Máté Zsuzsanna
A művészi teremtés és a befogadás játékos
fázisairól – a madáchi líra és a Tragédia
néhány párhuzama alapján
Érdemes-e beszélni a madáchi líra és a Tragédia játékáról, mint a gyengébb és erősebb fények játékáról, mint egy ide-oda mozgó, változó, de mégis alapjában véve ismétlődő jelenségről? Érdemes-e beszélni a versek és a Tragédia játékos mozgásáról, mint a színek változatos sokaságának játékáról, amikor nemcsak arra figyelünk, hogy az egyik szín hogyan játszik bele a másikba, hanem azt az egységes folyamatot is meglátni véljük, amelyben a színek – azaz a néhány száz vers és a Tragédia – változó minőségű sokasága egységében megmutatkozik? Feloldva a metaforákat: juthatunk-e érdemleges és új megállapításra, ha a madáchi életmű líráját és a Tragédiát összevetjük a kínálkozó életfilozófiai analógiák, az ismétlődő bölcseleti problémakörök alapján: így az élet, a halál, az életküzdelem, a nagy szent eszmék, azok gyakorlati megvalósultsága, a közélet, a szabadság, a végzet, a jó és a rossz küzdelmének, a teremtés milyenségének, az isteni jelenvalólétnek, az emberi lét értelmességének vagy értelmetlenségének, az emberi tudás és a hit, a remény, a szerelem, a szeretet örök nagy problémái felől? Érdemes-e vizsgálni behatóbban azt, hogy az egyes versek miképpen variálódnak tovább a Tragédiában és más versek a Tragédia után? Érdemes-e együtt analizálni a lírát és a Tragédiát? Még nem tudom, de azt már most sejtem, hogy az a látvány, amely majd ily módon elénk tárulhat, részben sokszínűségének játékossága miatt válhat figyelemre méltóvá.
Éppen csak jelzésszerűen érinteném, mit jelent számomra a játék, a játékosság és a művészet relációja, az alkotói motivációtan, illetve a műalkotás létmódja valamint a befogadás felől közelítve. Legelsősorban a művész alkotó tevékenységének olyasfajta hajtóerejét, amely az úgynevezett komplexebb és magasabb tudatfunkciókban manifesztálódhat. Lehetséges, hogy Madách Imre is ismerte a játékösztön-elmélet legelső megfogalmazójának, Schillernek a megállapítását, aki szerint „az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik”. Szerinte a játék a művészi alkotó cselekvés motivációja, egyrészt abban az értelemben mint egy emberi ösztön, másrészt úgy mint az ember leglényegéhez tartozó, az emberre alapvetően jellemző tevékenységi forma.1 A másik reláció magának a műalkotásnak a játékos, lebegő létmódját jelenti számomra – gadameri értelemben. Hans-Georg Gadamer a műalkotás alapvető ontológiai explikációjának „vezérfonalának” nevezi meg a játékot, a „műalkotás létmódjának”2 véli, a műalkotás-értelem hermeneutikai-retorikai meghatározásának tartja. Értelmezésében a játéknak van egy lebegő jellege, hasonlóan a műalkotás létmódjához: komolyan kell vennünk, ha benne vagyunk, de mégsem lehet a valósággal felcserélni.3 Végül a harmadik reláció, a befogadás felől azt jelenti a játékosság – itt már áttérve a derridai dekonstruktivizmusra –, hogy a műalkotás jelentése nem stabil, hanem egy folyamat által létrejött, folytonosan változó, temporális, lezárhatatlan és alapvetően a befogadó és a szöveg közötti dialógusban, egy retorikai játékban bontakozik ki, úgy, mint egy szétbomló értelmezésfolyamat, melyben nincs egy igaz jelentés, a szövegnek nincs középpontja, igazsága, ehelyett egy folytonosan fenntartott játék, játszás van.4
Természetesen még hosszasan lehetne sorolni a legkülönbözőbb elméleteket, melyek szerint a játék magának az alkotó-formáló-teremtő és egyben kreatív emberi tevékenységnek az egyik vagy egyesek szerint a kizárólagos hajtóereje, Huizinga Homo Ludensére utalva itt többek között. Ehelyett azonban most térjünk vissza Madáchoz. Az életműre tekintve a játékosság mozzanata abban az évtizedeken átívelő, újragondoló és újrakonstruáló kedvben ismerhető fel véleményem szerint, mely a rejtett igazságok megismerésének és megfogalmazásának a vágyában is realizálódik, az örök ideák, eszmék utáni szomjúságban, a valóságtól való szabadulás, a harmónia, a szabadság óhajában, a kifejezés- és közlésvágyban, a világ, a létezés összefüggéseinek meggondolásában fejeződik ki és mindennek folytonosan újragondoló és újraformáló kedvében. Az alkotó – formáló – teremtő tevékenység széles színskálájának játékos mozgásából csupán egy pillanatnyi látványt kínál előadásom, éppen hogy csak felvillantva Madách Imre költeményeinek és Az ember tragédiájának egymásra és egymásba játszását, együttlevőségét – egyetlen versen, A nő teremtetése címűn keresztül.
A Madách-szakirodalom lírai párhuzamokkal is foglakozó irodalmárai – Voinovich Géza, Barta János, Horváth Károly, Sőtér István, Schéda Mária, hogy csak néhányukat említsem – a tematikus analógiákra figyelve bontják ki a hasonlóságokat. Például Horváth Károly Madách-monográfiájában a Tragédia közvetlen előzményének tekinti a gondolati költeményeket, melyek főként a Benső küzdés, az Elmélkedések valamint a Legenda és rege ciklusban kaptak helyet, ez utóbbiban A nő teremtetése is. Bibliai történeteket mitizálnak újra a Lót, A nő teremtetése, Az első halott című versek; az „éden-szféra” megálmodott harmóniáját előlegzik a Gyermekeimhez, az Ó- és Újkor és az Őrüljek meg költeményei, harmadik csoportként az úgynevezett „világszemle” verseit jelöli meg, így Az angyal útja, A betelt kívánságok címűeket, majd a tematikus csoportosítás a történelmi küzdelem értékét és az élet – halál kérdéseit felvető verseket különíti még el, ide sorolva a Pál öcsém sírjánál, a Mária testvérem emlékezete, az Éjféli gondolatok verseket és A halál költészete című ötrészes ciklust.5 Schéda Mária: A líra és a Tragédia párbeszéde6 című néhány évvel ezelőtt megjelent könyvében szinte összegzi a szakirodalomban felmerült összes lehetséges témapárhuzamot, és mint madáchi élménytípusokat tipizálja, majd ennek nyomán mutat be jó néhány verscsoportot. Az is szinte egybehangzó megállapítása az eddigi kutatásoknak, hogy a költemények csupán sikertelen vagy félig sikerült „vázlatai” Madách Imre főművének.
Madách Imre számos versének pontos keletkezési ideje még ismeretlen, így az akárcsak időlegesen is meglévő kronológiai fogódzópont hiánya az olvasó, a befogadó számára szinte automatikusan kijelöli az intertextuális fogódzót, azaz magának a Tragédiának a szövegét. Ha jól ismerjük a Tragédia egész szövegvilágát, és elkezdjük a magunk örömére olvasni a Madách-verseket, akkor egy-egy – a Tragédiából ismert – kulcsszó, motívum vagy gondolati párhuzam felbukkanásának felismerésével és így a Tragédia valamely szegmentumának a versbe való belépésével már túllépünk a konkrét költemény szövegén. Tudatosan vagy tudat alatt, elindul bennünk egy mozgás, egy játékos, teremtő, elsősorban intellektuális síkon történő ide-oda irányuló mozgás az adott költemény és a Tragédia szövegvilága között, és ez utóbbi szinte feltölti az előbbit, sőt, szinte dialogizálnak egymással. Így a versek olvasata egyben a Tragédia egy másfajta olvasata is lesz, illetve észrevesszük, hogy a verseket egyszerűen nem tudjuk olvasni a Tragédia nélkül. Számomra Madách verseinek olvasása nem elsősorban az esztétikai élmény vagy a ‘sikerületlenség – sikerültség’ ilyen-olyan esztétikai minősége felől válik analizálhatóvá, hanem a versek olvasási, megértési, értelmezési folyamatának a milyensége felől, azaz ahogyan ebbe az olvasási folyamatba folytonosan belejátszik a Tragédia, mert előbb vagy utóbb belejátszóvá tette maga az alkotó, Madách Imre. Nézzünk erre a folyamatra egy konkrét példát, vázlatos szubjektív olvasati reflexióimmal, a belejátszás mozgásának szemléltetésével kísérve, a szakirodalomban eddig kellő figyelmet nem kapott Madách-verset, A nő teremtetése címűt.
A költemény meglepő felütésében egy egyéni – romantikus – mítosz formálódik, hasonlóan a Tragédiához, hiszen ott is, mintegy továbbíródik a teremtés-történet.7 Az első strófákban pedig vegyítődik a görögök Erósz-mítosza a zsidó ószövetségi mitológiával. Vajon ki ez lény, akinek még Lucifer, a hajthatatlan, a ‘dacolva hódoló’ is ‘térdet hajt’? Egy nőnemű tündér szellemlény, egy nő-angyal, Hajna az, aki előtt még ő is leborul. Mintha a Tragédia Luciferjének paródiájaként formálódna a vers szerelmes Lucifere, így egyben nevetésre ingerlőként. Majd a 4. és az 5 versszakban egy másfajta teremtéstörténetről olvashatunk:
Jehovának jött egy pajkos gondolatja,
A végetlen ürben hogy földünk teremtse,
Játékáúl az ős szellemeknek és ím
Gondolatját menten a tett is követte.
„Szellemek, hű társim! jőjjetek, jőjjetek!
Mindenki teremtsen, mint szeszélye súgja,
Közösen készítsük el a porvilágot,
Majd meglátjátok, mi jót nevetünk rajta.”
Kedélyes ez a szellemvilág, a félrímek és a felező tizenkettes hangsúlyos ütemezés játszi könnyedséget adnak a verssoroknak. Jehova pajkos gondolattól vezérelt világteremtése, az emberi létezés mint az isteni kacagás tárgya, görög mintára – megerősíti azt az intenciót, hogy a szellemvilág, az isteni szféra komédiájáról olvashatunk. A költemény mindentudó, Jehova gondolatát, Lucifer érzéseit, az ördögi érzéseket (!) is ismerő narrátora szerint a világteremtés oka csupán egy isteni pajkos gondolat, az ‘ős szellemeknek’ a játéka. Ahogy játék a Tragédiában is, Lucifernek az Úrral szembeni vitájában, ahol Lucifer két okot jelöl meg:
„Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
Játék, melyen gyermekszív hevülhet?”
E párhuzam nyomán, úgy tűnik, mintha a vers ‘narrátora’ a Tragédia Luciferje lenne, pontosabban igencsak hasonlítanak gondolataik. A vers 6. strófájában a teremtés az ellentétek egységében történik, szintén analógiát mutatva a Tragédiában a Lucifer által láttatott teremtéssel. A 7. versszak narrátora továbbra is a Tragédia Luciferjének hangján szól, hiszen az Isten képmására teremtett férfi csupán egy báb, aki nem látja báb-mivoltát, nem látja az isteni végzetet, a transzcendens determinációt, mint a sorsát mozgató sodronyait. Ádám paródiája ez a báb-férfi, ugyanakkor az ember paródiája is. A báb: a teremtett ember metaforája, igaz a Tragédia „hiú bábja” helyett itt legalább egy ‘méltósággal játszó báb’ az ember; a bábjáték: az élet, a létezés metaforája (a Tragédiában a szellemszemekkel látó Ádám nevezi „játék csillogásá”-nak a természet titkait); a sodronyok pedig a végzetszerű meghatározottságok, a determináció metaforája. A narrátor megláttatja az olvasóval az ember sorsát, tetteit irányító, determináló sodronyokat, de a teremtett ember szeme elől rejtve maradnak, így válik egyszerre komikussá és tragikussá is olvasatomban ez a méltósággal játszó báb-ember. Ugyanakkor a versnek ez a leginkább ‘sikerült’ és gondolatgazdag strófája szinte válaszol a Tragédia egyik legnagyobb dilemmájára: a szabad akarat és a determináció, a szabadság és az ember végzetszerű meghatározottságának a szembeállására, ez utóbbi érvényességét, a determinációt hangsúlyozva, ahogy azt Lucifer teszi a Tragédiában. Az elemzett strófa így szól:
Jehova teremtett önképére férfit,
Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra,
Melyen olyan furcsa méltósággal játszik
Szem elől elrejtett sodronyán vonatva.
A következő versszakban Lucifer dualizmusával szembekerül Jehova monoteizmusa, a hatalom megszerzésének kontextusában.
„Készen áll a föld, most kormányozzunk együtt”
Szólott Lucifer. – „Nem, az csak engem illet!
Viszonzá Jehova; vagy nem-é teremtém
A földnek királyát?” – s amint mondta, úgy lett.
A szelídebb lelkek megnyugodtak benne,
A meghódolók közt első volt szép Hajna,
Csak néhány törhetlen volt még Luciferrel,
Amint a hűséget büszkén megtagadta.
– szövi tovább a történetet a narrátor. Majd a következő négy versszakban előttünk áll a Tragédia parodisztikus Lucifere: a szerelmét és az önbecsülését meg nem tagadó, új világot teremteni akaró, Jehovával megküzdő Lucifer, aki elbukik ugyan e harcban, de szerelmét mégsem tudja feledni. Végül nézzük az utolsó 9 strófát!
Lucifer száműzve búsan elbolyongott,
Átok s kárhozattal megtörött keblében,
Megveté a boldog meghódoltak sorsát,
Üdvét elfeledte, csak szép Hajnáját nem.
És midőn az éj jött gyászos hollószárnnyal,
Vissza, ellopózott a menny ajtajára,
Egy tekintetért a szép Hajna szeméből,
Egy pillantásért a régi boldogságba.
Hajna éppen ott állt a menny ajtajában,
S búsan elmerülve a vak éjbe néze;
Számüzött hívének gondola sorsára,
Nagyszerű buktára, forró szerelmére.
Lucifer átfogta, csókot égetett rá,
S ő nem tudta, álma folytatása-é ez,
Vagy való? azt érzé csak rengő kebellel,
Hogy bár fájt mit érzett, mégis olyan édes.
És midőn fölébredt Lucifer karjában,
Az égből számüzve, itt földünkön volt már,
Megfertőzteté őt kedvesének csókja.
Rá többé bocsánat, rá többé üdv nem vár.
Lucifert ellenben megszentelte a csók,
Pártos társaihoz már többé ő sem fér,
Nincs hát maradások égben vagy pokolban,
Csak földünkön, köztök mely közömbös harctér.
És az ölelésnek mennyek ajtajánál
Lányka lett gyümölcse, — ördög, angyal lánya,
Fölfogák szülői, elvivék s letették
Az alvó Ádámnak vágyteljes karába.
Ádám ébredt, titkos vágy voná a lányhoz,
Úgy érzé, mint hogyha oldalából lenne,
Nem tudá, hogy angyal s ördögnek csókjából
Lőn kinúl és üdvűl a leány teremtve.
Ámde Lucifer, a zord, és szende Hajna
Csakugyan világot alkotott magának,
Mert mióta nő van, áldást, átkot szórva
A szívnek világán benne uralkodnak.
„Ah, már a Sátán is romantizál” – juthat eszünkbe Ádám szava a londoni színből, a végére jutva e bájos, megmosolyogtató, lírába szőtt, szentimentális történetnek. Az első nő, a Tragédiában méregből és mézből összekevert, itt a kín és üdv hordozója, az egyszerre ördögi és angyali teremtmény nemzése révén Lucifer és Hajna „Csakugyan világot alkotott magának,” a szívnek világát, amelyben uralkodnak. A szerző játékos formálása megteremtette a Tragédia Luciferjének, a hideg tudásnak parodisztikus ellenpárját: a romantikus, szerelmes ördögöt és annak egyéni mítoszát, A nő teremtetését. A Tragédia Lucifere helyett – aki az érzelmektől irtózik, s a tudás fegyverével hiába harcol az emberi érzelmek ellen, mert uralkodni nem tud rajtuk –, e Lucifer helyett a költemény Lucifere az érzelmek világának a megteremtője az első nő teremtetése által.
Röviden utaltam már a szakirodalom hagyományos szempontjára a madáchi líra és a Tragédia összevetésének kapcsán, mégpedig a részben már feldolgozott tematikus párhuzamokra. Emellett változatlanul nyitott és még feltáratlan az a folyamat, amely a versekben megformálódott legkülönbözőbb bölcseleti kérdésfeltevéseket és az azokra adott szintén különböző válaszvariációkat jelenti. Ez a hiány egyben egy további lehetséges kutatómunka irányát is jelzi. Ahogy említettem, számos költeményénél hiányzik a kronológiai fogódzópont. Azonban ez az eddig még meglévő filológiai adósság, amely alapos kutatómunkával is csak részben törleszthető, számomra éppen hogy izgalmassá teszi a líra és a Tragédia összevetését a bölcseleti analógiák felől, hiszen így nem Madách Imre gondolati érlelődésének vélt vagy éppen általunk konstruált fejlődésívét ragadhatjuk meg, hanem a bölcselkedés, a folytonos meggondolás és újragondolás egy egész életen át történő játékos változatosságát, dinamikáját deríthetjük fel. Vagy éppen a mindig meglévő bölcseleti axióma stabilitását figyelhetjük meg. Véleményem szerint ilyen axióma például az ellentmondásos együttlevőségek, az igen és a nem, a pozitív és a negatív, a valami és a semmi együttlátása és egy egészben való tételezése. Ahogy a Tragédia legfőbb konstruáló elvének ezt vélem,8 ugyanúgy erről győztek meg költeményei is. Gondolati reflexióinak axiomatikus mintáját ez adja, az első kísérletektől, a Lantvirágoktól kezdődően egész lírai életművén keresztül. A madáchi érzések, hangulatok, gondolatok egy következő logikai láncszemként rögtön magukhoz vonják az ellentétes pólust is. Verseiben az élet a halál [„Élnem vagy halnom egy” (Édességek)], a „bölcső és a koporsó egy” (Élet és halál), a bú együtt él az örömmel, a hit a kétkedéssel, a remény a kétséggel, a kín a boldogsággal, a hókebel kéjhalmai az alatta lévő csontvázzal, a rózsaajkak a halált leheléssel, Isten gondja az emberreményekkel – illetve konkrét versünkben –, a sugár az árnnyal, a virág a féreggel, kín az üdvvel, az ördög az angyallal. Úgy vélem, ez a gondolati alapmintázat, amit éppen csak érzékeltettem, nemcsak a romantikus szélsőséges ellentételezésekre való szándékos törekvéssel és stílushatással magyarázható, hanem sokkal több ennél: Madách látásmódjának és alkotó tevékenységének kreatív alapmintázatát mutathatja meg számunkra. Ebben az alapmintázatban Az ember tragédiájának egyfajta ellenpólusa A nő teremtetése című költemény, úgy, mint a szellemvilág komédiája és Lucifer paródiája.
Életének utolsó évében készült az a bőrbe kötött költeményes kéziratkötet, amelyik Madách Imre költeményeinek kiadásai számára alapul szolgált, ennek záró darabja az Útravaló verseimmel. Nemcsak végrendelet ez a költemény, ahogy Horváth Károly írja,9 hanem életösszegzés is ez a vers: Ádám hangján, a Tragédia néhány kulcsszavával, ugyanakkor az életére már a halál felől néző ember megtalált halhatatlanságának vallomásával. Az utolsó versszak felolvasásával zárom tanulmányom:
És míg öröm, bú, hit meg kétkedés lesz,
Tél és tavasz, ifjuság, szerelem,
Míg szent eszmékért ember harcol, érez,
Mindebből osztályrész jutand nekem.
Jegyzetek
1. Friedrich Schiller válogatott esztétikai írásai. Magyar Helikon Kiadó, Budapest, 1960. 16–97 Vissza a szöveghez.
2. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Budapest, 1984. 88.
3. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Budapest, 1984. 88–89.
4. Jacques Derrida: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában. In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 265–275.
5. Horváth Károly: Madách Imre. Horpács, 1999. 101–106. Vissza a szöveghez
6. V. ö.: Schéda Mária: A líra és a Tragédia párbeszéde. Árgus Kiadó, Vörösmarty Társaság, 2002.
7. V. ö.: Máté Zsuzsanna: Madách Imre, a poeta philosophus. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004.
8. V. ö.: Máté Zsuzsanna: Madách Imre, a poeta philosophus. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004.
9. Horváth Károly: Madách Imre. Horpács, 1999. 209. Vissza a szöveghez