Árpás Károly

A valetációk vallomása

Petõfi Sándor és Madách Imre búcsúbeszédeirõl

A címben említett valetáció napjainkig fönnmaradt diákhagyomány Sop­ron­ban (és másutt); a ballagás megfelelõje. Igaz, nem a kö­zép­is­ko­lá­ból, ha­nem a felsõoktatási intézménybõl ballagnak el a végzõsök. A va­letálás õr­zi a 18–19. századi hagyományokat, érdemes megtartani a je­lenben. A va­letáció egyik fontos eseménye a valedictio, a bú­csú­be­széd. A dol­go­zat ilyen búcsúbeszédek összehasonlítását tûzte ki cél­já­ul.

I. A valedictiok körüljárása

A szövegek keletkezésének kérdése egyszerû: Petõfi Búcsúzás címû ver­sét Aszódon írta, 1838 májusában-júniusában,¹ Madách pedig 1840. június 28-án mondta el.² Petõfi az ún. alsó gimnázium be­fe­je­zé­se alkalmából adta elõ,³ Madách az elsõ jogásztanév befejezése kap­csán tartotta.⁴

Az esetleges összevetési ellenvetés egyik alapja lehet a szerzõk is­ko­lázottsági fokának különbsége: Petõfi éppen befejezte az al­gim­ná­zi­u­mot – az ún. syntaxista osztályt –, Madách pedig túl volt az elsõ jog­a­ka­démiai évén.⁵ Azt is lehetne mondani, hogy az életkori különbségek szin­tén közrejátszhatnak az összehasonlítás kizárásában. S végül itt a for­ma kérdése. Bár mindkét szöveg élõszóban is elhangzott, ránk írá­sos alakban maradt: ebben kitüntetett szerepe lehet annak, hogy Petõfi he­xameterekben, antik idõmértékes verselésben hagyta ránk szövegét, Ma­dách pedig prózában.⁶

Érdemes szót ejteni a mûfajról. A történelmi hagyományok vissza­ve­zethetõk a késõ-középkorig és/vagy az ún. humanista reneszánszig. A 18. század klasszicista neveltetésû iskolai programjában már benne volt a latin nyelvû szövegforma, a századfordulótól egyre gya­ko­rib­bak­ká vált a magyar nyelvû szövegek fogalmaztatása. Az alkalmiság im­már nemcsak az iskolai élethez kötõdött, hanem a közéleti ese­mé­nyek­hez (vármegyei élet vagy országos események⁷). Szigorú elvárás a rövidség: nem a beszéd volt a fontos, hanem az ünnepség (az ün­ne­pel­tek összeforrtak az ünneplõkkel). Végül a szónoklatnak meg kellett fe­lelnie a retorikai-szövegtani elvárások éppen úgy, mint a szerkezeti kö­vetelményeknek.

II. A két beszéd összehasonlítása

1. Az alkalmiság és a forma

Mindkét szöveg klasszikus búcsúzási alkalomra íródott: nemcsak az is­ko­lai idõszaknak van vége, hanem életútjuk tekintetében is lényeges vál­tozás kezdetén állnak a szerzõk: Petõfi (ekkor még Petrovics) Sán­dor befejezi az algimnáziumot (s a család csõdbejutása miatt döntõ élet­beli váltások elõtt áll), Madách Imre pedig búcsúzik az elsõ gon­dol­kodását is meghatározó tanárától.

Bizonyos, hogy mindketten elõzetesen is készültek az alkalomra: Ko­ren István, az aszódi tanár korábbi fogalmazványokat adott át te­het­sé­ges diákjának, Madách pedig társai képviseletében (s talán meg­bí­zá­sá­ból is) tartotta a beszédét. A terjedelem is megfelel a klasszikus kö­ve­telménynek: Petõfi 15 mondatban, a címmel együtt 376 szóban fog­lal­ta össze mondanivalóját; Madáchnak ehhez 370 szó kellett (22 mon­dat­ba fogalmazva).

2. A szókincs és a szövegtan vizsgálata

Noha két év van a két szöveg között, szókincsében nemcsak ter­je­de­lem­ben csekély a különbség. Úgy tûnik, hogy a szónokok nyelv­is­me­re­té­re rányomja a bélyegét a klasszicizáló középiskola: ez abban is meg­mu­tatkozik, hogy a nyelvújítás, illetve a kialakuló „modern” ro­man­ti­kus nyelvhasználat mindkettõjük szavait meghatározza. (Madách ha­lá­lá­ig meg fogja õrizni ennek a nyelvhasználatnak a darabosságát, Petõfi a népiesség sztárévei alatt levetkõzi manírjait.)

A szövegtani vizsgálatok azt mutatják, hogy Petõfi szövegében job­ban érvényesül a szervezettség, a lokális és a globális kohézió.⁸ Ez a középiskolai hatásnak tudható be. Hasonló eredményt mutatnak a szö­vegmû egészére utaló lineáris és tartalmi-logikai viszonyok;⁹ Ma­dách hanyagabb volt; késõbbi szövegeiben szintén nehéz dolga van a tex­tológiai vizsgálatokat folytató kutatónak.

A rövid terjedelem miatt nem foglalkoztam a témahálózattal és a je­lentéssíkokkal.¹⁰

3. A retorikai eszközökrõl

A retorikai hatások vizsgálata során korábbi összegzéseimre¹¹ épí­tet­tem. Bár a statisztikák számszerûsége eltávolítja a befogadót, mégis fi­gyel­mébe ajánlom a jegyzeteket.

Elsõsorban az alakzatok gyakoriságát vizsgáltam a két szö­veg­ben.¹² Úgy vélem, nincs jelentõs különbség a két szónok érzelmi be­fo­lyást erõsítõ eszközhasználata között, bár Petõfi adatai látszólag nyo­ma­tékosabb eszközhasználatra utalnak. A statisztikai adatok viszont ezt nem támasztják alá: Petõfi esetében 96/376 az arány (0,255), Ma­dách­nál 92/370 (0,248).

Más a helyzet a költõi képekkel:¹³ itt egyértelmûen Petõfi szövege a jobb. Hogy ez a bevált sztereotípiáknak köszönhetõ vagy Madách gya­korlatlanságának – eldöntetlen kérdés marad. Viszont a számok itt is a hasonlóságot támasztják alá: Petõfi esetében 90/376 az arány (0,239), Madáchnál 88/370 (0,237).

Érdemes kitérni még az evokációk és az ún. asszociációs bázis vizs­gálatára. Itt lesz árulkodó az életkorbeli különbség! Petõfi ese­té­ben a középiskola klasszikus neveltetési hagyománya jelenik meg: a ró­mai köztársaság története („nagy tudományú Atyák”), a klasszikus la­tin irodalom ([Ovidius] „Naso”, [Cornelius] „Nepos”), illetve a mi­ni­má­lis görög kultúra („músasereg”, „Pallász”). Ehhez társulnak az if­jú­ság örömei. Madách beszédében kitapintható a nemesi liberalizmus (az V/1. és a VIII/2. mondatok „pór”-értelmezése). Feltûnik a reformista gon­dolkodás (a VI/2., a IX/1. és a XIII/3. mondatok), illetve fel­is­mer­hetõ Vörösmarty-evokáció¹⁴ és -allúzió (a IV/1., az V/1., a VIII/2., a IX/1. És a XIII/22–3. mondatok). Nagy valószínûséggel állíthatjuk, hogy ez utóbbi jellemzõje miatt volt akkora sikere a 17 éves ifjúnak.

4. A szerkezet kérdései

Az alábbiakban párhuzamosan fogom bemutatni a hasonlóságokat és a kü­lönbségeket – középen Wacha Imre¹⁵ és tanítási tapasztalataim alap­ján vázolom a búcsúbeszéd szerkezetét.

A párhuzamos összevetés árulkodik: mindketten megtanulták a leckét – csakhogy ez Petõfinek még nem volt tananyag!

III. Összegzés

A dolgozat végén ismét fölvetõdik az összemérhetõség kérdése: kü­lön­bö­zõ iskolázottságú, életkorú személyek teljesítménye egymáshoz ren­del­hetõ-e? Úgy gondolom, igen – a munkám is bizonyíték erre. Tel­je­sebb lenne, ha lenne egy „harmadik” szöveg, de az általam vizsgált ket­tõ már elegendõ támpont lehet újabb összehasonlításokhoz.

A valetálás lezárt egy életszakaszt; a „nyitott jövõ” számottevõ vál­to­zást hozott. Petõfi életében ezután következik a marginalizálódás (szí­nész lesz, majd katona, aztán diák, közben csavargó, „lengyel”). Ma­dách Imre a siker és a korai halál között „mozog”: megjelenik elsõ ver­seskötete, ugyanakkor a súlyos betegség kizárja a közélet soraiból.

1. Petõfi Sándor Összes Mûvei I. kötet Költemények (1838–1843). Kri­tikai kiadás Sajtó alá rendezte Kiss József és Martinkó And­rás Bp., 1973. 7–8.; jegyzetek 174–180.Vissza a szöveghez

2. Madách Imre Összes Mûvei II. Sajtó alá rendezte, bevezette és a jegy­zeteket írta Halász Gábor Bp., 1942. 852–853.; jegyzetek uo. 1203.

3. Fekete Sándor: Petõfi Sándor életrajza I. A költõ gyermek- és if­jú­kora. Bp., 1973. 90–97.

4. Az elõbb említett szövegközlés (2:) jegyzeteihez csatolom Ma­dách levelét anyjához: „A prelectióktól búcsút vevénk Virozsilnak tar­tottam egy magyar, s igen szabadelmû búcsúbeszédet nyil­vá­nos­san, mit õ igen szépen meg köszönt, sõt leírva emlékül el is kért; az iskola társak oly nagy tetszéssel fogadták, hogy nyakra-fõ­re írják le magoknak.” (1840. június végén vagy július elején) II/913.

5. Mészáros István–Németh András–Pukánszky Béla: Ne­ve­lés­tör­ténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Bp., 2003. összefoglalása szerint fölidézem, hogy az 1806-os II. Ra­tio Educationis alapján az elemi iskola után (5/6–9 éves kor) kö­vetkezett a négyosztályos algimnázium („donatista”, „gram­ma­ti­kai” és „syntaxista” osztályokkal a latin nyelv tanítása alapján) – 9–13 éves kor között. Ezután következett a két gimnazista osztály („retorikai” és „poétikai”) – 13–15 éves korban. Majd a líceum (ez kétéves „filozófiai” képzést jelentett) vagy az akadémia (ez a két­éves „filozófiai” osztály után a három éves jogi oktatást fog­lal­ta magába), illetve az egyetem. (293–296.) Természetesen volt ar­ra lehetõség, hogy magánvizsgákon a tanulók hamarabb be­fe­jez­hes­sék a tananyagot.Vissza a szöveghez

6. Kivételesen nem tartom fontosnak az eredeti kézirat ta­nul­má­nyo­zá­sát – mint látni fogjuk, Madách szövegtagolása nem segít az ér­tel­mezésben. Korábbi beszédelemzéseimben [Egy Madách-beszéd elem­zése. Madách szûzbeszédének hatásvizsgálata. Madách Könyv­tár – Új folyam 36. Madách Irodalmi Társaság, Szeged–Buda­pest, 2004.; Madách és a közélet – adalékok a képviselõ éle­té­hez. Madách két beszédének vizsgálata (elõadás) in XII. Madách Szim­pózium Csesztve–Balassagyarmat (2004. 10. 01.)] ugyanezt a pon­gyolaságot tapasztaltam.

7. Jusson eszünkbe Kölcsey Ferenc ismert szónoklata: Búcsú az or­szá­gos rendektõl – Pozsony, 1835. február 9.

8. Petõfi szövegének mondatait a bekezdéseken belül így áb­rá­zol­hat­juk (a római számmal a bekezdéseket, az arab számmal a mon­da­to­kat jelöltem):

I/1. – I/2. «I/3.; II/1. II/2.; III/2. – III/2. – III/3. III/4.; IV/1.; V/1.; VI/1. – VI/2. – VI/3.; VII/1.

Madách szónoklatának vizsgálata a következõ kapcsolatokat mu­tat­ja:

I/1.; II/1.; III/1.; IV/1.; V/1.; VI/1. – VI/2.; VII/1.; VIII/1. – VIII/2.; IX/1.; X/1.; XI/1. XI/2. «XI/3. XI/4.; XII/1.; XIII/1. XIII/2. XIII/3.; XIV/1. XIV/2.

9. A bekezdések egymáshoz való viszonya így értelmezhetõ Pe­tõ­fi­nél:

I. – II. – III. – IV. – V. – VI. – VII.

Madách szónoklata ebbõl a szempontból töredezettebb:

I. – II. – III. – IV. – V. – VI. – VII. – VIII. – IX. – X. «XI. – XII. «XIII. – XIV.

10. A Madách-szónoklatok vizsgálatakor fölhasznált tankönyvpótló jegy­zeteim [Árpás Károly: Magyar nyelvtan IV. (Szövegtan) Tan­könyv­pótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osz­tá­lyo­sa­i­nak. Szeged, DFG, 1994.] itt is alkalmazhatók.Vissza a szöveghez

11. Árpás Károly: Magyar nyelvtan V. (Stilisztika) Tankönyvpótló jegy­zet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak Szeged, DFG, 1996. és Magyar nyelvtan VI. (Rétorika) Tankönyvpótló jegy­zet a hatosztályos gimnázium hatodik osztályosainak Szeged, DFG, 1997.

12. Nézzük meg a figurák táblázatait – az elsõ mindig Petõfié, a má­so­dik Madáché:

A rövidítések feloldása: „i:” – ismétléses alakzatok; ism.: szóismétlés; gem.: gemináció; halm.: halmozás; részl.: részletezés; ellent.: ellentét; fig.etim.: figura etimológika; grad.: gradáció; gond.pár.: gon­do­lat­pár­hu­zam; gond.ritm.: gondolatritmus; polisyn.: polisyndeton

A rövidítések feloldása: „cs” – cserealakzatok; inv.: inverzió; „h” – hi­á­nyalakzatok; körülír.: körülírás; „p” – pragmatikus alakzatok; meg­szól.: megszólítás

Vissza a szöveghez

13. A trópusok esetében a következõ a megoszlás (elsõ Petõfi, má­so­dik Madách):

A rövidítések feloldása: met. 1-tag: egytagú metafora; met. 2-tag: két­ta­gú metafora; megszem.: megszemélyesítés; hasonl.: hasonlat; idõ-me­to.: idõbeli metornímia; tér-meto.: térbeli metonímia; any.-meto.: anyag­beli metonímia; caus-meto.: ok okozati metonímia; rész-syne.: rész-egész synedoché

14. A’ Guttenberg-albumba (1839. szeptember 5.)

15. Wacha Imre: A korszerû retorika alapjai I–II. Bp., é. n. (1995?); különösen II. 89. (Búcsúzó beszéd)Vissza a szöveghez

Mellékletek

A) szöveg

Petõfi Sándor: Búcsúzás

I. Immár kész koszorúnk, melyet tiz hólnapig izzadt

Arcal, gyenge eszünknek gyûjtve diszét, fonogattunk

A zöld Pinduc alatt, a nyájas músasereg közt! [I/1.]

Ennyit, Nagy Tudományu Atyák, vólt gyüjteni képes

Elménk és iparunk! [I/2.] Noha édes a muzsai körben

Töltni idõt, noha Pallász kertjében gyönyörüebb

Illatozású virágok kellnek, mint a vadonynak

Puszta helyén; fárasztóbb még is a pinduszi ösvény,

Vonzóbb drága Szülõnk s kedves rokonínk köre, mintsem

Hogy kis idõre szivünk azt kész nem vólna kerûlni. [I/3.]

II. Számüzetett Násó, ki tanítál a Helikonra

Törni utat, s akadályt meggyõzni, karunk panaszid már

Nem viszi a tanodába, se Nepos hõsei éltét,

Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez

Graecia nagy fijai, s Karthágó gyõztesi, mely jót

S mely rosszat tettek, mi csatákba valának

És hogy haltanak el. [II/1.] Mai ünnep válni parancsol

Tõletek s a tanulástól; míg bele kezdeni kell majd! [II/2.]

III. Nagyságos Báró, tanodánk kegyes elnöke, s atyja! [III/1.]

S ti tisztelt figyelõk, ti nagy tudományu Atyáink! [III/2.]

Volt türedelmetökért szívünk mint Nektek adózzon? [III/3.]

Hogy minket halgatni nem untatok el, rebegõket,

Gondotokért hálás kebelünk forró köszönetjét

És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek,

Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze,

Létünk és tanodánk nagy jóságtoknak örüljen. [III/4.]

IV. Drága Tanító Urunk! ki fáradhatlan iparral

A tudományokban jártassá tenni akartál

Bennünk’, vedd végsõ együttlétünkben ezen pár

236

Búcsúszót, mert elválunk sok idõre Tetõled! [IV/1.]

V. S ti kedvelt helyek! ahol számtalanszor mulatoztunk

Vagy nagy körbe leülve, vagy a lapdát veregetve

És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben

Víg dallokra fakadva: ezentúl csend üli kedvelt

Tájitokat, már már elhagyni fogunk mi ezennel! [V/1.]

VI. S végre deák Társim! [VI/1.] Kik nem köz s renyhe erõvel

Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra

Tõletek elválaszt, szétószlunk mostan: egy erre,

Másik amárra megyen születése helyére, holottan

Hány örömek várják édes Szüleiknek ölében! [VI/2.]

Majd amidõn a sors keze minket messzire széleszt

Egymástól, midõn itt nem lelt örömökbe förödve

Lészünk Szülõink hajlékában, midõn ekkép

Szólhat már ajkunk: „Ti komor gondok, nem adunk most

Helyt fõnkben néktek, kipihenni fogunk sok

Munkáinknak utánna, pihenni! nem tanodával

Gondolkodni, elég volt tiz hó árra!” ó akkor

Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,

Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,

A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. [VI/3.]

VII. S most Társím! miután végét már érte a munka,

Amely tíz hóig szûnetlen foly vala köztünk,

Vessük el a könyvet, tanodánkat hagyjuk örömmel

És szaporán édes Szüleink kebelébe siessünk! [VII/1.]

Aszód, 1838. máj.-jún.

In Petõfi Sándor Összes Mûvei I. kötet Költemények (1838–1843). Kritikai kiadás Sajtó alá rendezte Kiss József és Martinkó András Bp., 1973. 7–8.; jegyzetek 174–180.