Bíró Béla

Kísérlet egy kéziratlap megfejtésére

Azt, hogy Madách alapos ismeretekkel rendelkezik a számmisztika, az al­kímia és más ezoterikus tudományok körébõl a Madách-kutatás már ko­rábban is ismerte. A Madách könyvtárban is számos e témakörbe vá­gó munka volt található, s ezek nagy része a Széchenyi Könyvtár Ma­dách-gyûjteményében ma is fellelhetõ. De hogy ezeket Madách ala­po­san tanulmányozta is, arra vonatkozóan csak nemrég sikerült köz­vet­len bizonyítékot találnom. Karl Eckartshausen Probaseologia, oder prak­tischen Theil der Zahlenlehre der Natur (Leipzig, 1795) címû köny­vének 36–37. lapjai közt (Die Einheit címû fejezet kezdeténél) egy olyan kockás füzetlapra felvázolt, majd a lapból ollóval kimetszett áb­rára bukkanhattam, mely a Madách Irodalmi Társaság grafológusa Be­nesné Takács Ágnes szerint bizonyosan Madách Imre kezétõl szár­ma­zik.

Eckhartshausen nem csak korának közismert alakja, de a modern ezo­terikának is fontos forrása. Munkái Novalis világlátását is mélyen be­folyásolták. (Nataf 1994. 218.). A szóban forgó kötet a szerzõ alap­mû­ve, melyben az ezoterikus metafizika számmisztikai alapjait (a prin­cí­piumok tanát) mutatja be.

Az ábra egy egyenlõ oldalú hatszögbe rajzolt csillagot ábrázol, mely­nek egyik háromszögén Madách a szentháromságot („atya”, „fiú”, „szent­lélek”) ábrázolja, a másik háromszög csúcsain a „test”, az „én”, és az „enerb” betûcsoportokat láthatjuk. Az „ön” minden valószínûség sze­rint a német Selbst illetve az angol self magyar megfelelõje, s a gnosz­tikusok „psziché” fogalmát jelölheti. A harmadik betûcsoport je­len­tése nehezebben azonosítható, de az ábra logikájából (a gnosztikus ere­det hipotézisét fenntartva) a „szellem” jelentés következne.

Benes Istvánné véleménye szerint elképzelhetõ egy az alkímiára ala­pozott értelmezési lehetõség is, mely szerint az „enerb” az „ener­gi­a­bá­zis” rövidítése lenne. A „test” a testamentumot vagy fertilitást az „ön” pedig az önképet vagy önazonosságot kódolná. Az ábra eszerint az alsó és felsõ vizek szétválását, a tükrözést, visszatükrözõdést je­le­ní­te­né meg. A szellemet, mely Hermész Triszmegisztosz tanításának meg­felelõen: „leszáll, majd fölemelkedik…” A rajz egyben a teljesség (mely sosem tökéletes) és a tökéletesség (mely sosem teljes) egymásra ve­títése is lenne.

Ez az értelmezés a gnosztikus elképzelésekkel is jól egybevágna. A gnosz­tikusok ugyanis az embert a szellem, a lélek és a test hár­mas­sá­gá­val jellemezték (Leisegang 1985. 95.) A szellem fogalmát azonban gya­korta az erõ szóval (Kraft, Dynamis) nevezték meg, s amennyiben az erõ anyagtalan, akárcsak a fény, a szellemet fényerõnek is nevezték. A fenti hármasságot néha úgy is értelmezték hogy a hímnemûnek te­kin­tett szellem a nõnemûnek tekintett anyaggal egyesülve hozza létre a lo­goszt, mely a lélek megfelelõje. Ez az anyagba leszállt szellemi erõ (Geis­teskraft) lappanghat a rejtélyes enerb betûcsoport mögött, melyet Ma­dách az energia fogalmával asszociálhatott.

A szellem energiaként való értelmezése egyébként sem lenne elõz­mény nélküli. A keleti egyházban is találhatunk rá példát Palamasz Szent Gergely például „különbséget tett az isteni lényeg és energia (ener­geia, görögül hatások) között. Maguk a hatások (energeia) örök idõk­tõl fogva valók, vagyis isten részét képezik, és mivel minden lé­te­zõt áthatnak (mert isten teremtõerejébõl van minden létezõ), e ha­tá­so­kon keresztül isten közvetlenül is megismerhetõ, bár a megismerés nem azonnal következik be.” (Bowker 2004. 251.)

Az persze, hogy Madách Palamasz Szent Gergelyt vagy akárcsak ta­nítását is ismerhette volna, nem valószínû, de amit egyszer valaki vé­gig­gondolt, az – Hamvas Bélától is tudhatjuk – a továbbiakban mások ál­tal is elgondolható.

A terminus valószínûleg Madách saját leleménye, hiszen hasonló meg­nevezéssel a nyugati hagyományban nem találkozhatni (Rahner–Vor­g­rimmler, 1961). Az a hármasság azonban, amely a fenti ábrán meg­ket­tõzött formában van jelen, a német misztika egyik leg­je­len­tõ­sebb (a gnosz­tikusok által is erõsen befolyásolt) alakjának Jakob Böhmé­nek a gon­dolatrendszerében is megtalálható. (Böhme, 1993). Böhme rend­sze­ré­re azért érdemes figyelnünk, mert az õ egyik leg­fon­to­sabb problémája ép­pen az, hogy a szentháromságot az isteni ter­mé­szet princípiumaival össz­hangba hozza. S mert a gnosztikusok nem lát­nak lényegi kü­lönb­sé­get az isteni lényeget kinyilatkoztató kozmosz és az emberi világ között, az­az az emberben, a mikrokozmoszban a mak­ro­kozmosz tükörképét lát­ják (Leisegang 1985. 22., 27., 49.), az isteni és az emberi természet alap­sa­játosságai is egymás tükörképeinek te­kint­hetõek.

Az elsõ princípium, melyet Böhme rendszerében az ótestamentumi Atya képvisel, s mely alkímiai tekintetben az emésztõ tûzzel azo­no­sít­ha­tó, a harag és a bosszúállás. Ebbõl a princípiumból származik a vi­lág­beli rossz, de ez a bûnösöket elemésztõ pokolbéli tûznek a forrása is. A második princípium, melyet a Fiú képvisel, s melyre a fény jel­lem­zõ, a megbocsátás és a szeretet. A harmadik princípium, melyet a Szent­lélek jelenít meg, de nyilvánvalóan az elsõ kettõ generál, a fény­nek és a sötétségnek, a jónak és a rossznak, a szeretetnek és a ha­rag­nak a keveréke.

Az elsõ két princípium az isteni személyen belül különül el, a har­ma­dik azonban az elõzõ kettõnek külsõvé válása, ún. emanációja. A böhmei filozófiának is legnagyobb problémája e harmadik princípium, hi­szen ezt az összképbe nagyon nehéz beilleszteni. A harmadik prin­cí­pi­um ugyanis nem csupán az elõzõ kettõ szintézise, de egy második ket­tõs­sé­get is implikál: a kívül (ad extra) és a belül (ad intra) el­len­té­tét.

E három princípium a három világot: a Poklot, a Paradicsomot és az érzéki univerzumot is felöleli.

Ha a második (feltevéseink szerint az isteni princípiumokat áb­rá­zo­ló) háromszöget a (Szentháromságot ábrázoló) elsõ háromszög – a sík­ban 90 fokkal elforgatott – változatának tekintjük (már pedig nyilván va­lóan az), s a csúcsokat ennek megfelelõen társítjuk, az ábra a böh­mei felfogás szerint is jól értelmezhetõvé válik.¹ Az „atyá”-val az „enerb” (szellem), a „szentlélek”-kel (mely mint láttuk az érzéki vi­lág­nak feleltethetõ meg) a „test”, a „fiú”-val pedig az „Ön” (én, lélek, Lo­gosz) társítható. A szellemi lényeg értelmében vett „energiabázis” ér­tel­mezés így még valószínûbbnek tûnhet, hiszen a fényharmat vagy is­te­ni szikra (melyeknek itt értelemszerûen állniuk kellene) nyil­ván­va­ló­an energetikai természetûek.

Böhme is úgy véli, hogy Istenben a természet csupán a lét or­ga­ni­kus és vitális oldala (a „tûz”), ez az alap, melyen a szellemi élet (a „fény”) létre jöhet és kibontakozhat. (Koyré, 2000. 360.) A tûz azon­ban nem merül ki a fényben, melyet kisugároz. Önmagában is létezik. Sõt mi több a tûznek, mint létezõnek van egy a fényben kifejezõdõvel el­lentétes oldala is. A tûz – az élethez hasonlóan – önmagában is po­lá­ris ellentétek szintézise, contrarium. Nem önmaga révén létezik: a fény Grund-ja (azaz alapja) gyanánt neki magának is szüksége van egy Grund-ra. (Koyré, 2000. 364.)

Ez a gondolat azonban jóval korábbi eredetû. Jézust már a – Böh­me gondolatrendszerét erõsen befolyásoló – Eckhardt mester pré­di­ká­ci­ói is egy olyan alapból, a lélek olyan erejébõl eredeztetik, „melybõl az Atya is szüli örök igéjét, abból lesz õ termékeny együtt-szülõ. Mert Jé­zus, az atyai szív fénye és visszfénye – miként Pál mondja, hogy dics- és visszfénye az atyai szívnek erõvel világít át az atyai szíven –, ez a Jézus egyesül vele, s õ Jézussal; s a szûz fénylik és ragyog vele egyet­len Egyként, s mint színtiszta fény az atyai szívben.

Több ízben mondtam már, hogy van a lélekben egy erõ, amely nem érint sem idõt, sem testet; a szellembõl ered, a szellemben marad és min­denestõl szellemi. Ebben az erõben Isten olyan zöldellõen és olyan vi­rágzóan van jelen mind a sok örömben és mind a sok dicsõségben, aho­gyan van önmagában is. Ez az öröm annyira szívbeli és annyira fel­fog­hatatlanul nagy, hogy senki azt szegrõl-végre elmondani nem tudja. Mert az örökkévaló Atya ebben az erõben úgy szüli szüntelen újra örök­kévaló Fiát, hogy ez az erõ az Atya Fiát és magát az Atyát is ugyan­azon Fiúként szüli meg egyszerre az Atya osztatlan erejében” (Eck­hardt, 2003. 15–16.).

Azt a (második princípiumot képviselõ) alapot, melybõl ez az erõ fa­kad, valóban joggal nevezhetnõk „energiabázis”-nak. Az „enerb” te­hát tényleg lehet ennek (vagy valamely hasonló jelentésû) terminusnak a rövidítése is. A szóban forgó terminus tényleg magától Madáchtól szár­mazhat, ekkor ugyanis a megfelelõ magyar terminológia nem lé­te­zett. Márpedig az isteni szellem illetve fény (világosság) alapjának „ener­gia” kifejezés tényleg természetszerûleg adódhatott. Annál is in­kább, mert az energia terminus – eredeti értelmében – az erõ hatását, a meg­valósult létezõt is jelentheti. (Lásd: potenciális és aktuális ener­gia!)

A Böhme filozófiájával való kapcsolat feltevése annál is ér­de­ke­sebb számunkra, mert úgy tûnik, hogy a Tragédia egyik legfontosabb sze­replõje, a „Föld szelleme” is a böhmei gondolatrendszerbõl ke­rül­he­tett a Tragédiába. Közvetlenül, vagy Goethe Faustjának köz­ve­tí­té­sé­vel. (Az utóbbi feltevésre vonatkozóan lásd: Madách 2005. 744.) Böh­me a harmadik isteni princípiumot gyakorta az evilág szelleme („Geist dieser Welt”) gyanánt emlegeti. S nem csak a kifejezés azonos ér­telmû a Föld szellemével, amennyiben Böhme kozmológiájában az evi­lág a Földi (arisztotelészi terminológiával a szublunáris) világgal azo­nos, hanem Madách ugyanazt is érti alatta, mint maga Böhme, az idõt­len Pokol és Paradicsom idõbe vetett „szintézisét”.

Éva Tragédiabeli szerepe is közeli rokona Böhme felfogásának, me­lyet Alexandre Koyré a követezõképpen foglal össze: „A nõnek tu­laj­donított szerep meglehetõsen különös: õ testesíti meg az alázat, a fény és a szeretet princípiumát. A férfi ezzel szemben az erõ és a bru­ta­litás révén az uralom ösztönének megtestesítõje; alakjában az elsõ prin­cípium nyilatkozik meg: az erõ, a tûz, a harag és a bosszú. Ezzel szem­ben a nõ a második princípium megtestesülése. Megfigyelhetõ, hogy a nõ, Ádám vonatkozásában a Mennyei Szüzet helyettesíti, a mennyei társat, akit elveszített, akitõl a bûn révén eltávolodott. A tisz­ta­ság, a szüzesség ideája, mely oly fontos szerepet játszik a Bölcsesség böh­mei felfogásában, arra kényszeríti õt, hogy az örök nõiességet vissza­integrálja az istenségbe. Innen Bõhme mély tisztelete a Szent Szûz iránt, akiben az örök Bölcsesség megtestesült, hogy csodálatos mó­don létrehozza a férfiúi szüzet (Krisztust), az emberiség tökéletes és teljes értékû képviselõjét” (Koyré, 2000. 430–431.)

Nagyon is valószínû tehát, hogy a Földszellem alakja illetve Éva üdv­történeti szerepének megítélése közvetlenül vagy közvetve szintén Böh­me filozófiájából eredeztethetõ. Természetesen ez esetben is a Fa­ust és a szabadkõmûves tanok lehettek azok, melyek a közvetítõ sze­re­pét betölthették, hiszen ismert, hogy Böhme filozófiája a sza­bad­kõ­mû­ve­sekre is mély hatást gyakorolt. (Koyré, 2000. 534.), de a közvetlen ha­tás hipotézise sem zárható ki. Az azonban, hogy ez a hatás milyen konk­rét úton-módon valósulhatott meg, továbbra is tisztázásra vár.

Mindazonáltal nem zárható ki egy „amorb” olvasat sem.² A gö­rög­ben ugyanis az „a” prefixum fosztóképzõként funkcionál. A szóban te­hát a latin „morbus” („betegség, halál-ok”) görög mintára megalkotott fosz­tóképzõs alakját az „amorbus”-t, vagyis az „egészséget”, átvitt ér­te­lemben a „hallhatatlanságot” sejthetjük. Ez utóbbiak pedig a szellem adek­vát megnevezéseinek tekinthetõek. A feltevés azért sem tekinthetõ tel­jesen valószínûtlennek, mert a latin eredetû amortizáció (meg­té­rü­lés) szavunk is hasonló szerkezetû. Feltehetõleg analógiás alapon. A ter­minus ez esetben ismét csak Madách személyes leleménye volna, ilyen terminust ugyanis a közkézen forgó latin szótárak nem ismernek.

Egyéb megoldási javaslatok is elképzelhetõk. A kérdés tehát to­vább­ra is nyitott. A valóban megnyugtató választ a további kutatásnak kell megadnia.

A kéziratlap egy dolgot mindazonáltal kétséget kizáróan bizonyít, azt hogy Madáchot a szentháromság-tana és a mikrokozmosz-mak­ro­koz­mosz kapcsolatának kérdései, melyeket a nyugati filozófia és üdv­tör­ténet középpontjába az elsõk közt éppen a gnosztikusok emeltek – már egészen fiatal kora óta foglalkoztatták. A problematika élete vé­gén, a Tragédiában nyeri el végsõ megoldását. A kis cetli tehát a ké­sõb­bi kutatás számára a nagy Tragédia értelmezésének aspektusában is ko­moly jelentõségre tehet szert.

Jegyzetek

1. Ne feledjük, a 90 fokos elforgatás a magasabb vagy alacsonyabb di­menzióba való átlépést kódolhatja. Márpedig az atya-fiú-szent­lé­lek hármasság nyilvánvalóan nem ugyanazokban a dimenziókban lé­tezik, mint a test-lélek-szellem hármasság. Az elsõ esetben mind­há­rom elem eggyel magasabb szintet képvisel, mint a má­so­dik­ban.

2. A „morbus”-szal való társítás gondolata is Benesnétõl származik, aki közben módosította álláspontját és ma már úgy véli, hogy a szó­ban forgó betûcsoport a betegség latin nevének rövidítése len­ne, s a diagramm Madách magánéleti problémáit (korai betegségét és halálsejtelmeit) is kódolná. Ez a megoldási kísérlet azonban né­ze­tem szerint elfogadhatatlan, hiszen ha a betûcsoport olvasata va­ló­ban a „morb” lenne, s az m betût megelõzõ valami puszta tin­ta­pa­ca, ahogyan Benesné véli, az m betû elsõ szárának egyenesen ké­ne felfele ívelnie, nem pedig enyhe kezdeti áthajlással, ahogyan az ábrán láthatjuk. Az áthajlás alig félreérthetõen egy megelõzõ ma­gánhangzóra utal.

Könyvészet

Bowker, John: Isten. Az örök igazság fürkészése. Budapest, Magyar Könyv­klub, 2004.

Böhme, Jakob: Aurora sau rãsãritul care se întrezãreºte, Bucureºti, Edi­tura ªtiinþificã, 1993.

Eckhardt mester: Beszédek. Budapest, Paulus Hungaros – Kairosz Ki­adó, 2003.

Eckartshausen, Karl: Probaseologia, oder praktischen Theil der Zah­lenlehre der Natur. Leipzig, 1795.

Koyré, Alexandre: Filozofia lui Jakob Bõhme. Bucureºti, Humanitas, 2000.

Leisegang, Hans: Die Gnosis, Kröner Verlag, Stuttgart, 1985.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Drámai költemény. Szinoptikus kri­tikai kiadás. (Szerkesztette és sajtó alá rendezte : Kerényi Fe­renc), Argumentum Kiadó, Budapest, 2005.

Nataf, André: The Wordsworth Dictionary of the Occult. Words­worth Edition, Hertfortshire, 1994.

Rahner, Karl–Vorgrimmler, Herbert: Kleines theologisches Wör­ter­buch. (Gnosis címszó). Freiburg, Basel, Wien, Herder-Bü­che­rei, 1961.