Bíró Zoltán

 

Az ember és története a Tragédiában

(Néhány gondolat Madách mindenkori időszerűségéről)

 

 

Tudjuk, Az ember tragédiáját egy hazája sorsában és magánéletében meg­keseredett ember írta, akinek, ha voltak is, ekkor már nincsenek il­lú­ziói, s a „Bort, famulus!” felkiáltással, akár le is zárhatná az em­be­ri­ség történetét. Madách azonban mégsem a saját keserűségét önti a vi­lág­ra. Aki Az ember tragédiáját írta, e keserűségből kiemelkedve, saját tör­ténete fölé nőve veszi szemügyre és analizálja az embert, mint a „te­rem­tés koronáját”, hogy vajon érdemes-e a címre, melyet önmagának ado­mányozott. Ehhez kell a történelmi áttekintés, hogy színről-színre meg­mutatkozzon az ember természete, kiemelkedő egyéniségeiben és tö­megeiben. Kellenek a történelmi színek ahhoz is, hogy az emberi lény és annak léte fölötti töprengés ne fordulhasson merő spe­ku­lá­ci­ó­ba. A történelmi analízis éppen arra való, hogy megtudhassuk, ment-e előbb­re a világ megismerés, tapasztalás, tudás és gondolkodás által, s eb­ből az ember létére és mibenlétére vonhassuk le a következtetést.

                Kérdés azonban, hogy hol van a tragédia a Tragédiában? A Pa­ra­di­csom­ból való kiűzetés önmagában még aligha nevezhető annak, hiszen a boldog paradicsomi lét nem több vegetációnál, csak onnan kitaszítva kez­dődhet el az ember története. Addig az emberpár csak bizonytalan le­hetőség, ártatlansága nem több a jóllakott, boldogan nyújtózkodó ál­la­ténál, öntudata a banánt faló majoménál. Bár története során az em­ber­nek örök fájdalma és nosztalgiája lesz a visszavágyódás, az Éden el­vesztése, de Madách a Paradicsommal olyan idillt fest, amely ugyan a jólét, a béke és a biztonság kertje, ám egyúttal az unalom, az egy­han­gú­ság, az együgyűség, a bárgyú semmittevés színtere is. Ebben a hely­zet­ben csak Lucifer az emberi, aki lázadó szellemként mondja bírálatát a teremtésről, éppen az ember tökéletlenségéről szólva.

                Ebből következik, hogy ekkor még Madách is csak Luciferben ta­lál­ja meg önmagát, ő lesz szószólója. Az Úr válaszaiból csak a sértett al­kotó semmitmondása hangzik, Ádám pedig csak téblábol az Úr pa­-

ran­csa és Lucifer ösztönzése között, s legfőképpen oldalbordája bájain ámul­dozik.

                A drámaköltő a tragikum kifejlését Lucifer szavaival indítja:

 

                                                               „Igen, tán volna egy, a gondolat,

                                                               Mely öntudatlan szűdben dermedez,

                                                               Ez nagykorúvá tenne, önerődre

                                                               Bízván, hogy válassz jó és rossz között,

                                                               Hogy önmagad intézzed sorsodat…”

 

                Ezek a luciferi szavak a mindenkori emberi törekvés lényegét jel­zik, az ember nagyság iránti vágyát ébresztik föl, miközben éppen ő bi­zonyítja újra meg újra a teremtett lény tökéletlenségét. A drámai fe­szült­ség majd éppen a gondolkodó, a nagyra törő ember és eredendő tö­kéletlensége között jön létre. Madách fokról-fokra a történelmi szí­nek­től igazolva mutatja föl az embersors tragikumának mibenlétét, s a hi­telesítés érdekében kell, hogy Ádám ne csak szemlélje, de álom­sze­re­peiben át is élje ezt a tragikumérzést, hogy szenvedő hőse legyen a ma­ga történetének. Ádámot Madách – Lucifer segítségével – kí­mé­let­le­nül taszítja új és új helyzetekbe, hogy tanulja meg, legyen bármely kor történelemcsináló hőse, legyen bármelyik nép fia, éljen Rómában, Prá­gában, Párizsban vagy Londonban, jelenjék meg az alkotó zsarnok vagy a demokrata, a forradalmár, a tudós vagy a gazdag polgár sze­re­pé­ben: „az a nóta mindig úgy megyen”. Eszme, erkölcs és gondolat hajt fölfelé, de az anyag mindig visszaránt, s minél magasztosabb az esz­me, annál fájdalmasabban bukik, emberével együtt.

                A történelmi színek és szerepek arra is szolgálnak, hogy Madách e rész­letekben bemutathassa történelemfilozófiája egy-egy elemét. Az egyip­tomi színben például örök törvényként mondja Luciferrel, hogy a nép megválthatatlan a szolgaságból az uralkodói jószándék révén: „Míg a tömeg, nem nyerve semmit is, / Nevet cserél, a gazda meg­ma­rad.” Ugyanitt az ugyancsak örök középosztályi kétlelkűség ta­pasz­ta­la­tát összegzi Lucifer tanácsában: „Adj ezen nehány / Kivált egyénnek lán­cot és gyűrűt más játékszert, s mondd: ím a tömeg / Fölébe tollak, ez teszen nemesbé – / És elhiszik, és a népet lenézvén / Elszívelik,
hogy őket is lenézd.” Nem vitás, hogy Madách a saját történelmi ko­rá­nak tapasztalataiból indul minden tételnél, de az alapvető törvényeket fel­leli a régmúltban is, s azokat mint az emberi lét örök törvényeit ve­tí­ti előre, és mi száz-százötven év múltán annyit haladtunk, hogy tör­té­nel­mi szkepszisét újabb tapasztalataink révén csak igazolni tudjuk. Nem tapasztaltuk-e évszázadokkal később azt, amit Tankrédnak kellett ta­pasztalnia, megint csak Lucifer összegzésében: „A szent tanok, – / Ah, épp a szent tan mindig átkotok, / Ha véletlen reá bukkantatok: / Mert addig csűritek, hegyezitek, / Hasogatjátok, élesítitek, / Míg őrült­ség vagy békó lesz belőle.” És nem tapasztalhatta-e az emberiség a XX. században, minden eddiginél megrendítőbben, hogyan fordítja az em­ber szent eszméit önmaga ellen? A szent eszme, mely a XIX. szá­zad­ban – ha fél lábon is, de állt, abból a XX. század katasztrófát csi­nált: az egyenlőség-eszméből kommunizmust, a nemzeteszméből ná­ciz­must, a szabadságeszméből liberálkapitalizmust.

                Végsősoron azt mondhatjuk, hogy az az egész történelmi folyamat, ame­lyet Madách az ő lassan eszmélő és még lassabban hátráló Ádám­já­nak bemutat, az ember végzetét vázolja és az embert mint a végzet ki­szolgáltatottját. A történelmi képekből ugyanis logikusan kö­vet­kez­nek Madách jövőbe mutató „rémképei”. Az ember a „tiszta” ra­ci­o­na­li­tás és a tömegtermelés kényszerei útján szükségképpen jut el a fa­lansz­te­rig, a londoni vásártól, a totális pénzuralom megvalósításán át a glo­ba­lizmusig. Azt, hogy Madách ez utóbbit is megsejtette, bizonyítja a fa­lanszter-jelenet egyik párbeszéde:

 

Lucifer:                                   „E régi eszmék többé nincsenek.

                                                               Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?

                                                               Előítélet szülte egykor azt,

                                                               Szűkkeblűség, versengés védte meg.

                                                               Most már egész föld a széles haza,

                                                               Köz cél felé társ most minden ember,

                                                               S a csendesen folyó, szép rend fölött

                                                               Tisztelve áll őrül a tudomány.”

Ádám:                                     „Beteljesült hát lelkem ideálja,

                                                               Ez mind derék, ezt így kívántam én is.

                                                               Egyet bánok csak: a haza fogalmát,

                                                               Megállott volna az tán, úgy hiszem,

                                                               Ez új rend közt is. Az emberkebel

                                                               Korlátot kíván, fél a végtelentől,

                                                               Belterjében veszt, hogyha szétterűl,

                                                               Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz,

                                                               Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért,

                                                               Mint a szülők sírjáért lelkesült…”

 

                Ezek után az „űr”- és az „eszkimó”-szín éppen csak ráadásnak tű­nik, hogy a látomások logikája lezárható legyen. A XXI. század em­be­re azonban éppen e látomásokkal küszködik: hidegség, magányosság, s az ember visszaállatosiasodása egy új jégkorszakban.

                Madách a XIX. század gondolkodóinak nagy szintézisét alkotta meg Az ember tragédiájával, de meg is előlegezte a következő év­szá­zad vívódó-töprengő gondolkodójának létfilozófiáját, az egzisztencia alap­vető kérdéseit. Mondataiból visszacseng Kölcsey Vanitatum va­ni­tas-a, Mohács-esszéje, vagy a Zrínyi második éneke, és Vörösmarty nagy megrendülése, amint nézi az embert, ezt a „félig istent, félig ál­la­tot”. Ám az örök küzdés emberképében előlegezi Adyt, a csakazértis, a „Mégis-morál” prófétáját, aki egyébként egyik versében éppen úgy, mint Madách kulcsmondata, abban összegzi a létet, hogy a „Nagy Nyíl út­ján” nem a célba érés, hanem az „új, s új lovon” futás, a mindig új­ra­in­dulás, a megújuló küzdelem jelenti az ember lényegét, s lénye tel­je­se­désének egyetlen lehetőségét.

                A Tragédiában tehát ott a tragédia, ahol az ember gondolkodóvá vá­lik, és egy sajátos kentaurban önmagára ismer, és látnia kell, hogy en­nek a furcsa lénynek a teste az állaté, az arca az Istené, biológiai léte vé­ges, életében, választásaiban és cselekedeteiben pedig határolt. Az em­ber tragédiája a gondolkodó ember tragédiája, akinek át kell élnie lé­te abszurditását, hogy öntudata naggyá teszi, így minduntalan is­te­nül­ni vágyik, de a létezés végső titkai el vannak zárva előle; és hogy al­kotni képes, de élet és halál dolgát a Teremtő nem bízta rá.

                Mindezek fényében talán érthetőbb, hogy Madách Lucifer szel­le­mé­ben nem a sátánt és Ádám alakjában sem csak a kétely nélküli hit bi­zonyosságát akarja felmutatni. A képlet ennél gazdagabb és bo­nyo­lul­tabb. A vívódó ember két én-je, kettős természete jelenik meg a két alak­ban: az elfogadó és a lázadó, a kételkedő és a hívő, az egyszerre tud­ni is, hinni is akaró ember vívódása, aki a tudás és a tapasztalás ál­tal megkeseredik és cinikussá válik, és aki a tiszta eszmék végső győ­zel­mében hisz, mert hinni akar, hogy el ne emésszék a csalódások.

                Madách létfilozófiájában maga a Teremtés az, amely csak így, eb­ben a kettősségben tud megnyilvánulni, és az ebben rejlő örök drámai fe­szültségben. A híres madáchi mondat: „Ember küzdj és bízva bízzál” ezért nem optimista fityegő a művön, hanem egyszerű és tömör sum­má­zata annak, hogy a Tragédia szerzője – együtt a Teremtővel – ennyit kínálhat fel emberének, nem többet és nem kevesebbet.

 

Vissza