság az egész, egyszerűen a nap keltének órájában látott pír, – de hát kél-e a nap, amely le nem nyugszik soha, – egyszerűen a föld fordul feléje, – fordul átkozott szó, megint az ember taglejtéséről képletezünk, hogy nem lehet ezt a sok költészetet a komoly nyelvből kisöpörni, – jaj nyelv, juj söpörni, – csúnya antropomorphizmus!⁹ Egész nyelvünk nem egyéb, mint az elme önkénytelen költészete. A szavak a költők által elvetett ócskaságok, amelyek elkopva a próza hátára kerültek, s ott roppant gyakorlatiasan viselkednek.

                Az emberi elmében szunnyadó szemlélet (intuitio¹⁰) saját hangulatait a természetben fölfedezi, s ezt az emberit a természetben iparkodik má­sokkal megértetni, szemléltetni saját magáról rajzolt képekkel. Az ala­pok a hatás titka, amely itt működik azon együttérzés, mely szerint az emberben nyilvánuló világ vagy mindenség microcosmos, az egész világgal, vagyis nagymindenséggel, macrocosmossal¹¹ egynek érzi magát, mert lényegileg csakugyan egy.

                Midőn a nagyvilágnak bármely kis részlete a mi belső világunkban, el­ménkben hangulattá változott, akkor fölébred bennünk a természet és az ember összhangjának tudata, azon emberi alapérzés, mely a végtelennel együtt érez. Az örök emberinek az örök istenivel összhangzása ez már egy kis lyrai versben is, mennyivel hatalmasabban érezzük ezt az összhangzást akkor, ha egy hosszabb költeményben nem csak az emberi érzés egyes hangulatai kapnak meg, de az életmozgató szenvedélyek nyilatkoznak meg, a képek hosszú sorozataiban előttünk, s az egész embert, annak életmozgató alaperőit, indulatai, szenvedélyeit, vágyait, egész akaratát látjuk egy összefüggő munkában előttünk.

                Az ilyen művek a valódi világköltemények. A kis dal által fölköltött hangulat helyett teljes egészében érezzük önmagunkat, az egész embert összhangban a természet életfolyamával. Az istenit az emberi lélekben.

                Három ilyen világkölteményt akarok itten futólag magyarázva összehasonlítani, Dante Divina Commediáját, Göthe (sic!¹²) Faustját és az Ember Tragédiáját azon célból, hogy főleg az utóbbinak rejtett (oc­cult) lélektanát némileg megértessem.

                Mindháromnak szerkezete teljesen különböző, a világ és ember mind­háromnál teljesen különböző keretben jelen meg. Az Ember Tragédiája¹³ a történet eseményei kapcsán a múltból a jövő felé fejlődő kör­forgásban mutatja azt be, Faust a jelennek lüktető életdrámájában mozog, a Divina Commedia az örök Jelenben, a transcendens valóban, az orthodox¹⁴ pokol, tisztuló hely¹⁵ és mennyország allegóriáiba he­lye­zi el az emberiség jelentékenyebb alakjait.

                Madách Imre a gondolkozó, – Göthe az akaró, indulattal, vággyal tel­jes, – Dante a szemlélő (intuitív) álláspontra¹⁶ helyezkedtek.

                Danténak nem a mi természeti napunk fénye adja a világosságot, nem az aether¹⁷ rezgései kölcsönzik színeit, őnála a jónak a lélekben lé­vő napfénye, egy erkölcsi világosság világol és annak csupán árnyéka a rossz. Szemlélésének tisztánlátó (clairvoyant¹⁸) erejével a jót és rosszat és a kettőnek átmeneteit nézi és ezek alkotják művének kereteit és alak­ja­inak lelki állapotához rajzolja meg a megfelelő természeti képeket. A szenvedélyeseket, mértékteleneket viharos szelek ragadják, záporok, jégesők verik; az erőszakosak, zsarnokok vérfolyóban fuldokolnak; a jótevőknek szívtelen árulói jégsivatagok, elhagyott zordon sziklák közt szenvednek; a haragtól elragadottak sűrű, gomolygó füstben tévedeznek. Másrészről a jók és szentek fényes csillagképekben ragyognak a primum mobile¹⁹ kristályegén, és annak hajnali fényű rózsáján foglalnak helyet a keresztény világfölfogás magasztos alakjai. Sikerült néki az akkori orthodox hit legszigorúbb dogmatikus fölfogásának keretébe le­tenni magasröptű gondolatait és világfölfogását.

Madách Imre a gondolkozó elme logicus szemével az igazságokat ismeri fel és azokat fejlődésük sorrendében, logicus egymásutánban, te­hát szükségképp történeti képekben érzékíti²⁰ és így elénk tárja a gon­dol­kozó értelem világát, amint az történetünkben megnyilatkozik. Még ahol transcendens téren látszik mozogni, még az is csak történeti alapon van bevezetve. A mennyország, a teremtés is az emberiség történetének logicus sorrendjébe helyezve jelen meg a mű szerkezetében.

                Göthe Faustjának a komoly tanulmányokban a módszeres gondolkozásban elfáradt és leigázott vágyódó lelke lázad föl és Mephisto alakjában megjelent indulatai, szenvedélyei a lüktető életbe kergetik. Mi szép az élet, mily gyönyörű színek és alakokban nyilatkozik meg, és az elemi erővel előtörő indulatok mily káprázatos színjátéka ragadja for­ga­tagába, amely végre a megtisztult Gretchent a túl­világba emeli, de őt ma­gát mind tovább, mélyebbre ragadja.

                Göthe a szépnek, Madách az igaznak, Dante a jónak költője. Böl­csész mind a három, de míg Madách kiválóképp logicus és tudós, – Göthe aestheticus és művész. Dante moralista és metaphisicus. Egy­szer­smind kifejezik az emberi elme hármas irányát, az értelmi (intellectuális), az indulati (affectionális) és a szemlélő (intutionális) irányokat,²¹ melyekben az emberi öntudat gyökerezik és működik és az egész össz­hangzó ember megnyilatkozik.

                És most értem ezzel tulajdonképpen tanulmányom legbenső nyitjához.

                Világos ezek után, hogy a három világkölteményben mit jelentenek a külső cselekmények és miért foglalta azokat az illető költő éppen azon ke­retekbe, sőt azt hiszem, sikerült azoknak jellegét a költők jellemző föl­fogásával párhuzamba hozni, de most önként fölveti magát azon kér­dés, hogy mit jelentenek maguk a cselekvő alakok. Ha az egész mű­vek­ben benne van a világélet, mint az emberiség története, mint egy em­ber­élet drámája, a környező életcél, és mint a transcendens való a végtelenben, tehát ha bennük van az egész macrocosmos, úgy a microcosmosnak is, az egész embernek, elméje teljes rajzának bennük kell lenni. Va­lóban a szereplő főalakok nem egyebek, mint az emberi elme akaró, gon­dolkozó és szemlélő érzékítései.

Az Ember Tragédiájában Ádám és Éva a vágyó és akaró indulatok férfi és nő alakjai, az emberi elmének ugyanazon indulati elemei tehát, de Ádám mint férfi inkább akaró, Éva mint nő inkább vágyódó szí­ne­zet­tel. Lucifer a módszeres, hideg gondolkozó értelem; az Úr a szemlélő (intuitív) emberi elme. Csak ő tisztán látó (clair­voyant) igazán, csak ő tudja, mi szándéka van önmagával, illetőleg az emberiséggel és an­nak egyes alakjaival, mert ő a teljes öntudat. Ádám–Évánál az indulatok öntudata uralkodik az ösztöntudat fölött, Lucifernél pedig az értelemé, és csak egy irányban lát elméje, főleg a módszeres gondolkozás, a logica vezeti, indulata legfeljebb a sarcasmusig²² emelkedik. Ő hozta a bűnt a világra, mert hiszen az indulat, a vak szenvedély nem vétkezik. Bármely cselekedet csak akkor lesz vétkessé, lelkiismeretünk, sőt maga a tételes törvény is csak akkor vádol, ha értjük és fölfogjuk, hogy hely­te­le­nül cselekedtünk.

                Az ősember nagyrészt természetes szenvedélyek és indulatok által vezetve bárhol is élt tényleg –, mégis a paradicsomban lakott és nem vét­kezett, csak a gondolkozó értelmi irány fejlődése hozta a vétket, illetőleg ennek tudatát a világra. A paradicsomi ösztönszerű öntudat az értelem fényénél a jó és rossz tudatává magasul, hogy majd valamikor a továbbfejlődés útján még a jó és rossz lényegét is fölfogva és azok egységét fölismerve, majd szemlélési magaslatra emelkedjék.

                Lucifer neve is meggyújtott értelmi világtól Lux²³ származik; lényegileg mégis csak átmeneteli állapot, s amíg az emberben a ma­ga­sabb, szem­léleti öntudat nem dereng, nem is lehet hite semmiben sem, mert az elme az értelem világánál mindent csak két oldalról foghat föl, s egyik fölfogása megrontja és megcáfolja a másikat. Az indulatjaiban élő vágyó és akaró ember, Ádám–Éva előtt Lucifer mindent két oldalról világít meg és ezek szenvedélyeikkel hol jobbra, hol balra tévedve, az igazságnak hol egy, hol más és ellenkező oldalát ismerve föl, már-már a kétségbeesésnek örvényébe zuhannának, ha éppen a válságos pillanatban Éva nem közölné a titkot, a megszületendő remény titkát, és nem szólalna meg az Úr hangja, nem ébredne föl az elmében a szem­lé­let ihlete, mely a reménytelen küzdelmet magasabb örök való szempontból tekintve, az embert küzdelmében fönntartja s legalább remélni engedi, midőn ezt mondja néki: Ember küzdj és bízva bízzál.

Indulati világunkat a szeretet vezeti, érzelmi világunkban csak a re­mény csillaga fénylik, hogy szemléletünk a végtelennel való kapcsolatunkat teljesen fölismerve (religio religi!²⁴) hitünk örök napfényében meg­nyugodhassunk.

                Mily egészen más a lélek belső erőinek, az elme alapirányainak ki­a­la­kítása Gőthe Faustjában, ámbár ő is csak ugyanazon alapelemeket ér­zé­kíti, mert hiszen nem is teheti másként.

                Faust a módszeres gondolkodó értelmi ember, akinek szenvedélyei a folyamatos elméleti és egyirányú gyakorlat mellett leigázva szuny­nyad­nak. Ő maga az, ami Madáchnál Lucifer, s csak midőn leigázott szen­vedélyei kezdenek benne fölébredni, akkor jelen meg Mephisto, mint éppen csak képviselője és kiragadja őt nyugodt, hideg tudása ho­ná­ból, ahol csak teljesen egyoldalúnak maradt tanítványát, Wagnert²⁵ hagyja hátra. Mephisto besodorja őt a forrongó élet vásárába, hol méltó el­lenpárjával, Gretchennel találkozik.

                Gretchen az indulati embert képviseli és így tulajdonképp ugyanaz, ami Mephisto, csakhogy míg Mephisto teljesen az önzés álláspontján áll, addig Gretchen paradicsomi tisztaságában a szeretet önzetlen meg­a­dásával és miután már vétkezett, erkölcsi érzésében ébredező szem­lé­let (intuitio) ihletével már eszményibb emelkedést mutat. Azért oly meg­kapó Fausthoz vonzódása, szerelme, mert mint ellentétek ta­lál­koz­nak és elemi erővel vonzódnak egymáshoz. Faust az értelmes gon­dol­ko­zó férfi, aki szenvedélyeiben is megáll és hajlik az észnek jobb belátása felé, nem mint Mephisto, ki vakon, végzetszerű­leg vezeti a meg nem alkuvó indulat útján jobb belátása ellenére is, tehát a bűnbe is a né­ki engedő embert, Gretchen ellenkezőleg, a hangulatai által vezetett vá­gyó­dó tiszta nő, tehát Faustnak éppen kiegészítő párja. Az értelem és aka­rat találkozik bennük végzetszerű vonzalommal, ők a költészet ki­me­ríthetetlen varázsú őselemei, drámájuk maga az örök költészet.

                Göthe az indulatok, az önző akarat által ragadtatja tévedésbe az em­bert, Mephistoja a szenvedély ördöge, – Madách Imre ezt sokkal mélyebb lélektannal, igaz bölcsészettel az értelem által téteti.

                Világos, hogy a szenvedélyes indulati fokon álló emberből kell kiindulni, pedig ennél, amíg tisztán ösztönszerű életet él, nem lehet tévedés, sem bűn, sem összhangtalanság, csakis az értelmi tudat hozhatja ezeket öntudatába és pedig az által, hogy az értelem által elővarázsolt hamis indítékok (motívum) az egy oldalról és pedig szükségképpen egy­oldalúan fölfogott helyzetek a magukban tiszta szenvedélyt, indulatot megmételyezik, megtévesztik, amint az Madáchnál megkapó világossággal és egyszerűséggel ki van fejezve.

                Az emberi lélek hármassága, vagyis az elme hármas iránya van kifejezve Dante Divina Commediájának szerkezetében is, és főalakjai ugyanezt jelentik. Dante maga mondja a művéről, hogy a „hoc opus di­ci potest polysensuum”, – és tovább, – „si vero accipiatur opus al­le­go­ri­ce subjectum est homo.”²⁶

                Virgilius az Ember Tragédiája Luciferének, Beatrice²⁷ pedig az Úr­nak felel meg, maga Dante képviseli a vágyak, indulatok emberét, az Ádám–Évát, ki bár nem cselekszik, de a költő alanyiságának teljes te­rem­tő erejével alkotja meg végtelen számú alakjait és érez velük. De nála és főalakjaiban nincsen meghasonlás, mint a másik két világkölteményben. Nem is lehet, mert Dante az örök való szempontból, a szem­lé­let (intuitio) ihletével nézi a világot, és ezen a magaslaton már min­den tévedés ki van egyenlítve. Nem is cselekszik semmit a művében szereplő Dante s bár ő az akaró, vágyó ember maga, de saját emberi vá­gyát, indulatait, bűnét, erényét mindig csak mások alakjában látja, nem ke­rül annak forgatagába soha. Sőt, midőn alakjai a pokol lefelé haladó, de egyszersmind vigasztaló képlettel mindig természetszerűen kisebbedő földalatti köreiben a szenvedély és szenvedés legirtóztatóbb fokát el­ér­ték, századának alkut nem ismerő orthodox hite dacára és ellenére, meg­találta az átmenetet a legrosszabból a jobba, az egyenes átjárót²⁸ a föld másik, akkor még nem ismert felére, ahonnét a tisztító hely (Purgatórium) folyton emelkedő körein halad fölfelé egész a menny­or­szá­gig. De a mennyország bejáratánál már Beatrice fogadja és itt már átveszi a vezetést Virgiliustól.

                Mily mély értelmű kép ez. Az emberi indulatokat, akaratot addig vezető és magyarázó értelem helyett a szemlélet (intuitio) lép elé és ve­szi át a vezetést, és végre a szemlélet legmagasabb ihletében megpillantja Dante az Istent, az Örök Valót. Emberi alakban látja őt három egyenlő titokzatos fénykörben, mely körök dicsfényt képeznek körül, s melyekkel, mint a világlét hármas egy titkával a nagyszerű fogalmazatú²⁹ (concepciójú) művét befejezi.

 

 

                                               „Örök fény! magad foglalatja s fölfogója

                                                S fölfogva kegyesen felém sugárzó.

 

                                                Láttam benned ember alakját, melyet

                                                Itt lenn a földön szellemünk lelkesít.

 

                                                Néztem fényköröd, mint mérő csillagász,

                                                Ki kört számolva, soha meg nem fejti.

 

                                                Akkor kegyelmed lelkem általhatá

                                                S képzelmem itt elhagyta csapongását,

                                                Mert az vezett lelkem már, kinek

                                                Szeretetében Nap és Csillagok kerengnek.”³⁰

 

                Mily különbözően és egyéniségüknek megfelelően érzékítik e nagy köl­tők az emberi elme alaperőit és mégis mindhárman ugyanegyet tanítanak; hogy az emberi elme hármas irányú, és pedig akaró, mozgató, – érzékelő, megértő, – és szemlélő, tisztán látó.

                Mialatt széptani fejtegetéssel ily eredményre jutunk, az alatt Rochas Albert³¹ Párisban korszakos kísérleteit teszi a bűválomba hozottakon és ki­vetíti a testből azoknak kék és vörös mását (doppel­gänger³²), illetőleg a kivetített szellem-másnak (astrál-test vagy aetheri test³³) szétoszlását eszközli; midőn a kék az érzékelést a gondolkozáshoz, a vörös pedig a mozgást az akarathoz kötve képviselik és megfelelő tüneményekben ezen sajátságuk természete szerint viselkednek.

                Midőn Rochas ezt teszi, valóban az elme vegyi elemzését és egyszersmind a szellem-másnak, az astrál testnek varázslati (magicus) bonctanát gyakorolja, és valóban csodálatos, hogy az aesthetica útján a re­mekműveknek elemzése és a bűvölteken (hypnotisáltak) tett kísérletek által ugyanazon eredményre jutunk.

                Rochas kísérletei bámulatra ragadók. A bűválomba hozott közegre (medium) oly sugalló hatást gyakorol, hogy annak szellem-mása, astrál-teste kiváljék, és azon kiválás folyamatát egy tisztán látóval (clair­vo­yant) megfigyelteti. A tisztán látó pontról-pontra elősorolja a történőket. Miként kezd a test sugározni, jobbról kékes, balról vöröses fénnyel világoló gőzkört (aura) képezve maga köré, mely gőzkör a szen­tek dicskörére (aureola³⁴) emlékeztet, miként terjed azon gőzkör tovább, tovább a test fölszínétől, azt egészen körülvéve. De nem marad a kísérlet az egyszerű leírásnál és gondosan ellenőrzik azt.

                Ha azon látszólag üres teret izgatják, ahol a tisztán látó leírása sze­rint a gőzkör határa van, úgy a bűválomban lévő érzékeli a hatást, p. o.³⁵ tűszúrást, amely a levegőbe történt. Pedig ha őt magát, bőrét szúr­ják, sőt égetik is, semmi visszahatást (reactio) nem mutat. Ebből vi­lá­gos, hogy az érzékelés a bűválomban lévőnek gőzkörével teljesen kivált a testből, habár azzal még összeköttetésben van és a földi test maga, mi­vel most már ezen szellem-más, vagy astrál-test, vagy aetheri test lett tulajdonképpeni hordozója (vehiculum³⁶) az érzékelésnek, s va­lószínűleg az elmének is, tényleg hulla.

                Most jő azonban a legérdekesebb fordulat a kísérletben. Rochas azt sugallja, hogy a kivált szellem-másnak azon része, mely a kiválásnál jobb oldalon kékes fénnyel kezd sugározni, foglalja el újra a földi testet, térjen abba vissza, de maradjon kint a vörös-más, és a bűvdarancs³⁷ megtörténik. Ekkor az eddig hullaszerű földi test kezd érzékelni és érteni, de teljesen indulat és vágy nélküli közönséges (apathikus) lelki állapotban marad minden iránt. Ha pedig megfordítva tesszük meg a kí­sér­le­tet és a vörös-más tér vissza a testbe, mialatt a kék künn marad, úgy a föl­di test, bármint izgatva, nem érzékel, de képes sugallásra mozgási tü­neményeket előidézni és testében szervi változásokat létrehozni.

                A szellemközegnek (medium) jelenlétében előforduló tünemények, mozgások is, valószínűleg így történnek.

                A más létföltételek közt élő mberi elme bűvhatást (hypnosis) gyakorol a szellemközegre (médium) gőzköre (aura) által. Ha most ezen gőz­körnek kizárólag vörös része által, mely az indulatokkal kap­cso­la­tos mozgató erőinek hordozója, hatol be, és így természetesen a szellemközeg megfelelő erőit hajtja ki, vagy veti ki, úgy a tárgyak mozgása, az asztal emelkedése, kopogás, egyszóval az úgynevezett természeti tünemények fognak bekövetkezni. Ha ellenkezőleg, a szellem kékes gőzköre erősebb, és így avval hatol a szellemközeg gőzkörébe, úgy az an­nak megfelelő érzékelés és gondolkozás lett szabaddá, és előállnak a szel­lembefolyás alatt való beszélés, szónoklás stb. jelenségei, vagyis az úgynevezett értelmi tünemények.

             Hogy a kétféle tünemény közt a vegyülés számtalan fokozata és neme lehetséges, az természetes. Csak ha mindkettő majdnem teljesen össz­hangzatos arányban válik ki a testből és mint teljes szellem-más, astráltest lép összeköttetésbe magasabb rendű érzékelés útján a szellemvilággal, és nem csak mint egyes egyéni szellemek közege, de mint ma­ga is szellem, aki ezt a földi tüneményeket finomabb érzékeléssel mé­lyebben és belső értelmükbe behatóbban fogja föl, akkor jelentkeznek a szemlélet (intuitió) tüneményei, melyek mint tiszta látás (clairvoyance) és tiszta hallás (clair-audiance³⁸) mutatkoznak, ha a szellemekre, vagy a külső élet egyes jeleneteire, távoli eseményekre stb. vo­nat­koz­nak. Ha pedig az emberi elme ezen állapotában, mely tudtunkon kí­vül álomban, vagy elmélyedésben minden föltűnés nélkül is előjöhet, szem­léletét a világlét rejtélyeire irányozza, létünk tüneményeinek belső értelmét iparkodik fölfogni és oly szerencsés szervezetű, hogy ezen szem­léleti fölfogását a földi fogalmak alakjába, nyelvünk szavaiba öltöztetni és másoknak is némileg fölfoghatóvá, vagy legalább érezhetővé tudja tenni, akkor előttünk a művész, és alkotásának módja valóságos teremtés.

                Ily módon történnek a nagy költők nagy művészete remek alkotásai. A művész elméje magasabb szemléleti állapotban fogalmazza (concipiálja) művének alapeszméjét, szerkezetének alapelemeit, me­lyek­nek kül­ső megjelenése átmén (sic!) földi éber állapotába és földi éber öntudatába, amelyben aztán értelmi képességével azt szoros módszeres egy­más­utánban kidolgozza, de még ezen kidolgozásnál is min­dig a szemlélet mélyebb belátása egy oldalról és más oldalról az ő egyéni indulatai irányítják és vezetik, és az éber öntudatos munkához, a magában üres módszeres gondolkozáshoz is a tulajdonképpeni tárgyat és irányt csakis azok adják.

                Ne csodálkozzunk tehát, ha az általam itt futólag jellemzett költői re­mekművekben, azok elemzés közben ugyanazon lélektani eredményekre jutottunk, mint amelyeket Rochas Albert, a módszeres természettudós pontos kísérleteivel szintén kimutatott, mert hiszen a macrocosmos benne van a microcosmosban és az elmének szerkezete ugyan­az, úgy a mindenségben, mint az emberben. Tehát mihelyt egy kellő magaslatról nézzük a világot, illetőleg mihelyt elménknek egy mindenkiben megnyílható mélységéből nézzük azt, mindenkinek egy alapszerkezetet kell abban fölfedeznünk, és művészileg újraalkotva egy alapszerkezet szerint kell azt megteremtenünk.

                Világos tehát, hogy az itt futólag magyarázott remekírók is ugyan­egy szerkezetet fejeztek ki remekalkotásaiban; ez a szerkezet pedig ugyanaz, ami elménkben, annak alaperőiben és irányában nyilvánul, és örökkévaló.

 

Sajtó alá rendezte: Bene Kálmán