Árpás Károly

Műfaji sajátosságok vizsgálata Madách elbeszéléseiben

I. Madách elbeszélései

A. Kronológiai problémák

A Madách-szakirodalom szerzőinek többsége tanácstalan, ha a Madách-elbeszélések datálásának kérdését feszegetjük. Köztudott, hogy a szerző a mű elkészülése után általában megsemmisítette az ötletekre, kezdetekre utaló „forgácsokat” (nincs olyan támaszunk, mint a Jókai- vagy az Eötvös-életmű esetében). A magániratokból kevés adalékot szűrhetünk ki; az alkotások többsége nem jelent meg a szerző életében.

      Az ismertebb monográfusok vagy nem is írnak erről a kérdésről,1 vagy amikor tárgyalják is, nem érintik2 ezt a problémát, a legkörültekintőbb Győrffy Miklós is csak feltételezését adja közre.3 Győrffy cikke óta (később többször is hivatkozunk rá) a kérdés kikerült a kutatók látóköréből.

      A Madách-kutatás jelenlegi eredményei alapján a következő művekkel számolhatunk (azokkal a megjegyzésekkel, amelyekkel támogatom Győrffy tételeit):

1. [Egy bál – Á.K.]4

2. Dúló Zebedeus kalandjai.5 Itt a dátum adott: 1842.

3. Az Ecce Homo Elbeszélés 16..-ból.6 Az elbeszélés keletkezéséhez két hasonló műnek az ismeretét tételezem fel: az 1842-ben Párizsban megjelent Sue, E.: Le Morne-au-Diable olvasmányélményét, valamint Jókai Mór: A Nepean-sziget című elbeszélés hatását (Életképek 1845. szept. 20., 27.).

4. Krónika két pénzdarab sorsáról.7 Ennek időrendi behatárolásához szintén min­taműveket választottam: Czakó Zsigmond: Leona [Nemzeti Színház 1846], Jókai Mór: A nyomorék naplója [Pesti Divatlap 1846. febr. 5., febr. 12.], Petőfi Sándor: A hóhér kötele [Pest, 1846 (június)] és Jókai Mór: Egy remete hagyománya [Pesti Divatlap 1847. máj. 30., jún. 6., de kötetkiadásokban 1846.]

5. Hétköznapi történet.8 Igen valószínű, hogy helytálló Győrffy feltételezése, ti. 1851 körül, de 1855 előtt keletkezhetett.)

6. A Kolozsiak Elbeszélés a múlt századból.9 E mű esetében el kell fogadni Győrffy idézett cikkének állításait, csak azt tesszük hozzá, hogy Az Ecce Homo után, s még Arany lapjába, a Koszorúba való elküldése előtt Madách bizonyíthatóan átnézte még a kéziratot.

 Az Összes Művekben és a későbbi forrásokban közzétett ötletekkel, a szüzsékkel és a jegyzetekkel – részben az eredetiség bizonyíthatatlansága, részben pedig a kidolgozatlan tárgy hiánya miatt – nem kívánok foglalkozni.

B. Recepciós problémák

1. Az ismertség kérdése

Az epikus Madách megközelítése nem könnyű feladat. A laikus befogadók nem is ismerik az elbeszélő Madáchot. Az általános műveltség alapjai szerint Madách „egykönyvű” szerző: a Tragédia írója. Kellő bizonyíték lehet az eddigi, a jelenlegi és a jövőbeli kötelező érettségi témakörök anyaga, hogy a tantervi programokat ne is említsük. (Valójában még a drámaíró Madáchról sem tudnak.)

      A lírikus Madáchot ma már viszonylag jobban ismerjük – nemcsak az utóbbi évek könyvkiadása, hanem egy új adathordozó: a CD-ROM is10 hozzáférhetővé teszi szerzőnk verseit. (E versek méltó értékelése – beleillesztve a korszak „második”, sőt „harmadik” vonalának monográfiájába – is várat magára.)

      A középiskolai általános műveltséget alapozó és tartalmazó tananyagban és tantervi programban (lásd a NAT és a készülő kerettantervek idevonatkozó adatai) meg sem jelenik az elbeszélő Madáchra vonatkozó információ.11

2. A hozzáférhetőség

Az ismertség azonban csak az első akadály. Jóval nagyobb a hozzáférhetőség nehézsége. A századfordulós Madách-kiadás, majd a Halász Gábor-féle összkiadás és az 1974-es Katonával egybekötött Magyar Remekírók sorozat kötetén kívül az utóbbi negyedszázadban csak egy válogatott Madách-kiadás tartalmazza az elbeszéléseket (de nem az összeset!). Ez pedig nagyon kevés; ritka az olyan közkönyvtár vagy középiskola, ahol az előbb említett kiadások mindegyikéből lenne olvasópéldány.

      Talán a CD-ROM kiadványok valamikor törleszteni fogják a nagy adósságot: hozzáférhetővé tenni a magyar nyelvű irodalmat. Ellenvetés lehetne az, hogy minden fércművet csak nem adhatunk közre. Ám erre válaszom: honnan bizonyosodjak meg arról, hogy a klasszikusok valóban klasszikusok? Nem a tekintélyelv kétségbe vonásáról van szó, hanem a hozzáférhetőség elemi lehetőségéről. Amíg ez nem teljesül, addig ne is várjuk, hogy a nagyközönség érteni is fogja a magyar klasszikusokat. A csúcsok érzékeléséhez kellenek a dombságok, alföldek, de még a „mélyföldek” is.

3. A szakirodalomról

A beavatott kutatók, akik a felsőoktatási könyvtárakban, illetve a fővárosi intézményekben hozzáférhetnek a szövegekhez, nem a Madách-szövegekkel foglalkoznak elsősorban. Ennek is megvan a jó oka – csak az a kérdés, hogy akkor ki foglalkozik az epikus Madáchcsal? (S akkor még nem is szóltunk a szónok Madáchról.)

      Az eddigi szakirodalomban az epikus művek megközelítése elsősorban az utóbbi másfél száz évben ható irodalomtörténeti irányzatok mentén történt, azaz nem a mű volt a fontos, hanem hogy ennek értelmezésekor hogyan nyilvánulhat meg például a pozitivista, a szellemtörténeti, a marxista vagy a strukturalista irány. Kétségtelen, hogy az értelmező nem léphet ki saját korából, bizonyos, hogy valamilyen értelmezési módszerrel kell dolgoznia – viszont az értelmezőt olvasó értelmezők jobban örülnének, ha nem a megközelítési módszert tanulmányoznák a szak- és ismeretterjesztő tanulmányban, hanem a műről kapnának véleményt. (E problémán véleményem szerint nem segít a posztmodern megközelítés sem.)

      Mégis, ettől függetlenül, szükséges a módszerek számbavétele is:12 részben hogy „lefejthessük” a mű elemzésére rárakodó elméletek héjait, részben hogy saját kísérleteinkhez ötleteket találjunk.

II. A művekről

Részletező elemzésre sem az előkészületek rövidsége, sem az előadás (terjedelem) korlátozottsága miatt nem vállalkozhattam. Óvakodtam a minősítéstől is – bár ez nem mindig sikerült –, attól ti., hogy Madách írásai nem sikeres alkotások13 (s valljuk be: valamilyen oldalról mindig is elfogultak vagyunk).

A. [Egy bál]

A meglehetősen pontosan datált szöveg14 ideillesztését és értelmezési kísérletét Palágyi minősítése15 indokolta.

1. A meghatározás problémája: szépirodalmi alkotás-e?

A szerző tagolta öt egységből álló levél bevezetése iskolásan nagyigényű: „olvasd el, végig s egy tűkröt fogsz látni, melybe minden híven van vissza adva.” (921.) Ez igazolná Palágyi elragadtatott állítását.

  Ám ne felejtkezzünk meg a folytatásról: „Épen ez az oka, hogy kérjelek: ne mutatnád meg senkinek, vagy ne említenéd a bent irtakat, nehogy azoknak fülökbe vissza menjen, kikről épen szól – mivel még nem tudom (kiemelés tőlem – Á.K.), mi szinel és szempontból fogom a tárgyakat festeni.” (921–922.) Ha ezt összevetem a következő, öt egységbe szerkesztett szöveggel, akkor kétségtelen, hogy egy potenciális elbeszélés-témával van dolgunk, nem pedig elbeszéléssel. Mégis, szóljunk néhány szót e kifejezetten magántermészetű levélről!

2. A cselekmény lehetséges szerkezete

A 17 éves egyetemista szerző határozott, egyszálú cselekményvezetéssel visz végig a történteken, ugyanakkor az ötös tagolás inkább dramaturgiai tapasztaltaira vezethető vissza – a cselekmény maga nem kívánná (legalábbis semmi olyat nem tudunk meg a bál menetéből, ami indokolná).

      A figyelmet nem is a történtek keltik fel: Madách úgy beszél a helyszínről, a szereplőkről és a társasági élet apró eseményeiről – félszavakkal – mintha mi is beavatottak lennénk (ez inkább a magánlevél élőbeszédszerűsége, mintsem írói fogás). Ezt a „bemutató leírást” kortársak közül jobban tudta Petrisevich Horváth Lázár és Kuthy Lajos.

3. A beszédmód és a hangnem

Ami megkapó, az a gúny, amely időnként természetes (és hiteles) öniróniába hajlik, ám általában a Nagy Ignác-i humorizáló hangot16 utánozza.

      A bál bemutatása végül is elmarad, az élmény érzékeltetése a beavatottak számára talán elégséges – igaz, Madách Mari reakciója (válaszlevele nem maradván fenn) nem ismert, de a két közölt levél (177. és 178., különösen az előbbi) alapján intimitása (nem szépirodalmi közlésre szánt jellege) bizonyított.

      A levélnek tehát nem tulajdonítok irodalmi értéket – viszont egy részletesebb életrajzhoz fontos adaléknak tekintem.

B. Dúló Zebedeus kalandjai

A szöveg17 datálása megoldott;18 összefoglaló (rövid) minősítésére kitér a szakirodalom.19 A műnek esztétikai értékeit nem taglalják – alighanem esztétikai tapintatból. Pedig a figyelmesebb olvasó fölismeri a bernáthgazsiádák20 szintjéről néha a Jókai-féle „Serfőző”-ig vagy „Sonkoly Gergely”-ig emelkedő történetkezelést, sőt kis jóakarattal beleláthatja a Petőfi- és Arany-féle Bolond Istók-figura vonásait is.

1. Kísérlet a szerkezet és a cselekmény rekonstrukciójára

Az elbeszélés töredékesen maradt ránk, hét egységből áll – a hosszú-elbeszélés korai kísérletének tekinthető. Ezt a bevezető első egység igazolja.

      Az első bekezdésben a címben szereplő személy E/1-ben bejelenti, hogy visszatekintésről lesz szó – tehát a történet végpontja a későbbi családi idill kezdete lehet. A harmadik, elhúzódó bekezdés végén felismerhetjük a homályos képben – „Egyszerű szépségében, mint Isten akarta… S nőm itt maga most hallga, néki nem szabad tudni, mi gyöngyház ő nekem…” – a VII. rész utalását: „Lepának írt levélkém, melyben lehordva a városi bábaasszonyokat, neki ígérek örök szerelmet, ha atyám parancsa hűségemet megszegni késztet is.” Ekkor fordítjuk figyelmünket a II. részben csak érintőlegesen bemutatott lánykára: „A barnaszemű Lepa, távol rokonunk, ki házunkban az atyafiúi könyörület elhíresedett kenyerét evé.”

      A ránk maradt I–VII. egységben a II-tól kezdődik maga a történet, amelyben már semmi visszautalás nincs az elbeszélés jelenére. Az egyszerű szerkezetet Madách humorral fejelte meg. Ám ezeknek a humoros anekdotáknak többsége elcsépelt adoma.21 Ezt többé-kevésbé átszínezi az elbeszélő visszatekintése miatt indokolt öniróniája, mely sikerültebb, mint az előbbi levélben.

      A II. egység az expozíció: megismertet a szereplőkkel és a későbbi cselekményt mozgató okkal: az érdekházasság szükségességével.

      A III. egység, az utazás elég laposra sikeredett – kilóg a lóláb: a terjedelmességben a késleltetés szándéka.

      A IV. egység sem eredeti: Gvadányi József peleskei nótáriusa, Kisfaludy Károly és Szigligeti Ede komikus tucatfigurái és kliséjelenetei köszönnek vissza a fogadóba érkezéskor és az ebéd bemutatásakor.

      Az V. egység önmagában is megálló jelenet – ma úgy mondanánk: kabarétréfa. Itt hasonlít leginkább a fiatal Jókaira lendületes (és humoros) cselekményvezetésére.

      A VI. egyfajta kitérő, megvilágosító epizód: jól ismert helyzetek és „gegek”22 beépítése. Mindettől függetlenül „elfér” a címhez kapcsolódván.

      A VII. egységben beszéltetik el a korabeli komédiákhoz képest ügyesen kimódolt vígjátéki tetőponthoz vezető talán utolsó nagy szereplőkavarodás – és itt szakad meg a történet.23

2. Az elbeszélői nézőpontról

Könnyen belátható hogy az első egység visszaemlékezője azonos a többi „jelen idejű” elbeszélőjével.

      Madách nem akar bonyolítani, többé-kevésbé az E/1-es beavató elbeszélői módot választja – ezzel azonosulhatunk a legegyszerűbben a szereplővel, így kapcsolódhatunk be a legkönnyebben a cselekménybe.

      S ezért is hat sokkolóan a „mese” megszakítása.

3. A jellemekről

A humoros hatások ellenére – vagy épp azért – a figurák klisék: a kortárs vígjáték-irodalomból ismerősek. Ez még a befejezetlenség ellenére is felismerhető.

4. Summázat

A műről maga Madách mondott ítéletet: nem hogy nem fejezte be, de a megjelent levelek tanúsága szerint egyszer sem esett kísértésbe, hogy akár Szász Károlytól vagy Gyulai Páltól (Erdélyi Jánosról vagy Arany Jánosról nem is beszélve) vélemény kérjen vagy tanácsot a megjelentetésre. Igaz, az 1860-as évek elejére az irodalmi életben az Olympusra kapaszkodó epigonok, fűzfapoéták, önjelölt zsenik „lerugdosása” lezajlott, a kortárs lapok járatása elég összehasonlítási alapot biztosított szerzőnknek.

C. Az Ecce Homo Elbeszélés 16..-ból

Az alcímként elbeszélésnek besorolt mű szövege hozzáférhető,24 a datálása25 ma már alig kérdőjelezhető meg. A szakirodalom alig foglalkozott ezzel a kalandosságában elkésett, de kompozíciójában sikeresebb alkotással.26

1. A narráció tudatosságát bizonyító érvek

Az elbeszélői módszerek következetes alkalmazása a művet szerzőnk egyik legjobb alkotásává teszi.

a) Az elbeszélés módjai

Kellően vegyíti az E/1-es és az E/3-as előadást. Külön fölhívom a figyelmet arra, hogy az egyetlen hosszabb magánszöveget – az apa naplóját (IV.) – meg­szakítatja az azt hallgató (érintettségében közben lelepleződő) anya reagálásaival. A Madách-elbeszélő óvakodik a visszaemlékezésektől (Deodát vagy az anya potenciális visszaemlékezései) vagy beszámolóktól (Ede várható magyarázkodásai vagy Rolando lehetséges önigazolásai).

b) A párbeszédek

Dialógusai ritkán hosszabbak a szituáció történéseit kísérő kommunikációtól; az elhallgatásokkal növeli a feszültséget, illetve bevonja a befogadót a virtuális világba.

      A beszédmódok és a beszéltetési formák – és a leegyszerűsített jelzésszerű cselekmény a mai filmnovellákkal rokonítja az elbeszélést.

2. A szerkezetben rejlő lehetőségek

Madách 12 egységre tagolta elbeszélését. A tartalom ismertetése nélkül kompozíció lehetőségeiből csak a következő összefüggésekre kívánok figyelmeztetni.

a) A helyszínek

Jáva szigetén kezdődik (I–II.) – hajóval jutnak Itáliába (II–III.) – Itáliából hajóval menekülnek (X–XI.) – Jáva szigetén fejeződik be a történet (XI–XII.).

b) Az események

A főszereplő apjának halálával kezdődik (I.) – a fiúféltestvérek egymásra találnak (II.) – a féltestvérek szerelmének kezdete (III.) – a főszereplő anyjának meg­őrülése (VI.) – életkép a féltestvérek szerelméről (X.) – a női főszereplő és gyermekének halála (XI.) – a fiúféltestvérek halálos párviadala (XII.).

c) A titkok lelepleződése mint külső tényező befolyása

A származás titkának fölfedezésének (IV.) éppen „ellenlábasa” az üldözöttek fölfedezése a (IX.).

      Szimmetrikus és/vagy ciklikus példáinkat szaporíthatjuk – ha nem is a végtelenségig –, s mindezek arra utalnak, hogy a szerző szigorúan ragaszkodott a konstrukcióhoz.

3. A cselekmény az ábrázolásban

Sajnos, még a romantikára annyira jellemző elképzelhető, befogadói hajlandóságot kiváltó valóságábrázolás is hiányzik a műből:

 a) A helyszínek bemutatása

Vonatkozik ez a helyszínekre: felismerhetetlen az egzotikus (s mint ilyen ellenőrizhetetlen) Jáva éppen úgy, mint az azonosítatlan és azonosíthatatlan Adria (III.) melletti itáliai táj.

      Egyetlen konkrét helyszín az apa előéletének helye, Velence – ám Velencében soha nem volt ilyen erős az inkvizíció, a menekülésnek említett módja pedig lehetetlen). Helyileg nem határozhatóak meg az appennini völgyek (IX.); az „ángol hajó” pedig egyetlen jellemző jeggyel rendelkezik: „ángol” (Cooper, Melville, Hugo után!)

b) A tettek indoklása

A cselekmény motivációi átlátszóak és kiszámíthatóak – tartós figyelmet lekötni így nem lehet.

c) Hatásvizsgálat

A cselekmény olyan vaskosan hatásvadász, akár egy mai tucatlektűr. Bizonyítékként a kivonat: hajótörés – örök barátság – szerelem első látásra a féltestvérrel – a származási titok és az anya megőrülése – találkozás és menekülés az apácazárdából az őrültek házán át, közben az anyai átok a vérfertőzőkre – a nagybácsi gonosz üzelmei – a menekülés: az unokaöcs halálra sebzi a nagybácsit, az pedig annak nőjét – a szeretett nő és anya halála (csecsemője is) – a főszereplő megőrülése – féltestvérek halálos birkózása – a maradék gonosz ember megőrülése.

4. A jellemekről

A jellemek gyermetegek, a korai romantikusok utánzására vallanak.

a) A főcsoportok

Deodát (A név jelentése!), a gonosz szerzetes nagybácsi és a naiv természeti lény, Spiridion között feszül ki a szociometriai háló – emlékeztetve Hugo középkori témájú regényhőseire, C. Frollóra és Esmeraldára.

b) A viszonyok

Nem tudjuk meg, hogy miért olyan Deodát és Rolando, amilyen. Csak a két féltestvér képes a közeledésre, ám Ede már nem tud megjavulni, Estrella (‘csillag’) pedig sebesülésébe és a gyermekágyi lázba belehal.

c) Az ábrázolás

Olyan nyers eszközökkel dolgozik, amely csak az ún. „vadromantikusok” és a kezdők sajátja. Pl.: „Rolandót anyja sem ismerné meg, rőt szakálla eltűnt, sűrű fekete hajzat borítá el homlokát, balszemét fekete tapasz takarta, egyik lábára sántított.” (XI.).

      A kortársak számára is drasztikusan ható művet Madách indokoltan tartotta fiókban, sőt mondhatni csoda, hogy nem semmisítette meg.

5. A mű irányzatossága

Az értelmező nem tud mit kezdeni a műből áradó antiklerikális szellemmel. A Deotátus képviselte (és Estrellát Izóra sorsához hasonlóan apácasággal megnyomorító) egyház ilyen egyértelműen negatív beállítása érthetetlen: sem a verseiben, sem a leveleiben, de még beszédeiben (sőt tanulmányaiban) sem találkozunk ilyen erős agitációval. Vagy ifjúkori lázadás magyarázza a mű eszmevilágát (tudatalatti szembefordulás az „édesmamával”), vagy pedig valamilyen forrás használata.

      Feltételezem, hogy a közléskísérlet elmaradásának is ez lehetett az oka: az idősebb, higgadtabb és politikusabb Madách Imre később már nem vállalta ifjúkora alkotását.

D. Krónika két pénzdarab sorsáról

Ismereteim szerint a mű csak egyszer jelent meg,27 feltételezett keletkezési idejét28 nincs okunk kétségbe vonni. A kutatók, hasonlóan a korábbi művekhez, csak érintőlegesen tárgyalták.29

1. Az elbeszélői szerep nehézségei

a) A hitelességről

A befogadó rossz szájízzel ismerkedik meg a művel. Az „1” után az első mondattal – „A Kaukáz hegyei közt vagyunk.” homlokegyenest ellenkezik a „3”-
tól használt nyelvezet: a főbb gonoszok ugyan beszélő nevet viselnek (ezek helyettesíthetik ugyan az eredeti neveket), ám a jók jellegzetesen magyar figurák, karakterükben és nyelvezetükben egyaránt.

 b) Az elbeszélői modor

Ha azonban a befogadó eltekint ettől a következetlenségtől, akkor azt tapasztalja, hogy a szerző következetesen végigviszi az E/3-as elbeszélői modort. Ez nagy lehetőség a nyelvi jellemzésre – Madách nagyobb szarvashibát nem is vét sehol.

      Ugyanakkor nem tudja kikerülni a mindentudó elbeszélő csapdáját: meglehetősen sokszor szakítja félbe a történetet moralizálással (feltehetően ez az „irány­költészet” emlékeztette Horváth Károlyt Eötvösre és Szigligetire). Ezek a rousseauiánus és/vagy Lamennais-hatásra utaló frázisok illeszkednek ugyan a történethez, de csökkentik az elbeszélés „élvezhetőségét”. (Már csak azért is, mert a magyar kortársak nagyjából az ezernyolcszáznegyvenes évek elejére meghaladták ezt a filozofálgató szintet – a fiatalokról nem is beszélve.)

      Figyelemre méltó a pontos, a tárgyi világot és a történést megnevező nyelvhasználat: puritánsága (a nyitófejezet leírásától eltekintve) – ez ismét a filmnovellák szikárságára emlékeztet.

2. A szerkezetben rejlő lehetőségek

a) A tárgymotívumos technika

A két különböző pénzdarab mozgatása olyan ötlet, amilyenhez mérhetőt a 19. század későbbi szerzői sem találtak. Szeretném kiemelni csak ezt a szerkesztési eljárást:

      Az aranybánya-tulajdonos vagy -vállalkozó Aranyi csak néhány ezüstpénzt ad a balesetet szenvedett apa kárpótlására

      —     az egyik Pistához kerül, az megjegyzi kereszttel (a továbbiakban +Ag)

                [1]

      —     a +Ag adósság fejében Izsák zsidóhoz kerül [2]

      —     a +Ag-ot Izsák „főnökének”: Imádinak (keresztény lelkész!?!) adja [3]

      —     Imáditól a +Ag újra Pistához kerül, mert fölfedezi unokaöccse ellene

                irányuló tervét [4]

      —     Pistától a börtöntartásért elveszi a +Ag-ot az állam [5]

      —     az állam zsoldként a +Ag-ot Pista katonának adja (most kerül a kezé-                                              be harmadszor!) [6]

      —     a részeg Pista ezért a +Ag-ért akarná megvenni a szajhává lett Violát

                [7]

      —     a +Ag-ot közösen a koldus Lajoskának adják [8]

      —     Lajoska adományként a +Ag-ot adja a lábatlanként kolduló, akkor

                már halott Pistának (negyedszer!) [9]:

                a jegyzett pénz útja itt megszakad, pontosabban további sorsa ismeretlen.

      Aranyi a szerencsétleneknek járó visszatartott aranyak egyikébe epileptikus rohamában beleharap (a továbbiakban >Au)

      —     felesége kívánságára más aranyakkal együtt a >Au Szelei orvoshoz,

                Aranyiné szeretőjéhez kerül [1]

      —     Szelei kárpótlásul veti a >Au-t Viola szüzességért [2]

      —     Viola a >Au-t Imádinak adja apja temetéséért [3]

      —     Imádi unokaöccse, Győző Izsák biztatására ellopja más pénzzel együtt

                a >Au-t is [4]

      —     Győző ezzel a pénzzel bérli föl Pista apját Imádi ellen [5]

      —     Lőrinctől a >Au a hitelező Izsák zsidóhoz [6]

      —     Izsák átadja „főnökének” a >Au-t is [7]

      —     Győző Szeleivel megöleti nagybátyját, a >Au a többi pénzzel hozzá,

                az örököshöz kerül [8]

      —     Győző a >Au-t Violának adja a bordélyban (nagyjából „ugyanazért”)

                [9]

      —     Violától elveszi a madám tartása és tartozása fejében a >Au-t [10]

      —     A madám befizeti adóként az államnak [11]

      —     Az állam megveszi ezzel az >Au-val is a népvezér Aranyit [12]

      —     Aranyi kártyaveszteség fejében Szeleinek adja a >Au-t [13]

      —     Szelei a >Au-t az új dologház alapkövébe helyezi [14]: a >Au vissza­-

                kerül a föld mélyébe.

      Ráadásul a két szálat újra és újra keresztezteti egymással – ennél bonyolultabb kompozícióval a 20. századig nem találkoztunk.

b) Az érzelmi szálak keveredése

Az előbbinél jóval gyengébb a két kötelező romantikus szál egyikének vezetése: a szerelmi bonyodalmakról volna szó. Két érzelmi szálat tart kézben a szerző:

      Aranyiné – Szelei – Aranyi a kiinduló háromszög,30 amelyben ott a beteges fiúcska is. Később Aranyiné elhagyja Szeleiért Aranyit, sőt a gyermekét is viheti. Szeleinek nem kell Aranyiné – későbbi sorsát nem ismerjük. A gyermek Lajoska és Szelei kapcsolata teljesen szétfoszlik, nincs tudomásunk arról, hogy Szelei miért nem törődik gyilkossággal gyanúsított gyermekével megőrüléséig.

     Pista és Viola szerelmi kettőse sem mutat hagyományos romantikus képet, inkább az angol realisták (Hardy?) által rajzolt utat járják be.

      Egyik szál sem lesz olyan erős, hogy vetekedhetne a címszereplő pénzdarabok kompozíciós erejével!

c) Az anyagi érdekek kompozíciós szerepe

Hihetetlenül gyenge fogás volt a végrendelet beépítése.

A történet túlbonyolított és „ki nem fejtett” egyszerre: Viola apja Aranyi bátyja, de mert pórleányt vett feleségül, az apa, Aranyi Gáspár kitagadta az idősebb fiút. (Itt jelentkezik a jogászi végzettség: „Volt egy másik irat, mely azt mutatá ki, hogy Gáspár nem rendelkezhetett vagyonával; mert nem volt szerzemény. Volt a két fiúnak keresztlevele.”) Violát azonban – pedig vele Pista is – a népbarátnak hitt Aranyi kisemmizi, sőt iratait is megszerzi.

      Fáy András regénye, A Bélteky-ház óta a magyar irodalomban ilyen jogi ostobaság lehetőségét még csak elképzelni sem tudták.

3. A jellemekről

Igen valószínű, hogy a fentebb jelzett három nagy rendezőelv keveredése miatt – amely kuszaság a formális tagolásban is jelentkezik – a jellemek nem árnyaltak. Inkább a drámai személyekhez hasonlítanak, mint epikus figurákhoz: beszélő nevük, foglalkozásuk nemcsak beszédtémáikat predesztinálja, hanem cselekedeteiket is.

      A szerző olyan látványosnak találja az ütköztetett emberek különbözését, hogy nemhogy a Viola – Pista (– Lajoska) csoport tagjait nem mutatja be, hanem a népesebb ellentábor személyeit sem. Ki-ki teszi azt, amit az író ír, de hogy miért, arról nem kapunk információt. Nem tudjuk meg Szelei doktor motivációit, de Aranyi váltásainak okát sem. S hogy Imádi és Győző miért kapnak egyre nagyobb szerepet? Ki tudja?

      Egyetlen zsánerfigura tekinthető sikeresnek: Izsák zsidó rajza – ám ő ekkorra már kliséalak a magyar és a világirodalomban.

      Valószínű tartom, hogy a karakterek gyengeségét az eddigi művekben ilyen arányban elő nem forduló moralizálgatás adja. Ha ezt a szereplők szájába adja és/vagy személyiségük megnyilvánulásába tudta volna beledolgozni, akkor jeles munka születhetett volna.

 4. A cselekmény az ábrázolásban

Amint a jellemek, a cselekmény is meglehetősen művi – s ezt nem tudja Madách elfedni a behozott érzelmi és jogi szál szövésével sem.

      Feltehető hogy a cselekmény jelzéssé alakulását nagyban befolyásolta a korábban említett három fő cselekmény-mozgató elv keveredése: a pénzdarabok útjának követése, az érzelmi szálak „felügyelete” és a gazdasági-jogi öszszekapcsolás. Szinte szükségszerű, hogy az árnyalás bonyodalmait a szikár cselekményvezetéssel oldhatta meg egyedül a szerző.

      Így már érthető, hogy miért a moralizálást választotta a virtuális „térhatás” eszközének – más hitelesítő eszköz itt nem alkalmazható.

5. A mű irányzatossága

Bár erkölcsfilozófiai szempontból a szerző erkölcsi nézeteit nem támadhatjuk, a mű „irányzatosságán” sokat ront, hogy nem tudjuk: mi ellen, ki ellen irányul a mű!

      Az első egység elején a mottóbeli datálás „18.. január 15.” – amelyhez végig ragaszkodik, hiszen a következő: „18.. február 13.” a második egység elején olvasható, aztán a harmadik elején „18.. Március 13-án.”, utána a negyedik elején „18.. Április 13-án.”, az ötödik elején pedig „18.. május 13-án.” – azt sugallja, hogy a kortárs társadalmi – politikai – gazdasági berendezkedés ellen szólal fel. Viszont a helyszín megadása óhatatlanul az orosz feudális rendszerre utal. Ha azonban a neveket tekintjük, akkor a magyar viszonyokra tippelhetünk.

      Feltételezéseinket halomra dönti a befejező bekezdés mondataival: „Az ezüst- s aranypénz visszatértek a földbe. Híven betölték az ördög napszámát.31 Rajtok ezer bűn a átok súlya feketlik.” Hogy ezeket őskeresztény elképzelésekre támaszkodó tanulságnak tekintsük, vagy a már említett Rousseau és Lamennais hatásának, esetleg korai szocialista szerzők tanulmányozásának következményeként – azt a tisztelt olvasóra bízom.

      Az irányzatosság ilyetén „elkenése” Balzac és Dickens műveinek magyarországi elterjedésének idején már meglehetősen ritka. Egy védelem maradna: ha Madách ezt a művét nem a romantikus kritikai hevület ihlette volna, hanem a realista ábrázolás igénye – ám ezt (nem lévén bizonyítva) nem tudom elfogadni.

 E. Hétköznapi történet. Beszély

Ismereteim szerint ez az elbeszélés sem örvend közismertségnek, biztos szövege az 1942-es kiadásban olvasható.32. Bizonyos, hogy a Kolozsiak előtt keletkezett.33 Az, hogy a művel kevesen és keveset foglalkoztak,34 az elbeszélés olvasata után érthető. Megjegyzem, már a megadott műfajnév is anakronisztikus: az almanach-stílushoz hátrál vissza.

1. Az elbeszélő megválasztásának nehézségei

a) Kik az elbeszélők?

Igencsak rontja a mű esztétikai értékelésének esélyeit az elbeszélő koncepció kidolgozatlansága. Az I-II. egység egyértelműen az elbeszélő szerző (azaz nem a szereplők valamelyikének) magánvéleménye. A III-ban megjelenő elbeszélő vagy azonos az I-II-ben megszólaló személlyel, vagy az I-II-ben megszólaló „kitalációja”. De még ez is rendben volna, ha nem azt közölné, hogy a Timádinak átadott Pető Júlia-naplóval35 fogunk megismerkedni: ugyanis a naplót nem E/1-ben mutatja be!

b) A hitelesség értelmezése

További probléma, hogy míg a mindentudó elbeszélő – feltehetőleg saját emlékeire is támaszkodva – láttató erővel mutatja be a nőkön élcelődő ifjakat a székesfővárosban és Füreden, addig a leányok világának bemutatásában nem árul el írói kvalitást, pedig enélkül igen gyenge lábakon fognak állani a hölgyek.

      Úgy tűnik, hogy az eddig megfigyelhető jelenetezési technika itt nem működik – legalábbis nyelvi tekintetben.

2. A szerkezetben rejlő lehetőségek

a) A 12-es koncepció érvényesítése

A szerkezeti hiányosságok már a tagolásban is megmutatkoznak: a szerző valamely okból ragaszkodik a 12-es fölálláshoz. Ezért megbontja a IV. egységet – pedig éppen a napló közlése új egység indítását kívánná. Ugyancsak ez a helyzet a IX-ben is – itt sem indokolt a meghatározó és megváltoztató döntés *-gal való elválasztása és kiemelése. Aztán a X-ben éppen úgy háromra vágja az általa számmal is jelölt egységet, mint a XI-ben. Az utóbbiban ráadásul a napló befejezése is indokolná az egységek számának növelését.

b) Keretes kísérlet

Ezt a henyeséget, kuszaságot nem menti a keretes szerkezethez való közeledés sem: hiszen az I–II. egységnek a tulajdonképpeni történethez nem sok köze van.36 A keret leginkább a III. és a XII. nő- és Júlia-felfogás módosulásához köthető – ám ez világképi változás, nem pedig a cselekmény vázának származéka!

c) A történeti idő szerkesztettsége

Kitapintható egy időrendi vonal követése is. Ezt a szerkesztési stratégiát támasztja alá a napló bevonása az elbeszélésbe. Visszakövetkeztetve ezt így mu­tathatjuk be: a Timádi–Pető házasság utáni találkozó (az elbeszélés idő után egy évvel) – az 18..-ki pesti farsang (az elbeszélő történetmondásának kezdete) – Júlia nyíltan vállalja a bukott nő szerepét a Bodó tanácsossal történt ese­mény után (az elbeszélés kezdete előtt nagyjából egy évvel) – gyermeke meghal a Garamival való együttélés második éve végén – a házasság második évének a végén elhagyja férjét Garamiért – Szálkai férjhez adja (az elbeszélés előtt öt évvel) – petőfalvi beszélgetése Szálkai Beatrixszal (itt kezdődik a Júlia-napló elbeszélése) [– korábban Pesten voltak nevelőintézetben – gyámot kap apja/anyja? halála után].

      Ha most „megfordítjuk a visszakövetkeztetést, rögtön átláthatóvá válik a leegyszerűsített szerkezet.”

d) A szerelmi szálak

Történik kísérlet a szerelmi háromszögek bemutatására, de ez sem valósul meg. A Katzenberger Henrik – Pető Júlia – Garami Vilmos viszonylat éppen úgy nem tekinthető ennek, mint a Garami Vilmos – Pető Júlia – Bodó tanácsos viszonylat. Ezekre szerkezeti egységeket építeni nem lehet. S nem lehet a másikra sem: a Bolyki – Szálkai Beatrix – Tárai Sándor hármasra sem.

e) A helyszínek mint „tartóoszlopok”

Még talán a helyszínek lehetnének ilyen pillérek, de ezek azonosítása nem mindig sikerül: Pest (III.) – Petőfalva (III–VI.) – Füred (VII–IX.) – Baracska [vagy Tihany?] (IX.) – Petőfalva[?] (X.) – ? (XI.) – „Timádinál”[?] (XII.)

      Sokat ront a történeten az átlátható didaktikus szándék, amelyet később fogok értelmezni.

      Összegezve: a munka nélkülözi azt a szerkesztési gondosságot, amelyet Ma­dách korábbi, befejezett elbeszéléseiben megfigyelhettünk.

3. A jellemekről

Azt gondolom, hogy petőfalvi Pető Júlia részleges életútjának bemutatása olyan realista mű ígérete volt, amilyent Gyulai Pálék mindig hiányoltak, s amilyet Arany László fölmutatott A délibábok hőse című verses regényében.

      Íme, itt van végre a kallódó és kiábránduló hős, aki ráadásul hősnő egyszerre – s Madách nem tud mit kezdeni vele: vértelen erkölcsi példázat főszereplőjeként mutatja be. Hozzá képest Kármán József Fannija „telivér” angol realista karakter.

      A szerző adós marad a romantikus intrikus bemutatásával – akár szatirikus alapon is (Bolykiné Szálkai Beatrix figurájában ugyanis több lehetőség rejlik).

      Nem szól az első „magyar Oblomovról”: Katzenberger Henrikről – csak jelez, mint a drámaíró, ha szerzői instrukciót ad.

      Kihagyja a csehovi és/vagy ibseni mélységeket lehetővé tevő, egymást annyira megértő két férfinak: Szálkai Tamásnak és Bolykinak bemutatását – megelégszik a külsejük leírásával.

      S akkor mit szóljunk a szvidrigaljovi esélyt biztosító Garami Vilmos elnagyolt alakjáról.

      Tapasztaltuk már korábban is, hogy mennyire elveszi Madáchtól a jellemábrázolási erőt az erkölcsfilozófiai elmélkedés (Krónika két pénzdarab sorsáról), de ekkora, ilyen rossz következménnyel eddig ez nem járt.

4. A cselekmény az ábrázolásban

A cselekmény egyenetlensége a szerkezet buktatóiból következik. Úgy tűnik, Madáchnak csak a két fiatal társaságot – a pesti farsangit és a füredit – sikerült hitelesen érzékeltetni. Levelezése alapján úgy vélem, hogy a Lónyay Menyhért körül szerveződött ifjak lehettek az ábrázolás alapjai.

      Igen valószínű, hogy a totalitás illúziókeltő hatásának elmaradása a didaktikus célnak róható fel. Hiába sokkolja történeteivel, jeleneteivel az olvasót, a hatás a nyitó állítás után elveszíti elementáris erejét; még csak együttérzésre sem késztet.

5. A mű irányzatossága

A megadott műfajnév helyett pontosabb lenne a példabeszéd, ha Madách követné annak szabályait, ti. először a történet, utána a tanulság. Csakhogy itt a III. egységben elhangzik a sententia: „…a nő nem süllyed el örökre, ha lelke nem vesztette még el erkölcsi rugékonyságát, mely balpercekben emel, kétségbeeséstől óv. Nem eltörülhetetlen nevén a szennyfolt, ha azt nem aljasság, de viszonyok hatalma szülé. Légbe emelkedik a földre alázott repkény, ha a szilárd csernek fonódik derekára.” Nem csoda, hogy a figyelem a terjedelmességgel egyenes arányban lankad.

      Ezen nem segítenek a hatásvadász jelenetek – a férfiígéretben bízó felszabadulás könnyei a halott gyermekre hullanak vagy a „férji” szerepet átvevő kéjvadász sikere –, főleg mert ezeket igencsak összecsapja a szerző.

      Nyilvánvaló, hogy a romantika nő-kérdésére adott egyik válaszkísérlet a szerzőé, mint ahogy az is, hogy ennél messzebb még a Tragédia Évája sem jutott.

      Ám bárhogy forgatjuk is a szót, be kell látnunk, az erkölcsi nagyság a férfié, Timádi Józsefé (aki föltehetőleg táblabíró is egyben), hasonlóan Madách értekezéseihez. A nő erkölcsi fölemelkedésében is a férfi, a férj függvénye – s a férfi „egyenlőbb”. Mindez pedig Madách korában evidencia – nem kell hozzá egy anekdotikus eset fölfújása.

F. A Kolozsiak Elbeszélés a múlt századból

A tárgyalt alkotások közül a legismertebb a szerző életében is megjelent történelmi hátterű erkölcsi példázat. Szövege ismert,37 datálása nem kétséges.38 A szakirodalom39 eddig – igen valószínű, hogy okkal – nem fordított rá kellő figyelmet.

1. Az „elbeszélés nehézségei”

a) Az elbeszélői szerep

Gondot okoz az elbeszélő megállapítása – Madách igen „megkeveri” az elbeszélői nézőpontokat. Miért? A történet „első elbeszélője” egy bizonyos utazásról ír, s a vidék keltette benyomásokról (I. rész).

Ugyan­itt bizonyos papírokról és kéziratokról szól – ez már a történetmondó pozíciója, de nem vált át sem E/1-be, sem nem kezd új egységet.

      Aztán a IV–VI. részben megismerkedünk a Romlás eseményeivel.

       Ismét visszaveszi a szót a mindentudó elbeszélő.

      Szócsövét csak a X–XI. részben át „adja át” (később kiderülvén) a címszereplő sógornőjének.

      A történetet befejező tragikus esemény nyomán nincs semmi, a szót viszszakapja az utazó, illetve a történet rekonstruálója.

b) A beszédmódokról

A különféle beszédmódok „helyes” használata segít az elbeszélő szerepek kuszaságának csökkentésében. Viszont éppen a használati következetlenségek mutatják, hogy Madách mennyire szívén viselte a logikai tartalmak tisztázását.

c) A nyelvhasználatról

Madách arra is figyel, hogy a szóhasználataiban a szereplők érzékeltessék: ne csak társadalmi rangjuk szerint minősítsük őket!

      Mindettől függetlenül nehezen érthető, hogy az „epikus Arany” miért válogatta be folyóiratába Madách elbeszélését (lásd Szinnyei példái!). Úgy vélem, a személyes találkozás, a baráti társalgásra való visszaemlékezés és a beteg szerző iránti tapintat sokat megmagyaráz.

2. A szerkezetben rejlő lehetőségek

a) A mesterkéltség átütése

Az elbeszélés datálásának egyik támasza lehet, hogy Madách mennyire ragaszkodott a 12 egységes szerkezethez (már említettem, hogy dramaturgiai szándékokat és tapasztalatokat sejtek e mögött).

      Sajnos, itt még nagyobb hibákat vét, mint a Hétköznapi történetben, figyeljük meg! Már az I. egységben maga is jelzi a megszakítást (ti. „nem férne bele”) – ma a vágások miatt ennél is többre tagolnánk.

      A II–III. elfogadható, viszont a Kolozsi-napló (IV-VI.) részekre tördelését semmi nem indokolja!

      A VII–IX. megint rendben volna, de a X–XI. naplóját szintén legfeljebb a terjedelmi arányosság igénye vághatta ketté.

      A XII-ben ismét Madách jelzi, hogy azért itt meghatározó vágással találkozunk – s megint kérdéses, ennyi elég-e.

      A figyelmesebb olvasó feltétlenül fölfigyel ezekre az apró, de bosszantó gyen­geségekre – s nem talál magyarázatot.

b) A helyszínek

A szerző megkísérli a helyszíneket a szerkezet támpilléreivé tenni: a vidék – a Kolozsi birtok (szűkítés) – a fogadó (elidegenítés) – a Kolozsi-udvarház (szűkítés) – a láp dombja (ellenpont) – a naplóírói helyiség (ellenpont és szűkítés) – a lápi domb háza (újabb ellenpont) – a szökés: összekötés – a sógornő naplója (szűkítés és ellenpont) – a halálos szoba (ellenpont) – a befejező egység meghatározatlansága: kitágítás.

      Mindezek ellenére a szerkezet nem lesz áttekinthetőbb.

c) A „tükör”-sorsok

A kettős és hármas „kötés”-ben vergődő figurák jellegzetes romantika-elemek (Kemény Zsigmondhoz kapcsolhatók egyszerre és távolítják el tőle az írót). A Kolozsi-testvérek szembekerülése, a Kolozsi – Barkóczy ellensúly vagy a lánygyermek sorsában összefonódó részvét és gyűlölet mind-mind arra utal, hogy maga Madách egyik legjobb művének szánta ezt az elbeszélést.

d) A Flashback-technika kísérlete

Fel­tétlenül ki kell emelnünk a modern idővágásos kísérletet: Kolozsi és özvegy Kolozsiné naplóit! (Kolozsi naplója ebből a szempontból jobb – ott valóban visszatekintéssel és újrajátszással találkozunk).

      Kár, hogy a többi, fogadóban „talált” iratot nem használta fel: ezekre az egymást kiegészítő és felelgető vallomásokra az tette volna fel a koronát, ha megcsinálta volna az Alexandriai négyes (Lawrence Durell) vagy A cserjés­ben (Ryonoszuke Akutagawa) 19. századi magyar változatát.

3. A jellemekről

Meglehetősen gyengén sikerült Kolozsi Márk és özvegy Kolozsiné karakterének „felépítése”. A szörnyű történések ellenére papírmasé-figurák, s ezen nem vál­toztat a lány életútjának sejtetése vagy a halvány túlélő Barkóczy „áldásossá” emelése.

      E tekintetben a két kortárs messze jobbnak bizonyult: Jókai még tucatnovelláiban is (Dekameron) életképesebb szereplőket mozgat, Petőfi pedig A hóhér kötelében ésszerűbben és hitelesebben alkotja meg szereplőit. Talán csak Arany János elbeszéléseiben, novelláiban találhatunk „halványabb” szereplőkre.

 4. A cselekmény az ábrázolásban

a) A cselekmény vezetése

Érdekes, hogy Madách mennyire lassítja a cselekményt: a IV. egység ama részéig, míg „Margit” föl nem tűnik, csak leírásokat és áttekintő közléseket kapunk.

      Aztán fölgyorsul: V.: a feleség megölése, VI.: a lányka eltűnése – de már ezután, még az egységen belül minden lelassul (természetesen ugyanakkor feltartózhatatlanul bekövetkezik a birtok, a gazdaság és a kúria tönkremenése).

      Hasonlóan lassú a VII–VIII. rész kibontakozó idillje is, hogy annál „látványosabb” legyen a szökés (IX.) Nem jelent „gyorsítást” özvegy Kolozsiné részletező, szájbarágós naplója a X-XI. egységben.

      Viszont ebből „robban” a befejezés tragikussága, már-már a szophoklészi tragédiákat idézve.

      Végül a jelen felé tágítás szintén a cselekmény „lassulását” (és befejezését) jelenti.

b) A cselekményszálak lehetőségei

Noha a két napló kínálta is (hogy Barkóczy és a lányka sorsát ne is vegyük számba), azonban Madách képtelen volt élni az ötlet adta lehetőséggel. Valószínűnek tartom, hogy ez is fékezően hat az olvasói figyelemre (akár az elbeszélői szerepkörök következetlensége).

c) A hitelesség és a kortárs befogadók

Az 1860-as években is még a török kor a „divat”: a forráskiadások, a fölfedezett erdélyi emlékiratírók, a krónikák kínálták az adatok tömegét.

      A kuruc kor „áthallásai” a Schmerling-provizórium miatt erősebbek voltak: politikai állásfoglalásra a politikai cenzúra erőssége miatt kevesen bátorkodtak. Érdemes megemlíteni, hogy még Jókai is erkölcsi történetet formál ebben az időben a kuruc-labanc ellentétből (A kurucvilág után vagy Az ördög menyasszonya). Ebbe viszont aligha fér bele a labancpártivá lett, III. Ká­roly mögé álló Kolozsiak magánélete.

      Amikor pedig „divatba jön” a kurucvilág, akkor már Madách elbeszélése anakronisztikussá vált.

 5. A mű irányzatossága

Hasonlóan az előbb tárgyalt elbeszéléshez, itt is erős a didaktikus szándék: az egyik téma a gyűlölködés elítélése és az ebből következő hibás döntések bemutatása. Madách ezt azért erősíti föl, mert ez felel meg inkább a térség babonás hiedelmének (az átkozott Kolozsiak és az áldásos Barkóczyak). A másik téma elmismásolódik, az előbbi függelékévé válik: a házasság megromlásának bemutatása.

      Bár a műben csak sejtető adalékokat kapunk, ám ha csak erre az apróságra koncentrálunk, akkor még Sigmund Freud esetleírásait sem kell átrágnunk, hogy rájöjjünk: a Kolozsi házaspár a Madách család pokolbugyrait sejteti – bizonyos férji felelősségtudattal. Ám ennek életrajzi vonatkozásait ma már lehetetlen tényekkel alátámasztani.

III. Mérleg

Nagy merészség, de a dolgozat zárása kívánja, hogy a tárgyalt művekről (különös tekintettel a négy befejezett elbeszélésre) rövid összegzést adjak.

A. Az elbeszélés nehézségei

Az epikus mesterségbeli tudását „tesztelhetjük” az elbeszélői módozatok, szerepkörök, a beszédmódok és a nyelvezet vizsgálatakor. Madách retorikai végzettsége sok esetben megmentette őt a rossz, dilettáns megoldásoktól, de epikusi amatőrsége nyilvánvaló.

      Sokat ront a művészi megoldáson erős koncepciózussága, illetve érvényesülő dramaturgiai gyakorlata. Mindezek ellenére úgy ítélem, hogy az ötveneshatvanas évekbeli magyar kisepika második vonalába tartoznak írásai.

B. A szerkezetben rejlő lehetőségek

Korábban már említettük, helyenként huszadik, sőt huszonegyedik századi ötletei támadnak (ennek lehetséges oka a drámaírói szemlélet). Úgy vélem, hogy a filmes forgatókönyvíróknak nem sokat kellene dolgozniuk egy-egy választott művén. Ez azonban nemcsak dicséret: sem a romantika, sem a realista ábrázolásának korabeli normái nem értettek egyet ezzel a „snittező”, akciófilmekre emlékeztető cselekményvezetéssel és –szerkesztéssel.

 C. A jellemekről

A jellemek a Madách-epika leggyengébb megoldásai. Ha epikus szereplőit akárcsak drámáinak jellemeivel vetjük össze, akkor rögtön kiderül gyengeségük, szürkeségük: a plaszticitás hiánya még a történetet is hiteltelenné teszi.

      Amikor pedig a dickensi moralizáló ábrázolással kísérletezik, akkor… nem sikerül a hiteles alak megteremtése.

D. A cselekmény az ábrázolásban

Úgy vélem, Madách soha nem szerezte meg azt az egyensúlyt a cselekmény vezetésében és a cselekménnyel történő valóságábrázolásban, mint Jókai ezt megszerezte, áldásként megkapta a Csataképek novelláinak írásakor. Ezért történetei minden esetben kiváltják a befogadói kételyt: szórakoztatni akar vagy mond is valamit.

E. A művek irányzatossága

A Madách-elbeszélések legromantikusabb vonása kétségtelenül azok irányzatossága. Ennek határozott minősítésétől azonban tartózkodnék: egy magánlevél, egy töredék és négy különféle műalkotás alapján bizonyossággal nem határozhatjuk meg a szerzőnket, s nem tudjuk őt elhelyezni a kortársak között sem. De: ezek nélkül sem!!!

 vissza