Horváth Zsuzsanna
Utópiák, falanszterek
Az előadó feltevése, hogy Az ember tragédiája tizenkettedik színe beilleszthető az európai kultúrtörténet utópisztikus gondolatai (v. ö. az ideális város eszménye) és az utópia műfajának szépirodalmi fejleményei közé. A tizenkettedik szín az európai irodalomba és gondolkodástörténetbe illeszthető motivikus folytonosság révén önállóan is elemezhető, mint az ún. pozitív állambölcseleti utópia negatív utópiába, anti-utópiába fordulásának egyik irodalmi megnyilvánulása.1 A Tragédiában a falanszter egy megszervezett városhálózat2 színhelye, ezáltal tere egy ideológiai formációktól független technikai társadalomnak. Ebben az értelemben „organizmus” – amelyben Ádám reménye szerint „Közcél felé társ már most minden ember”, a „csendesen folyó szép rend” felett „tisztelve őrül áll a tudomány”. A szövegben kulcsszóként elhangzó organizmus egyszerre jelenti Newton gravitációs elmélete mintájára megtervezett hierarchikus társadalmat (a falanxokból álló falansztert) és a titkokat rejtő, ám a tudós szerint törvényeiben megismerhető és kényszeríthető természetet, amelynek „…titkai közel / Állnak ma is már a fölleplezéshez.” Az „organizmus” Ádám egészleges tudományszemléletében ellentéte a „tudásvágyat szakhoz” kötő specializálódásnak. Az organizmus átlátója – Ádám ideálja szerint építésze – csak akkor képes a harmónia megtervezésére, ha egészlegesen gondolkodik: „Csak az építész látja az egészet, / S bár megfaragni nem tud egy követ, / A művet ő teremti, mint egy isten. – / Ily építész a nagy tudásban is.”3
A Falansztert4 mint tudományos megtervezett totális közösségi életteret a Madách szövegmagyarázatok Fourier 1821-ben megjelent és a korabeli, majd a későbbi parnasszista folyóiratokban5 is népszerűsített Az új ipari és közösségi világ című művének hatásához kötik. Madách Platón Államára – mint a tudás és a morál maximumát koncentráló eszményi városállam megalkotójára – is utalást tesz Ádámmal: „Ah, milyen szerepe jutott, Plátó, neked / A társaságban, melly után epedtél! –”
Szegedy-Maszák Mihály6 szerint a falanszter szín a londoni színnél élesebben bírálja azt az értékcsökkenést, amely a pozitivizmusban teremtette meg ideológiáját. Szerinte az itt megjelenített világ csak néhány nem alapvető jellegzetességében emlékeztet Fourier utópiájára. (Fourier rendszerének pozitív értékei, például a társadalmi harmónia-elméletének alappillérei: az érzéki gyönyör, a szenvedély, a tevékenység szüntelen változtatása, a többértelműség teljesen hiányoznak Madách falanszteréből.) Miféle eszmei kiindulópontból írhatta Madách a falanszterjelenetet, és kik osztották vele ez a szemszöget? – kérdezi. A gépszerűség és a szervesség szembeállítása, a lángelme mint embereszmény nyilvánvalóan romantikus örökség. Szegedy-Maszák szerint Stuart Mill és Madách értékrendszere mutat párhuzamosságokat: mindkettőjük a nivellálódásban látja a jövő társadalmának legnagyobb veszélyét, mindketten elutasítják az állóképszerű társadalom eszményét. Madách falanszterének más rokonai közül Szegedy-Maszák kiemeli a kortárs romantika utáni európai irodalom néhány motívumát: az elmarasztalt utilitarista világot, a soha nem kételkedő gondolkodásmódot. Megemlíti, hogy a kortárs művek közül Hawthorne könyve, a Derűvölgy románca kínálja a legtöbb hasonlóságot. Hawthorne falansztere is „önelindító és önmegállító gépezet”, a hatalom itt is függetlenül a közösségtől. A hazai ösztönzöttségben Kölcseyre és Madách más reformkori olvasmányaira hivatkozik (pl. a végletes észelvűség, „az ész és akarat egyoldalú kiművelése, s a phantasia, a belső élet elhanyagolása” elleni bírálat),7 majd kiemeli A civilizátort, mint e jelenet előzményét. Szegedy-Maszák szerint „Madách az utópia egyedül korszerű formájához folyamodott a központosított tervezés, a célszerűség és a hasznosság ellenutópiájának megalkotásakor. Abban, ahogy a műfajt eredeti módon kifordította, ösztönzést kaphatott a lukiánoszi szatírától – talán azt az ötletet is Lukiánosztól vette, hogy Platónt egy utópia ellenzékének sorában mutassa be.” A mű szerkezetének egészére vonatkozóan megállapítja, hogy a „tematikus szerkezetet kialakító értékcsökkenés a megformált világkép szintjén azzal hozható összefüggésbe, hogy Madách az ő korában uralkodó ideológiákat: a liberalizmust és a pozitivizmust szertefoszló ábrándok halmazaként mutatja be.”8
Bár filológiai bizonyítékokkal nem szolgálhatunk, feltesszük, hogy Madách a korabeli ipari társadalomnak a természettudományok által jelentősen befolyásolt elméleteiről is tájékozódhatott, egyúttal ismerhette az európai irodalom korábbi utópikus hagyományait is, például Morus 1516-ban íródott Utópia, Campanella 1623-ban megjelent Napállam című művét, sőt Francis Bacon technikaközpontú utópiáját is. Műveltségében lehetett helye a humanista városeszmény képviselőinek, az antik és a középkori eszményi város és társadalom mintái mellett feltehetően képe lehetett egy-egy jelentős itáliai várostervező munkásságáról vagy a katonai védelmi szempontokat képviselő erődvárosokban megtestesülő építészeti és társadalmi gondolatokról.
Az utópia fogalma maga értéksemleges, eredendően sem negatív, sem pozitív jelentésű jóslat nem kapcsolódik hozzá. Morust követően az európai kultúrában a késő középkorban François Rabelais használja 1532-ben a Gargantua és Pentagruel egyik helyszínének megjelölésére, utalva ezzel Morus nagyhatású művének címére. Megjegyezzük, hogy a francia irodalomban kimutatható az utópisztikus társadalomkép egyfajta gondolati folytonossága. Fourierra például nagy hatással volt a profetikus moralista Restif de la Bretonne (1734–1806), aki sajátos utópista társadalmi „kozmogóniájában” a tulajdont minden rossz, minden bűn és korrupció forrásának, a Földet pedig „élő” lényként tételezte. Fourier követőinek gondolatrendszerében pedig gyakran kapcsolódott össze a moralizáló elégedetlensége a tudomány vágyott rendjével, „a mécanisme social” megteremtésének igényével. Paradox módon még a szürrealista vezérre, André Bretonra is hatással volt a Fourier-féle falansztert összetartó „hajlamok vonzástörvénye” és a hajlamok szerint végzett munka elképzelése.
Ha utópiaként olvassuk a Tizenkettedik színt, az utópisztikus irodalom ideális városának keresésétől a 19. századtól már jellemzőnek nevezhető negatív utópiákon át a regénybe oltott, az ökológiai szerveződésű társadalmat propagáló esszéig, az Ecotopiáig kalandozhatunk. A szövegekben való kalandozás előjelváltó nagy fordulata, az ún. pozitív utópiából a negatívba, az antiutópiába való átfordulása az, amikor a tudománynak hatalmi szerepe lesz, amikor egy centrális gondolat – legyen az a „rossz” minden áron való kirekesztése vagy a tudomány következtetéseiből eredő kozmikussá növelt külső veszély – központi szervező erővé lesz a „jó” képviseletére vagy a „túlélésre” berendezett társadalom szerkezetében.
Utalhatunk itt Hajnóczi Gábor Az ideális város a reneszánszban9 című nagyszabású építészetelméleti és -történeti munkájára, amelyben az antik és bibliai hagyományokból eredeztetett humanista építészeti gondolat válságtüneteként jelöli meg az ideális város utópisztikus várossá való alakulását. A két felfogást összehasonlítva feltárja az alapvető jellegzetességeket: (1) Míg az ideális város leírása egy jövőbe vetített kép (az az elképzelés, hogy egy racionálisan létrehozott építészeti struktúra képes igazságos és harmonikus társadalmat létrehozni), az utópisztikus város a már befejezett valamiről szóló tudósítás. (2) Az ideális várost tervező építész művét a tágabb és közvetlen környezetbe igyekszik elhelyezni, az utópisztikus város izolálódásra törekszik. (3) Az előbbi konkrét, valóságos helyszín figyelembe vételével készül, az utóbbi bárhol megvalósítható. (4) Az ideális város elrendezése topografikus, az utópisztikusé szociális. (5) Míg az ideális város társadalma a valóságból kiinduló, azt idealizáló leíráson alapul, az utópisztikusé a valóságossal tudatosan szembeállított társadalom. (6) Ebben az nyilatkozik meg, hogy az ideális városok leírásai elfogadják, míg az utópisztikus városleírások elutasítják az adott történelmi-politikai valóságot és kritizálják azt. (7) Az ideális város társadalma nyitott, a polgárok/családok száma nem korlátozott, ezzel szemben az utópisztikusé zárt, a polgárok száma állandó. Magyarázatul hozzáfűzi, hogy „Mélységesen meggyőződve a meglévő struktúra ésszerűsíthetőségében, az építész-teoretikus a jövőben követendő gyakorlati és esztétikai szabályokat állít össze. Az utópiát alkotó irodalmár-filozófus, kiábrándulván a politikai és erkölcsi elvetemültségből, szatirikus bírálatot ír, amelyben szinte görbe tükröt tart a valóság elé. Az előbbi esetben az alapkoncepció az alkotás, az utóbbiban a szarkasztikus bírálat. Az előbbi gondolkodásmódja optimista és racionális, az utóbbié szkeptikus és irracionális.10 Összegzően: az utópisztikus város absztrakt modell, amely elsősorban állambölcseleti (vallási, morális, tudományos) eszmék közvetítésére született.
Az anti-utópiában a létet fenyegető természeti katasztrófa nevében indokoltatik a társadalom, az emberi élet tudományos megszervezése és irányítása. Ekkor jelennek meg az élet kommunisztikus és a fenyegető külső veszély elleni erődítésként („Ez eszme nálunk a megélhetés.”) megszervezett intézményei: a közös lakás, étkezés, a tudományosan szervezett és ellenőrzött hierarchizált munkamegosztás – felfüggesztve az individuális érzület és a választás minden lehetőségét.
A tizenkettedik szín falanszter világa meggyőzően építhető fel magából a szövegből. A kisebb léptékű identitás: a haza – mint jó korlát – elveszett, helyette a „hon” úgymond a nagyvilág. A múlt és a jövő egyaránt értelmét vesztette az egyén számára: a tudomány a jelenre összpontosítva mindent igazgat, mindent eggyé olvasztó eszméje az azonos terekbe szervezett tömegtársadalom. Az átfogó, holisztikus szemlélődésnek nincs helye, csak a szakosodás engedélyezett. A múzeumi séta úgymond bemutat minden haszontalant, groteszk tárlókba sorolódnak mind a természet szeszélyei, mind a kéz és a szellem termékei: a virág, állat, díszes kard, faragott szék és az irodalom. Ez utóbbi olvasása tilos, csak a bölcsekről és – a gerontokrácia uralmának jegyében – a 60 éven felüliekről tételezhető fel, hogy védettek veszedelmesen felkavaró, tehát nem kívánatos hatásaitól. A gyereknevelés csak a betagolódásra és a tudományos gondolkodásra irányuló szocializálás. A testvériség és egyenlőség a megélhetéshez megállapított egyenlő ellátmányt jelenti. Hiába érvel érzelmeitől fűtötten Ádám, hogy a tudomány magyarázat, kommentár, de nem jóslat és nem az élet beszabályozása. A tudomány falanszterbeli célja a kiszámíthatóság, bezárhatóság, előállíthatóság – a végzet és a sors kirekesztése. Már-már kfordított mese, ahogyan korlátozódik az egyéni alkotóerő: az ember nem név, hanem szám, nem teremtő erő, hanem csereszabatos sztenderdek ipari előállítója. A személyes vonzódás és a család előítélet, az utódok csak tervezettek lehetnek. A Huxleyn és Orwellen edződött mai olvasó számára ez a színtiszta negatív utópia világa.
Későbbi korok pozitív és negatív utópiái lényegében egyaránt a közös európai mintákat követik: állapotrajzot adnak az élet szinte minden szférájáról: a politikai, a gazdasági hatalom természetéről, a hatalom által engedélyezett kérdésekről, a férfi–nő viszonyról, a nevelési elvekről, a társas élet alkalmairól, a vallás mibenlétéről, az állami irányítás módozatairól, a kívánatos tökéletesedés útjairól – s ellenpontként a mindebből kiábránduló vagy eleve tagadó, illetve minderről másként vélekedő érveiről és várható sorsáról. A negatív utópia alapvetően különbözik Morus már-már aprólékosan körültekintő víziójától: a falanszter világa nem kívánatos célként tűnik fel, hanem fenyegető jövendölésként.
Szerb Antal A világirodalom történetében unalmas és lapos világként értelmezi Morus utópiáját is, jelezve, hogy az utópia – légyen bármilyen bölcs társas szerveződés is – kietlen sivatag az irodalomban megjelenített eleven világokhoz képest. „Az angol humanizmus legkiemelkedőbb alakja Morus Tamás, Erasmus barátja. Híres műve, a fogalommá vált Utópia az egész nagy műfaj megalapítója. E könyv már az Amerikát megjárt tengerészek elbeszélései alapján keletkezett. Hythloday, a regény hőse, elvetődik egy távolnyugati szigetre. A tökéletes állam, amelynek polgáraival itt megismerkedik, nem sokkal kellemesebb hely, mint Platón eszményi állama. Itt sincs magántulajdon, bár Morusnak még nem okoz semmi gondot a gazdasági élet új megszervezése; itt is teljes a rend és fegyelem, az állam minden életmegnyilvánulást szabályoz. Utópia éppoly rideg, kaszárnyaszerű világ már, mint a későbbi utópista írók elképzelései, mint Madách falansztere. A későbbi utópiáktól legfőképp abban különbözik, hogy innen lévén a reformáción, még nem ismeri a munka öncélú kultuszát.”11
Morus dialogikus művében a törvényeken, az erkölcsökön, a valláson át minden lényegesnek tartott kérdésben vitázik önmagával. E vitához a legtermészetesebb alkalmat, a lakomai beszélgetést választja, s a mesét az ország törvényeiről, szokásairól, életmódjáról és erkölcseiről Szavajátszó Ráfáel szájába adja: „…amit hallottam, egyszerűen le kellett írnom s ez semmiség” – írja a mű előszavául szolgáló, a tudós antwerpeni polgármesternek írott levelében. Az előszóban elnézést kér barátjától, hogy ügyvédként, elfoglalt perekkel, törvényekkel foglalkozó emberként s gondos családapaként úgymond nem tudott a hallott mese minden adatának utánajárni. „Nem tudom, ki ebben a hibás, én-e, te-e, vagy maga Ráfáel: nem jutott ugyanis eszünkbe, hogy megkérdezzük, ő se mondta, hogy az Újvilág melyik táján terül el Utópia.”12
Morus mellett Rabelais hatása meghatározó, – ahogyan Bálint György13 esszéjében kifejti – a későbbi felvilágosodás korának minden nagy íróját ő termékenyítette meg, elsősorban Swiftet és Voltaire-t. Rousseau-ra is hatott emelkedetten szabad nevelési elve és mindent átfogó, életörömös szeretetfilozófiája. Rabelais termékenyítő ereje még Anatole France-on is megérzik. És Aldous Huxley dekadens entellektüellhősei keservesen vágyódnak Gargantua csodálatos alapítványa, a Thelema-kolostor után. Ebben az intézetben valósulnak meg sűrítve a rabelais-i életelvek. A szabad akarat kolostora ez, ahová csak szép, egészséges és jóindulatú fiúkat és lányokat vesznek fel. Egyetlen alapszabályuk: „Tégy, amit akarsz!” Mert „a szabad embernek, aki tisztességes társaságban nő fel, természettől fogva oly ösztöne és tapintata van, mely mindig az erényes cselekedetre készteti, a bűntől visszatartja, s ez adja meg emberi méltóságát. Azonban ha gonosz erőszak és hatalom letöri és megalázza, akkor ez a nemes hajlam, mely eddig erényre késztette, most arra indítja, hogy a szolgaság igáját lerázza és széttörje, mert mindig a tiltott dolog után törekszünk, s az után vágyakozunk, amit megtagadnak.”
A thelemiták a legszebb filozófiai könyvtárban dolgoznak, vitatkoznak és bölcselkednek; tornásznak, vívnak, lovagolnak; derűsen gondolkodnak, és derűsen szeretnek. Íme a nagy rabelais-i vágyálom, az örök emberi vágyálom. Hogyan lehet megközelíteni, erre Rabelais természetesen még nem tehetett gyakorlati javaslatot. Mindenesetre tudta, mit kellene elérni az emberiségnek, és tudta, mi ellenkezik ezzel az adott pillanatban. Sejtett ezen kívül nagyobb, és akkor még ismeretlen összefüggéseket is. A szegény vándor a világ minden nyelvén szólítja meg Pantagruelt az országúton, és végül elárulja, hogy a szegény ember a világ minden nyelvén csak egyet mondhat: kenyeret akarok. Rabelais tehát mindent tudott, és még ezen kívül is sejtett egyet-mást. Mindez nem tudta pesszimistává tenni. Hősei egész emberek voltak: minden kétségbevonhatót kétségbevontak, minden megállapíthatót megállapítottak, és minden megihatót megittak. Őszinte irigységgel dicsérjük emléküket. – írja Bálint György.
Az utópikus irodalom nagyszabású áttekintését tartalmazó mű Francoise Choay14 A szabály és a modell című 1980-ban megjelent műve. Ha az utópia általa felsorolt kritériumait Madách művével, illetve annak tizenkettedik színével is összevetve vizsgáljuk, a következő megállapításokat tehetjük:
Az utópia a szerző által szignált könyv, azaz ezáltal elkülönül a mítosztól. Hajnóczi említett művében, megjegyzi: természetesnek vehetjük, hogy az ideális városról alkotott első elképzelések mítoszok formájában jelennek meg (lásd például a hermetikus hagyományt). A kollektív bölcsesség megtestesítője a város alapítója, aki részben hérosz, részben demiurgosz. Működésében a kozmosz ismerete jut érvényre, amennyiben az égitestek, az évszakok, égtájak, szélirányok törvényszerűségeinek ismeretében határozza meg a város formáját, nagyságát, jelöli ki a város középpontját, a főtemplomot, a fontosabb épületeket. Az ideális városról való gondolkodás története tulajdonképpen a mítosz elhalásának és a ráció térnyerésének hosszú folyamata.15
Az utópia egyes szám első személyű elbeszélés, azaz jelen idejű saját élményként való előadás. Ez a nézőpont biztosítja a kívülállást (Ádám és Lucifer utazó szemtanúk), a tapasztalt világra való leíró rácsodálkozást, egyúttal a kritikai reflexiót. A jelen idejű elbeszélés célja a közöltek hitelességének erősítése. Az utópia írója kijelentő módban, jelen időben szól: azaz nem a felszólító módú „legyen” és nem is az óhajtó módban szóló „lehetne” megnyilvánulási módot választja. Meghatározó a „van” és a „most”, ehhez képest minősül radikálisan másnak mindaz, ami egykor volt (a múlt). Az örökkévalónak tűnő jelen kelti a „jövőben lét” érzetét. A szerző az utópiában leírt/megjelenített társadalmat társadalommodellként jeleníti meg. Ez („Tanyája az új eszmék emberének”) általában a társadalom ésszerűsíthetőségén alapuló diszkriminatív egyenlőségmodell. A létezővel szembeni létrehozásának okai elvont, morális motívumok, amelyek helyettesítik a tényleges emberi érdekeket. („Ha család előítéletét / Éledni hagyjuk, rögtön összedűl / Minden vívmánya a szent tudománynak.”) E nézetnek teljes ellentéte például a reneszánsz ideális városa, amely a jól szervezett társadalom harmonikus építészeti kerete, amelyben a harmónia, a szimmetria, a szépség a kozmikus makrokozmosz és az emberi mikrokozmosz megfeleltethetőségének ideáján nyugszik.
E társadalommodell egy elkülönült térben létezik, tehát egy sajátos térmodellt tart fenn. (Maga az utópia szó antik görög eredetű, jelentése az „ou toposz” „nemlétező hely.” Platón ideális állama tehát éppúgy felfogható egy elképzelt ideális államberendezkedést és állampolgári létet megjelenítő műnek, mint egy, bölcseleti igénnyel megalkotott jövőt ábrázoló filozófiai esszének.) Az utópiát magában foglaló tér (zárt állam, szigeten lévő vagy körbeépített város) térbeli elkülönülés is indokolja, hogy csak kalandos utazással közelíthető meg, esetleg véletlenszerű odavetődéssel lelhető fel. („Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?”)16
Az utópia tere és ideje kívül áll a mindennapi idő- és térrendszeren (más bolygó, Seholsincs-sziget stb.). Eltérő múltja és hagyományai vannak vagy éppen a közös múlt és hagyományok tagadásaként jön létre. (Madách tudósai a múltat értelemszerűen a múzeumba zárják.) Egyfajta időtlenség vagy a veszélyeztetettsége miatti jövőtlenség jellemzi („Fukarkodnunk kell, általlátva rég, / Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.”). Az utópiában érvénytelen az idő folytonossága és az idők – úgymond – változása. Magának a változáseszmének a képviselőit megbüntetik, hiszen a változás lényegileg indokolatlan. („S mi egyformára, mily törpére szűrte / Az állam.”). A társadalmi architektúra egyszer és mindenkorra megoldottnak tünteti fel magát: adottak a hatalmi viszonyok, a munkamegosztás, az általában zárt lélekszámú, azaz nem növekvő népesség szaporodása, ellátása, nevelődése. A munka értelme a társadalom zártságának és változatlanságának fenntartása. Semmiféle új nem lehet vonzó perspektíva: csak a meglévőt igazítják a már elért állapothoz. A társadalomkép nem szociografikus és nem személyes, hanem eszményítő. A civilizáció és a természet, a tudomány által legitimált hatalom és a földközeli természetesség szembeállítása, a saját személyiség („A száz egyenlő idegen között”), a saját értékek őrzése és a hatalom által a tömeg létébe indoktrinált gondolat és a személyes érzelemvilág szembeállítása a későbbi antiutópiák világának egyik meghatározó cselekményszervező elve.
Az utópia létezhetősége eleve felveti a tökéletes társadalom, a töretlen boldogság, a kétértelműségektől mentes – s ez által is ellenőrizhetővé tett – nyelv képzetét is. Mindezekről éppen az antiutópikus művekben átláthatóvá tett manipulációkkal a szabad államszerveződés pótléka, a legfőbb vezető gondoskodik. A negatív utópiák a manipuláció kifejezésére új fogalmakat, szóösszetételeket is teremtettek. Kerényi Ferenc az idézett Madách-kiadásban megjegyzi, hogy Franciaországban külön Fourier szótárt is szerkesztettek.17 Közismert példa Huxley Szép új világának boldogságversikéje, amely az 1932-es angliai megjelenést követően 1933-ban már Magyarországon is közismert volt. Orwell 1984 című regényének néhány fogalmát, például az „újbeszél”-t, a „gondolatrendőrséget” akár túl is szárnyalta már a 20. század néhány történése. A negatív utópiák lényegében a korlátozottság és a mindenhatóság tényeit egyaránt magukba foglalják, mértéktelen az ellenőrző hatalom és mérhetetlen az alávetettség. „A szándék az, hogyha egyszer az újbeszélt véglegesen elsajátították és az óbeszélt elfelejtették, eretnek – vagyis az Angszoc elveitől eltérő – gondolat szó szerint elgondolhatatlan legyen.”18 S aki mégis tudja és használja az óbeszélt, úgy járhat, mint Madách hősei, ha a mű ott érne véget: „Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket.” De a mű folytatódik, hiszen „Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk.”