Bene Kálmán

A Tragédia pontos és hiteles szövegéért

(Szövegkritikai jegyzetek a kiadások hibáiról és a szöveggondozók gyötrelmeiről)

Mielőtt a címben jelölt témáról szólnék, szükségesnek tartom, hogy a szö­vegkritika napjainkig megtett útjáról, legalábbis annak néhány kér­déséről szóljak röviden, hogy tisztázzam azokat az elveket, ame­lyeket egy konkrét kísérlet, a Tragédia pontos és hiteles szövegének meg­állapítása során figyelembe vettem. A kérdésről alaposan és rész­letesen ír Dávidházi Péter egy tanulmányában,¹ így aki az itt vá­zol­taknál többet szeretne e témáról tudni, ehhez az íráshoz fordulhat se­gítségért.

     A múlt században, a szövegkritika tudományának első virágzása ide­jén a szövegkritika feladatát a szöveg újramegismerésében, hely­re­állításában és utánképzésében jelölték meg.² A szöveg rekon­struk­ci­ója, a szerző által megírt szöveg megállapítása, a szerző egykori szö­vege tisztaságának helyreállítása a 20. századi szövegkritikának is alap­vető célja maradt, a változások „csupán” néhány kevésbé fon­tos (?) kérdésben következtek be. Változott a felfogás arról, hogy mit te­kintsünk a szerző egykori tiszta szövegének, hogy mi legyen a ki­a­dá­sok alapszövege, s megváltozott a szövegkritikus, szöveggondozó sze­repének megítélése is. A klasszikus korszakban Karl Lachmann ge­nealógiai módszere³ alapszövegnek az eredeti kéziratot, vagy an­nak hiányában az ahhoz legközelebb állónak ítélt kéziratot tekintette, leg­feljebb annak nyilvánvaló hibáinál fordult a többi szöveg­vari­áns­hoz segítségért. Az így létrehozott kiadásokban a szöveggondozó ab­szo­lút érvényű, megfellebezhetetlen ítéleteket hozott, szerkesztői el­ve­it nem közölte, az olvasónak az volt a benyomása, hogy a meg­te­rem­tett szöveg maga az eredeti mű. A modern szövegkritika, így pl. Walter Wilson Greg⁴ lázadásra bíztatott a mindenható szöveggon­do­zó és az általa megállapított szent és sérthetetlen alap­szö­veg zsar­nok­sága ellen. Persze ő is egyetlen folyamatos, pontos, ja­vított szö­veg kinyomtatásában látta a szöveggondozó feladatát, szá­mára a szer­kesztő pap, aki gondjába veszi a már publikált s ezért fel­tétlenül rom­lott szöveget, hogy visszajuttassa azt eredendő tisz­ta­sá­gához. A klasszikus korszakhoz hasonlóan ő is a szerző eredeti szö­vegét, még­hoz­zá az első, az ön- és a külső cenzúrától még nem ron­tott vál­to­za­tát akarja létrehozni, de már bepillantást enged saját mun­kájába is: a jegy­zetapparátus, a szövegváltozatok közlése egy-egy kritikai kia­dás­ban lehetőséget nyújt a mű teljesebb meg­is­me­ré­sé­re – és a vitára is. A mai magyar kritikai kiadások valahol itt tar­ta­nak: csupán a kia­dá­sokban megjelenő főszöveg esetében alap­szö­ve­gül az utolsó kéz (ul­tima manus) elve alapján a szerző életében meg­jelent utolsó, a szer­zőtől gondozott, vagy jóváhagyott közlés szolgál.⁵

     Ám 1977-ben megindult és 1984-ben megjelent egy olyan kritikai ki­a­dás, egy olyan új szövegkritikai munka, amelyet joggal lehet ne­vez­ni a szövegkritika „posztmodern fordulatának”: James Joyce Ulysses­ének H. W. Gabler által kiadott „szinoptikus és kritikai” kia­dá­sa.⁶ E kiadás újdonsága, hogy nem csupán egy főszöveget és a jegy­zetapparátusban a variánsokat közli, hanem mintegy végigkö­vet­ve a szöveg keletkezését, a különböző változatokat szinoptikusan, egy­más mellett mutatja be. A kiadás tehát genetikus elrendezésű: az egyik oldalon különböző zárójelek, számok és egyéb jelek segít­sé­gé­vel egyszerre közli a változatokat, tehát itt követni lehet a szöveg fej­lődését az első kézirattól a nyomtatás(ok)ig, kiadás(ok)ig, a másik ol­dalon, megtisztítva a szerkesztői jelektől immár egyetlen szöveget, az ún. „reading text”-et olvashatjuk. Ez a szöveg Gabler szerint „az emendált folyamatos kézirati szöveg a megalkotás végső fejlődési szintjén.” E kiadás főszövege tehát nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy ez a tökéletes, szerző szándéka szerinti eredeti, végső, szent és megváltozhatatlan szöveg – ez csupán az a textus, amelyet az Ulysses kéziratai, a szerző által jóváhagyott kiadásai alapján a Gab­ler által vezetett tudóscsoport a változatok összevetése segítségével a mű lehető legjobb, legpontosabb szövegeként állapított meg. Itt az alap­szöveg immár nem a legjobbnak ítélt kézirat, nem is a szerző éle­tében utoljára jóváhagyott kiadás szövege, hanem a kéziratok és ki­a­dások összessége figyelembe vétetik. A főszöveget sem egy titok­za­tos hatalom, a mindenható, inkább próféta, mint tudós szöveggon­do­zó szentesíti, mint a Nagy Mű kanonizált megjelenítését – itt a szer­ző és szerkesztő munkájának, az írás és publikálás folyamatának lát­tatása, a különböző korok különböző szövegértése és értelmezése is dokumentálódik. Dávidházi Pétert idézem: „Míg [...] a klasszikus szö­vegkritika a szerkesztést mint aktív jelenlétet és alakító, ha úgy tet­szik: teremtő beavatkozást igyekezett elrejteni, elveiről még leg­föl­jebb orákulumi tömörséggel szólni [...] a posztmodern szöveg­kri­ti­ka eljutott a másik végletig: mint elkerülhetetlent vállalja önnön te­vő­leges szerepét, s mindenki számára hozzáférhetővé és megvi­tat­ha­tó­vá teszi szerkesztésbeli döntéseinek racionáléját. [...] immár egyet­len olvasó sem tudhatja naivan azonosítani a szöveget a művel, va­la­mi­féle természetes vagy Isten adta egységként. Kénytelenek vagyunk be­látni, hogy a szöveg óhatatlanul szerző és szerkesztő közös ter­mé­ke, szükségképpen művi és másodlagos, sosem az egykori alkotói kép­zelet valamiféle szuverén, eredendő és közvetítés nélküli meg­nyil­vánulása vagy annak érintetlen visszanyerése.”⁷

     Némiképp továbbépítve Dávidházi Péter gondolatát, hozzáte­het­jük: az irodalmi mű, amit olvasunk, átélünk, értelmezünk sohasem azo­nos a szerző által leírtakkal. A szerzőt közvetítők serege juttatja el az olvasóhoz, valószínűleg sohasem csak a szerzőt, de kissé a saját szö­vegvariánsát, saját korabeli szövegértését is kifejezve. A szer­kesz­tők, szöveggondozók az első, a szerzőhöz közelebb álló köz­ve­tí­tők – a mindenkori irodalomkritika művelői, a műértelmezések köz­re­adói az olvasóhoz állnak közelebb. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy manapság ezek az értelmezők sajnos gyakran sem az olva­só­hoz, sem a szerzőhöz nem állnak közel – legfeljebb saját pálya­tár­sa­ik­hoz.)

     Magyar szinoptikus-kritikai kiadás még nem készült – de jól is­mer­ték fel az MTA Irodalomtudományi Intézetében, hogy egy ilyen ki­adás első kísérletéhez épp Madách főműve a legalkalmasabb. Tu­do­másom szerint Kerényi Ferenc dolgozik a kiadáson, az a kutató, aki Horváth Károly mellett az 1989-es „kritikai igényű” Madách Im­re válogatott művei c. kötetnek is szerkesztője, szöveggondozója volt. Korszerűsített Tragédia-szövege, e kiadás jegyzetei jó alapul szol­gálnak egy Madách kritikai kiadás megindításához. Ehhez a mun­kához is szándékoztunk vitaanyagot, előtanulmányt nyújtani, ami­kor Andor Csabával elhatároztuk a Madách Irodalmi Társaság ne­vében, hogy a Tragédia szövegét számítógépes lemezen is hozzá­fér­hetővé tesszük a diákok, tanárok, kutatók számára. A szöveg­gon­do­zást viszont nem az 1989-es Kerényi Ferenc által készített szöveg má­solataként, hanem egy kicsit a gableri kiadás tanulságait is fel­hasz­nálva, az eddigi fontos kiadások és a K összevetéséből, Kerényi Ferenc szö­ve­gét és szöveggondozási gyakorlatát kritikailag tovább­fej­lesztve végeztük el. Ezért szövegünk a szövegváltozatok új fel­dol­go­zásával indult: a kézirat,⁸ a Tragédia egyetlen fennmaradt váz­latlapja,⁹ az 1861-es első, az 1863-as második, Madách életében meg­jelent kiadások szövegei,¹⁰ Madách és Arany javításai a kéz­ira­ton, Arany levélben írt szövegkritikai jegyzetei és Madách válasza, Szász Károly levélben írt szövegkritikai jegyzetei¹¹ és Madáchnak a 63-as kiadásban ennek az alapján (vagy ennek ellenére) végzett ja­ví­tá­sai, Tolnai Vilmos 1924 évi 2. javított és bővített kritikai kiadása és Kerényi Ferenc 1989. évi kiadása¹² alapján kiszűrtük azt a szö­veg­változatot, amely ma lehet érvényes szövege a Tragédiának. Nem ál­lítjuk, hogy hibátlan a szöveg – de bízunk benne, hogy kevésbé hi­bás, mint az eddigi kiadásoké. Nem állítjuk, hogy mindig cáfol­ha­tat­la­nul a legjobb változat mellett döntöttünk – de bízunk benne, hogy gyak­rabban, mint az előző kiadások. Épp ezért minden bírálatot, el­len­érvet örömmel fogadunk, hiszen aki ebben a tárgyban elmélyül, az­zal csakis egy lehet a célunk: a lehető leghívebben közvetíteni Ma­dách művét mai olvasóinak, s a Tragédia lehető legpontosabb szö­ve­gét ismertetni meg olvasóival.

     A fent említett számítógépes lemezen a következő doku­men­tu­mok lesznek: a Tragédia szövege (ET01.DOC), annak bevezetése (ETBEV.DOC), a szövegváltozatok (ETSZV.DOC) az egyetlen fenn­maradt vázlatlap szövege és jegyzetei (ETVAZ.DOC), szó- és szö­veg­magyarázatok (ETSZM.DOC), egy utószó a Tragédia kelet­ke­zés­történetéről (ETUTO.DOC), a szerző vázlatos életrajza (ELET. DOC), a költő fényképe (MADACH.PCX) és egy útmutató a számí­tó­gépes használathoz (ETUTM.DOC). Mivel az itt felsoroltakból az el­ső öt elkészítése volt főleg az én feladatom, így itt csak a szöveg­gon­dozás kérdéseivel, a szöveggondozó gyötrelmeivel szeretnék most foglalkozni.

 A Tragédia hiteles és pontos szövegének megállapításához a kö­vet­kező hét kérdésre kellett választ adnunk:

                1.            Madách – vagy Madách és Arany?

                2.            Hány soros a Tragédia?

                3.            Hány fennmaradt, ismert kézirata van a Tragédiának?

                4.            Milyen szövegeket vessünk össze a pontos, hiteles szöveg
                               meg­állapítása érdekében?

                5.            Hogyan és milyen mértékben végezhetünk helyesírási korsze­-
                               rű­sítéseket Madách szövegén?

                6.            A helyesírási korszerűsítés mennyire legyen konzekvens?

                7.            Maradhatnak-e nyitott kérdések, lehetnek-e olyan sorai a Tra­gé­diának, ahol nem tudunk dönteni egy hiteles, érvényes szöveg­vál­tozat mellett?

     A válaszok a következők:

     Az első probléma tehát, hogy rekonstruáljunk-e valamiféle érin­tet­len Madách-szöveget, mint ezt igen tanulságos és hasznos köny­vé­ben Striker Sándor¹³ teszi, vagy maradjunk a hagyományok, a kri­ti­kai kiadások szabályai mellett, s tekintsük alapszövegnek az ul­ti­ma edi­tiot, amely nemcsak Madách és Arany, de némiképp még Szász Ká­roly szövege is. A második mellett döntöttünk, mert Madách vá­la­szolt arra a kérdésre, hogy melyik Tragédia-szöveget vállalja. Ha az el­ső kiadás esetében a kezdő író a nagy tekintélyű Arany javításait csak kényszerből, alázatból, tiszteletből vállalta volna, a saját maga ál­tal sajtó alá rendezett második kiadás esetében visszaállíthatta vol­na saját szövegét. Igaz, valószínűleg nem állt rendelkezésére a kéz­i­rat, csak az első kiadás szövege (persze miért ne lehettek volna meg ek­kor még egyes vázlatok?), de ahol úgy érezte, így is javított és vál­toz­tatott az első kiadás szövegén. Miért nem javított vissza? Talán el­ismerte, elfogadta Arany simításainak jótékony hozzájárulását a Tra­gédia sikeréhez... A Madách–Arany szöveg mellett döntöttünk azért is, mert az irodalomtörténet döntő fölénnyel ezt a változatot fo­gad­ta el, s közel 165 évet kellett várni arra, hogy az „érintetlen változat” végre nyomtatásban is napvilágot lásson.

A második kérdésre sem egyszerű a válasz. A Tragédia Madách váz­latlapjának¹⁴ sajátkezű összegzése szerint 4080 soros, Alexander Ber­nát 1909. évi magyarázatos kiadása 4139, Tolnai Vilmos 1924-es kritikai kiadása és Striker Sándor fent említett „rekonstrukciója” 4140, Kerényi Ferenc 1989. évi kiadása alapján 4117, a mi fő­szö­ve­günk­ben 4141 sor. Miért? Véleményünk szerint minden sor, melyet a drá­mában a szereplők mondanak, számozandó a kiadásban, miképp ezt Tolnai kritikai kiadása, vagy korábban Alexander Bernát ma­gya­rá­zatos kiadása¹⁵ is tette. (Ez a kritikai kiadások előírása is.) Így a ver­ses dráma eltérő verselésű betétdalai (pl. Hippia dala Rómában), vagy lírai betétei (Lucifer „imája” az elemekhez a 2. színben) épp­úgy nem hagyhatók ki a sorszámozásból, mint a prózai betétek (zsol­tá­rok). Ez utóbbi, folyamatos szedéssel is 24 sort tesz ki Tolnainál és az 1. kiadásban, ezt a hagyományt folytatva a mi szövegünk szá­mo­zá­sa is 24 sorral bővül a 7. színben. (Ezek a zsoltárszövegek így az 1583–1594. – 12 sor –, az 1830–1836. – 7 sor – és az 1841–1845. – 5 sor – sorszámmal vannak jelölve.) Így a Tragédia 4141 sorból áll (Kerényi Ferenc sorszámozása 4117 + 24 sor = 4141.). A Tolnai-féle kri­tikai kiadás a 4140. sorral végződik, ám Tolnai nem számozta kü­lön a párizsi színből minden eddigi kiadásból kimaradt két sort: nála ezek a sorok a szövegben b-vel jelöltek: 2165.b és 2237.b – így az ő szá­mozásának két sorral kellett volna rövidebbnek lenni, mint Ale­xan­der Bernát kiadásának számozása. Ám a londoni színben eggyel el­számozta a sorokat, a 2695. után 4 sorral írta a 2700. sort. Így itt „nyert” egy sort, s a Tragédia szövege ezért lett nála 4140 sor. (Ezt a hi­bát megismétli Striker Sándor rekonstrukciós kiadása is – nála ez még azért feltűnőbb, mert az ő sorszámozása ugyan Tolnait másolja, de a kiadott szövegben csak lábjegyzetként jelennek meg az 1863-as ki­adás új sorai.) Madách kéziratának készítésével párhuzamosan egy váz­latlapon, a Tragédia egyetlen fennmaradt vázlatlapján összegezte a Tragédia sorait. Érdemes összevetni a vázlatlap sorösszegeit kia­dá­sunk egyes színeinek sorszámával – s láthatjuk, hogy már az 1., 1861. évi kiadásban is a mai sorszámhoz áll közelebb a Tragédia ter­je­delme, a 2. (1863. évi) kiadásban pedig csak 6 további sorral bő­vült a Tragédia. A kiadások sorszámának összevetését mellékeljük.

A kézirat és a kiadások sorösszegeinek összevetése:

M kéziratlap-

jának sorösz-                                         Főszö-                           Eltérések a K-laptól:

szege                        1861      1863      vegünk                      1861      1863      főszövegünk

  1. szín    151         153         153         153                        +2           +2           +2 sor

  2. szín    181         188         188         188                        +7           +7           +7 sor

  3. szín    214         214         214         214

  4. szín    252         261         260         261                        +9           +8           +9 sor

  5. szín    266         270         270         270                        +4           +4           +4 sor

  6. szín    296         296         296         296

  7. szín    487         512         514         514                      +25         +27         +27 sor

                                                                  (Mindegyik esetben: –24 sor: zsoltárok)

  8. szín    242         244         244         244                        +2           +2           +2 sor

  9. szín    248         246         248         250                        –2        —              +2 sor

10. szín    179         182         183         183                        +3           +4           +4 sor  

11. szín    592         592         592         592

12. szín    444         444         445         445                        —           +1           +1 sor

13. szín    150         150         150         150

14. szín    176         177         179         179                        +1           +3           +3 sor

15. szín    202         202         202         202

___________________________________________________________________________________

 össz.:   4080       4131       4138         4141                      +51         +58         +61 sor

     Az első, 1861. évi kiadás már 51 sorral több, mint a vázlatlap ösz­sze­sítése. (Persze a vázlatlap is több 24 sorral, hisz a zsoltárokat nem szá­molta be Madách. Így a tényleges növekedés 51–24=27 sor. Eb­ből 23 sor mint Madách kimutatható toldása már megjelenik a K-on, 3 sor pedig Arany János toldása. A K sorösszege így nem azonos a váz­latlapon összeszámolt sorokkal, nem 4080+24, hanem 4109+24 so­ros. Miután az adott vázlatlapon a sorokat Madách megszámolta, va­lószínűleg még egyszer átjavította, kiegészítette szövegét. A váz­lat­lapon álló befejezés tehát megkérdőjelezhető – Madách javításai, tol­dásai feltehetőleg 1860 márc. 26-a után is születhettek még.) 1861 4131 sorához a 2. kiadás 1863-ban 8 sort tett, ezeket főleg Szász kritikája alapján írta hozzá Madách a szöveghez. Ugyanakkor a 663. sor kimaradt az 1863-as kiadásból. Itt a gyarapodás: 58, illetve 58–24=34 sor. Főszövegünk további 2 sorral, a Tolnai-kiadásban b-vel jelölt, a Kerényi-kiadásban szabályosan számozott kézirat­so­rok­kal a párizsi színből bővült, M első, vázlatlapon összegzett soraihoz ké­pest 61–24=37 sorral.

     A „toldások” lajstroma, főszövegünk sorszámozása alapján:

Madách kimutatható toldásai a K-on:

     93, 147, 159, 169, 170, 171, 172, 187, 325, 619, 620, 757, 762, 768, 987, 1002, 1030, 1499, 2086, 2087, 2490, 2516, 2517 (össz. 23 sor).

     Arany János toldásai (a többi esetben Madách meglévő sorait ja­ví­totta):

     623, 2286, 3932 (3 sor).

     Madách kimutatható toldásai az 1863-as kiadásban, többnyire Szász bírálata alapján:

     1605,1615, 2293, 2294, 2428, 3356, 3793, 3794 (8 sor).

     A K-ban szereplő, ki nem húzott 2 sor, melyeket T 1924, KF 1989 és főszövegünk is a Tragédia érvényes, hiteles szövegébe számított, be­toldott:

     2165, 2239.

    Harmadik kérdésünk a kéziratok számát firtatta. Nem foglalko­zunk most azzal, hogy hány kézirat, vagy Madách által javított kia­dás-szöveg lehetett, hogy hány variáns lappang még – megtalálá­suk­ban úgyis csak legszebb álmainkban reménykedünk. (Andor Csaba utó­szava a feltételezhető szövegváltozatokat igazi filológusi ala­pos­ság­gal térképezi fel, akit a lehetséges szövegváltozatok érdekelnek, ér­demes ebben a tanulmányban búvárkodni.) Véleményünk szerint meg­ismerhető csak egy, a fakszimilében is kiadott változata van a kéz­iratnak. Nem osztjuk hát azon nézeteket, mely szerint az egy szö­ve­gen belül több megkülönböztethető kéziratról (Madách ősszövege – és a javítások) kellene beszélnünk, s nem követjük Kerényi Ferenc 1989-es kiadásának szövegkritikai jegyzeteiben elkülönített két kéz­i­rat fikcióját sem.¹⁶ Véleményünk szerint itt egyetlen kéziratról, s az azon látható kétféle javításról – Madách javításairól és Arany János ja­vításairól – van szó. Egyszerűbbnek tartjuk a szövegváltozatoknál Tol­nai jelöléseit (K, M jav. és A jav.), mint a K és K₁ elkülönítést, már csak azért is, mert a másik jelölés szerint lehetne K (ősszöveg), K₁ (M javítása a K-ban) és K₂ (az Arany által javított K-szöveg) is a meg­különböztetés.

     A negyedik probléma: főszövegünk kialakításánal milyen előz­mé­nyekre támaszkodjunk. A kézirat és javításai mellett az első két, Ma­dách életében megjelent kiadás szövege volt alapvető fontosságú. Ezek mellett végül Tolnai Vilmos és Kerényi Ferenc kritikai jellegű kia­dásait használtuk csak fel. Nem vettük figyelembe a szö­veg­vál­to­za­toknál az 1869-es 3. kiadást (pedig Madách is végzett előké­szü­le­te­ket erre, ám a dokumentumok erről nincsenek a kezünkben), nem ha­sználtuk fel Halász Gábor Madách összes művei kiadását (1942) és a Madách születésének 150. évfordulójára megjelent Szabó József-féle, Madách eredeti sorait ötletszerűen visszaállító kiadást, valamint Stri­ker Sándor rekonstrukciós munkáját sem, ez utóbbit a kiadvány friss volta miatt (1996 nyarán jelent meg.) Tehát a szerző életéből szár­mazó Tragédia-szövegek s azok kritikai igényű 20. századi kia­dá­sai jelentették a kiindulópontot munkánkhoz, a számítógépben lét­re­hozható és a lelki szemeink előtt lebegő szinoptikus szöveg­va­ri­áci­ók­nál négy kiadást s a kézirat gyakran háromféle szövegváltozatát ve­tettük össze. Bizonyára a tudományos intézet apparátusa ennél szé­le­sebb spektrumot fog majd át, s a kézirat vakarásai alatt rejtőző szö­ve­get is felszínre hozza a technika. Reméljük azonban, hogy szűkebb le­hetőségeink ellenére hozzájárulhatunk Madách művének alaposabb meg­ismeréséhez mi is.

     Az ötödik kérdés talán a legfontosabb – vajon kövessük Kerényi Fe­renc megoldását, amennyiben mindenütt mai helyesírású szöveget kö­zöljünk, ahol a változtatás nem módosítja a ritmikát, nem rontja a vers­mértéket, vagy alkalmazzuk a kritikai kiadások érvényes sza­bály­zatát, amely az 1832 és 1904 között keletkezett szövegek köz­lé­sé­ben csak a technikai természetű módosításokat (mint pl. a cz he­lyén a c) engedi meg, de változatlanul kell hagyni az eredeti he­lyes­í­rást, rögzítve a szerző nyelvállapotát és írásgyakorlatát.¹⁷ Esetleg Tol­nai hagyományaihoz térjünk vissza, és kövessük az 1863-as kia­dás helyesírását mindenben, tehát cz a c helyén, a ki aki helyett, roszsz a rossz helyett – természetesen emendálva a sajtóhibákat. Ezt az elvet követi Striker Sándor „érintetlen szövegű” kiadása is, érve­lé­se is tetszetős az eljárás mellett: az 1623 óta változatlan Shakes­peare-ki­adásokra hivatkozik: „Azóta alaposan megváltozott az angol helyesírás, sőt a mondattan is, ám ez senkit sem jogosít fel arra, hogy átírja a mindenkori »mai« íráskép szerint a műveket.”¹⁸ A te­kin­tély­re apelláló érvelés hatásos – ám minél régibb keletkezésű szöve­ge­ket akarunk a ma közönségének átadni, annál inkább szükségesnek érez­hetjük, hogy korszerűsítsük a helyesírást. A kódexek szövegét, a Ha­lotti Beszédet ma már nem betűhív eredetijében olvassa a kö­zön­ség nagy része, hanem a közvetítők olvasatában. Hogy milyen he­lyes­írást választ az ezután megszülető kritikai kiadás – még nem tud­juk. Főszövegünk azonban Kerényi Ferenc kritikai igényű szöveg­gon­dozásának elveit követi – mert reményeink szerint a többség nem mú­zeumi tárgyként, kultúrtörténeti értékként olvassa a Tragédiát, ha­nem ma is élő, a ma emberével is kommunikáló szövegként. Mivel szán­dékunk a lehető legpontosabb, ám a nagyközönségnek szóló Tra­gé­dia-szöveg létrehozása, így mindenütt a ma érvényes ortográfiát al­kalmaztuk, ahol a modernizálás nem változtatta meg a szöveg ver­se­lését, ritmusát.

     A helyesírási modernizálás mértékének tehát csak a verselés szab ha­tárt. Felmerül a kérdés, milyen következetességgel hajtandó végre ez a korszerűsítés? Változtassunk-e minden esetben mai helyesírásra, ami­kor az adott szó hosszú és rövid szótagjai nem változnak (pl. tisz­túlt és tisztult írásképű szóalak egyaránt spondeus), vagy a „jövőbeli színházi felhasználókra” gondolva, az ejtésbeli szövegromlást meg­aka­dályozandó, őrizzük meg néhol Madách nyelvállapotát?¹⁹ Ke­ré­nyi Ferenc érvelése az általa gondozott szövegben számos helyen meg­hagyja a hagyományosan, régiesen írt alakot: a megsemmisűlt, el­silányúlt, korlátúl-típusú szóalakok igen gyakran hosszú magán­hang­zósak maradnak – holott a magyar időmértékes verset nem kell se­gíteni zárt szótag esetén a magánhangzó megnyújtásával, valamint a verssorok utolsó szótagja esetében a rövid szótag is kaphat pót­ló­nyú­lást, ha a verstani helyzet úgy kívánja. Ezért főszövegünkben emen­dáltuk mai helyesírásúra ezeket a szóalakokat – KF 1989 szö­ve­gé­hez képest 263 sorban változtattunk. A változtatások három­ne­gye­de az itt említett típusba tartozik. Minden szövegváltoztatásunkat, mint újonnan létrehozott szövegváltozatot, a jegyzetekben in­do­kol­tunk.

     Aggályaink voltak, hogy létrehozhat-e a szöveg gondozója új va­ri­ánst? KF 1989 példáját elfogadva, s a bevezetőben elmondottakból kö­vetkeztetve vállalnunk kell ennek felelősségét is. Az 1989-es ki­a­dás is hozott létre olyan variánst, amelynek nem volt előzménye. (Egy példa az 1232. sorból: K: <Melly> hervatag. / Ah én is érzek i<l>lyest. A jav.: S így hervatag. / Ah én is érzek ílyest. 1863: ilyest. [Az ílyest szóalak szerepel 1861 és T 1924 kiadásaiban is. KF 1989 visszaállította K „ősszövegének” megoldását, amely a kiadá­sok­ban sohasem szerepelt:] illyest.) Új szövegváltozatok jöttek létre a tulajdonnevek és az idegen szavak leírása, a különírás-egybeírás s a központozás területén is. Csak egy példa: a K-ban gyakran elő­for­du­ló óh indulatszó ékezetét Arany áthúzta az esetek döntő többségében, kö­vetkezetesen rövid oh jelent meg az 1861-es kiadástól, KF nem­csak a hosszú ó-t állította vissza, de az indulatszó utáni vesszőt is min­den esetben (mintegy 70 sorban) pótolta.

  Az utolsó kérdésre egyértelmű a felelet: a szöveggondozás le­zár­tá­val nem maradhatnak nyitott kérdések, nem lehetnek olyan sorai a Tra­gédiának, ahol nem tudunk dönteni egy hiteles, érvényes szö­veg­vál­tozat mellett. Ám a „posztmodern” szövegkritika szellemében kö­zöl­hetjük aggályainkat, megfontolhatjuk az ellenkező megoldás mel­let­ti érveket, fenntarthatjuk a tévedéshez való jogot. A szöveg­vál­to­za­tokban magunk is jeleztünk néhány olyan esetet, ahol bizony­ta­la­nok voltunk a döntésben, elfogadhatónak tartjuk más szövegvariáns szen­tesítését is. Íme egy kétely:

3873. sor K: Villában dőzsöl édes mámorában 1861-től: Villában issza édes mámorát [T szerint a sor A jav. A K-on ennek nincs nyo­ma, nincs bizonyíték arra, hogy ez ténylegesen A jav.! Meg­gon­do­lan­dó, hogy e sorban nem volna-e helyesebb mégis a K-ra tá­masz­kod­ni?]

    Nem támaszkodtunk a K-ra, a kiadások szövege mellett döntöt­tünk. Pedig a szöveggondozónak is jobban tetszik Madách sora, Arany sem írta rá ezt a javítást a K-ra, tehát bizonyíték nincs rá, hogy az ő műve. Ám Madách véglegesítette, szentesítette 1863-as ki­a­dásában ezt az állítólagos Arany javítást, így mi is ezt a sort ál­lí­tot­tuk be főszövegünkbe. Az ilyen bizonytalanságok miatt örülnénk leg­inkább, ha szövegkritikai munkánk megtalálná bírálóit, ha észre­vé­teleikkel megtisztelnének munkánk felhasználói.

     A szöveggondozó panaszai után szeretném, ha a tisztelt hallga­tó­ság­nak némileg bemutathatnám az eddig végzett munkát – a felolva­sás­sal nem fárasztom tovább a Önöket, csupán néhány részletet ten­nék ki közszemlére, amelyet az érdeklődők megtekinthetnének. Ezek a mellékletek: egy-két oldalnyi Tragédia-szöveg a hozzá kapcsolódó szö­vegváltozatokkal, valamint néhány oldal a Tragédia egyetlen kü­lön fennmaradt kéziratlapjának leírásából.

     Befejezésül pár olyan adatot közölnék, amelyet munkánk lezárása után a számítógép összegezett, s melyek talán igazolják: miért szük­sé­ges Madách művének nemcsak eszméivel, értékeivel, szépségeivel – de magával a csupasz szöveggel is foglalkozni.

     Madách Imre javítása a K-on, többnyire vakarással, átírással: 374 sor­ban. Ezeknek a jav.-oknak egy része Szontagh Pál javaslatára keletkezett.

     Ebből az átírt, kivakart szöveg eredetije, az első megfogalmazás ol­vashatatlan volt részben, vagy egészben 122 sorban. Nem számí­tot­tuk be a megváltoztatott, átírt szereplőneveket, mint pl. Guadet – Saint-Just, vagy Angelo Mihály – Michelangelo.

     Arany János érdemleges javítása a K-on: 535 sorban. (A he­lyes­í­rá­si jav.-ok, mint az áth. ékezet, vagy a hosszú msh.-k közül áth. egy-egy betű, ha csak ennyi a jav., többnyire nincsenek Arany ja­ví­tá­sa­ként feltüntetve.)

     Arany János az első hét színről írva 119 sorról írt indoklással kri­ti­kai megjegyzést, erre Madách, a K hiányában csak 7 sor esetében re­agált.

                Szász Károly az 1861-es kiadás 85 soráról 62 kritikai meg­jegy­zést tett, M e bírálatokat 45 sor esetében szívlelte meg s javított, mó­do­sított az 1863-as kiadás szövegén. 40 sorban Sz bírálata ellenére nem változtatott.

 MELLÉKLET

Jegyzetek

1.Dávidházi Péter: A hatalom szétosztása: (poszt)modernizáció a szövegkritikában. In. Helikon Világirodalmi Figyelő 1989/3–4. sz. 328–343. l.   vissza

2.Böckh, August: Encyklopädie und Methodologie der philolo­gi­schen Wissenschaften. Leipzig, 1877. 1–33. l.  vissza  

3.Lásd: Timpanaro, Sebastian: Die Entstehung der Lachmann­schen Methode. 1971. vissza

4.Greeg, Walter Wilson: Collected Papers. Szerk.: J. C. Max­well. Oxford, 1966. vissza

5.Vö.: Péter László (szerk.): Irodalmi szövegek kritikai kiadá­sá­nak szabályzata. Bp., Akadémiai Kiadó. 4. 2. par. vissza

6.Joyce, James: Ulysses: A Critical and Synoptic Edition I–III. Ki­ad: Hans Walter Gabler, valamint Wolfhard Steppe és Claus Mel­chior. New York és London, 1984. vissza

7.Joyce: i. m. I. 338. l. vissza

8.A kézirat fakszimile kiadása: Bp., Akadémiai Kiadó, 1973. Gon­dozta: Horváth Károly. vissza

9.Lásd: Kerényi Ferenc: Madách Imre „...írtam egy költe­ményt...”. Bp., Európa Könyvkiadó (Kézirattár sorozat), 1983. A váz­latlap fakszimile kiadásban is megjelent. vissza

10.Az ember tragédiája első kiadásának szövege. (Pest, kiadta a Kis­faludy Társaság, Emich Gusztáv akadémiai nyomdász, MDCCCLXI.) Az ember tragédiája második kiadásának szövege. (2., tetemesen jav. kiadás. Pest, Emich Gusztáv. MDCCCLXIII.) vissza

11.A levelek szövege olvasható többek között: Madách Imre vá­lo­gatott művei (szerk.: Horváth Károly és Kerényi Ferenc. Bp., Szép­irodalmi Kiadó, 1989) c. kiadásban. Arany 1861. okt. 27ei szö­veg­kritikai levele 357–367. l., Madách nov. 2-ai válasza 367–372. l. , Szász Károly 1862. okt. 6-ai szövegkritikai levele 397–401. l. vissza

12.Az ember tragédiája első kritikai szövegkiadása. Sajtó alá rendezte Tolnai Vilmos. 2., jav. és bővített kiadás. Bp., 1924. és Hor­váth Károly és Kerényi Ferenc (szerk.): i. m. 11. vissza

13.Striker Sándor: Az ember tragédiája rekonstrukciója. (Ta­nul­mány a helyreállított szöveg közlésével.) Bp., 1996. I. k. 297 l., II. k. (Az „érintetlen változat”) 217 l. vissza

14.Lásd a 9. sz. jegyzetet! vissza

15.Madách Imre: Az ember tragédiája. Jegyzetekkel és ma­gya­rá­zatokkal kiadta Alexander Bernát. 2. jav. kiadás. Bp., 1909. vissza

16.Indoklását lásd: Hor­váth Károly és Kerényi Ferenc (szerk.): i. m. 411–412. l. vissza

17.Péter László (szerk.): I. m. 5.2 és 5.21 par. vissza

18.Striker Sándor: i. m. I. k. 122. l. vissza

19.Hor­váth Károly és Kerényi Ferenc (szerk.): i. m. 409. (Szö­veg­közlésünk elveiről) vissza

 Vissza