Máté Zsuzsanna

Madách Luciferjének genealogikus kérdésköréről

Vajon ki vagy mi az eredeztető és léteztető oka a Rossznak, a Gonosznak, a belőle származó emberi nyomorúságoknak? Vajon mi lehet az eredendő forrása? Ha tudnánk, talán semlegesíthetnénk? S mi a forrása a Jónak, az erkölcsi tisztaságnak, a boldogságnak, az élet örömének? Ha tudnánk, talán állandósíthatnánk? S ha megvalósíthatnánk ezt az eszményi Jó állapotot, vajon minek ellenében és mi mellett ténykednénk? Felépíthető-e a Jó „galambok” közössége a Rossz „héják” nélkül? Van-e fény sötétség nélkül, boldogság szenvedés nélkül, létezhet-e Isten a Sátán nélkül, a Jó a Rossz nélkül? Eredendően együttes létezők? Vagy nem? E monista vagy dualista elrendezettséget feltételező kérdéskör több ezer éve újra és újra megismétlődik minden nép kultúrájában és az ezen belüli mitológiai, vallásos, filozófiai, etikai és művészi gondolkodásformákban.

                Írásomban Madách Imre Az ember tragédiája Luciferjének „léteztető-eredeztető” kérdésköréhez fűznék néhány hermeneutikai megjegyzést,¹ remélve, hogy ez az újrakérdezés további válaszadásokra késztet. Nem a szerzői szándék genezise, nem a különböző, vélt vagy valósnak vélt bibliai, teológiai és filozófiai hagyománytörténeti források hatását kívánom feltérképezni, hiszen minek is ismételni a már meglévő feltételezések és a kiváló filológiai kutatások és összehasonlítások tárgykörét és azok eredményeit.² Kiemelt kérdésköröm egyike azoknak az abszolút jellegű filozófiai, majd a keresztény teológiában és dogmatikában is kialakuló kérdésfeltevéseknek, melyekben Madách Imre az addigi válaszkísérleteket szembeállítja egymással; megoldást, feloldást nem ad, és így – Szegedy-Maszák Mihály szavait idézve – „a befogadót meghagyja a kérdezés nyugtalanságában”.³ E luciferi „léteztető–eredeztető” és primordiális – a metafizikus filozófiai gondolkodásban elsődlegesen alapvető – kérdésfeltevés az I. színben, az Úr és Lucifer vitájának egyik polarizált szembenállására épül: Isten teremtette-e Lucifert vagy eredendően létező a Sátán Isten mellett? Madách Imre a filozófiai-bölcsészeti költészet eszközeivel, a Biblia világát idézve fogalmaz meg egy hagyományos metafizikai kérdést, amely minden szisztematikus filozófiai rendszer alapkérdése is: a világ lényegét tekintve monista vagy dualista felépítésű? Monista-e, azaz minden létező visszavezethető egyetlenegy princípiumra, vagy dualista, azaz a létezők mindegyike két, egymással ellentétes princípiumra, mint például a valami–semmi, a jó–rossz, a szellemi–anyagi kettősségére vezethető vissza. E nyitottan, megválaszolatlanul hagyott, filozófiai és a kereszténység története során teológiai és dogmatikai vonatkozásokkal bíró luciferi kérdéskör hermeneutikai értelmezése során egy másik lényegi jellemzőjét kísérlem meg bemutatni a Tragédia szövegében: feloldatlan ellentmondásosságát és az ebből származó, Lucifer alakját övező, abszolút és relatív jellegű kétértelműséget mint az esztétikai hatás egyik alapforrását.⁴

                Léteztető-eredeztető kérdéskör, hermeneutikai szempontból, azaz „genealógia” – mit is jelent ez? A kifejezést, mely görög-latin eredetű, a biológia tudományából – ahol származástant jelent – vette kölcsön a humán gondolkodás a múlt század közepén. Ma például ez az elnevezés illeti meg a történelemtudomány egyik segédtudományát, amely a család, a nemzetség leszármazási rendjével foglalkozik.

               Napjaink posztmodern szemlélete és ezen belül a hermeneutika számára Friedrich Nietzsche egyik gondolatrendszere az az ősforrás, aki egy új filozófiai beszédmód megteremtése során e fogalomnak is egy módosított jelentéstartalmat teremtett. F. Nietzsche a karteziánus gondolkodással szembenállva kétségbe vonja a nyelv, az értelem, a ráció és az általuk szerezhető és rögzített igazságok, ismeretek végső megbízhatóságát. A megismerés és a nyelv egy elkerülhetetlen hazugságba vonja az embert, hiszen az, hogy kijelentéseink és fogalmaink a valóságnak megfelelnek, azt híven reprezentálják és leképezik: nem igazolható, mivel a szó és az arra vonatkozó dolog között áthidalhatatlan a szakadék.⁵ Alapvető emberi faji sajátosságként állítja ezzel szemben a „metaforaalkotás iránti ösztönt”,⁶ valamint a retorizáltságot mint a nyelv szemantikai lényegét. „Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poétikusan, retorikusan felfokoztak, felékesítettek, és átvitt értelemmel ruháztak fel, s amelyek a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezőnek tűntek föl egy-egy nép előtt: az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, melyek megkopván elveszítették érzéki erejüket.” ⁷ Így az ember a dolgokról szerezhető ismeretekben és azok nyelvi formában rögzített voltukban végső soron mindig csak azt találja meg, amit maga tett bele, vagy a maga számára értelmezi azt, amit mások tettek bele. A valóság káoszára rendet épít az értelemmel bíró és megérteni szándékozó ember, konstruál egy nyelv által rögzített és hagyományozott világot, amiről mégis tudnia kell, hogy nem maga a valóság, csupán egy alapvető csalás, egy nyelvi formába bújtatott értelmezett valóság, egy hermeneutikai konstrukció: „Írásaimat át- meg átjárja az a meggyőződés, hogy a világ értéke interpretációnk függvénye, hogy az eddigi interpretációk perspektivikus becslések, melyek révén életben maradunk. (…) A világ, ahogy reánk vonatkozik, hamis, vagyis nem tényálladék, hanem megfigyelések sovány összességének lekerekítése és kigondolása (…), mely sohasem közelít az igazsághoz, mivel – »igazság« nem létezik.”⁸ A nyelv mindent átfogó retoricitása és konstruáló értelmezése csupán az ember világ feletti hatalomakarásának egy formája, egy folyamatos levése.⁹ Így az ember életét szükségszerűen megalapozza egy univerzális, nyelvi formába bújtatott hermészi tevékenység. Emellett szükségünk van arra is, hogy magát ezt a hermészi tevékenységet hermeneutikus módon megértsük. Egy mai interpretáló, Bókay Antal összefoglaló gondolatát idézve: „Ez a hermeneutika – éppen azért, mert maga az élet hermeneutikai-retorikai – metahermeneutika, egy hermeneutikáról szóló hermeneutika, azaz Nietzsche terminusával: genealógia. (…) A genealógia nem az eredet kutatása, hanem azon értékek, irányulások felfejtése, amelyek egy meghatározott eredethez hozzájárultak. Leegyszerűsítve: a genealógia nem valami hozzám képest objektív megértése, magyarázata, hanem válasz arra, hogy rám vetítve, hozzám viszonyítva milyen életvonatkozások, értékek lettek az elemzett jelenségben keletkezésekor elrejtve.”¹⁰ Így a genealogikus irodalmi kutatás „különböző jelenségek kritikai újraolvasását és újrainterpretációját jelenti az eredetüknél felfedezhető értékek perspektívájából”.¹¹ Madách Imre művének luciferi problematikáját ebből a genealogikus nézőpontból kísérlem meg értelmezni, a Rossz princípiumának eredeztetésébe rejtett szubjektív hermeneutikai interpretációm felől.

                A Rossz forrásáról és természetéről számtalan eredetmítosz és vallás beszámol. A dualitásra épülő mitológiai és vallási rendszerekben a Rossz princípiumának valamely megtestülése a Főisten negatív tulajdonságokkal felruházott, hatalmában egyenrangú ellentétpárja. Kettőjük örökös harca mozgatja a világot. Az iráni, mezopotámiai és egyiptomi mítoszokkal, vallásokkal érintkező, majdnem másfél évezred alatt rögzítődött majd kanonizált Biblia ördög-képe több jellemzőjét is átvette e különbözőképpen megjelenített negatív princípiumnak: az ördög mint negatív demiurgosz; az alsó, a földi, az anyagi világ, a sötétség ura; a káosz fenntartója a rend ellenében.¹² Annak a lénynek, amit a kereszténység ördögként ismer, egyik legősibb ábrázolása egy mezopotámiai dombormű, melyen Nergal isten látható szarvakkal, kígyókkal és az alvilág háromfejű ebével.

                Hogy az ember, az emberiség kiküszöbölhesse világából a Rosszat, ahhoz mindenkor tudnia vagy legalábbis keresnie kellett a Rossz léteztető okát, abban a reményben, hogy ennek vélt megtalálásával valamiképpen semlegesítse azt. E válaszkeresés sokféleségét, ugyanakkor monista vagy dualista alaptípusát is illusztrálva idézném Hankiss Elemér összefoglalását A mítoszok és a Rossz eredete című írásából. E szerint a Rossz forrása egyaránt lehet „Istennek az ember által föl nem fogható, meg nem érthető, csak alázattal elfogadható végtelen hatalma és bölcsessége is, mint például a korai judaizmusban, a Jób-legendakörben, vagy később a kálvinista teológiában. Lehet a ROSSZ forrása a véletlen is, s itt megint csak a görög mítoszokra utalok, de lehet maga a lét is: lehet a lét eleve és alapjában véve rossz, mint a különböző pesszimisztikus színezetű mitológiákban és vallásokban; lehet a ROSSZ forrása a lét eredendő kettéosztottsága jóra és rosszra, fényre és sötétségre, mint például a manicheista felfogásban, a késői judaizmusban vagy a keresztény világkép ágostoni megfogalmazásában, de lehet a ROSSZ forrása az eredendően egységes lét későbbi kettéhasadása, mint például a hinduista, buddhista vagy gnosztikus világfelfogásban. S lehet a ROSSZ forrása maga az ember is: az ember engedetlensége, gyengesége vagy tudatlansága, mint a judaizmusban, kereszténységben, buddhizmusban és még számos más vallásban. És vannak olyan mitológiák és gondolatrendszerek, amelyek szerint a ROSSZ valójában nem is létezik, mert a ROSSZ nem más mint a lét hiánya, mint Plótinosznál, vagy Isten hiánya mint az egyes sztoikusoknál, vagy csak esetlegesség, mint a tomista skolasztika megfogalmázásában.”¹³

                A fentebbi idézet egyes utalásaiból is látható, hogy a Biblia szövegének értelmezéseire épülő különböző teológiai – az ágostoni, tomista, kálvinista – rendszerek is eltérően fogalmazták meg ezt az eredetet, illetve a keresztény vallás különböző történeti korszakai és irányzatai is másképpen vélekedtek erről a kérdésről. Természetesen – a teljesség igénye nélkül – mégis érdemes egy mai olvasatban néhány konkrétumot felidézni arra vonatkozóan, mi is az oka Lucifer illetve a Sátán léteztetettségét körbevevő homályosságnak. Az okkereséshez – nem véletlenül – egy, a történeti teológiai áramlatok nézeteit is egybevető, mai dogmatikát, Dr. Előd István Katolikus dogmatikáját választottam:

                — Az angyalok teremtéséről, jókról és rosszakról egyaránt „sehol sem beszél a Szentírás, teremtettségüket is csak egy helyütt említi (Kol 1,16). Általában úgy veszi az angyalokat, mint a vallási hagyományból ismert lényeket, akik Isten gondviselő akaratának végrehajtói”.¹⁴ (Megjegyzem: ma kétségbevonhatatlan katolikus dogmatikai hittétel, hogy az angyalok, jók és rosszak egyaránt, Isten teremtményei.¹⁵)

                — „Az angyalok próbára tételéről kifejezetten nincs szó a Szentírásban (…) sem a próba mikéntjéről és tárgyáról (…) Hittétel, hogy a gonosz szellemeket Isten jónak teremtette, de ők saját magatartásuk következtében gonoszakká lettek (…) Abból, hogy vétkeztek, logikusan következik, hogy próbának voltak alávetve, és nem állták meg a próbát. Miben állt a próba? Mikor volt?
Mennyien vétkeztek? Nem találunk olyan adatokat a kinyilatkoztatásban, ame-
lyekből következtetni tudnánk az ilyen kérdésekre adható válaszokra. Igen nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy bűnük lényege a kevélység volt. A Szentírás ugyanis általános elvként vallja, hogy minden bűn kezdete a kevélység (Sir 10, 15; vö. Tó. 4,13; 1 Tim 3,6; Lk 10, 18). Erre enged következtetni, hogy a Jelenések könyve szerint »Mihály és angyalai« taszították le a sátánt és angyalait; a Mikháel név pedig ezt jelenti: »Ki olyan mint Isten?« Ez úgy hangzik, mint egy példátlan arányú szellemi harc csatakiálltása. Ide vehető még, hogy a kísértő az ősszülőknek Istenhez való hasonlatosságot ígért (Ter 3,5), Jézust pedig arra akarta rávenni, hogy őt imádja (Mt 4,9); sőt az is, hogy a világ végén az antikrisztus Isten templomába ül, és úgy mutatja magát, mintha Isten volna (2 Tesz 2,4). A szentatyák szívesen emlegetik, hogy az Isten elleni vétkek mélyén az a jelszó húzódik meg, amit Jeremiás vet szemére istentelen kortársainak: »Nem szolgálok!« (Jer 2,20) (…) Lehetséges, hogy a bukáskor az angyalok feje, a »tagadás ősi szelleme«, a sátán volt, akit »e világ fejedelme« néven emleget a Biblia (vö. Lk 4,5–8), és akit a szentatyák Iz 14,12 típusos értelmezése alapján Lucifer-nek, hajnalcsillagnak neveznek.¹⁶

                Tehát a Rossz léteztető-eredeztető kérdését a Bibliában is homályosság veszi körül. Ez a hermeneutikai homály az egyik oka annak, hogy a Sátán teremtettsége és természete körül zajló teológiai és dogmatikai vita szinte a kereszténység születésével egyidejű. Ugyanakkor Madách Imre korában igen hangsúlyosan vetődött fel – sőt napjainkig is hat – a különböző keresztényi vallásos irányzatokhoz kötött luciferi kérdéskör; igaz, ma már más hangsúllyal, de lényegében mégis ugyanarról az eredeztető problémáról van szó.¹⁷ A XVIII. század végén és a XIX. század elején az egyik katolikus kontra protestáns teológiai és dogmatikai vita igen élesen, a kereszténység monoteizmusát is megkérdőjelező értelmezésben tette fel ezt a kérdést. A Biblia homályossága nyomán és az ördögben való hit XVIII. századig tartó kegyetlenkedéseinek következményeképpen¹⁸ a protestáns teológusok felléptek a Sátánban való hit túlzott emberi mesterkedései ellen. E hosszú folyamat eredményeképpen a XIX. század elejétől, Schleiermacher révén vetődött fel a következő teológiai problémakör: „az abszolút gonosz személyes ördög nem is létezhet, mivel ha személy, akkor teremtett lény, az isten alkotása, ezért tehát nem is lehet abszolút rossz. Ha viszont azt feltételezik, hogy abszolút gonosz lény létezik, akkor annak éppúgy örökkévalónak kell lennie, mint amilyen az abszolút jó isten; ebben az esetben már letérnek a monoteizmus alapjáról, és a dualizmushoz jutnak el.”¹⁹

Szegedy-Maszák Mihállyal egyetértve, elsősorban e filozófiai, teológiai és egyben dogmatikai problémakör ellentételezettsége, a világ lényegét monista vagy dualista alapon magyarázó primordiális-metafizikus kérdésfeltevés az alapja Madách Tragédiájának első színében megfogalmazódó, az Úr és Lucifer közötti vitának: „Az Úr azt hirdeti, hogy rajta kívül eleinte senki és semmi nem létezett, Lucifer viszont azt állítja, hogy ő is létezett kezdettől fogva (…) A Tragédia viszont ebben a tekintetben sem egyértelmű: bizonytalanságban hagyja olvasóját afelől, hogy a dualizmus metafizikailag kezdő tény-e, vagy pedig monizmus-e a világ lényege (…)”²⁰ Az Úr és Lucifer közötti vita fentebbi monista-dualista tárgyköréhez szorosan kapcsolódik a hatalom kérdése. Elsősorban erről az oldaláról értelmeződött a Madách-szakirodalomban az Úr mindenhatóságának ellenszegülő Lucifer, aki a fennálló isteni rend elleni lázadás megtestesítője, a kétkedés, a hideg racionalitás szelleme.²¹ Az Úr és Lucifer közötti vita másik alapvető tárgya: tökéletes-e az isteni teremtés vagy sem? Az Úr szerint igen, Lucifer azonban ellentmond, szerinte „hiányzik az összhangzó értelem”, a teremtett világ csupán „Játék, melyen gyermekszív hevülhet”, s az emberek „műkedvelő”, tökéletlen teremtvények. Így Lucifer célja, hogy az Úr ellenségeként az ember-isten viszony és a teremtés harmóniáját szétzúzza, bebizonyítva ezzel az isteni teremtés tökéletlenségét. Látható, hogy az első színben megfogalmazódó vita több, egymással összefüggő tárgykörre épül, melyeknek filozófiai alapkérdése a monizmus illetve a dualizmus tételezettsége.

                Isten szavai és az őt dicsérő angyalok minden létező, azaz magának Lucifernek is az isteni teremtettségét állítják: ez lenne a teológiai és dogmatikai vita egyik állítása a tételes katolikus kereszténység monoteizmusa oldaláról, illetve a monizmus állítása a filozófia oldaláról. Elpusztíthatná Lucifert, de nem teszi, hanem működéséhez mintegy engedélyt, sőt eszközt is ad, az Éden két fáját. Végső soron ez az isteni döntés, ebben a formában egy monoteizmusba és monizmusba bújtatott „késleltetett dualizmus”-ként is értelmezhető. Sőt, Szegedy-Maszák Mihály szerint,²² ez egy utólagos korrekcióként is interpretálható, mely közvetve a teremtés tökéletlenségének bizonyítását is jelentheti.

                Lucifer azt állítja Istennel szemben a filozófiai és a teológiai dualizmus nézőpontjából, hogy Isten és Lucifer, a Valami és a Semmi, állítás és tagadás, teremtés és annak megkérdőjelezése, végsősoron a Jó és a Rossz bipolaritása mindöröktől fogva csak együtt létezhetnek. „De mindöröktől fogva élek én.” – mondja –, mivel e kettős fogalmak és valóságtartamuk csak a másiktól való kölcsönös, korrelációs viszonyukban tételezhetőek. Lucifer érvelése a következő bipolaritásokra épít: a teremtés előtti isteni eszme, a Valami, a lét, a létezés nélküli ürességnek isteni érzete már magának Lucifernek az eredendő létét bizonyítja, így maga az isteni teremtés szándéka, az isteni érzet sem jöhetett volna létre e „gát”, ezen „űr”, e Semmi nélkül, melynek Lucifer „a neve”. A teremtés szándéka, a világ létrejötte tehát már Lucifert feltételezi, és maga a Teremtés aktusa is, hiszen az isteni teremtés (isteni) eszme, szellem és (az ördögi teret jelentő) anyag kettősségében jött létre, magában hordozva a mindebből származó, egymással korrelációs viszonyban lévő bipolaritásokat mint hódolat–bírálat, teremtés–tagadás, győzelem–bukás, bukás–felkelés, élet–halál, boldogság–lehangolás, fény–árnyék, kétség–remény. Lucifer tehát nem csupán ellentmond, tagad, hanem önmagát Istennel egyenrangú, autonóm transzcendens lényként határozza meg. Végsősoron a transzcendens és a metafizikai világ eredendő és szükségszerű dualizmusát állítja akkor is, mikor önmagát az isteni győzelemmel szembeni örök „vesztesként”, „de új erővel” felkelőként, egy „szüntelen” bukásra ítélt negatív princípiumként láttatja.

                Lucifer/Sátán isteni teremtettségének vagy eredendő létezésének teológiai vitáját, a világ lényegének egy illetve kettő princípiumból eredeztethető filozófiai, metafizikus alapkérdését Madách Imre megoldatlanul hagyja, csupán a két ellentétes érvrendszert formálja drámai költészetté az első színben. Nyitva marad e léteztető-eredeztető kérdés a Tragédia egészében is, hiszen a mű végén csak annyit tudunk meg, hogy Lucifer végzete, bukása ismét beteljesedett, de hogy Istennel együtt teremtő vagy Isten által teremtett Luciferről van-e szó, erre nem kapunk egyértelműnek nevezhető választ.²³

                Miért e nyitottság? Ha a befogadó e nyitottságból eredő kétértelműséget konkretizálná, az enigmát, a titkot megszüntetné – vagy netán maga a szerző, Madách Imre valamilyen megoldását sugalmazta volna művében, akkor lényegesen kisebbedne a mű esztétikai és tragikai hatásfoka, Lucifer és Ádám alakjának mélysége. Mit is jelent ez? Ha a dualizmus oldaláról Lucifer egyértelműen és kizárólagosan mint az abszolút gonosz tételeződne, aki örök, végtelen, léte feltételhez nem kötött, aki Istennel együtt teremtette a világot és akinek végzete, hogy negatív princípiumként az Úr elleni küzdelemben, a Jó és a Rossz, a Valami és a Semmi, az állítás és a tagadás dualitásában bukjék „szüntelen”: akkor itt valóban csak „Lucifer komédiájáról” lenne szó, másrészt Ádámot és Évát csupán egy komédia becsapott, hiszékeny és „vétlen” áldozataiként láthatnánk magunk előtt, akik csupán szükségszerű elszenvedői a Rossz ármánykodásainak. Ha a monizmus és a tételes monoteizmus oldaláról egyértelműen feltételeznénk, hogy a világ egylényegű, hogy Isten teremtette Lucifert, tehát egy olyan relatív gonoszról van szó, akinek léte feltételes és viszonylagos, akinek ténykedése Isten által engedélyezett, bármikor korlátozható és megszüntethető, sőt e relatív, viszonylagos gonosz tevékenysége Isten végtelen bölcsességének tanúsága, hiszen a relatív Gonosz csupán az abszolút Jó eszköze az ember folytonos tökéletesedésének útján; nos, ha csak innen nézzük Lucifert, akkor alakját hierarchikusan eleve kisebbítjük; az Úr elleni csata még el sem kezdődött, máris nem méltó vetélytársként negligáltuk, és így Ádám bűnbeesése és annak következményei ismét veszítenének tragikai jelentőségükből, hiszen eleve adottként tételezhető az isteni győzelemmel és megbocsátással járó boldog vég.

                Azonban tudjuk, hogy e kérdés megválaszolatlanul maradt és marad a Tragédiában, így sem Lucifer alakja, sem Ádám tragikuma nem veszített jelentőségéből és többértelműségéből. A léteztető-eredeztető kérdés nyitottsága egyben lehetővé tette, hogy Madách Imre úgy formálja meg Lucifer alakját, hogy abban két, egymást kizáró, mind az abszolút, mind a relatív gonoszra jellemző – fentebb ismertetett – tulajdonságok helyet kapjanak. Lucifer kettős pólusú eredeztetése, ezen alapuló ellentételeződő jellemvonásai és magatartása két végletes oldalon ragadható meg. S e két – a lehetséges dualista eredeten alapuló – abszolút és a – lehetséges monista eredeten alapuló – relatív tulajdonságcsoportnak a befogadó tudatában való folytonos egymásbajátszása az, ami alakjának mélységet ad, amely újabb és újabb értelmezésekre kényszerít, és a befogadói tudat vibráló-oszcilláló polemikussága révén az esztétikai hatás alapforrásaként jelölhető meg.²⁴ Úgy vélem, hogy Lucifer kettős természetű, egyszerre abszolút és relatív jellemzőkkel bír, melynek oka léteztető és eredeztető kérdésének eldöntetlensége.

                Lucifer abszolút mivoltára utal körkörös létértelmezése és világszemlélete, mely saját léthelyzetén alapul. Lucifer abszolút lényként Istennel egyenrangúnak véli magát. Végcélja, hogy Ádámot a végső kétségbeesésbe hajszolja, s bebizonyítsa Isten alkotásának, a teremtett világnak a tökéletlenségét. Abszolút voltában, negatív princípiumként a neki juttatott szerep e világban csak körkörösen értelmezhető: az isteni győzelemmel szemben felkelő új erő örökös harcosaként, az isteni állítással szembeni tagadás mindig megújuló erejeként és a győzővel szembeni, végzetszerű elbukóként, hiszen kettőjük mindig megújuló, végtelen küzdelme a dualista lényegű világ mozgatója. Lucifer saját léthelyzetéből tekint a teremtett világra is, nem lát és nem láttathat fejlődést az emberi történelemben, szerinte egy örökös körforgás az emberi lét. Abszolút voltában végletesen szembenáll az Úrral és az ősszülőkkel.²⁵

Lucifer relatív, viszonylagos volta a monizmus és a tételes monoteizmus oldaláról azt jelenti, hogy léte és tevékenysége Isten által korlátozott, sőt relatív Rosszként nem más – ahogy fentebb erre már utaltam –, mint az abszolút Jó, Isten eszköze. Így, Ádámot a tökéletesedés folyamatában segítő lényként is értelmezhető. Szegedy-Maszák Mihály megfigyelését idézem ennek bizonyításaként: „A történeti színek Lucifer igazát támasztják alá, s így magától értetődik, hogy Ádám nem tud nevetni rajtuk, de érdemes felfigyelni rá, hogy Lucifer nevetése is többnyire kelletlen (…) Lucifer mindig előre látja Ádám kudarcát, de annak tényleges bekövetkezését megelégedettség helyett fanyarul veszi tudomásul. ²⁶ Abszolút gonoszként megelégedett lenne; relatív gonoszként csupán fanyarul veszi tudomásul Ádám kudarcait, hiszen viszonylagos Rossz mivoltában az emberi tökéletesedés Isten által léteztetett, segítő eszközeként is felfogható. Relatív voltában „Lucifer már-már az embertől végtelen távol tartózkodó Úr humanizált eszközévé válik.”²⁷

                Lucifer abszolút és relatív kettősségével hozható párhuzamba az is, hogy az ember létét és küzdelmét alapvetően irónikusan fogja fel, de ebből az iróniából nem hiányzik a megértést jelző pátosz és a tragikum árnyalata sem.²⁸ Hasonlóan e kettősség felől értelmezhető az is, hogy „a történeti színek során egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Míg korábban Ádámnak meg kell szenvednie annak belátásáért, amit Lucifer előre tudott, addig az utolsó jelenetekben már mindketten nézők, »jórészt csak ütemkülönbség áll fönn közöttük a felismerésben«, s ez az eltérés egyre csökken”.²⁹

 Lucifer abszolút és relatív tulajdonságainak egymásbajátszása, genealogikusságának monista vagy dualista jellege, amely szembenálló metafizikus világmagyarázatokat rejt magába; és mindezek nyitottsága, feloldatlansága és egyben lehetségessége – két olyan egymást kizáró elempár, amelynek éles ellentétessége „feszítést”, „feszültséget” eredményez a befogadó tudatában. Az egymást kizáró pólusok – abszolút-relatív, dualista-monista – mint lehetőségek közötti állandó feszültségre, vibrálásra vezethető vissza a Lucifer alakját övező, máig élő, elsősorban intellektuális élményt adó esztétikai hatás.³⁰

 vissza