Madácsy Piroska

Újabb adalékok Madách francia

recepciójához: a „magyarok inváziója”

    A Tragédia francia fordításainak történetét Radó György, Birkás Géza, Ma­dácsy László, Henri Toulouze kitûnõ tanulmányaiból ismerhetjük.¹ Csak emlékeztetõül néhány adat: öt fordítás és három rá­di­ó­fel­dol­go­zás, egy érdekes bábjáték bemutató, valamint egy „rövidített ironikus és kritikus játék” elõadás 1992-ben, mintegy 50, a mûvel kapcsolatban meg­jelent írás – igazán nem rossz image. Ugyanakkor tudjuk, egyetlen va­lódi színházi bemutató sem volt eddig Franciaországban, lényegében az elsõ két megjelent fordításról csupán 5 francia szerzõtõl származó kri­tikát ismerünk, a többit magyarok írták – franciául.²

    A háttér ismeretlen összefüggéseinek feltárása még sok lehetõséget rejt. A szálak az 1930-as évek elején futnak össze. 1930–1931³ a ma­gyar–francia irodalmi és kulturális kapcsolatok erõsödésének újabb kor­sza­ka. A Trianon utáni bénultságból magához térõ magyar ér­tel­mi­ség – Kosz­tolányi, Babits, Gyergyai, Zolnai, Eckhardt, Benedek Mar­cell és még annyian mások – kulturális hadjáratot indítanak Eu­ró­pá­ban. Még itt va­gyunk, és irodalmunk, kultúránk megismerésre vár! Fon­tos esemény tör­ténik Budapesten is. 1931. május 21–24. között ren­dezik az elsõ nagy nem­zetközi irodalomtörténeti kongresszust. Pá­rizs­ból, Paul van Tieg­hem, a Nemzetközi Modern Irodalomtörténeti Tár­saság fõtitkára, Bu­da­pest­rõl Hankiss János a szervezõ. A kong­resszus nagy sikerét bizonyítja 14 ország irodalomtörténészeinek rész­vé­tele, akik az irodalomtörténeti ku­tatás kérdéseivel foglalkoztak Bal­den­sperger elnökletével.⁴ Mint aho­gyan a Revue de Littérature Com­pa­rée tudósítója hangsúlyozza, egy ilyen konferencia alkalmas arra, hogy a különbözõ nemzetek iro­dal­má­rai és tudósai megismerjék egy­mást: szakmai eszmecsere, baráti ta­lál­ko­zá­sok. E személyes kap­cso­la­tok erõsödésének köszönhetõ például Han­kiss professzor meghívása majd a Sorbonne-ra.

1930–31-ben Kosztolányi és Babits is megkapja a francia Be­csü­let­rend kitüntetést, mégpedig Sauvageot javaslatára, aki éppen ekkor tér vissza Párizsba.⁵ És 1931-ben jelenik meg Guillaume Vautier Tra­gé­dia-fordítása, melynek közvetlen visszhangja pozitív: hiszen Bal­den­sper­ger professzor is felfigyel rá. De mindez nem elég, mint ahogyan elõ­zõ tanulmányomban⁶ már utaltam rá: a Tragédiát senki sem olvassa Fran­ciaországban, és a dráma bemutatása is késik.

Cselekedni kell tehát – 1934 lesz az „igazi invázió” éve. Ez a pe­ri­ó­dus azért is jelentõs, mert ekkor indulnak a jelentõs magyar–francia iro­dalmi folyóiratok, többek között a Revue des Études Hongroises. A szer­kesztõ bizottság elnöke Gombocz Zoltán, tagjai Eckhardt Sándor, Bir­kás Géza, Hankiss János, Aurélien Sauvageot, Zolnai Béla. Mind­annyi­an egyetemi professzorok, irodalmárok és nyelvészek, a leg­ki­vá­lób­bak, akik jelen vannak a francia és magyar tudományos közegben.

A debütáló Revue des Études Hongroises egyetemi tudósítója össze­foglalójában keserûen jegyzi meg: Madách Imre nevét még alig hal­lotta a francia közönség, s el kell ismerni, a Mercure de France kri­ti­kusainak dicsérõ szavai ellenére (Marcel Brion, Henri Bidou), a Tra­gé­dia francia fordításai nem arattak sikert. De ettõl az évtõl kezdve nem engedhetõ meg többé a közömbösség, hiszen Madáchot be­mu­tat­ták a francia egyetemeken. Elõször Molnos-Müller Lipót, aki az Élõ Ke­leti Nyelvek Fõiskoláján a 19. sz. második felének magyar szín­há­zá­ról tartott órákat. Másrészt Hankiss János, a Debreceni Egyetem pro­fesszo­ra a Brüsszeli Fõiskolán a Tragédia filozófiai, szociológiai és iro­dalmi értékeirõl, komplexitásáról beszélt, majd komparatisztikai össze­függéseket is érintett (Zichy rajzai). Végül mindezt kiegészítette a magyarországi és külföldi színpadi bemutatók elemzéseivel. Elõ­a­dá­sa­it folytatta Lille-ben, majd 1934. április 23-án a Sorbonne-on. A szim­póziumon jelen vannak többek közt Paul Van Tieghem, Fernand Bal­densperger, valamint Aurélien Sauvageot. Az elnök maga Bal­den­sper­ger, az összehasonlító irodalom egyik legismertebb francia tudós-pro­fesszora, aki meghívta Hankiss János professzort.⁷ Baldensperger szel­lemesen és átéléssel mutatta be az elõadót és a Tragédiát, ma­gya­ráz­ta az emberiségnek küldött filozófiai üzeneteit. Végül, Hankiss ki­szé­lesíti elõadó-körútjait Rennes-ben, Besançonban, valamennyi egye­te­men igen nagy sikerrel.⁸

    A siker itthoni visszhangja: a Hankiss elõadást követõen már 1934. V. 6-án riport jelenik meg a pesti Esti Kurír-ban Baldensperger pro­fesszor­ral. Bár a cikk politikai felhangokkal színezi mondanivalóját, még­is lényegében Baldensperger pozitív véleményét tükrözi Ma­dách­ról és a magyar irodalomról, mely az európai irodalom szerves része. „Öröm­mel vállalkoztam Az ember tragédiájának francia meg­is­mer­te­té­sére s mintegy Hankiss professzor elõadását bevezetve han­goz­tat­tam: Madách nagyszerû mûvét méltónak tartom arra, hogy segítségével is­merje meg elõször a francia mûvelt világ a magyar irodalmat. A Fa­ust-tal való s már sablonossá vált összehasonlításokról nem is be­szé­lek, hiszen nyilvánvalónak tartom és hirdetem, hogy Az ember tra­gé­di­á­ja minden ízében eredeti és önálló értékû mûalkotás.”

    Baldensperger szerint azonban a mû sajátos magyar nyelvezete, leg­fõbb kincse a francia fordításban elvész. „Hogy csak megközelítõen él­vezhessem a drámát, a Mohácsi-féle német fordítást olvasgatom, amit igen kitûnõnek tartok…” (Madáchot nyelvi börtönébõl a moz­gó­kép, a film segítségével lehetne kimozdítani.) A nemzetek közötti va­ló­di kapcsolatfelvétel az irodalom és kultúra segítségével lehetséges. A ma­gyar irodalmat pedig igazából a Sorbonne-on tanuló magyar hall­ga­tók közvetítik a professzor számára.⁹

    Baldensperger megjegyzései elgondolkodtatóak és jelzik, még igen sok tennivaló akad, mind francia, mind magyar részrõl. A magyarok nem is késlekednek, folytatják a küzdelmet. A várakozást a to­váb­bi­ak­ban fokozza a Párizsban megjelenõ magyar irodalmat bemutató Revue des Études Hongroises „Madách jubileumi” száma. Minek nevezhetõ mind­ez, ha nem egy igazi magyar offenzívának a közönnyel, a meg-nem­értéssel és elhallgatással szemben, Madách sikeres francia be­fo­ga­dá­sa érdekében?

    Az 1934-es kötet tehát emlékszám, Madáchnak szentelve. Az in­dí­tás egy franciáé: Un cri de détresse címmel Henry Bidoutól, s a lap kö­zöl még egy írást, Marcel Brionét, akirõl már szóltam az elõzõ elõ­a­dá­somban, a többi szerzõ magyar. Henry Bidou érdekes címet adott ta­nul­mányának: Egy jajkiáltás. A folyóirat szerkesztõsége bemutatja Hen­ry Bidout, a kiváló írót és drámakritikust, aki egyik legképzettebb spe­cialistája a magyar irodalomnak, és többször járt Magyarországon.

Már 1934. márc. 7-én publikálta tanulmányát Madáchról a Le Temps-ban „A Magyar Faust” címmel. Most közzétett írása az egyik elsõ el­mé­lyült és értékes francia elemzés a Tragédiáról, mely meg akarja is­mer­tetni a magyar színház fõmûvét.

    És hogyan? Talán azzal, hogy elsõként emlékezteti a franciákat ar­ra, hogy nekik nincs „Faustuk”, és az egyetemes emberi sors problémái hi­degen hagyják õket. Nem lehet leragadni a „Descartes-i humanista fi­lozófiánál”… Rövid történelmi és életrajzi emlékeztetés után a szer­zõ Fóti Lajos Guillaume Vautier fordításának elõszavából idézve hívja fel a figyelmet a Tragédia franciaországi megjelenésére. Az 1883-ban elõ­ször színpadon bemutatott mû (Budapest, Nemzeti Színház) fõ­sze­rep­lõjének Lucifert érzi, akinek kételkedése, szembeállása, tagadása, szük­séges és örökkévaló az univerzumban. A kiválasztott idézetek nem véletlenek: „Te vegykonyhádba helyezéd embered, S elnézed né­ki, hogy kontárkodik, kotyvaszt, s magát Istennek képzeli. Méltó e ilyen aggastyánhoz e játék, melyen csak gyermekszív hevülhet? Hol sár­ba gyúrt kis szikra mímeli Urát, de torzalak csak, képe nem; Vég­zet, szabadság – egymást üldözi. S hiányzik az összhangzó értelem.”¹⁰

    A dráma a harcaiban elbukó, de új erõvel mindig felkelõ, az egy­mást kiegészítõ ellentétek örök világának feloldhatatlanságát képviseli: „az élet mellett ott van a halál, a boldogságnál a lehangolás, a fénynél az árnyék, kétség és remény”. De hát nem a romantikus kiábrándulás va­nitatum-vanitásai ezek?

    Az elsõ emberpár megpróbáltatásai majd választ keresnek az örök ké­telkedésre, de Éva túlságosan élni akar, és független maradni, Ádám pe­dig inkább az uralkodás és a hatalom édességét keresi, és en­ge­del­mes­kedik. Ádám mindent tudna és kipróbálna az egyetemes kör­for­gás­ban, a történelem útvesztõjében, s választ vár arra a kérdésre, miért kell harcolni és szenvedni. Vajon milyen a jövõ? De a Lucifer által meg­mutatott jövõkép szörnyû, és az élet értelme, a boldogság útja „ilyen” luciferi távlatokat rejt, mint a hatalom, vagy a gõg, vagy a gaz­dag­ság, s a szerelem csak szenvedést ad. A nagy tervek-álmok meg­va­ló­sításai kudarcot jelentenek, és már a mûvészet és a költészet is el­ve­szett a világ számára. Ádám felébredése egyetlen tanulságot sejtet: a le­hetõséget az állandó küzdelemre. Amíg Goethe Faustjában a küzdõ em­ber felmentést kap, Madách Tragédiája nyitva hagyja a kérdést, a mû a „kétségbeesés kiáltása”.¹¹ A 18. századi okos és harmonikus mo­rál-filozófiáknak véget vet a romantika kiábrándulása. Bidou tehát egy­értelmûen különlegesnek és eredeti romantikus mûnek tartja Ma­dách drámáját, s annyira másnak, mint a Faust.

Az egész folyóirat ezt az indító koncepciót igyekszik bizonyítani na­gyobb tanulmányok sorával. Elsõként Bisztray Gyula: Madách Imre és Az ember tragédiája,¹² majd Aurélien Sauvageot: A magyar gon­dol­kodásmód néhány aspektusa – költészet, zene, színház, irodalom, új­ságírás.¹³ és végül Németh Antal: Az ember tragédiája magyar és kül­földi színpadokon.¹⁴ (E cikkekhez hozzátehetjük még a párizsi Revue de Littérature Comparée 1934-es számában megjelent Bence Je­nõ cikket: Magyar Faust-e Az ember tragédiája?,¹⁵ valamint az 1935-ös Revue des Études Hongroises-ban megjelenõ Hankiss János ta­nulmányt: Az ember tragédiája – a magyar Ádám.¹⁶)

    Szeretném a párhuzamos és eltérõ gondolatokat vizsgálni, talán vi­tat­kozva is kissé, hiszen alapvetõen e sorozatos Madáchról szóló fran­cia nyelvû bemutatásoknak nem mérhetjük le a közvetlen eredményét. Va­lójában egymást kiegészítõ írásokról van szó – Bisztray Gyula igyek­szik egy kismonográfiát írni – Sauvageot értekezik a magyar iro­da­lom mûfajairól, s köztük a drámáról, Németh Antal pedig a színházi elõ­adások krónikáját adja. Bisztray 20 oldalba sûrít mindent Ma­dách­ról, ahogyan kell: történelem, életrajz, életmû, tanulmányok, a mû ke­let­kezése és az író barátok segítsége – Arany a háttérben. A tanulmány má­sodik része a Tragédia elemzése – színek, hõsök, eszmék, vi­lág­i­ro­dal­mi távlatok, végül a 3. rész – a Tragédia elõélete, magyar és kül­föl­di befogadása. Mindez szabályosnak és megszokottnak tûnik, a rész­le­tes bibliográfiával együtt, amint egy könyvtáros-filológushoz illik, aki a Budapesti Egyetemi Könyvtárban dolgozik.¹⁷ Mégis, az elemzés fi­gye­lemreméltóan új. Hiszen Bisztray számára nem Lucifer, hanem Ádám a fõhõs, õ a tragikus emberi sorsot szimbolizáló szereplõ, a töb­bi­ek csak kiegészítik: Éva nõi átváltozásaiban az érzelemmel. A Tra­gé­dia, amely az emberiség küzdelmeinek költõi megjelenítése, az er­köl­csi világ dualizmusából születik.

    A tragédia sajátos világában minden, ami absztrakt és spirituális, konk­rét valóságként van jelen, s minden, ami az élet valósága, az egye­temes történelem színei, egy mítikus vízióba merül. S ebben a cso­dálatos keveredésben, ahol az álom és valóság szervesen kiegészíti és folytatja egymást, különös szerkezeti egységet alkot a szerzõ, – ahol az egyén része az egyetemességnek, az emberi faj meg­vál­toz­tat­ha­tat­la­nul fejlõdésre ítélt. S a végkifejlet mûvészi megoldása különösen fi­gye­lemreméltó: Madách nem ad megoldást semmire – a küzdelem ta­lán egy fénysugárral bátorítva, de folytatódik, örökkön-örökké. Biszt­ray is na­gyon fontosnak tartja, hogy leszögezze – a Fausthoz csak kül­sõ for­má­ját tekintve hasonlít a Tragédia s ez elhanyagolható, ha a mé­lyebb mon­danivalót vizsgáljuk, mely sajátosan Madáché. Ám a Tra­gé­dia még jobban megkonstruált, mint a Faust, és koncepciója mo­nu­men­tá­li­sabb, az egyetemes kultúrához tartozó gyökereiben és üzenetében. És Biszt­ray sorolja a Tragédia színpadi elõadásainak sikereit hazánkban és Európában, a zenei és képzõmûvészeti illusztrációkat, fel­so­ro­lá­sá­ból azonban hiányzik a francia befogadás. Csupán a bibliográfia tar­tal­maz francia vonatkozásokat. Tegyük hozzá, nem véletlen ez a hiány, hi­szen ami nincs, arról nem lehet adatokat közölni.

    Mindezt bizonyítják Sauvageot összefoglaló megjegyzései – a ma­gyar költészetrõl, zenérõl, színházról, irodalomról – médiáról. Sau­va­geot megközelítései a magyar mentalitásról még kiadatlan, készülõ köny­vébõl valók. Jelzik a szándékot, mely majd egész életében jel­lem­zi – hol sikeresebben, hol kevésbé sikeresen: meg kellene ismertetni hon­fi­társait a magyar civilizáció értékeivel, hogy jobban „értsék” Ma­gyar­or­szágot.¹⁸ Franciaországban tehát Sauvageot is, aki nemrég tért vissza ha­zájába Budapestrõl, részesévé válik a magyarok offen­zí­vá­já­nak.

    De kérdés: õ érti-e már, ismeri-e már a magyar gondolkodást, a ma­gyar irodalmat és van-e joga e közvetítõ kritikához? Mindenesetre az a megállapítása, hogy a költészet elsõrendû szerepet játszik a ma­gya­rok világában, nyelv és irodalom, költészet és történelem el­vá­laszt­ha­tatlan, tökéletesen igaz. A magyar költõ történelmi hivatása és sze­re­pe vitathatatlan, a magyar költészet európai rangú, nem alábbvaló mint a nyugati.

    A zene pedig univerzális kifejezõeszköze a magyar gon­dol­ko­dás­mód­nak. Sauvageot-t lenyûgözi a magyar zene kifejezõ világa, ere­de­ti­sé­ge, mélysége, amely legautentikusabban fejezi ki a magyarságot. Saj­nos a Nyugat csak részleteket ismer e zenébõl, esetleg a ci­gány­ze­nét, s hol van még Kodály, Bartók muzsikája.

    Sauvageot a magyar színházzal a legelégedetlenebb. Valljuk be, a szín­ház nem annyira sajátosan nemzeti mûvészi forma Ma­gyar­or­szá­gon, mint a zene és a költészet. Pesten inkább anglo-amerikai és fran­cia darabokat játszanak, vagy a Nemzeti Színházban a klasszikusokat: Sha­kespeare, Molière, Ibsen stb. A magyar repertoár meglehetõsen so­vány. S klasszikusnak – marad Madách – jegyzi meg fanyarul Sau­va­geot. Meglehetõsen elvontnak és pesszimistának érzi Madách mûvét. Hi­szen a magyar író vízióiban az élet küzdelmeinek nincs értelme, min­den korlátozott, Madách embere akarata ellenére jut el a végsõ ta­ga­dásig, amely már az öngyilkosság felé vezeti, de nem adja meg ma­gát, és ettõl kezdve inkább nem töpreng sorsán. Pesszimizmusa egy­be­cseng azzal a keserûséggel, amely ma is mérgezi a magyar lelkeket. Har­colni, élve maradni egy végcél nélküli világban, erõsebben ka­pasz­kod­ni az életösztönbe, mint az ésszerû, hogy megõrizzük a nemzetet a pusz­tulástól: ez az a tanulság, amelyet a nézõk magukkal vihetnek a ma­gyar drámairodalom fõmûvének megtekintésekor.¹⁹

    A Madách-dráma tehát még csupán az elsõ benyomás szintjén van je­len Sauvageot befogadásában, messze van még a megértés, az ér­tel­me­zés folyamatától. Ahhoz, hogy megértse Madáchot, a „szép magyar sor­sot” is értenie kell. Majd második vallomásában, a Magyarországi élet­utamban²⁰ már szinte magyarként éli át újra ezt a sorsközösséget, túl idõn, távolságokon. De hogy megértse ezt a kettõsséget, am­bi­va­len­ci­át, a magyarság Európához kötõdését és Európával való szem­be­ke­rü­lé­sét, ez a megértés nem teljesedhetett ki néhány év alatt. Ehhez egy egész élet kellett. Majd rátalál a szellemi közvetítés nemes feladatára: fel­oldani a magyar kultúrával szemben tanúsított közönyt. Sokszor úgy érez­te, e küzdelem majdnem hiábavaló. Mégis a reményt nem adta fel, hi­szen tanítványaiban tovább él ez a „reménytelen-reményteljes” misszió, pl. Roger Richard fordítja majd le újra remekül Az ember tra­gé­diáját²¹ 1960-ban. És az õ fordításában jelen van Sauvageot mélyebb „megértése”: Az ember tragédiájának „pesszimizmusa” e nem­zet élni akarásából fakad.

    A Tragédia igazi sikeréhez persze hozzátartozik a színpadra vitel, amely Franciaországban oly régóta késik. Ehhez adna inspirációt a Né­meth Antal tanulmány Madách mûvének hazai és külföldi színházi be­mu­tatóiról.²²

    Természetesen nem árt leszögeznünk, hogy Madách sohasem szán­ta színpadra e filozófiai, drámai „poème d’humanité”-t. Az ötlet, mint tud­juk, Paulay Ede agyában fogant, és születik majd egy színpadi adap­táció – Erkel Gyula zenéjével, bemutató 1883. szept. 21-én a Nem­zeti Színházban. És 40 éven keresztül, hangsúlyozza Németh An­tal, ez az adaptáció lett a késõbbi sikeres elõadások modellje. Aztán jöt­tek a külföldi bemutatók – Hamburg, Bécs, Prága, Berlin. Hamburg az elsõ idegen nyelvû színrevitel 1892-ben, nem véletlen a meleg fo­gad­tatás, sõt a német közönség tombol a Párizsi szín után… A Ham­bur­gi Társulat vendégjátékában Bécsben is 16 napon keresztül szünet nél­kül játsszák a Tragédiát a jó osztrákoknak, akiket elbûvöl a dísz­le­tek és színrevitel pompája, fényei. Majd következik a prágai siker, Brá­bel professzor cseh tolmácsolásában. De 1893-ban, Berlinben Dó­czy fordításában a siker mérsékeltebb, a bemutató, mely meglehetõsen meg­kurtítja Madách mûvét, vitákra ad okot. Túlságosan is a Faust-hoz mé­rik, és ez nem visz sehová

    Persze idehaza folytatódik a sikersorozat, talán a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb Hevesi Sándor színrevitele 1908-ban, aki felfedezi a Tragédia szer­kezetének összefüggéseit, és a további bemutatókat elõlegezi. A tör­ténelmi tragédiák nem kedveznek a színházi bemutatóknak. De a leg­dicsõségesebb korszak majd a 20-as években következik – 1923-ban, Madách születésének századik évfordulóján most egy új stílusú, szim­bolikus koncepciójú elõadás arat óriási sikert a Nemzeti Szín­ház­ban, és még mindig Hevesi Sándor van a háttérben. Bemutató be­mu­ta­tót követ, ezek között a szegedi 1933-ban a Szabadtéri Játékokon. De nem szabad elfelejtkeznünk a rádiójátékokról, 1929 Budapest, 1930 Bécs, 1931 Prága. Németh Antal jelzi, hogy voltak próbálkozások 1892-tõl Párizsban és Londonban is, de nem valósultak meg. (In­for­ma­ti­on dans le Figaro: M. Porel, directeur du Théâtre de la Porte-Saint-

Mar­tin.) Végül, a jelen, a legújabb bemutató elemzése következik, 1934. január 23. Bécs, Burgtheater – Hermann Röbbeling a dráma sa­já­tos ér­té­keit akarja hangsúlyozni – adaptációjának fõ célja: még vé­let­le­nül se em­lékeztessük a közönséget a Faustra! Siker és gyõzelem Ma­dách­nak, kö­szönhetõen Mohácsi Jenõ német nyelvû fordításának, ame­lyet oly fi­gye­lemmel olvasott és annyira dicsért a francia Bal­den­sper­ger.²³

    S itt valahol visszajutunk a kiindulóponthoz – hogyan is lehetne si­ke­re Madách Tragédiájának Franciahonban, ha még a fordítások is olyan gyengék voltak, hogy egy francia anyanyelvûnek németül kell el­ol­vasnia, hogy valamennyire megértse a mû üzenetét? Mégis, a Revue de la Littérature Comparée 1934-es évfolyamának Krónika so­ro­za­tá­ban néhány érdekes, Európa aktuális kulturális viszonyaira vonatkozó meg­jegyzést olvashatunk.²⁴ A sok-sok erõfeszítésnek köszönhetõen (hát­térben Paul van Tieghem, Baldensperger, Hankiss János, Zolnai Bé­la), Nyugat-Európa talán kezd felfigyelni a közép-európai iro­da­lom­ra: a lengyel és magyar felvilágosodott és romantikus irodalomra. Kon­klúzió: a kis nemzetek irodalma nélkül elképzelhetetlen a vi­lág­i­ro­da­lom! Az 1931-ben Budapesten, majd 1933-ban Varsóban tartott nem­zetközi irodalomtörténeti konferenciák egyre nagyobb hangsúlyt fek­tetnek az összehasonlító irodalomtudományra. És e diszciplína leg­na­gyobb újdonsága az adott és kapott impulzusok feltárása, a nem­ze­tek feletti összefüggések vizsgálata. Valahol itt mérhetõ le a fentiekben vá­zolt „offenzíva” távoli eredménye. Hogy mindenki megértse egy­szer: egy magyar dráma is lehet az európaiság szellemi terméke.

    Mindenesetre, a magyar irodalomtörténészek és a revük szerkesztõi min­dent megtesznek azért, hogy felhívják a figyelmet Madáchra. Nem az õ hibájuk, hogy küzdelmeik süket fülekre találnak. S talán nem is a fran­cia olvasóké. Ne feledjük, 1939 következik.

Jegyzetek

1. György Radó: Imre Madách et les Français. Nouvelles Études Hongroises. Volume 4–5. 1969–1970. Éd. Corvina Bp. p. 208–223.; Birkás Géza: Az ember tragédiája és a franciák. Bp. 1942, Az Irodalomtörténet füzetei 8.; Madácsy László: Az ember tra­gé­di­ájának elsõ francia nyelvû fordítása és fogadtatása. Acta Romanica, 1967. Szeged. 45–53. p. Vissza a szöveghez

Henri Toulouze: La Tragédie de l’homme et la France. Cahiers d’Études Hongroises, 1992/4. p. 149–164.

2. Juhász László: Un dispicle du romantisme français. Etudes Fran­çaises, Szeged, 1930. p. 61., Université de Szeged. Említ még két cik­ket, melyeket nem ismertem: Sayous: Madách, poète hong­rois et la Tragédie de l’Homme. Revue chrétienne, oct. 1894. pp. 260–269.

Chélard, Raoul: Sur la traduction de Bigault de Casanove Mer­cu­re de France, 1897 janvier.

3. 1930–31. Kosztolányi a PEN Club elnöke. Vitája Antoine Meillet-vel. 1931. Sauvageot hazatér Párizsba. Fontos feladata, hogy ma­gyar barátait segítse a magyar irodalom és nyelv iránti érdeklõdés fel­keltésében.

4. Chronique. Revue de Litt. Comp. 1931/11. p. 536–537. p. 339–340.

5. Sauvageot errõl szóló levelét idézi Gál István: Babits Mihály fran­cia becsületrendje, Magyar Nemzet, 1981. febr. 19. Vissza a szöveghez

6. V. ö.: Madácsy Piroska: Francia kritikai fellángolások a Tra­gé­di­á­ról, X. Madách Szimpózium, Madách Irodalmi Társaság, Bu­da­pest–Balassagyarmat, 2004.

7. Fernand Baldenspergert 1931-ben a Lengyel Tudományos Aka­dé­mia tagjává is választották Krakkóban, majd elõadásokat tartott Ju­goszlávia egyetemein. Revue de Litt. Comp. 1931/11. Chro­nique – Autour des Universités, p. 340.

8. Revue des Études Hongroises, 1934. pp. 151–152. Chroniques Gé­nérales: Emeric Madách et la Tragédie de l’Homme dans les Uni­versités Françaises.

Hankiss János – a Debreceni Egyetem professzora.

Molnos-Müller Lipót – a Párizsi Magyar Intézet igazgatója.

9. Gonda Jenõ: Filmre kellene írni a Madách-drámát – mondja a Sor­bonne világhírû irodalomprofesszora. Esti Kurír, 1934. V. 6.

10. Madách: Az ember tragédiája I. rész, 91–105. sor, Lucifer szavai in M. K. 13. szerk. Bene Kálmán. Madách Irodalmi Társaság, Sze­ged–Budapest, 1999. 9. p Vissza a szöveghez.

11. Henry Bidou: Un cri de détresse: La Tragédie de l’homme, in Revue des Études Hongroises, 1934, 11^e année, pp. 5–11.

12. Jules Bisztray: Emeric Madách et La tragédie de l’homme, in: Revue des Etudes Hongroises, 1934. pp. 12–35.

13. Aurélien Sauvageot: Quelques aspects de la pensée hongroise – la poésie, la musique, le théâtre, la littérature, la presse, In: R. D. H. 1934, pp. 255–279.

14. Antoine Németh: La tragédie de l’homme sur les scènes hongroises et étrangères, in R. D. H. 1934, p. 303–322.

15. Eugène Bencze: La Tragédie de l’homme, est-elle le Faust hongrois?, in Revue de litt, comp. 1934. volume 14. p. 142–154. Vissza a szöveghez

16. János Hankiss: La Tragédie de l’homme, Ádám hongrois. R D. H. 1935. p. 262-268.

17. Bisztray Gyula irodalomtörténész, könyvtáros (1903-?), 1943-tól egyetemi tanár. Kritikai kiadásokat rendezett sajtó alá, pl. Gyulai Pál, Mikszáth Kálmán mûveit.

18. Sauvageot: La Découverte de la Hongrie, Édition Fernand Alcan, 1937, Paris.

19. Sauvageot: Découverte de la Hongrie, Édition Fernand Alcan, Paris, 1937. p. 158.

20. Aurélien Sauvageot: Magyarországi életutam (Souvenirs de ma vie hongroise), Corvina, Bp. 1987. Vissza a szöveghez

21. La tragédie de l’homme, Poème dramatique d’Imre Madách. Tra­duit de hongrois par Roger Richard. Bp. Corvina, 1960, 1964.

22. Antoine Németh: La tragédie de l’homme sur les scènes hong­ro­i­ses et étrangères, in R. D. H., 1934., p. 303–322.

23. Jegyezzük meg: Németh Antal 1935-tõl a pesti Nemzeti Színház igaz­gatója lesz.

24. Chronique. In La Revue de la Littérature comparée, 1934. volume 14. p. 213–216. Vissza a szöveghez

Vissza