Benes Istvánné

„…de elhibáztuk a nedves tüzet…”

Merész de ígéretes vállalkozás lenne Madách Imre életútját és fõmûvét – nem valamely egzakt tudomány felõl, de – ezoterikus–mágikus vo­nat­kozásaiban vizsgálni.

Mert ha van, márpedig minden számottevõ sorsnak és alkotásnak lé­tezik más módon fel nem tárható titka, miért ne kutathatnánk – így is – a Tragédia, szavakon túli, rejtett üzenetét.

A felvetés jogosságát – talán – a következõ visszatekintés is meg­e­rõ­sítheti.

A gondolat aktualitását az a kéziratlap adta, amit Bíró Béla tanár úr talált meg a közelmúltban egy német – számmisztika tárgyú – kötet Ein­heit címû fejezete elejénél beillesztve.

A Madách család könyvtárának még együttlévõ anyagával így meg­õrzõdött dokumentumról kétségtelenül megállapítható Madách Im­re sajátkezûsége. A keletkezési idõ pontos meghatározásához – saj­nos – kevés adatot hordoz.

Az írásvizsgálat alá vethetõ hat szó – illetõleg szótöredék alapján – Ma­dách elsõ életfeléhez a 19–22-es életéveihez közelíteném. Teszem ezt amiatt is, hogy csupán fénymásolatban állt rendelkezésemre a kéz­i­rat. A lap méretének eredeti adatait nem ismerem (a fénymásolat 10×12,3 cm) bár lehet ennek is jelentõsége, ez esetben nincs ér­tel­me­zést zavaró fontossága.

A gyári vonalazású papíron egy – elõször vékony ceruzavonallal, sza­bályos formát követõ, utóbb – tollal-tintával vastagon felülhúzott hat­ágú csillag rajza látható. Minden csúcshoz egy-egy kézírásos jegy­zés tartozik.

A rajz ceruzás segédvonala egy könyvbeli nyomtatott ábra – ab­lak­ü­vegen való – „lekopírozásának” vélhetõ.

A gyakran és gondos odafigyeléssel, részletekbe menõ pon­tos­ság­gal rajzoló Madách esetében ebbõl az „iskolás módszerbõl” és a sza­bad­kézzel húzott tollvonások sietségrõl tanúskodó kivitelezésébõl ér­de­mes legalább egyetlen következtetést levonni: a könnyebbséget biz­to­sító, egyszerûbb, de primitív praktikum – itt legalább is – ha­té­ko­nyan szolgálja az elvont magasságok felé szárnyaló gondolatokat.

A két egyenlõ oldalú háromszög egymás ellenébe és egymásba for­dí­tásával létrehozott hexagramma három csúcsára, az „atya” – „fiú” ne­veket, illetõleg a „szentlélek” szó rövidítését írta Madách.

A hegyével lefelé mutató triangulum bal oldalán a „test” szót, – jobb­ján a „morb”, alsó csúcsánál az „ ön” vagy „ösz”-nek is olvasható szó­töredéket találjuk.

A kézirat Madáchi értelmének megközelítéséhez szükséges fog­lal­koz­nunk – messze nem a teljesség igényével – a háromszög és a he­xa­gram­ma szimbolikájával.

„Isten-triádokat” õsidõk óta ismer és tisztel az emberiség. Ezek – kul­túránként különbözõ aspektusú, de lényegileg azonos tartalmakat fog­lalnak egységbe.

A természetben észlelt, hármas tagozódású jelenségek: a reggel–dél–este, a születés–házasság–elmúlás, az alsó–középsõ–felsõ világ… min­tájára történõ összefüggések megfogalmazásai.

Valójában – eredetül szolgálhat mindaz, ami valamiképpen a nap pá­lyájával, helyzetével függ össze, vagy ezekkel analóg képzeteket-ér­ze­teket kelthet.

Az anyag–lélek–szellem szintén a régebbi korokból származtatható tri­ásza, a matéria megdicsõült változatával, a keresztény gon­dol­ko­dás­ban az „egylényegû” szentháromság dogmájaként kapott helyet.

A háromszög, mint a legegyszerûbb és ezért legtökéletesebb alak­zat – s nem csak a geometriában – a Mi – Hol – Mikor (vagy mennyi­re) kérdések természetes megválaszolása.

Az egyes jelképek más szimbólumokkal kölcsönhatásban, meg­tar­tott jelentésük tágításával-szélesítésével a legtávolabbi és legelvontabb va­lóság kifejezésére is alkalmassá válhatnak.

Az égitestek a természeti népeknél és az ókori kultúrákban a tá­jé­ko­zódás legfõbb és legfontosabb támaszai voltak.

A káoszban, a rendezetlenségben, az ismeretlenben való elveszés fé­lelmétõl ûzött ember számára a létben való orientáció megbízható,
szak­rális tartalmakat hordozó pontjaiként népesítették be a túlvilágot je­lentõ égboltot.

Így az éppen ott és az-idõben kialakult hiedelemformának és kul­tú­rá­nak megfelelõen lehettek felsõbbrendû lények, istenségek, hõsök, az õsök szellemének reprezentánsai. A csillag érzelmi tartalmait a „po­gány jelentéstartalmaktól megtisztítva” – vértanúk – szentek att­ri­bú­tu­ma­ként mentette át a kereszténység.

A hatágú csillag – Dávid-csillag –, a hexagramma eredete az idõ­szá­mításunk elõtti Mezopotámiai pap-csillagászok, a káldeusok koráig nyú­lik vissza.

A babiloni tanokat átvevõ, majd továbbfejlesztõ görög aszt­ro­nó­mu­sok révén került be az európai mûveltségbe. A késõbbiekben ba­bo­nás vonatkozásait elveszítve vált a zsidó nép Messiás-szimbólumává, majd államjelvényévé.

Az ép–szép, az ellentéteket és hasonlóságokat megfelelõ arányban egye­sítõ forma mindig – valamely egyetemleges szükségletben rejlõ mér­ték és a szükségszerû számvetés különös foglalata. Ebben áll a mû­vé­szet titka is, és e tartalmak a – számok – misztikus-mágikus ki­su­gár­zá­sa révén válhatnak: ábrák, alakzatok, képek, szakrális szimbólummá.

„…márpedig a léleknek az a legértékesebb része, amely bízik a mér­tékben és a számításban…” – idézhetjük itt a platoni megállapítást.

A világosság, az aktív–férfias teremtõ erõ, az alkímiai tûz, valamint a sötétség, a passzív–elszenvedõ anyag, az alkímiai víz jelképének össze­kapcsolásával és egyesítésével a hexagramma birtokba veszi az elõb­biek által megformált két másik alaperõ – a levegõ és föld lényegi tu­lajdonságát, és így létrejön a szilárd szimmetrikus „négyesség”.

A hármas–hatos–négyes számokat így megjelenítõ sík mélyében–ma­gasában ott rejlik láthatatlanul a középpont, amibõl minden és min­den szám származik az õskezdet, a misztikus EGY, valamint a mak­ro­koz­moszt a mikrokozmosszal összekötõ világtengely az ég-föld kö­zöt­ti átjárhatóság az átjárás lehetõsége, a népmesék „tetejetlen” fája – a szent hetes.

Az egy és a hét egybeesése és kisugárzása révén a kereszt szim­bo­li­ká­ja is itt teljesül be. Ezzel a két különbözõ világ – a felsõ- és al­só­vi­lág szétválaszthatatlan egysége, egymást tükrözõ kölcsönviszonya vol­ta­képpen – igen egyszerû eszközzel – egy geometriai ábra szer­kesz­té­sén és szerkezetén keresztül mutatható be.

Ide kívánkozik, hogy Madách, gyermekkori „Trias és Tetras”címû el­veszett írásához felemlítsek néhány gondolatot:

Nem tudni, hogy kizárólag egyfajta „elméleti értekezés”-nek szán­ta, vagy netán van személyhez köthetõ szimbolikus vonatkozása is, aho­gyan a háromszögnek a nógrádi tudósítások esetében…

Az viszont figyelemre méltó, hogy igen korán kezdett foglalkozni – ezek szerint – elvont összefüggésekkel.

A triász tudatosan, vagy még csak homályos vonzatai miatt – már ek­kor is Õt jelenthette, vagy életideálja mintájául szolgált.

A tetrász – a valóságkeresés, a biztonság, a realitás, a konkrét tá­mo­gatás szükséglete, az amit egy barát, vagy inkább az anya alakja tes­tesít meg számára…?!

Visszatérve eredeti tárgyunkhoz: az õsi elképzelés szerint a világ te­remtése is a hexagramma középpontja körüli forgása révén valósult meg.

A természeti megfigyelésekbõl önként adódott, a jobb – bal státus és a mozgásirányok kettõssége.

Ezekhez már csak társítani kellett egy meghatározó, vagy többször is­métlõdõ, kellemes – kellemetlen tapasztalatot, s létrejött a történések fo­lyásának és lefolyásának pozitív – negatív értékítélete. Ily módon a he­xagramma jelentése nem kizárólag szakrális, vagy morális és fi­zi­ká­lis jó, építõ jelleggel bír, de a romboló–züllesztõ energiák hor­do­zó­ja­ként is szerepelhet ez a szimbólum.

Ezekkel a neki tulajdonított erõkkel, és ezek révén került be a világ rend­jét megváltoztatni kívánó beavatkozások, a segítõ-ártó, mágikus-és babonás praktikák eszköztárába.

Az információk szimbólumokkal történõ feldolgozása gyakran so­ro­zatos áttételek, eltolások, közbeillesztések, alkalmazásával segít meg­oldani kétséges élethelyzeteket, nyugtalanító problémákat. (Ma­nap­ság egyre több szakember – orvos, lélekgyógyász – is vallja, hogy oly­kor még testi anomáliák rendezésében csakúgy, mint azok ke­let­ke­zé­sében szerepet játszhatnak a jelképek.) Az elfogadhatatlan tar­tal­ma­kat a lélek addig formálja-alakítja, mígnem „világra-hozhatóvá”, ki­mond­hatóvá válik. Olykor valamilyen szokatlan cselekedet, váratlan al­kotás révén, vagy épp testi tünet formájában „igyekszünk” meg­sza­ba­dulni tõlük…

A világba, vagy a világra való kivetítés: az önlekicsinyítés vagy bûn­bakképzés, önismereti – önértékelési bizonytalanságra fi­gyel­mez­tet.

„…a szimbólumok az ember mindenkori egzisztenciális korlátait je­lenítik meg” (M. Eliade: Képek és jelképek).

Ismeretes, megjósolták Madáchnak, hogy alig éri meg a negyven évet. Arról is tudunk, hogy orvosai határozottan óvták a sok tanulástól és megerõltetõ tevékenységektõl.

Tudomásom szerint nincs, s a dolog természeténél fogva nem is le­het hi­teles adatunk arra, hogy a költõ bármilyen okkult – babonás – má­gikus prak­tikát ûzött volna, vagy efféle rítusban tevõleges részt vál­lalt.

Olvasmányos tájékozottsága nem engedhette õt belemerülni az ok­sá­gi sorba nem illeszthetõ nézetek és gondolatok homályos világába, ha­bár érdeklõdését sem tagadta meg tõlük.

Mégis, régi korok, az emberi gondolkodás históriájába – netán szé­les­körûen nem publikus, némely titkába is õt beavató fóliánsok tár­sa­sá­gában – olykor kényszerült helyt adni átláthatatlan dilemmák fon­tol­ga­tásának is.

A tárgyalt kézirat a szellemi egyensúly, a testi – lelki „egészség” ta­lányát rejtõ és felfedõ ábrájával, Madách útkeresésének egyik korai ta­núja. Ilyen elmét és érzést összekapcsolni próbáló pillanatok so­ro­za­tá­ban érlelõdött, majd teljesedhetett ki a tragédia gondolata, s jött létre a mû is.

A testi mértékkel számoló és számító tudat (ld.: a bal oldali csúcs „test” jelölést), azonban nem juthat különb eredményre, mint az anyagi ter­mészet hiányosságának, a mûködés tökéletlenségének belátására.

A jobb oldali „morb” (egyenlõ morbus) az elkerülhetetlen végre fi­gyel­meztetõ betegségtünetek felismerésébõl eredõ „helyzetjelentés”. A le­felé mutató háromszög szótöredék-olvasata a csúcsot képezõ di­a­go­ná­lisak geometriai, de szimbolikus értelmezéssel is „összetevõk”, „össze­tar­tás”, „összetartozás” lehetne. Mégis, a szem számára meggyõzõbb írás­kép, az „ö-n” betûkapcsolat mögötti értelmek közelíthetik meg in­kább Madách idetartozó gondolatait. Az EGY örökkévalóságával és min­denhatóságával, a teljességgel és tökéletességgel szemben az anyag­hoz kötött lét önmagában rejlõ tér és idõkorlátait, a végzet és a sors ta­lá­nyait helyezi itt el.

Az istentõl eltávolodni kényszerült ember gyarlósága eredõjéül és kö­vetkezményeként – a töredékes tudást és a hiányos képességeket ál­lít­va.

Az „amint fenn, úgy lenn…” Hermészi tétel igazságának csupán ilyen – több ismeret-elméletbõl kölcsönzött – nézet felhasználásával tör­ténõ taglalása és összefoglalása még nem visz be valódi, pulzáló ele­venséget a szimbólumba, így annak energiái sem juthatnak el az em­berben „isteniként”szunnyadó halhatatlanságig.

A lét–nemlét két sarkalatos végpontja közti átmenet, a közvetítõ hit a „lelkesítõ erõ” elérhetetlen ezzel a szemlélettel.

Végsõ soron az élet minden mozzanata bizonyos aktuális szubsz­tan­ciák egyesítésére, a maradandóság, az öröklét elérésére irányuló al­kí­miai procedúra.

Ám ahol csupán Éva hiányosságából nõhet ki Ádám erénye, és Ádám vágyából születhet újjá a mindenkori Éva, mire juthat a szorgos adeptus?…

„…de elhibáztuk a nedves tüzet,

A száraz vizet, s azért nem létesült

A szent menyegzõ, a dicsõ eredmény.”

A Tragédia álomsorozata mögött – talán - a lélekvándorlással kap­cso­latos párhuzamok, sejtelmek és vágyak is megférnek.

A csúcsán álló háromszög sarkaihoz jegyzettek felvetik a gon­do­la­tot, hogy Madách a kézirat keletkezése idején Robert Fludd (1574–1637) munkásságát és sajátos szemléletû orvosi módszereit ta­nul­má­nyoz­ta.

Ekkor talán még hitt is, vagy legalább is reménykedett abban, hogy a tudomány képes felkutatni és hasznossá tenni a Mindenséget össze­fo­gó titkos szimpátiákat és antipátiákat. Hogy ezúton lehetséges a testi fo­lyamatokhoz, a lényeges mértékeket és a gyógyítási lehetõségeket is meg­találni.

Hiszen tetteink, rossz választásaink jóvátételéhez oly kevés az egy-em­bernyi élet.