Bárdos József


Az elszalasztott lehetőség

Az ember tragédiája kritikai kiadásáról



    Hosszú-hosszú előkészület után végre megjelent az Argumentum Ki­a­dó gondozásában Madách Imre főművének, Az ember tragédiájá-nak „szi­noptikus kritikai” kiadása. Nagyon nagy szükség volt rá, miután a mű­vet már megjelenése előtt körülvette a legenda (a rossz helyesírású szer­zőről), amely azután az elmúlt másfélszáz évben odáig dagadt, hogy néha jóformán Arany művévé kiáltották ki a Tragédiá-t, mond­ván, minden fontos és főleg sikeres megoldás a kéziratot véleményező-ja­vító, sajtó alá bocsátó nagy költőtől származik. Olyannyira, hogy a fa­csimile kiadás után harminc évvel Kerényi Ferenc, a kritikai kiadás szer­kesztője még mindig szükségesnek tartotta ezt az ostobaságot a kéz­iratról készített fotómellékletek egyikével külön is cáfolni.

    De szükség volt egy kritikai szövegkiadásra azért is, mert a Tra­gé­di­á-t a kezdetektől fogva kíséri egyfajta szerencsétlen szövegromlás. Igaz, a több mint négyezer sorból ki-kihulló négy-öt soroktól nem om­lik össze a mű, sőt, a színpadra állítások története azt bizonyítja, hogy en­nél jóval nagyobb csonkításokat is túl tud élni. Ám mind a színházi ren­dezők, mind az oktatás, mind a tudományos kutatás joggal követelt vég­re egy olyan kiadást, amely (bízzunk benne, a sajtó ördöge most nem szólt közbe: errata-lap nincs, tehát reménykedhetünk!) abszolút meg­bízható.

    A szöveg(ek) ilyen – szinoptikusnak nevezett – közreadása rá­a­dá­sul valóban kiváló újdonság, hiszen a hagyományos kritikai kiadások kö­tet végén rejtőző, nehezen egybevethető jegyzetapparátusának java (a szövegváltozatok, javítások jelzése) a páros oldalakra, a vég­le­ges­nek ajánlott, kritikai szöveg pedig a páratlan oldalakra egymás mellé ke­rült. S ha a könyvészeti megoldás nem is hibátlan (bizonyára meg­old­ható lett volna, hogy az azonos sorszámú sorok precízen egymással szem­ben álljanak), mind a színházi, mind az iskolai, mind a kutatói fel­használásra a kötet a szokásos kritikai kiadásoknál könnyebben, kényel­mesebben használható. Más kérdés, hogy a számozásnak az eddigi ha­gyománytól eltérő módja, az, hogy minden színben egytől indul a szá­mozás, jócskán megnehezíti a kutató dolgát. Ha, mondjuk, az Arany kritikai kiadásban akarna utánanézni a javításoknak, tekintve, hogy ott is hagyományosan egytől négyezervalahányig folymatos volt a számozás. (Maga a kritikai kiadás is szembekerül ezzel a prob­lé­má­val, amikor a fordításoknál megadja néhány lefordított szövegdarab ada­tait: természetesen a hagyományos, egytől négyezervalahányig tar­tó számozás alapján.)

    A magyarázó jegyzetek anyaga a lehetetlennel birkózik: a Ma­dách-ku­tatás ezerféle tényének és hipotézisének ismeretében ad el­i­ga­zí­tást a szö­veg jelentése és lehetséges forrásai, más Madách-mű­vek­kel, jegy­ze­tekkel való összefüggései tárgyában. Természetesen Hor­váth Ká­roly, Palágyi Menyhért, Voinovich Géza, Tolnai Vilmos mun­káira tá­masz­kodik, illetve a két korábbi, legalaposabb szö­veg­ki­a­dás­ra: Alexan­der Bernát iskolai célú jegyzetes és a Tolnai-féle kri­ti­kai kiadásra. De Kerényi Ferenc felhasznált mindent, ami a művel kap­csolatos eligazítást segítheti. Öröm, hogy ott volt például e munkák közt például Kármán Mór igen alapos, de kissé elfelejtett dolgozata is. Szintén nagy szakmai tett, hogy a szerkesztő korábbi személyes vi­tá­juk ellenére felhasználja Striker Sándor munkájának hasznosítható ered­ményeit is.

    Újdonság, mégpedig a szerkesztő kiváló leleménye, hogy a bi­zony­ta­lan vagy mára esetleg megváltozott jelentésű szavak tisztázására a Czuczor-Fogarasi-féle nagyszótár anyagához nyúlt. Abszolút te­li­ta­lá­lat: kortárs munka, feltehetően épp azt a nyelvállapotot őrzi, amely Ma­dáchnak is sajátja lehetett.

    Ez a pontosság és a tényeknek következetes tisztelete jellemzi a ki­a­dást kísérő tanulmányt is. Ha mégis valahol probléma mutatkozik, hát ott, ahol a jegyzetek és a tanulmány szerzője – talán ha­gyo­mány­tisz­te­let­ből – olyan régóta elfogadott nézetekhez ragaszkodik, melyeket a ku­tatás az utóbbi időben egyértelműen megcáfolt.

    Módszere ilyenkor is tisztességes, csak kissé érthetetlen. Tisz­tes­sé­ges, mert megadja az újabb kutatási eredményeket, hipotéziseket, de ért­hetetlen, miután azok érveit félretéve ragaszkodik – talán – ide­jétmúlt nézetekhez. Ezzel a kritikai kiadás mintegy elavult vélekedések meg­őrzőjeként önmaga funkciója ellen vét.

    Nézzünk erre egy nagyon egyszerű példát. Ki írta Madách nek­ro­ló­gját a Koszorúban? A hagyományos felfogás ezt Gyulai Pál írá­sá­nak tartotta. Igaz, azzal a magyarázattal, hogy az információk egy ré­szét maga Arany diktálhatta, mert olyan dolgokról is szó esik a szö­veg­ben (pl. Madách viselkedése, szótlansága akkor, amikor Arany­nak átadta a Tragédia kéziratát), amit az ott jelen lévőkön (Arany, Ma­dách, Jámbor Pál) kívül más nem tudhatott.

    A kritikai kiadás közli az újabb kutatási eredményt: a cikk szig­nóját (–U.) – Gulyás Pál Írói álnévlexikon-a szerint – Arany János hasz­nálta, azaz a nekrológ szerzője Arany lehetett. Nos a dolgot így is­mer­teti a tanulmány: „Az –U. jelű cikk írója Gulyás Pál Magyar írói ál­névlexikona (Bp. 1956. 450.) szerint Arany János volt. Valószínűbb azon­ban, hogy a nekrológíró Gyulai Pál lehetett, akinek így sikerült ki­e­gyenlítenie morális adósságát a megboldogulttal szemben.”

    Érthetetlen és indokolatlan. Miért volna valószínűbb, hogy Arany mo­nogramjával Gyulai írt? Morális adósság? Miért nem fogadja el a szer­kesztő az új tényt igaznak: a monogram Aranyé – ergo a szerző Arany János. Ami egyúttal feleslegessé tenné az afféle magyarázkodást – említettük –, hogy bizonyos tényeket Arany a nekrológ írásakor is­mer­tetett meg Gyulaival. Annál is inkább, mert Toldy Ferenc, aki A magyar költészet kézikönyve című munkájának V. kötetében (Franklin, 1876) több mint tíz oldalt szentel Madách Imre életének, illetve Az ember tragédiájának (tehát nemigen állja meg a helyét az az állítás, hogy Toldy Ferenc hallgatott, és ez annak jele, hogy nem tetszett neki a Tragédia), szóval Toldy Ferenc ebben a munkájában forrásait il­le­tő­en a következőkez írja: Madách emlékezetét a Kisfaludy-Társaság 1866-ki közülésében barátja Bérczy Károly üllötte (az Emlékbeszéd az Év­lapok új folyama III. kötetében áll; Arany szép nekrológja mellett egé­szen e jeles beszédet használtam fel e vázlatban).

Toldy Ferenc Arany nekrológjáról beszél, ez, úgy vélem végképp el­dönt minden ezzel kapcsolatos felesleges vitát.

Engedtessék meg, hogy még két hasonló részletet szóba hozzak.


    Az első a Tragédia keletkezésével kapcsolatos. Ha tetszik, hát ar­ról, létezett-e a Tragédiá-nak az a korábbi Lucifer című változata. Ke­ré­nyi Ferenc – megcáfolandó, hogy a főműnek bármilyen szövegszerű előz­ménye lett volna – kijelenti, egy efféle feltételezés eleve elvethető. Még­pedig azért, mert a szöveg írásmódja, helyesírása, a javítások egyen­letes eloszlása bizonyítja, hogy nincsenek átvett szövegdarabok, nin­csenek beemelt, bemásolt részek a műben. Természetesen el­fo­gad­hat­nánk a tanulmányíró érvelését, ha ő maga – ismét csak tiszteletben tart­va a tényeket – nem jelezné a jegyzetek között, hogy – nem új­don­ság – Madách szép számmal vesz át mondatokat, kisebb-nagyobb szö­vegdarabokat saját korábbi műveiből. Köztudomású: a jegyzetíró is jel­zi, hogy az athéni szín első jelenete a Mária királynő-ből szinte szó sze­rint „átmásolt” szöveg. De hát akkor most kinek-minek higgyünk?

    Hasonló a helyzet Pétery Károly történetével is. Kerényi Ferenc leg­fontosabb érve e történet igazságtartalma ellen, hogy – mint írja – ha Madách a szűk családi körnek, a legközelebbi barátoknak sem be­szélt művéről, miért is emlegetné azt egy idegen előtt. Itt most nem sze­retnék belemenni annak megmutatásába, hogy ha Madách beszélt da­rabjáról Jámbor Pálnak (aki számon tartott költő volt, ismerte Aranyt, és akit Madách névről, hírből feltehetően még az Athe­nae­um idejéből, egyetemista korából ismert), akkor mért ne beszélt volna ugyan­erről Pétery Károlynak? Akire mindaz pontosan ugyanúgy igaz mint Jámbor Pál-ra (országgyűlési ismerős, de számon tartott költő, Ma­dách a nevét ismerhette még az Athenaeumból egyetemista évei ide­jéből, és aki szintén ismerte Aranyt)?

    Most csak a dolog másik felére térnék ki: vajon Madách tényleg szé­gyenlősen titkolta-e, hogy nagy művön dolgozik?

    Megint csak a tanulmány- és jegyzetíróhoz, Kerényi Ferenchez kell folyamodnunk. Megtudhatjuk tőle, hogy Madách feltehetően leg­a­lább egy tucat embernek felolvasta művét, hogy írása közben a csa­lád­ja is tudta, hogy egy nagy művön dolgozik (amelyben Ádám frakk­ban szerepel, amelyben éppen csöngettek, amelynek ember tragédiája lesz a címe…) De ha ez nem elég, hát ott van a Kerényi Ferenc által is idézett Nagy Ivánhoz írott levél arról, hogy írt „egy költeményt, melly­ben Az isten, az ördög Ádám Luther Dantón, Aphrodite, bo­szor­kányok s tudj isten mi minden játszik; hogy kezdődik a’ teremtéssel, ját­szik az ég­ben az egész földön az űrben – mosolyogtak rá, de olvasni nem akar­ta senki.”

    Ez a mondat bizony nem titkolózásról, ellenkezőleg, arról beszél, hogy Madáchban nagyon is meglett volna a hajlandóság a helyi nyil­vá­nosság elé lépésre, csak éppen elutasították e kísérletét. Magyarán: ő fű­nek-fának beszélt művéről. Olyanoknak is, akik – mint látjuk – sü­ke­tek voltak a dologra. Folytathatnám, de egy ilyen bevezető-félében er­ről legyen ennyi elég. Hiszen végül is mindez a Madách-kutatók ma­gán­ügye is lehetne.

    Van azonban néhány olyan, a szöveg kritikainak nevezett vál­to­za­tá­val kapcsolatos formai (helyesírási) kérdés, amelynek következtében ez a kiadás éppen azt a funkcióját nem lesz képes betölteni, amiért lét­re­hozták. Hogy mi a célja a kiadásnak? Ezt így fogalmazza meg Ke­ré­nyi Ferenc: „Elkészítendő, mert a krk. az alapszövege a népszerű, is­ko­lai, szemelvényes kiadásoknak, a színházi előadásoknak. Csakhogy a szöveggondozás során két nagyon is vitatható döntést hozott a szer­kesz­tő. Az egyik a „cz” használata a kritikai szövegben. Madách nem írt következetesen cz-vel, azaz nem az ő írásmódjáról van szó. Ezért a dön­tést semmiféle indok nem magyarázhatja.

    Viszont az ennek alapján elképzelt népszerű vagy iskolai kiadás még nehezebben olvasható, még idegenebbé teszi a művet anélkül, hogy bármiféle haszna volna, bármiféle a Tragédia szelleméhez tar­to­zó hatást keltene. Ez már nem is hagyománytisztelet, egyszerűen fe­les­le­ges szerkesztői önkény.

    A másik probléma az -ul/-ül rag illetve képző helyesírásával, illet­ve a magánhangzó hosszúsága/rövidsége néhány más esetének jelölése kö­rül van. A szerkesztő tanulmányában jelzi, hogy e téren maga Arany sem volt teljesen következetes az első kiadás előkészítése so­rán, és a második-harmadik kiadás pedig már (feltételezett) ritmikai szö­vegromlást is hozott. Ezek után két lehetséges döntést lehetne el­fo­gad­ni: mindenben az első kiadás formáihoz ragaszkodni, vagy – foly­tat­va Arany munkáját, aki ebben a tekintetben is rugalmasan mo­der­ni­zálni igyekezett Madách helyesírását – a ritmikához igazodni. A kri­tikai kiadás szerkesztője olyan szöveget hozott létre, amelyből ki­in­dulva minden ez után megszülető népszerű vagy iskolai kiadás szer­kesz­tő­jé­nek újra és újra meg kell hoznia helyesírási döntéseket. Lesz­nek cz-s és cz-tlen, hosszú úl/űl-ös és rövid ul/ül-ös, illetve okkal, ok nél­kül ezt ke­verő népszerű kiadások.

    Azaz a kritikai kiadás nem egységesít, hanem újabb különféle szö­veg­változatok forrásává válhat. Mindaddig, amíg végre meg nem je­le­nik egy megbízható, modern, de mégis tudományos alapossággal szer­kesz­tett kritikai szövegkiadás. Aminek most meg lett volna a le­he­tő­sé­ge.

    Vigasztalásul azt mondhatjuk: a szinoptikus kritikai kiadás mégis mér­földkő a Madách-kutatásban. Nem olyan, ami lezárt volna kér­dé­se­ket, inkább olyan, amely új lendületet adhat a Madách-kutatásnak és a Madách-életmű körüli vitáknak. Ha pedig így van, akkor már meg­érte.

(Madách Imre: Az ember tragédiája. Kritikai kiadás. Sajtó alá ren­dezte és szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta: Ke­ré­nyi Ferenc. A mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohl­rab József. Argumentum. 2005.)


Vissza