Máté Zsuzsanna

Madách Luciferjének genealogikus kérdésköréről

 

 Vajon ki vagy mi az eredeztető és léteztető oka a Rossznak, a Gonosznak, a be­lőle származó emberi nyomorúságoknak? Vajon mi lehet az eredendő for­rá­sa? Ha tudnánk, talán semlegesíthetnénk? S mi a forrása a Jónak, az erkölcsi tisz­taságnak, a boldogságnak, az élet örömének? Ha tudnánk, talán állandó­sít­hat­nánk? S ha megvalósíthatnánk ezt az eszményi Jó állapotot, vajon minek el­lenében és mi mellett ténykednénk? Felépíthető-e a Jó „galambok” közös­sé­ge a Rossz „héják” nélkül? Van-e fény sötétség nélkül, boldogság szenve­dés nél­kül, létezhet-e Isten a Sátán nélkül, a Jó a Rossz nélkül? Eredendően együt­tes létezők? Vagy nem? E monista vagy dualista elrendezettséget feltéte­le­ző kérdéskör több ezer éve újra és újra megismétlődik minden nép kultúrá­já­ban és az ezen belüli mitológiai, vallásos, filozófiai, etikai és művészi gon­dol­ko­dás­formákban.

                Írásomban Madách Imre Az ember tragédiája Luciferjének „léteztető-ere­dez­tető” kérdésköréhez fűznék néhány hermeneutikai megjegyzést,1 remélve, hogy ez az újrakérdezés további válaszadásokra késztet. Nem a szerzői szán­dék genezise, nem a különböző, vélt vagy valósnak vélt bibliai, teológiai és fi­lozófiai hagyománytörténeti források hatását kívánom feltérképezni, hiszen mi­nek is ismételni a már meglévő feltételezések és a kiváló filológiai kutatá­sok és összehasonlítások tárgykörét és azok eredményeit.2 Kiemelt kérdéskö­röm egyike azoknak az abszolút jellegű filozófiai, majd a keresztény teológi­á­ban és dogmatikában is kialakuló kérdésfeltevéseknek, melyekben Madách Im­re az addigi válaszkísérleteket szembeállítja egymással; megoldást, felol­dást nem ad, és így – Szegedy-Maszák Mihály szavait idézve„a befogadót meg­hagyja a kérdezés nyugtalanságában”.3 E luciferi „léteztető–eredeztető” és primordiális – a metafizikus filozófiai gondolkodásban elsődlegesen alap­ve­tő – kérdésfeltevés az I. színben, az Úr és Lucifer vitájának egyik polarizált szem­benállására épül: Isten teremtette-e Lucifert vagy eredendően létező a Sá­tán Isten mellett? Madách Imre a filozófiai-bölcsészeti költészet eszközei­vel, a Biblia világát idézve fogalmaz meg egy hagyományos metafizikai kér­dést, amely minden szisztematikus filozófiai rendszer alapkérdése is: a világ lé­nye­gét tekintve monista vagy dualista felépítésű? Monista-e, azaz minden létező vissza­vezethető egyetlenegy princípiumra, vagy dualista, azaz a létezők mind­egyi­ke két, egymással ellentétes princípiumra, mint például a valami–semmi, a jó–rossz, a szellemi–anyagi kettősségére vezethető vissza. E nyitot­tan, meg­vá­laszolatlanul hagyott, filozófiai és a kereszténység története során teológiai és dogmatikai vonatkozásokkal bíró luciferi kérdéskör hermeneutikai ér­tel­me­zé­se során egy másik lényegi jellemzőjét kísérlem meg bemutatni a Tragédia szö­vegében: feloldatlan ellentmondásosságát és az eb­ből származó, Lucifer alak­ját övező, abszolút és relatív jellegű kétértelműsé­get mint az esztétikai ha­tás egyik alapforrását.4

                Léteztető-eredeztető kérdéskör, hermeneutikai szempontból, azaz „ge­ne­a­ló­gia” – mit is jelent ez? A kifejezést, mely görög-latin eredetű, a bio­lógia tu­do­mányából – ahol származástant jelent – vette kölcsön a humán gon­dolkodás a múlt század közepén. Ma például ez az elnevezés illeti meg a tör­té­ne­lem­tu­do­mány egyik segédtudományát, amely a család, a nemzetség le­származási rend­jével foglalkozik.

               Napjaink posztmodern szemlélete és ezen belül a hermeneutika számára Fried­rich Nietzsche egyik gondolatrendszere az az ősforrás, aki egy új fi­lo­zó­fi­ai be­széd­mód megteremtése során e fogalomnak is egy módosított je­len­tés­tar­tal­mat teremtett. F. Nietzsche a karteziánus gondolkodással szembenállva két­ség­be vonja a nyelv, az értelem, a ráció és az általuk szerezhető és rögzített igaz­ságok, ismeretek végső megbízhatóságát. A megismerés és a nyelv egy el­ke­rülhetetlen hazugságba vonja az embert, hiszen az, hogy kijelentéseink és fo­galmaink a valóságnak megfelelnek, azt híven reprezentálják és leképezik: nem igazolható, mivel a szó és az arra vonatkozó dolog között áthidalhatatlan a szakadék.5 Alapvető emberi faji sajátosságként állítja ezzel szemben a „me­ta­foraalkotás iránti ösztönt”,6 valamint a retorizáltságot mint a nyelv sze­man­ti­kai lényegét. „Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antro­po­mor­fiz­musok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonyla­tok összes­sége, melyeket valaha poétikusan, retorikusan felfokoztak, felékesí­tettek, és átvitt értelemmel ruháztak fel, s amelyek a hosszú használat folytán szi­lárd­nak, kanonikusnak és kötelezőnek tűntek föl egy-egy nép előtt: az igaz­ságok il­lúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, melyek meg­kopván el­veszítették érzéki erejüket.” 7  Így az ember a dolgokról szerezhető is­me­re­tek­ben és azok nyelvi formában rögzített voltukban végső soron mindig csak azt ta­lálja meg, amit maga tett bele, vagy a maga számára értel­mezi azt, amit má­sok tettek bele. A valóság káoszára rendet épít az értelem­mel bíró és meg­ér­te­ni szándékozó ember, konstruál egy nyelv által rögzített és hagyományozott vi­lágot, amiről mégis tudnia kell, hogy nem maga a valóság, csupán egy alap­ve­tő csalás, egy nyelvi formába bújtatott értelmezett valóság, egy her­me­ne­u­ti­kai konstrukció: „Írásaimat át- meg átjárja az a meggyőződés, hogy a világ ér­téke interpretációnk függvénye, hogy az eddigi interpretációk perspektivikus becs­lések, melyek révén életben maradunk. (…) A világ, ahogy reánk vo­nat­ko­zik, hamis, vagyis nem tényálladék, hanem megfigyelések so­vány összes­sé­gé­nek lekerekítése és kigondolása (…), mely sohasem közelít az igazsághoz, mi­vel – »igazság« nem létezik.”8 A nyelv mindent átfogó retoricitása és konst­ru­á­ló értelmezése csupán az ember világ feletti hatalom­akarásának egy formája, egy folyamatos levése.9 Így az ember életét szükség­szerűen megalapozza egy uni­verzális, nyelvi formába bújtatott hermészi tevé­kenység. Emellett szük­sé­günk van arra is, hogy magát ezt a hermészi tevé­kenységet hermeneutikus mó­don megértsük. Egy mai interpretáló, Bókay Antal összefoglaló gondolatát idéz­ve: „Ez a hermeneutika – éppen azért, mert maga az élet hermeneutikai-re­torikai – metahermeneutika, egy hermeneutikáról szóló hermeneutika, azaz Nietzsche terminusával: genealó­gia. (…) A genealógia nem az eredet ku­ta­tá­sa, hanem azon értékek, irányulások felfejtése, amelyek egy meghatározott ere­dethez hozzájárultak. Leegyszerűsítve: a genealógia nem valami hozzám ké­pest objektív megértése, magyarázata, hanem válasz arra, hogy rám vetítve, hoz­zám viszonyítva mi­lyen életvonatkozások, értékek lettek az elemzett je­len­ség­ben keletkezésekor elrejtve.”10 Így a genealogikus irodalmi kutatás „kü­lön­bö­ző jelenségek kritikai újraolvasását és újrainterpretációját jelenti az ere­de­tük­nél felfedezhető érté­kek perspektívájából”.11 Madách Imre művének lu­ci­fe­ri problematikáját ebből a genealogikus nézőpontból kísérlem meg ér­tel­mez­ni, a Rossz princípiumá­nak eredeztetésébe rejtett szubjektív hermeneutikai in­ter­pretációm felől.

 

                A Rossz forrásáról és természetéről számtalan eredetmítosz és vallás be­szá­mol. A dualitásra épülő mitológiai és vallási rendszerekben a Rossz prin­cí­pi­umának valamely megtestülése a Főisten negatív tulajdonságokkal felru­há­zott, hatalmában egyenrangú ellentétpárja. Kettőjük örökös harca mozgatja a vi­lágot. Az iráni, mezopotámiai és egyiptomi mítoszokkal, vallásokkal érint­ke­ző, majdnem másfél évezred alatt rögzítődött majd kanonizált Biblia ördög-ké­pe több jellemzőjét is átvette e különbözőképpen megjelenített nega­tív prin­cí­piumnak: az ördög mint negatív demiurgosz; az alsó, a földi, az anyagi vi­lág, a sötétség ura; a káosz fenntartója a rend ellenében.12 Annak a lénynek, amit a kereszténység ördögként ismer, egyik legősibb ábrázolása egy me­zo­po­tá­miai dombormű, melyen Nergal isten látható szarvakkal, kígyókkal és az al­vi­lág háromfejű ebével.

                Hogy az ember, az emberiség kiküszöbölhesse világából a Rosszat, ahhoz min­denkor tudnia vagy legalábbis keresnie kellett a Rossz léteztető okát, ab­ban a reményben, hogy ennek vélt megtalálásával valamiképpen semlegesítse azt. E válaszkeresés sokféleségét, ugyanakkor monista vagy dualista alaptípu­sát is illusztrálva idézném Hankiss Elemér összefoglalását A mítoszok és a Rossz eredete című írásából. E szerint a Rossz forrása egyaránt lehet „Is­ten­nek az ember által föl nem fogható, meg nem érthető, csak alázattal el­fo­gad­ha­tó végtelen hatalma és bölcsessége is, mint például a korai judaizmusban, a Jób-legendakörben, vagy később a kálvinista teológiában. Lehet a ROSSZ for­rása a véletlen is, s itt megint csak a görög mítoszokra utalok, de lehet ma­ga a lét is: lehet a lét eleve és alapjában véve rossz, mint a különböző pesszi­misz­tikus színezetű mitológiákban és vallásokban; lehet a ROSSZ forrása a lét ere­dendő kettéosztottsága jóra és rosszra, fényre és sötét­ségre, mint például a ma­ni­che­is­ta felfogásban, a késői judaizmusban vagy a keresztény világkép ágos­toni meg­fogalmazásában, de lehet a ROSSZ forrása az eredendően egy­sé­ges lét ké­sőbbi kettéhasadása, mint például a hinduista, buddhista vagy gnosz­ti­kus vi­lágfelfogásban. S lehet a ROSSZ forrása maga az ember is: az ember en­ge­det­lensége, gyengesége vagy tudatlansága, mint a judaizmusban, ke­resz­tény­ség­ben, buddhizmusban és még számos más vallás­ban. És vannak olyan mi­to­ló­giák és gondolatrendszerek, amelyek szerint a ROSSZ valójában nem is lé­te­zik, mert a ROSSZ nem más mint a lét hiánya, mint Plótinosznál, vagy Is­ten hi­ánya mint az egyes sztoikusoknál, vagy csak esetlegesség, mint a tomista sko­lasztika megfogalmázásában.”13

                A fentebbi idézet egyes utalásaiból is látható, hogy a Biblia szövegének ér­tel­mezéseire épülő különböző teológiai – az ágostoni, tomista, kálvinista – rend­szerek is eltérően fogalmazták meg ezt az eredetet, illetve a keresztény val­lás különböző történeti korszakai és irányzatai is másképpen vélekedtek er­ről a kér­désről. Természetesen – a teljesség igénye nélkül – mégis érdemes egy mai ol­vasatban néhány konkrétumot felidézni arra vonatkozóan, mi is az oka Lu­ci­fer illetve a Sátán léteztetettségét körbevevő homályosságnak. Az ok­ke­reséshez – nem véletlenül – egy, a történeti teológiai áramlatok nézeteit is egy­bevető, mai dogmatikát, Dr. Előd István Katolikus dogmatikáját válasz­tot­tam:

                — Az angyalok teremtéséről, jókról és rosszakról egyaránt „sehol sem be­szél a Szentírás, teremtettségüket is csak egy helyütt említi (Kol 1,16). Általá­ban úgy veszi az angyalokat, mint a vallási hagyományból ismert lényeket, akik Isten gondviselő akaratának végrehajtói”.14 (Megjegyzem: ma kétség­be­von­hatatlan katolikus dogmatikai hittétel, hogy az angyalok, jók és rosszak egy­aránt, Isten teremtményei.15)

                — „Az angyalok próbára tételéről kifejezetten nincs szó a Szentírásban (…) sem a próba mikéntjéről és tárgyáról (…) Hittétel, hogy a gonosz szelle­me­ket Isten jónak teremtette, de ők saját magatartásuk következtében gono­szak­ká lettek (…) Abból, hogy vétkeztek, logikusan következik, hogy próbának vol­tak alávetve, és nem állták meg a próbát. Miben állt a próba? Mikor volt?
Mennyien vétkeztek? Nem találunk olyan adatokat a kinyilatkoztatásban, ame­-
lyekből következtetni tudnánk az ilyen kérdésekre adható válaszokra. Igen nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy bűnük lényege a kevélység volt. A Szent­írás ugyanis általános elvként vallja, hogy minden bűn kezdete a kevély­ség (Sir 10, 15; vö. Tó. 4,13; 1 Tim 3,6; Lk 10, 18). Erre enged következtetni, hogy a Jelenések könyve szerint »Mihály és angyalai« taszították le a sátánt és angyalait; a Mikháel név pedig ezt jelenti: »Ki olyan mint Isten?« Ez úgy hang­zik, mint egy példátlan arányú szellemi harc csatakiálltása. Ide vehető még, hogy a kísértő az ősszülőknek Istenhez való hasonlatosságot ígért (Ter 3,5), Jézust pedig arra akarta rávenni, hogy őt imádja (Mt 4,9); sőt az is, hogy a világ végén az antikrisztus Isten templomába ül, és úgy mutatja magát, mint­ha Isten volna (2 Tesz 2,4). A szentatyák szívesen emlegetik, hogy az Isten el­leni vétkek mélyén az a jelszó húzódik meg, amit Jeremiás vet szemére isten­te­len kortársainak: »Nem szolgálok!« (Jer 2,20) (…) Lehetséges, hogy a bu­kás­kor az angyalok feje, a »tagadás ősi szelleme«, a sátán volt, akit »e világ fe­jedelme« néven emleget a Biblia (vö. Lk 4,5–8), és akit a szentatyák Iz 14,12 tí­pusos értelmezése alapján Lucifer-nek, hajnalcsillagnak neveznek.
16

                Tehát a Rossz léteztető-eredeztető kérdését a Bibliában is homályosság ve­szi körül. Ez a hermeneutikai homály az egyik oka annak, hogy a Sátán te­rem­tettsége és természete körül zajló teológiai és dogmatikai vita szinte a ke­resz­ténység születésével egyidejű. Ugyanakkor Madách Imre korában igen hang­súlyosan vetődött fel – sőt napjainkig is hat – a különböző keresztényi val­lásos irányzatokhoz kötött luciferi kérdéskör; igaz, ma már más hangsúl­lyal, de lényegében mégis ugyanarról az eredeztető problémáról van szó.17 A XVIII. század végén és a XIX. század elején az egyik katolikus kontra protes­táns teológiai és dogmatikai vita igen élesen, a kereszténység monoteizmusát is megkérdőjelező értelmezésben tette fel ezt a kérdést. A Biblia homályos­sá­ga nyomán és az ördögben való hit XVIII. századig tartó kegyetlenkedései­nek kö­vetkezményeképpen18 a protestáns teológusok felléptek a Sátánban való hit túl­zott emberi mesterkedései ellen. E hosszú folyamat eredménye­képpen a XIX. század elejétől, Schleiermacher révén vetődött fel a következő teológiai prob­lémakör: „az abszolút gonosz személyes ördög nem is létezhet, mivel ha sze­mély, akkor teremtett lény, az isten alkotása, ezért tehát nem is lehet ab­szo­lút rossz. Ha viszont azt feltételezik, hogy abszolút gonosz lény lé­tezik, akkor an­nak éppúgy örökkévalónak kell lennie, mint amilyen az abszo­lút jó isten; eb­ben az esetben már letérnek a monoteizmus alapjáról, és a dualizmushoz jut­nak el.”19

                Szegedy-Maszák Mihállyal egyetértve, elsősorban e filozófiai, teológiai és egy­ben dogmatikai problémakör ellentételezettsége, a világ lényegét mo­nis­ta vagy dualista alapon magyarázó primordiális-metafizikus kérdésfeltevés az alap­ja Madách Tragédiájának első színében megfogalmazódó, az Úr és Lu­ci­fer kö­zötti vitának: „Az Úr azt hirdeti, hogy rajta kívül eleinte senki és sem­mi nem lé­tezett, Lucifer viszont azt állítja, hogy ő is létezett kezdettől fogva (…) A Tra­gé­dia viszont ebben a tekintetben sem egyértelmű: bizonyta­lan­ság­ban hagyja ol­vasóját afelől, hogy a dualizmus metafizikailag kezdő tény-e, vagy pedig mo­niz­mus-e a világ lényege (…)”20 Az Úr és Lucifer kö­zötti vita fen­tebbi monista-du­alista tárgyköréhez szorosan kapcsolódik a hata­lom kér­dé­se. Elsősorban er­ről az oldaláról értelmeződött a Madách-szakiroda­lomban az Úr min­den­ha­tó­sá­gá­nak ellenszegülő Lucifer, aki a fennálló isteni rend el­le­ni lázadás meg­tes­te­sí­tő­je, a kétkedés, a hideg racionalitás szelleme.21 Az Úr és Lucifer közötti vita má­sik alapvető tárgya: tökéletes-e az isteni te­remtés vagy sem? Az Úr szerint igen, Lucifer azonban ellentmond, szerinte „hiányzik az összhangzó értelem, a te­remtett világ csupán „Játék, melyen gyermekszív he­vülhet”, s az emberek „mű­kedvelő”, tökéletlen teremtvények. Így Lucifer cél­ja, hogy az Úr el­len­sé­ge­ként az ember-isten viszony és a terem­tés har­mó­ni­á­ját szétzúzza, bebizonyítva ez­zel az isteni teremtés tökéletlensé­gét. Látható, hogy az első színben meg­fo­gal­mazódó vita több, egymással ös­szefüggő tárgy­kör­re épül, melyeknek fi­lo­zó­fi­ai alapkérdése a monizmus il­letve a dualizmus té­telezettsége.

                Isten szavai és az őt dicsérő angyalok minden létező, azaz magának Lu­ci­fer­nek is az isteni teremtettségét állítják: ez lenne a teológiai és dogmati­kai vi­ta egyik állítása a tételes katolikus kereszténység monoteizmusa oldaláról, il­let­ve a monizmus állítása a filozófia oldaláról. Elpusztíthatná Lucifert, de nem te­szi, hanem működéséhez mintegy engedélyt, sőt eszközt is ad, az Éden két fá­ját. Végső soron ez az isteni döntés, ebben a formában egy monoteizmusba és monizmusba bújtatott „késleltetett dualizmus”-ként is ér­telmezhető. Sőt, Sze­gedy-Maszák Mihály szerint,22 ez egy utólagos korrekci­óként is in­ter­pre­tál­ható, mely közvetve a teremtés tökéletlenségének bizonyí­tását is jelentheti.

                Lucifer azt állítja Istennel szemben a filozófiai és a teológiai dualizmus né­zőpontjából, hogy Isten és Lucifer, a Valami és a Semmi, állítás és tagadás, te­remtés és annak megkérdőjelezése, végsősoron a Jó és a Rossz bipolaritása mind­öröktől fogva csak együtt létezhetnek. „De mindöröktől fogva élek én.” – mond­ja –, mivel e kettős fogalmak és valóságtartamuk csak a másiktól való köl­csönös, korrelációs viszonyukban tételezhetőek. Lucifer érvelése a követ­ke­ző bipolaritásokra épít: a teremtés előtti isteni eszme, a Valami, a lét, a léte­zés nélküli ürességnek isteni érzete már magának Lucifernek az eredendő létét bi­zonyítja, így maga az isteni teremtés szándéka, az isteni érzet sem jöhetett vol­na létre e „gát”, ezen „űr”, e Semmi nélkül, melynek Lucifer „a neve”. A te­remtés szándéka, a világ létrejötte tehát már Lucifert feltételezi, és maga a Te­remtés aktusa is, hiszen az isteni teremtés (isteni) eszme, szellem és (az ör­dö­gi teret jelentő) anyag kettősségében jött létre, magában hordozva a mind­eb­ből származó, egymással korrelációs viszonyban lévő bipolaritásokat mint hó­dolat–bírálat, teremtés–tagadás, győzelem–bukás, bukás–felkelés, élet–ha­lál, boldogság–lehangolás, fény–árnyék, kétség–remény. Lucifer tehát nem csu­pán ellentmond, tagad, hanem önmagát Istennel egyenrangú, autonóm transz­cendens lényként határozza meg. Végsősoron a transzcendens és a me­ta­fizikai világ eredendő és szükségszerű dualizmusát állítja akkor is, mikor ön­magát az isteni győzelemmel szembeni örök „vesztesként”, „de új erővel” fel­kelőként, egy „szüntelen” bukásra ítélt negatív princípiumként láttatja.

                Lucifer/Sátán isteni teremtettségének vagy eredendő létezésének teológiai vi­táját, a világ lényegének egy illetve kettő princípiumból eredeztethető filo­zó­fiai, metafizikus alapkérdését Madách Imre megoldatlanul hagyja, csupán a két ellentétes érvrendszert formálja drámai költészetté az első színben. Nyitva ma­rad e léteztető-eredeztető kérdés a Tragédia egészében is, hiszen a mű vé­gén csak annyit tudunk meg, hogy Lucifer végzete, bukása ismét beteljese­dett, de hogy Istennel együtt teremtő vagy Isten által teremtett Luciferről van-e szó, erre nem kapunk egyértelműnek nevezhető választ.23

                Miért e nyitottság? Ha a befogadó e nyitottságból eredő kétértelműséget kon­kretizálná, az enigmát, a titkot megszüntetné – vagy netán maga a szerző, Ma­dách Imre valamilyen megoldását sugalmazta volna művében, akkor lé­nye­gesen kisebbedne a mű esztétikai és tragikai hatásfoka, Lucifer és Ádám alak­jának mélysége. Mit is jelent ez? Ha a dualizmus oldaláról Lucifer egyér­tel­műen és kizárólagosan mint az abszolút gonosz tételeződne, aki örök, vég­te­len, léte feltételhez nem kötött, aki Istennel együtt teremtette a világot és aki­nek végzete, hogy negatív princípiumként az Úr elleni küzdelemben, a Jó és a Rossz, a Valami és a Semmi, az állítás és a tagadás dualitásában bukjék „szün­telen”: akkor itt valóban csak „Lucifer komédiájáról” lenne szó, más­részt Ádámot és Évát csupán egy komédia becsapott, hiszékeny és „vétlen” ál­do­zataiként láthatnánk magunk előtt, akik csupán szükségszerű elszenvedői a Rossz ármánykodásainak. Ha a monizmus és a tételes monoteizmus oldalá­ról egy­értelműen feltételeznénk, hogy a világ egylényegű, hogy Isten terem­tette Lu­cifert, tehát egy olyan relatív gonoszról van szó, akinek léte feltételes és vi­szony­lagos, akinek ténykedése Isten által engedélyezett, bármikor korlá­toz­ha­tó és megszüntethető, sőt e relatív, viszonylagos gonosz tevékenysége Is­ten vég­telen bölcsességének tanúsága, hiszen a relatív Gonosz csupán az ab­szo­lút Jó eszköze az ember folytonos tökéletesedésének útján; nos, ha csak in­nen néz­zük Lucifert, akkor alakját hierarchikusan eleve kisebbítjük; az Úr el­le­ni csa­ta még el sem kezdődött, máris nem méltó vetélytársként negligál­tuk, és így Ádám bűnbeesése és annak következményei ismét veszítenének tra­gi­kai je­lentőségükből, hiszen eleve adottként tételezhető az isteni győze­lemmel és meg­bocsátással járó boldog vég.

                Azonban tudjuk, hogy e kérdés megválaszolatlanul maradt és marad a Tra­gédiában, így sem Lucifer alakja, sem Ádám tragikuma nem veszített je­len­tőségéből és többértelműségéből. A léteztető-eredeztető kérdés nyitottsága egy­ben lehetővé tette, hogy Madách Imre úgy formálja meg Lucifer alakját, hogy abban két, egymást kizáró, mind az abszolút, mind a relatív gonoszra jel­lemző – fentebb ismertetett – tulajdonságok helyet kapjanak. Lucifer kettős pó­lusú eredeztetése, ezen alapuló ellentételeződő jellemvonásai és magatar­tá­sa két végletes oldalon ragadható meg. S e két – a lehetséges dualista erede­ten ala­puló – abszolút és a – lehetséges monista eredeten alapuló – relatív tu­laj­don­ságcsoportnak a befogadó tudatában való folytonos egymásbajátszása az, ami alakjának mélységet ad, amely újabb és újabb értelmezésekre kény­szerít, és a befogadói tudat vibráló-oszcilláló polemikussága révén az esztéti­kai hatás alap­forrásaként jelölhető meg.24 Úgy vélem, hogy Lucifer kettős természetű, egy­szerre abszolút és relatív jellemzőkkel bír, melynek oka létez­tető és ere­dez­tető kérdésének eldöntetlensége.

                Lucifer abszolút mivoltára utal körkörös létértelmezése és világszemlé­le­te, mely saját léthelyzetén alapul. Lucifer abszolút lényként Istennel egyen­ran­gú­nak véli magát. Végcélja, hogy Ádámot a végső kétségbeesésbe haj­szol­ja, s be­bizonyítsa Isten alkotásának, a teremtett világnak a tökéletlenségét. Ab­szo­lút voltában, negatív princípiumként a neki juttatott szerep e világban csak kör­körösen értelmezhető: az isteni győzelemmel szemben felkelő új erő örö­kös harcosaként, az isteni állítással szembeni tagadás mindig megújuló ere­je­ként és a győzővel szembeni, végzetszerű elbukóként, hiszen kettőjük min­dig meg­újuló, végtelen küzdelme a dualista lényegű világ mozgatója. Lu­ci­fer saját lét­helyzetéből tekint a teremtett világra is, nem lát és nem láttat­hat fej­lődést az em­beri történelemben, szerinte egy örökös körforgás az em­beri lét. Abszolút vol­tában végletesen szembenáll az Úrral és az ősszülők­kel.25

                Lucifer relatív, viszonylagos volta a monizmus és a tételes monoteizmus ol­daláról azt jelenti, hogy léte és tevékenysége Isten által korlátozott, sőt rela­tív Rosszként nem más – ahogy fentebb erre már utaltam –, mint az abszolút Jó, Isten eszköze. Így, Ádámot a tökéletesedés folyamatában segítő lényként is értelmezhető. Szegedy-Maszák Mihály megfigyelését idézem ennek bizo­nyí­tásaként: „A történeti színek Lucifer igazát támasztják alá, s így magától ér­tetődik, hogy Ádám nem tud nevetni rajtuk, de érdemes felfigyelni rá, hogy Lu­cifer nevetése is többnyire kelletlen (…) Lucifer mindig előre látja Ádám ku­darcát, de annak tényleges bekövetkezését megelégedettség helyett fanyarul ve­szi tudomásul. 26 Abszolút gonoszként megelégedett lenne; relatív gonosz­ként csupán fanyarul veszi tudomásul Ádám kudarcait, hiszen viszonylagos Rossz mivoltában az emberi tökéletesedés Isten által léteztetett, segítő eszkö­ze­ként is felfogható. Relatív voltában „Lucifer már-már az embertől végtelen tá­vol tartózkodó Úr humanizált eszközévé válik.”27

                Lucifer abszolút és relatív kettősségével hozható párhuzamba az is, hogy az ember létét és küzdelmét alapvetően irónikusan fogja fel, de ebből az iró­ni­á­ból nem hiányzik a megértést jelző pátosz és a tragikum árnyalata sem.28 Ha­son­lóan e kettősség felől értelmezhető az is, hogy „a történeti színek során egy­re közelebb kerülnek egymáshoz. Míg korábban Ádámnak meg kell szen­ved­nie annak belátásáért, amit Lucifer előre tudott, addig az utolsó jelenetek­ben már mindketten nézők, »jórészt csak ütemkülönbség áll fönn közöttük a fel­ismerésben«, s ez az eltérés egyre csökken”.29

 Lucifer abszolút és relatív tulajdonságainak egymásbajátszása, genealogi­kus­ságának monista vagy dualista jellege, amely szembenálló metafizikus vi­lág­magyarázatokat rejt magába; és mindezek nyitottsága, feloldatlansága és egy­ben lehetségessége – két olyan egymást kizáró elempár, amelynek éles el­len­tétessége „feszítést”, „feszültséget” eredményez a befogadó tudatában. Az egy­mást kizáró pólusok – abszolút-relatív, dualista-monista – mint lehetősé­gek közötti állandó feszültségre, vibrálásra vezethető vissza a Lucifer alakját öve­ző, máig élő, elsősorban intellektuális élményt adó esztétikai hatás.30

 vissza