Kozma Dezsõ

Egy rendezés mûhelytitkai

    Madách mûveinek, különösképpen Az ember tragédiájának erdélyi utó­életérõl, színpadi útjáról már eddig is hallhattunk Madách-ülés­sza­ka­in­kon. Mégis úgy vélem, talán nem haszon nélküli betekinteni egyik-má­sik régebbi erdélyi elõadás mûhelytitkaiba, rendezõi el­kép­ze­lé­seibe.

    A marosvásárhelyi Színmûvészeti Fõiskolán oktató (rendezõ) Ko­vács Levente 2003-ban, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gon­do­zá­sá­ban megjelent könyve igen jó alkalom erre.

    A szerzõ a jeles színházi rendezõ, Harag György 1975-ös, a Ma­ros­vásárhelyi Állami Színházban sorra kerülõ Tragédia-ren­de­zé­sé­vel, an­nak „belsõ” gondjaival kíván megismertetni bennünket. A kiadvány cí­me: Madách és Harag Marosvásárhelyen, alcíme: Az elõadás lét­re­jöt­tének krónikája, mûvészi célkitûzéseinek, színpadi meg­va­ló­sí­tá­sa­i­nak, eredményeinek és visszhangjának elemzése.

    A kulisszák világát jól ismerõ színházi szakember könyvét akár ren­dezõi mûhelytitkokat felfedõ vallomásként is olvashatjuk, hisz a ren­dezõi mûködését akkor kezdõ (késõbb több színháztörténeti mun­kát megjelentetõ) Kovács Levente – a színházi pályáján ugyancsak ak­kor induló Kincses Elemérrel együtt – maga is részt vett Madách mû­vé­nek színrevitelében. Az elõszóban olvashatjuk: „A rendezõ mun­ka­tár­saként az alkotók csapatában való részvétel miatt közvetlen kap­cso­lat­ban álltam az alkotási folyamat minden mozzanatával, s így kellõ ta­pasz­talat birtokában próbáltam meg felvázolni mindazokat a té­nye­zõ­ket, melyek a Tragédia akkor korszerûnek gondolt színrevitelét meg­ha­tározták.”

    Sietek megjegyezni: ezekbõl a közvetlen tapasztalatokból, közös töp­rengésekbõl az alábbiakban csak néhányra – a rendezés új­sze­rû­sé­gé­re, a színpadi megvalósulás legszembetûnõbb módozataira – sze­ret­ném felhívni a figyelmet.

    Kovács Levente némiképp rendhagyó módon – lépésrõl lépésre kö­vet­ve a Tragédia megrendezésének mozzanatait – nyújt élményszerû be­tekintést egy sokféle színpadi értelmezést megért mû elõadásának gond­jaiba. Csaknem három évtized távlatából veszi szemügyre (he­lyen­ként érthetõ szubjektivitással) a marosvásárhelyi színház egyik leg­jelentõsebb vállalkozásának elõkészítését, körülményeit, az eredeti és a próbákon kialakuló színpadi szöveget, a mûvészi célkitûzésbõl fa­ka­dó „átrendezéseket”, a fõszereplõk és a tömegjelenetek viszonyát, az álom­képek rendszerét az elõadás (a „sérthetetlen struktúra”) egé­szé­ben, az eszme és megvalósulás mindenkori problémáját, a rendezés szem­pontjait nem egy esetben erõteljesen befolyásoló személyes ta­pasz­talatokat, „külsõ” élményeket. Ugyanekkor igen sokat meg­tud­ha­tunk a fõbb szereplõket alakító mûvészek szerepfelfogásáról, továbbá a nagy sikerrel játszott mû igen élénk sajtóvisszhangjáról is. Miként a könyv szerzõje megfogalmazza: „Jelen munka a lexikális jellegû tör­té­ne­ti adatokból kiindulva próbálja felvázolni az elõadás meg­szü­le­té­sé­nek folyamatát, megragadni a rendezés alapvetõ célkitûzéseit, mûvészi szán­dékait, a kifejezõ eszközök keresésének izgalmas folyamatát, a pro­dukciót létrehozó szervezõmunka nehézségeit, az elõadások ta­nul­sá­gait, a szaksajtói visszhangokból kiolvasható szakmai befogadás ten­den­ciáit, valamint a közönség reagálásának hõfokát. Nyilván az elõ­a­dás történetét saját tapasztalataim tükrében, a mindennapi munka gyak­ran naplószerû nyomon követése révén igyekeztem feltárni. Nincs szán­dékomban a mû színpadra vitelének elõtörténetét részletesen tag­lal­ni, valamint a mû irodalmi elemzését elvégezni.”

    Kovács Levente nem tér ugyan ki részletesen a Tragédia második vi­lágháború utáni elõadásaira (a kolozsvárira, a nagyváradira), a ma­ros­vásárhelyi rendezést korszakos, az elõzõ színpadi felfogások közül ki­emelkedõ teljesítményként értékeli.

    Ennek a rendezésnek is egyik megkerülhetetlen alapelve: meg­sza­ba­dulni a nem mindig szerencsés tradicionálissá vált beidegzõdésektõl, ugyan­akkor mégis megõrizni Madách mûvének szellemét. Egyik leg­ne­hezebb feladatnak bizonyult ez alkalommal is: miként viszonyuljon a rendezés a 20. század derekán Madách szövegéhez, milyen mér­ték­ben lehet attól eltérni, meddig fogadható el a tömörítés, és fõleg ho­gyan menthetõ át az irodalmi élmény a színpadra. Legyen szabad ismét a könyv íróját megszólaltatni: „Egyet biztosan érzett [ti. Harag – K.D.], és ennek az érzésnek többször is határozott hangot adott: bár­mi­lyen tökéletesen elszavalt, deklamált, artikulált szövegmondással is vin­nénk színpadra a Tragédiát, nem születne érvényes színpadi él­mény. A szöveghûség ilyen értelmezése számára nem bizonyult el­fo­gad­hatónak. Ezért szenvedélyesen kutatta a mû és befogadó vi­szo­nyá­nak új, színházi törvényszerûségeit, s ezeket megpróbálta konkrétan a Tra­gédia esetében érvényesíteni.”

    Általában elmondható: az álomképek egymást meghatározó ta­go­ló­dá­sán, a mû szerkezeti felépítésén a rendezés nem módosított. („E ké­pek a mû irodalmi szerkezetébõl pontosan kielemezhetõ struktúrát al­kot­nak. Ezt a struktúrát Harag eleve adottnak, a madáchi mû ob­jek­tí­ven lé­tezõ, megváltozhatatlan lényegének tekintette, s ezen nem szán­dé­ko­zott változtatni. Az egyes színek jelentéstartalma, hangsúlya, funk­ciója vál­tozhat a különbözõ koncepciójú megközelítésekben, de a struk­túra sért­hetetlen – vallotta nemegyszer.”)

    Némiképp ebbõl az elgondolásból fakadóan, az elsõ három színt, a bib­liai képek „triptichonját” úgy fogja fel ez a rendezés, mint egyfajta di­namizmust, amelynek szereplõi „sokkoló erõvel árasztják el a szín­pa­dot, s törnek ki erõteljes hozsannában a teremtõ aktus láttán.” A te­rem­tés magasztos pillanata után, az ember magányát sugalló szín­pad­ké­pet, a kiûzetés momentumát vulkánkitöréshez hasonló tömegjelenet kö­veti. ( „A kitaszítottság döbbenetesen megélt pillanata új szituációt szül: az ember és elhatározás esszenciális helyzete kristályosodik ki pil­lanatok alatt.”)

    A bibliai színek a teremtésnek ezzel a dinamizmusával kívántak hat­ni a nézõre, mintegy elõlegezve egyúttal a mû egyik alapgondolatát: az is­tenit és az emberit eggyéfonó küzdelmet, a kettõ egymásra ta­lá­lá­sát. Úgy is mondhatnám: a hit és tudás viszonyát, a kettõ köl­csön­ha­tá­sát.

    Harag György számára elsõdleges volt – ahogy õ fogalmazott – az „esszen­ciális realizmus”, szemben az illusztratív színház „kis­re­a­liz­mu­sá­val”, ami azt is jelenti, hogy az egyes színek megalkotásában – „a szi­tuációk esszenciális megfogalmazásának az elve érvényesült”. Ezért a történelmi színekben az illusztráció helyett a tömör drámai helyzetek meg­teremtése jelentette a fõ feladatot. A színpadképek metaforikusan, jel­képes módon épülnek be az elõadásba., az egyes történelmi kor­sza­kok­ra jellemzõ realisztikus jelzések helyett a szimbolikus jelzések kap­nak nagyobb szerepet, kosztümök is expresszivitásukkal hatnak. A mû­vet színpadra szánt alkotásként kezelõ Harag György szóhasználatával él­ve: nem „novellákat” akart „elmesélni”, hanem „erõs helyzeteket” te­rem­teni. Így aztán az illúziókat keltõ színpadi tárgyak, elemek (a fáraó trón­ja, a lovagi páncélok stb.), az egyes korszakokat idézõ szertartások (a fáraó-imádat szertartásai) háttérbe szorultak, elmaradtak. Helyettük ex­presszív mozdulatokat (a rabszolgák arcra borulása, az athéni tömeg ököl­rázása) iktatott be a rendezõ.

    A Tragédia eszmevilága kapcsán vonja be vizsgálódásába a könyv író­ja Toró Tibor igen érdekes és új szempontokat kínáló, Madách tu­do­mányelméleti gondolatait vizsgáló, az 1975-ös bemutatót követõen köz­readott tanulmányát. A 19. századi mû idõszerûségérõl szólva egyet­értéssel idézi Toró Tibor végkövetkeztetését, mely szerint Ma­dách „látnoki hipotézise nem is olyan fantasztikus, mint amilyennek el­sõ látásra tûnik.”

    Kétségtelen, ennek a rendezésnek egyik, a korabeli kritikusok által is okkal méltatott teljesítménye: a tömegjelenetek megformálása. Nem egy kritikus véleményével egybehangzóan, némi sarkítással el­mond­hat­juk: a tömeg vált a darab egyik fõszereplõjévé – az „egyesek” és a „nagy egész” a „vezér és a nyáj” közötti ellentétek változatos meg­je­le­ní­tésével. Ugyanakkor a rendezés igen fontosnak tartotta érzékeltetni azt is, hogy a tömeg nem pusztán egyének csoportja, hanem az egyén sor­sát is meghatározó közösség.

    Nem véletlen, hogy (akárcsak korábban) a látványt szolgáló tö­meg­je­lenetek megítélésében annyira megoszlott a kritikusok véleménye. Más-más hangsúllyal ugyan, a méltatók általában elismerõen szóltak a tö­meg színpadi szerepeltetésérõl. Nem egy elemzõ épp ebben látta az elõ­adás nagy felfedezését. Metz Katalin: „Robusztus látomása a lát­vány nyelvére fordította le a Tragédiát”; Kántor Lajos: „…Egyén és tö­meg viszonyát emelte ki és az így nyíló látványos megoldásokat […] messze a legmerészebben alkalmazta.”; Szõcs István: „Harag György­nek nemcsak eredeti ez a felfogása, de szinte úgy tûnik, a madáchi mû­vek ma egyetlen megközelítése.” Másokat viszont meghökkentett vagy nem elégített ki ez a beállítás. Jánosházy Györgyöt például azért, mert – úgymond – épp a tömeg az örökös elgáncsolója a történelmi elõ­re­lé­pést vállaló egyén kísérleteinek. Oláh Tibor a fõszereplõk és a tömeg kel­lõ harmóniáját kérte számon: „…A milliók megemelése […] nem men­ti a fõszerepek irányában mérsékeltebb rendezõi gondot”, Szõcs Ist­ván is megjegyzi: „[…] A rendezõ a tömeg megformálásának […] meg­oldására olyan mértékben összpontosított, hogy nem maradt ener­gi­ája a fõ alakok szerepelemzésének kidolgozására”. Hasonló ész­re­vé­te­leket idéz Kovács Levente a Nánay István szerkesztésében 2000-ben meg­jelent kiadvány Harag György Tragédia-rendezésével foglalkozó fe­jezetébõl is: „Az alakítások sohasem készültek el egészen, a rendezõ fi­gyelmét annyira lefoglalta az elõadás megkoreografálása.”

    Kovács Levente sem vonja kétségbe a szereplõk „elnagyoltságát”, azt, hogy a rendkívül hatásos tömegmozgatás következtében az Ádám–Éva–Lucifer hármas nem kellõen kidolgozott. Közeli munkatársként azon­ban nem a szereplõk kidolgozását tartja lényegesnek, hanem a sze­replõk felfogását. A szándék szerint ugyanis Ádám, Éva és Lucifer „a tömegbõl pillanatokra kivillanó, abba bármikor besimítható em­be­rek, nem pedig valamiféle héroszok.“ (A tömegnek a fõszereplõkkel egyen­rangúvá emelését méltányolva szólaltatja meg a fõszerepeket ala­kító színészeket is.)

    A mû és befogadó, elõadás és közönség egymásra találásának szín­há­zi törvényszerûségeit elemezve, Kovács Levente emlékeztet arra is, hogy Harag az elképzelésébe nem illõ szöveghûséget és a leg­tö­ké­le­te­sebb szövegmondást másodlagosnak tartotta a színpadi élményhez ké­pest. S mert a befogadás módja, mikéntje vált elsõdlegessé, a rendezõ nem idegenkedett a sorösszevonásoktól, sõt egyes színek (Bizánc, Prá­ga, London) meglehetõsen szabad átszerkesztésétõl sem.

    Harag György az elõadás egészével kívánta érzékeltetni azt, hogy Ma­dách mûvét mint színpadra szánt alkotást értelmezte. A bizánci kép­ben sûrítve jelentkezik az egyén és a tömeg ellentéte, Prágában is in­kább szimbolikus helyzetek teremtésével éljük meg a tudós és a ha­ta­lom ellentétét. A cselekményességet háttérbe szorító mon­tázs­tech­ni­kát leginkább talán a könyv szerzõje által különösképpen sikeresnek tar­tott londoni képben, a fényeket és árnyakat láttató vásári nyüzs­gés­ben érzékelhetjükz.

    Úgy tûnik: Harag színpadi értelmezésében helyenként valóban tet­ten érhetõk a kor, az 1970-es évek élményei, mint ahogy az sem két­sé­ges, hogy az utólagos módosítások jótékonyaknak bizonyultak. Egyet­len példa: Éva fontos monológja („Én glóriával átallépem azt…”) az el­sõ szereposztásban hiányzott.

    Összegezésként elmondható: Kovács Levente egy olyan, idõszerû mon­dandót sugárzó rendezést tár elénk, amelyik a színpadra vitt mû gon­dolatiságát (a létért való küzdelmet) annyira összefogó erõnek tart­ja, hogy annak csorbulása láttán a rendezõ nem egyszer „menet köz­ben” változtatott eredeti elképzelésein. Még akkor is, ha ennek olykor meg is volt az ára.

    A függelékbõl azt is megtudjuk, hogy a marosvásárhelyi elõadás 1975. január 17 és 1976. április 8. között 41 alkalommal került színre. Két­ségtelen, kivételes sorozat ez alig 10 hónap alatt, mint ahogy ki­vé­te­les volt közönségsikere is.

    A fõbb szerepeket a korabeli erdélyi színmûvészet kiváló egyé­ni­sé­gei játszották. Éva: Tanai Bella/Farkas Ibolya; Ádám: Bács Fe­renc/Ferenczy Csongor; Lucifer: Lohinszky Lóránd. Az Úr: Csorba And­rás. (A kiadvány a többi szereplõ nevét is tartalmazza.) A rendezõ mun­katársai: Kovács Levente m. v. és Kincses Elemér. Díszlet- és jel­mez­tervezõ: Romulus Feneº; zenéjét szerezte: Sárossy Endre; ko­re­o­grá­fia: Kelemen Ferenc m. v.