Gyémánt Csilla
„Az égi zengzet is elhallgatott”
(Zene, dal, költészet a Tragédiában)
Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményében az emberi létezés értelmével foglalkozik, az emberi történelem egészében kutatja a magasabb rendű célszerűséget. A madáchi átfogó világmagyarázat az emberiség közös kultúrszimbólumaiból építkezik, így válik egyetemes érvényűvé a 19. század második felének jellegzetesen magyar problematikája, sorstragédiája.
Madách művében a világ kozmikus harmóniája az isteni rend, a mű első soraitól a befejező, utolsó XV. színig a zenéhez, „az égi zengzethez”, az ember számára csak dalban megfogható tiszta érzelemhez köthető.
A madáchi elképzelés szerint: „Az Úr dicstől környezetten” jelenik meg a „mennyekben” az első jelenetben, s a teremtő attribútumaihoz éppoly szorosan hozzátartozik az a finom harmonikus zengzet, amelyet az angyalok kara hallat, mint a csillagok; a csillaggömböket, bolygókat, ködcsillagokat görgető védszellemek megjelenésekor hallható „szférák zenéje”.
Írásomban Madách zenefelfogásával foglalkozom, arra próbálok fényt deríteni, milyen szerepe van a zenének, a dalnak, költészetnek a műegészt szervesen alakító „alapeszmék”, kulcsfogalmak között.
Madách Imre kivételesen nagyra értékelte a művészetet, s hasonlóan a romantikus nemzedék meghatározó művészeihez, gondolkodóihoz ő is a zenét tartotta a művészet csúcsának, az emberiség közös emlékezetének.
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája
– vallja Madách Ádám–Keplerrel a Tragédia Prágában játszódó VIII. színében.
A romantika emberét, aki az egeket ostromolva a létezés, a mindenség titkát kutatta, a világmindenség harmóniája és diszharmóniájának megfejtése motiválta leginkább. A teremtés megértésének igénye fogalmazódik meg az emberiség költeményekben, a német, az angol, a francia romantika több nemzedékének művészetében.
A művész, a zseni, a kivételezett ember az, aki megfejtheti a titkot, aki megértheti a természet szavát, aki képes lehet kiválasztott lényként a világmindenség harmóniájával eggyé olvadni. Nem Madách az első a romantika irodalmában, aki a világ kozmikus harmóniájának, az isteni rendnek a tükörképét látta a tiszta hangban, a zenei összhangzatban.1
E. T. A. Hoffmann az Arany virágcserép Anselmus diákja számára az ideális világot a csengettyűn megszólaló hármashangzattal jelképezi. A tökéletesen tiszta zenei hang nemcsak értékhordozó, de rokon a költészettel, sőt, a kettő közül a muzsika a magasabb értéket képviseli E. T. A. Hoffmann írásművészetében. Hoffmann a zeneszerző, a romantikus zenei nyelv egyik kialakítója, a zeneesztéta így vall erről:
„Vannak pillanatok (…) – amikor a zenei számviszonyok, sőt az ellenpont misztikus szabályai belső borzongást ébresztenek bennem. Zene! Titkos remegéssel, sőt borzongással nevezlek meg! – Téged, a természet számokban kinyilvánított szanszkritját”.
A természet számokban kinyilvánított zenei harmóniája nem más, mint a musica mundana elve, vagyis a Püthagorasz legendás alakjához kapcsolódó, több évezredes zeneelméleti iskola tana. Ismert életrajzi adat, hogy a Madách testvérek gyermekkorukban kis diáklapot szerkesztettek Literatúrai Kevercs címmel, amelyben a tizenéves Madách Imre többek között a püthagoraszi filozófiáról is „értekezik”.2
Tehát Madách sztregovai könyvtárában találunk olyan antik szerzőket, akiknél találkozhatott Püthagorasz filozófiájával, a musica mundana, a szférák zenéje, a musica humana elméletével. Kerényi Ferenc szerint Madách egyik közvetlen forrása Cicero műve, a Scipio álma lehetett.3
A szférák harmóniája a musica mundanának az a része, amely a csillagok (főleg a bolygók) illetve csillagkörök (szférák) arányosan rendezett mozgásában és kölcsönös távolodásában nyilatkozik meg. A püthagoreusok feltételezése szerint a csillagok mozgásuk közben hangokat adnak ki, ez az úgynevezett „szférák zenéje”. Ez a feltételezés egyrészt azon az elképzelésen alapszik, hogy a világ és hangrendszer egymásnak kölcsönösen megfelel, másrészt azon a tapasztalaton, hogy a mozgás által hangok keletkeznek. A „szférák zenéje” emberi fül számára azonban nem hallható! (Ennek okát a másik ókori bölcs, Arisztotelész arra vezeti vissza, hogy a szférák együtt forognak a bennük foglalt csillagokkal, és így nem jöhet létre a hangot előidéző súrlódás (De caelo, II.).
A keresztény irodalomban eleinte háttérbe szorult a szférák harmóniája „valós” hangzásának kérdése, hiszen az égitestek és angyalok teremtőjüket köszöntő közös dicséretének az „égi zengzetnek” (!) elterjedt elképzelése eleve „valós hangzást” feltételez, sejtet.
A püthagoraszi–platóni filozófia felfogása szerint a lélek konszonáló számok sorozatából áll, a hangzó zene hatást gyakorolhat rá. A zenei harmónia ezek szerint számarányokon alapuló elv, minden létezőnek rendező elve, vagyis isteni princípium – a létezés harmóniája. A kora középkorból Cassiodorus, Boethius, Sevillai Izidor írásai kapcsolódnak a püthagoraszi–platóni szellemű görög hagyományokhoz. Ez az alapkoncepció, részben már keresztény gondolatkincset is magába foglalva, a barokkig, koraromantikáig tartotta magát.4
Olvashatta-e a latinul jól tudó Madách Boethius De institutione musica című, hosszú ideig kánoni érvényű művét, vagy csak közvetve, más írások alapján szerezhetett némi ismeretet a respektált, rendszerező, az ókori hagyományokat továbbörökítő, azt keresztény szellemben átértékelő műről? A Tragédia szövege alapján a következőket állapíthatjuk meg: a Boethius-féle felosztás szerinti musica mundana, vagyis a makrokozmosz harmóniája, amely az első színben a szférák mozgásában, az elemek rendezettségében nyilvánul meg, a luciferi kicsikart alku előtt együtt jelenik meg a musica humanaval, amely az emberi mikrokozmosz zenéje. Ez utóbbi a vérmérsékletben, a lélek és test, valamint a szellemi és lelki erők viszonyában mutatkozik meg Boethius elmélete szerint.
A Bibliát gyakran forgató Madáchnak ismernie kellett Jób könyvét is, amelynek sorai arra vetnek fényt, hogy az emberiség kultúrtörténetében már a legkorábbi időkben megjelent – a görögök absztrakt, számközpontú zenefelfogása mellett – a „hangzó dicsőítés” gondolata, amellyel a szférák és az angyalok, az egész teremtett világ, élő és élettelen természet hódol Urának, teremtőjének.
„Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok
és Istennek minden fiai vigadozának (Jób, 38, 7)”5
Az első emberpár a bűnbeesés előtt még részesült az isteni Jóság, a mítikus földöntúli gondviselés minden áldásában. Az Édenkertben, a létezés örömébe belefeledkezett Ádám és Éva fölé „az ég nyitott kapuján dics (glória) sugárzik elő, s angyali karok harmóniája hallik” (adja meg a Tragédia második, Paradicsomban játszódó jelenete elé írt szövegben a helyszínt Madách).
A makrokozmosz és a mikrokozmosz, az egek és a földi teremtmények világának harmóniáját az Úr megőrizni szándékozik. A teremtéssel elégedetlen, Lucifer annak megzavarására törekszik, változtatás a célja:
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád (II. 300–301.)
A luciferi új világ csak akkor jöhetne létre, Lucifer csak akkor győzhetné le az Urat, ha sikerülne elpusztítania „a teremtés elvei szerint legmagasabb rendű létmódot: az anyag és szellem szintézisét, az embert” – mutat rá S. Varga Pál.6
Madách szerzői utasítása szerint Lucifer édenkerti felbukkanását szélroham – majd a dicsfény elborulása jelzi a megrettenő emberpárnak. Ádám „ellenséges idegen erő” megjelenését sejti meg. Éva reszketve érzékeli „az égi zengzet” elhallgatását. A szerzői utasítás mély jelentéssel bír.
A luciferi gonosz tudásnak behódoló emberpár elveszíti eredeti képességét, hogy hallja az isteni kegyelem szüntelenül áradó jelét, a szférák zenéjét, a musica mundanát – a makrokozmosz harmóniáját, „amely eddig harmóniában” állt a mikrokozmosszal, az emberi világgal, a musica humanaval.
Az Úr kezdeti világrendje ettől fogva elérhetetlenné vált az ember számára – vagyis „átkos repedés” keletkezett az emberen belüli s az emberen túli szféra között. Minden Egész eltörött? Aligha… Értelmezésünk szerint a Tragédia megoldásának kulcsa Éva. Kapcsolata az „isteni szférával” ha látens módon is, de mindvégig megmarad. A Paradicsomban közvetlenül a bűnbeesés előtt, Madách vele mondatja ki az Istenbe vetett „bizalom” eme szavait:
ÉVA
Miért büntetne? – Hisz, ha az utat
Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,
Egyúttal ollyanná is alkotott,
Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
Vagy mért állított mély örvény fölé,
Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –
Ha meg a bűn szintén tervében áll…
(II. szín. A paradicsomban)
Éva az, aki az isteni kegyelem elapadására a diszharmónia még alig érezhető jeleire érzékenyebben reagált. (Mint már rámutattunk, az „égi zengzet” az isteni kegyelem jelének megmutatkozása az emberpár számára.) A kiűzetés után az Úr világának megnyilatkozásai más, áttételesebb jelrendszerben kísérik végig az emberpárt: belső érzésekként, emlékezésekként a dal, a költészet formáját öltik.
A történelmi álomképek során mindig Éva mondja ki az édeni kötődés szavait. Bár édenkerti identitása elhalványul, sejtelmei, érzelmi reakciói utat mutatnak számára, visszarántják régi önmagához (londoni szín). A történelmi színek többségében az ő megjelenése hozza a döntő fordulatot, az ábrázolt korszakokban az ő magatartása teszi azt személyes érdekűvé Ádám számára.7
Éva számára másodlagos marad a luciferi tudás, neki az intuíció adatik meg, ő mindvégig az isteni eredetű harmónia megőrzésére, helyreállítására fog törekedni. Ádám számára az édenire emlékeztető bensőség csak a szerelmi érzésben nyilvánul meg a történelmi utazás során. Évát a szerelmen kívül a zene, a költészet is visszakapcsolja az elveszített Paradicsomhoz:
ÉVA
S kivált, ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa
Mindez. – Csókollak ismét – ébredek.
(VI. szín. Róma)
Az álomjelenetek többségében Éva eredendő édeni adottságai, megértés, segítés, hűség, tisztaság, szépség, poézis – jutnak érvényre, hiszen a „jó” – eredendően – sajátja. „Míg bűne a koré, mely szülte őt.” (VIII. szín.)
A döntő konfliktust tartalmazó XV. színben Éva előrevivő, sugalmazó szerepe fokozott mértékben tér vissza, Ádám megmentőjévé válik, mert magában hordja a legyőzhetetlen új életet.
„Mert ha a férfi a szellem erejével akarja a teremtést imitálni – ismételni –, Éva a szülés aktusával követi az isteni kreációt. A teremtő az ő ölébe rejtette az élet folytonosságának titkát.”8 A létezés iránti elementáris bizalom Évában nem szűnt meg, ha öntudatlanul is, ő végig az Úr szócsöve volt, a Teremtő ereje, akarata nyilvánult meg személyén keresztül, s Ádám számára a jövőben is ezt közvetíti majd:
AZ ÚR (Ádámhoz)
Karod erős – szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
Vigasztaló, mosolygó géniusz. –
(XV. szín)