Bevezetés
(Szeged, 2005. május 27.)
„Ideje van a lemondásnak”. Hölgyeim és Uraim, kedves kolleginák és kollégák! Nyolc év múltán, új gondolat helyett, ismét a prédikátor Salamon szavai jutottak eszembe, ami csalhatatlan jele az öregedésnek, lemondásom egyik okának. A másikról, a politikai okról, egyelőre négyszemközt adok számot: bárkinek, bármikor és bárhol.
Húsz évesen sem értettem egyet a világ gerontokratikus berendezkedésével, furcsa lenne, ha éppen most, 55. születésnapom elmúltával változtatnám meg a véleményemet, s kezdenék abban hinni, hogy az öregeknek kell irányítaniuk a világot. Annál is inkább furcsa lenne, mert Madách sem hitt ebben, tanúság rá a falanszter szín, amely olvasatomban, sok egyéb mellett, a gerontokratizmus kritikája.
Úgy látszik, a politikai és egyházi vezetők néha még ma is hisznek abban, hogy fél lábbal már a sírban kell megváltaniuk a világot; ez az ő dolguk, az ő szerencsétlenségük. (Tudom, van aki most felsóhajt magában, és azt mondja: „nemcsak az ő szerencsétlenségük, hanem mindannyiunké”.) A tudomány világa viszont a mi világunk.
Életem során a tudományos élet sok nagyszerű idős képviselőjével ismerkedtem meg, akiktől sokat tanultam: Radó Györggyel, Szabó Árpáddal, Mérei Ferenccel és másokkal. Volt aki félreállt, volt akit félreállítottak; közös ismérvük az volt, hogy idős korukban már nem töltöttek be fontos pozíciót. Aztán találkoztam olyan öregekkel is, akik a helyükön maradtak, sőt az évek múltával még magasabb pozícióba kerültek. Ők többnyire megközelíthetetlenek voltak, szellemi leépülésük éveken, olykor évtizedeken át közbeszéd tárgya volt, mégsem fordult sohasem elő, hogy visszavonultak volna. Azért köztük is volt, aki megőrizte szellemi frissességét, és megállta a helyét öregen, de itt már közelebbi ismerőseim közül csak egy személyt tudok megnevezni, Szabolcsi Miklóst.
Sokkal gyakrabban tapasztaltam azt, hogy az idősek, főképp ha vezető beosztásba kerültek, ahelyett hogy segítették volna, inkább akadályozták a fiatalokat. Nem vagyunk egyformák. Mindig örömmel, érdeklődéssel fogadtam, ha valaki a tévedéseimet kiigazította, de azt is tudom, hogy a legtöbb kutató számára ez egyáltalán nem természetes. Korai kritikusaim félszeg magyarázkodása volt az első intő jel, amely (még 30 évesen) arra figyelmeztetett, hogy a magyar tudományos életben valami nagyon nincs rendben. Ha nekem, a kezdőnek, csak sűrű bocsánatkérések közepette meri megvallani valaki (aki egyébként 22 év múltán államtitkár lett), hogy mi a baja a könyvemmel, akkor ki mondja meg egy akadémikusnak, hogy butaság, amit gondol? Régóta tudom a választ: ma már senki. Emlékezetem szerint utoljára a 60-as években történt meg Magyarországon, hogy egy vezető akadémikusnak, az akkori rendszer „kedvencének” a nézeteiről valaki leírta, és könyvben meg is jelentette lesújtó véleményét. (Novobátzky Károly volt az, aki A relativitás elmélete c. művének végén Jánossy Lajosról írta meg szokatlanul kemény hangú bírálatát, nemes egyszerűséggel „sterilnek” nevezve Jánossy elméletét.)
Változnak az idők. Ma már sem a Magyar Állami Operaházban, sem a Magyar Tudományos Akadémián nem lehet kifütyülni senkit. Éppen ezért komoly esélyünk van rá, hogy tévedéseink hosszú időre meghatározzák az utánunk jövők gondolkodását. Időben kell tehát visszavonulni, más megoldás nincsen. 43 évesen, az I. Madách Szimpózium szervezésének idején úgy éreztem, eljött az utolsó pillanat, amikor valamibe még belekezdhetek. Ez az utolsó pillanat így is elég hosszúra nyúlt.
Visszavonulásom természetesen formális. Amíg erőm engedi, együtt leszek Önökkel és Madáchcsal, és segítem utódom munkáját is.
(Csesztve, 2005. szeptember 23.)
Hölgyeim és uraim, kedves kolleginák és kollégák! Önök nem érzékcsalódás áldozatai; tavaszi bejelentésemnek megfelelően másnak kellene már a helyemen állnia, de erre eddig még nem került sor. Szeretném azonban remélni, hogy Önök mielőbb megtalálják utódomat. Addig is igyekszem ellátni a feladatomat.
Az elmúlt év, ha nem is volt sikertörténet, de összességében mégis sokkal kedvezőbben alakult, mint amire az ország helyzete alapján számítanunk lehetett. Rendezvényünknek idén először tavaszi ülésszaka is volt, amelyet részben a sikerre, részben az előadók változatlanul nagy számára való tekintettel jövőre is érdemes megismételnünk.
Kiadványaink közül kiemelném az Alsósztregovai síremlék történetét, amely a második nyomdában készült könyvünk volt; méltó külalakja, illusztrációi a szerzőt, Horánszky Nándort dicsérik, aki elegendő támogatást kapott a kiadványhoz. Madách Aladárnak immár a prózai írásai is olvashatók. A tavalyi szimpózium kötete mellett a Tragédia-bemutatók újabb bibliográfiáját, néhány napja pedig Hans Thurn német Tragédia-fordítását vehettük kézbe. Remélhetőleg még idén napvilágot lát Madách műveinek második kötete is. Emellett emléktáblát avattunk januárban Balassagyarmaton, a Bercsényi utca 8. sz. ház falán, október 2-án pedig a Mikszáth Kálmán Társasággal közösen Szliácson tesszük ugyanezt, Arany János és Madách együtt töltött napjait megörökítendő. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a vármegyeházán január óta szobát bérelünk, amelynek berendezése és gyűjteményünk elhelyezése a végéhez közeledik, akkor úgy gondolom, idén is tűrhető évet zárunk.
Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy pillanatnyilag súlyos likviditási gondokkal küszködünk. Ez magyarra fordítva annyit tesz: soha sem volt olyan kevés pénzünk, mint jelenleg, ugyanakkor sohasem bízhattunk a jövőben annyira, mint éppen most: az ígéretek alapján másfél millióra számíthatunk. Ebből immár több mint nyolcszázezer forint az Önök áldozatos munkájának köszönhető, vagyis annak, hogy az adóbevallás idején évről évre több személyt sikerül az 1%-ot felajánlók táborába csábítani. Folytatnunk kell tehát jövőre is monetáris politikánkat, hiszen az APEH-re évről évre inkább, az ország más hivatalaira évről évre kevésbé számíthatunk.
Valaha hosszasan kellett sorolnom támogatóinkat, idén ez a lista már meglehetősen szűk: fővédnökünk, a Szalézi Kollégium és délelőtti vendéglátónk, Csesztve Község Önkormányzata mellett az adójuk 1%-át felajánlók, az NKÖM és az NCA támogatta rendezvényünk őszi ülésszakát, míg tavasszal a Szegedi Tudományegyetem és Szeged Város Önkormányzata nyújtott támogatást. Reméljük, hogy mindannyiukra számíthatunk jövőre is.