Schéda Mária
A barát és az anya szerepe a tizenéves
Madách pszichés fejlõdésében
A legmélyebb, legmeghatározóbb, egy életen át legjellemzõbb élménytípusainkat (vagy azok csíráit) – immár tudatosan – tizenévesen kell átélnünk. (Ilyenek pl. a barátság, a szerelem, egy bizonyos szellemi irányultság körvonalazódása, a halál tényének tudomásul vétele, szükségszerû elszakadás a szülõktõl, az elõzõ nemzedéktõl, beilleszkedési próbálkozások stb.) A mély átélések a „szívben”, a tudattalanban kezdõdnek, de immár a tudatos regisztrációjával. A tudatos én késõbb túlléphet rajtuk, elfelejtheti õket, mégsem tûnnek el egészen, a személyiség titokzatos szûrõin keresztül befolyásoló tényezõk maradnak. Valamely emberformáló élménytípus feldolgozatlansága, netán hiánya, végletes elmaradása ugyanígy meghatározó tényezõ.
Döntenünk kell e kérdésekben, s döntéseink egy életre meghatározóak lesznek. Egyéniségünk eszerint fejlõdik, indul útjára, bontakozik ki.
Kérdés, hogy alakul tizenéves korban (egyáltalán kialakul-e) egy kompromisszum-készség az alapkérdésekkel kapcsolatban. Az alkotáslélektanban ismeretes, hogy a gyermeki én megõrzésének vágya – esetleg a hozzá való tudatos ragaszkodás – sok nagy mûvészre jellemzõ. Kosztolányi például egész életmûvének mûvészi hitelességét azon méri le, mennyire hatják át mûveit a gyermekkorból „átmentett” értékek. Ez az alkotói magatartás többé, kevésbé minden mûvészre ráillik, Madáchra fokozott mértékben is. A tudatos felnõtté válás nála nagyon is valós dilemma, a gyermeki tisztaság evidenciaélményeit szinte görcsösen megõrizné (ld. „Ifjan haljak meg" címû verse).
Mindemellett Madáchra már gyermekkorában jellemzõ volt valami, amire felületesen azt lehet mondani, hogy „koravénség”. Pedig nemcsak a pedagógusra, hanem a mûvészre, filozófusra is áll az a latin mondás, hogy „nem lesz, hanem születik”. Nem a kategóriákkal és fogalmakkal a fejében, hanem a rájuk irányított készségekkel. Tény, hogy az arisztokratikus neveléshez hozzátartozott, hogy már óvodás kortól kemény tanulásra fogták a gyermekeket. Madách Imrét is, testvéreivel együtt. Öt évesen beszél franciául, majd nemsokára németül is. Bizonyítja ezt egy édesapjának írt köszöntõlevele 1828-ból. Francia nevelõnõ, tánctanár állandóan volt mellettük. A sokoldalú képzés fõúri családokra jellemzõ igényéhez hozzátartozott valamilyen mesterség tanulása, és természetesen a sport is. Madách Imre esztergálni tanult engedelmesen, de nem tudunk arról, hogy valaha is „hobbyjává” vált volna ez a foglalatosság. Sportnak a céllövészetet választotta, s kedvvel mûvelte. (Elgondolkodtató, hogy egy filozófus-költõpalántát mennyire jellemezheti ez a választás.) Gazdag családi könyvtáruk inspirációkat adott a sokirányú érdeklõdésre, a kutatgatásra, minden újszerû megismerésére. A természettudományok és a történettudomány szeretete mellett hamar felfedezte, hogy igazán az irodalomban érzi otthon magát. Egy 1838-ban édesanyjához írt levelében olvashatjuk: „Mivel te oly jó vóltál, édes Mamám ’s valami tudományos könyvre pénzt adtál, leg job’nak véltem az Athenaeumra prenumeralni, mely bõl a magyar literatúrát megtanúlhatom…”1
Madách élményanyagát is olvasmányélményei határozták meg. Mégse amolyan szimpla, „könyvszagú élet” származott ebbõl már a gyermek- és ifjúkorban sem, hiszen az élmények mélysége és hitelessége, maga az átélés: a képzelet függvénye. A kor stílusirányzata, a romantika a fantáziára alapoz. A belsõ képi és érzelmi átélések az ifjú Madáchot jobban igénybe vették és betöltötték, mint az õt körülvevõ – kisszerû – valóság. Már tizennégy évesen lapot szerkeszt öccsével Literatúrai kevercs címmel, saját szórakoztatásukra. Ezek az elsõ szárnypróbálgatások.
Az életanyag tehát a könyvekbõl jött, s a kordivatnak megfelelõen hat vissza a ténylegesen megélt valóságra. Biedermeieresen romantikus érzések, ihletések érintik meg és kísérik a tizen-huszonéves ifjút. Melankolikus, pesszimizmusra, félrehúzódásra hajlamos egyénisége nagyon is egy húron pendült az almanach lírával, aminek sekélyességét késõbb természetesen kinõtte, de élménytípusainak kialakulásába és stílusába ez maradandóan beleszólt.
A gyakori pesti
színházlátogatások élményei ösztönözhették korai drámáinak
megírására,
s
e
drámákban
is
megtalálhatjuk
formálódó
egyénisége
körvonalait.
Egy jungi tipizálást alapul véve Madách gondolkodó, introvertált, intuitív és ítéletalkotó személyiség.
Befelé forduló alkat, aki energiáit belsõ világából kapja, a külsõ történéseket, impulzusokat a mélyben átalakítja, és az újjáteremtõ felejtés szûrõin átszivárogtatva alkotássá érleli. Tevékenysége belsõ munka, ott fedezi fel, ítéli meg és éli az életet. Ehhez helyre és idõre van szükség, azaz nyugalomra és csendre. Madáchnak – rövid közéleti próbálkozások utáni – majd két évtizedes visszavonultsága „oroszlánbarlangjába” e belsõ iránytû követése volt. Ez a vidéki magány védõbástya számára, a csöndben, a meghittségben társalog géniuszával. Mindez egyáltalán nem jelenti az élet megvetését, mégcsak az aszkézis fegyelmét sem okvetlenül, csupán annyit jelent, hogy hétköznapjait egy belsõ nyelvre lefordítva értelmezi, és ez az értelmezés lendíti tovább az úton. Nem emberidegenség ez, mert tele van a megértés intenzív igényével, de idegenkedik az arctalan tömegléttõl, irtózik sekélyességétõl. Belsõ világának párlataiból szõtte öntükrözõ hõseit Heraklestõl a Csak tréfa Loránján keresztül Ádámig.
Intenzív rendszer- és kapcsolatfelismerõ képessége nincs ellentétben a kor tudományos eredményeinek befogadásával, megismerésük igényével, hiszen épp ez az adottsága hajlamosítja arra, hogy megközelítse és mérlegelje a tárgyi részleteket. Ez a tudatalattiból fakadó felismerés és absztrahálás az útitársa, egyben ösztönzõje is arra, hogy egy eszme iránti lelkesedéssel kezdjen el bármit, s amíg azzal foglalkozik, kirobbanó energiával tegye, amit tesz. Szívesen kutatja és tanulja az újat, szívesen hinne a fejlõdésben is, de úgy tapasztalja, hogy Ádám a történelemben végig ugyanaz a gyarló ember marad „a még gyarlóbb Évával az oldalán” – ezért választja inkább a romantikus fejlõdéselméletet, ami nem más, mint körforgás.
Intuíciókkal közelíti meg a jövõt, tulajdonképpen ez érdekli igazán; ehhez a jelen csak egy kis kitekintõablak. Madách igazi vátesz. Hatodik érzéke új meglátásokkal, kombinációkkal ajándékozza meg, s ezért türelmetlen oly sokszor a jelennel szemben, bár a „perc költészetét” szeretné megragadni. Pesszimizmusa azért válthat át a remény transzcendenciájába, mert feltétlenül hisz a szép és a harmonikus magasabbrendûségében. Hiszi, hogy ez a világrendezõ elv az egyes emberben és az emberiség életében, a történelemben is diadalmaskodhat, ha összekapcsolódik a küzdelemmel, az erõfeszítéssel. Ez Ádám és az Úr titka, amit Lucifer nem foghat fel.
Ebben gyökerezik Madách személyiségének ún. „gondolkodó” vonása is. Mindig elvek alapján határoz, az okokat és az okozatokat egyaránt figyelembe véve. A szépség és a harmónia mellett az igazságot ismeri el mindenek fölötti értéknek. Rendkívül érzékeny minden igazságtalanságra, legyen az történelmi, társadalmi vagy magánéleti. Luciferben megnyilatkozó énje ez: szeret elemezni, az értelemre, a logikára hivatkozik. A logika azonban Madáchnál soha nem homályosítja el, soha nem korlátozza a képzelet perspektíváit – ego-jában az érzékelõ éppen úgy él, mint az ítéletalkotó. Ádám türelmetlensége ebben rejlik: Egyszerre szeretne mindent tisztán látni, megérteni és ugyanakkor átélni, átérezni. Madáchnak ez többnyire sikerül is. Ezért is mondhatjuk, hogy lírikus alkat, de nem lírai tehetség.
Mindezek a belsõ tulajdonságok már ott bontakoznak a tizenéves ifjúban, növekedésükkel sok-sok lelki fájdalmat okozva neki. De ez a transzcendentális természet rendje: növekedés nincs fájdalom nélkül.
Madách fiatalkori levelei azért érdekesek számunkra, mert tetten érhetjük e kibontakozás fázisait.
Most két levélsorozatban – a Lónyay Menyhérthez és az ugyanebben az idõszakban anyjához írt levelekben – kíséreljük meg a fentieket megközelíteni. Sajnos, pesti egyetemi évei alatt szerzett legjobb barátjához írt levelei csak töredékesen állnak az irodalomtörténet rendelkezésére, de így is sok mindenrõl árulkodnak. Az 1830-as évek végérõl van szó, pontosabban az 1837–1840 közti levelekrõl.
Barta János szerint Madáchnak életében két súlyos lelki válsága volt, az elsõ az 1840-es évek elején kb. négy-öt évig (házasságáig), a második a válása utáni idõszakra esett. Magánleveleit olvasva meg kell állapítanunk, Madách egész élete lelki válság, ami nem jelent egyebet, csak azt, hogy az átlagnál sokszorosan intenzívebb az adó-vevõ készüléke a transzcendens magasságok és mélységek felé. Ez állandó pszichés, idegi, lelki igénybevétel, ami a válság jeleivel azonos tüneteket mutat. Mivel tehát ez nála alkati vonás, elválaszthatatlan tõle, és leválaszthatatlan arról, ami õt meghatározza. Ez a „munkaeszköze”, ez teszi egyénivé látásmódját és létérzékelését. Ez õ, Madách Imre.
Hogy hogyan is néz ki ez a (zsenialitását állandóan fájdalommal szülõ) jelenség, lelki beállítottság, arra vonatkozóan tanulságos, ha párhuzamot vonunk közte és kortársa, Petõfi közt. A plebejus származású Petõfi nagy szegénysége, temérdek küzdelme ellenére is állandóan a fény felé fordult, tele volt hittel és optimizmussal, harci kedvvel és sikerorientáltsággal. (A témát kimerítõen elemzi Beiczer Éva „Azonosságok és eltérések Madách és Petõfi kézírásában és karakterében” címû tanulmányában.2)
Madách egy olyan irodalmi, mûvészeti világot talál maga körül, amilyen a lelkialkata volt: a szentimentalizmusba forduló késõromantikát (valóságos és affektált) viharzásaival, érzelmi hullámzásaival, lapályaival és légritka magaslataival. Disszonanciára, pesszimizmusra hajló egyénisége a korszellem szárnycsapásain vergõdött, de annak szélsõségeit ítéletalkotó reflexióival is mérlegelve, alkotómûvészetének csúcspontján a „bízva bízzál” megnyugvásáig jutott. Ehhez azonban évtizedek lelki válságaira volt szükség. „Legnagyobb ellenségemnek nem kívánom sorsomat” – írja Lónyay Menyhértnek 1840-ben.3 „A jövõ setétben van, gyász e setét, melynek rejtekébõl nekem nyár nem int – szép fényes álmaim mind öszve olvadtak ez egyben, és úgy állok, miként a számkivetett honja határain, ha vissza néz, könnyébe sugárzik vissza a szent haza képe.”4
Világos, hogy itt nem valamiféle honfibúról, hanem a lélek megnevezhetetlen fájdalmairól van szó, olyasmirõl, hogy a hiányérzetek és szellemi kielégületlenségek a számkivetettség bugyraiba taszítják a megálmodott világot hiába keresõ idealista ifjút. Igazi világfájdalom az, ami „könnyébe sugárzik”, s egyszerre táplálja a belsõ és külsõ diszharmónia.
„S ha egykor a fellengzõ életû költõi barátot fájdalmai súlya alatt Cartausinak látod zsugorodni – emlékezz, hogy sorsa is azéhoz hasonló s ha annyi sóhajt szentelsz nekem, mint annak, úgy könnyebb lesz a sír mélyére temetkeznem, mert a félterhet a kedves baráti szív viszi.”5
A másodlagosnak tûnõ érzelmek (utalás Eötvös Carthausijára) nála a valóban egzisztenciális mélységekig sebzett szív önpusztításra hajlamos jajkiáltásai, amelyek kiváló kereteket és formákat találnak a korszellemet meghatározó irodalmi mûvekben. (Utalhatunk még Chateaubriand Renéjére, B. Constant Adolphe-jára, Kármán Fannyjára, Wertherrõl nem is szólva.) Az Athenaeum, Madách lelki tápláléka tele van az ún. almanach líra termékeivel – ennek talaján nõnek a Lantvirágok is. De nem gyõzzük hangsúlyozni, hogy az õ esetében e líra minden rekvizituma mögött egy valóságosan vérzõ szív keres költõi kifejezõdést.
„Hattyúdalt írtam, mert vágyam elvólt a világról, el minden és a természet nem adta e eszközit kezeinkben, egy csapással mindennek véget vetni.”6
A Werther óta „illett” fiatalon, egy elegáns pózzal, egyetlen lövéssel véget vetni az életnek – mégha csak papíron is. – Mégis érdemes az öngyilkossági szándék komolyságát Madáchnál megvizsgálni! Majd minden drámahõse véget vet az életének, vagy a szakadék szélérõl rántják vissza (Heraklestõl Ádámig). A kordivat nem ad erre az évtizedeken át tartó lelki irányultságra elegendõ magyarázatot, és a társadalmi, történelmi szituációk is csak fölerõsítik a belsõ hajlamok intenzitását. Mindemellett Madách sohasem kísérelt meg öngyilkosságot (sõt bizonyos kényelmesnek tûnõ elszigeteltségbe, hedonizmusba menekült késõbbi éveiben). Petõfi ugyanakkor a legtermészetesebb módon áldozta életét eszméi oltárán. Ezek – minden minõsítést nélkülözõ – tények. Madách rejtõzködése mögött ott húzódott a szenvedõ töprengés és a tisztító, mélyre vájó érzelmek hullámverése.
A levélben említett „Hattyúdal” címû verse a Lantvirágokban jelent meg 1840-ben, tehát a harmincas évek végén íródott, a pesti egyetemi évek alatt, a Lónyay Menyhérttel kötött barátság és a Lónyay Etelka iránti epekedõ szerelem idején.
Hattyúdal
Rabláncok a földi szenvedések
Melyeket csak a halál szakaszt,
Rózsaszálak a gyönyörûségek
Melyeket egy õszi szél hervaszt.
Berzsenyi
Isten veled, te szép világ határa!
Én szebb hazába, jobba távozom,
Hol megtörik a sors nehéz dagálya,
Hol õt örök szerelmbe birhatom!
Isten veled, te nagy világ határa!
Köröd nekem egy néma puszta sír,
Hol az enyészet gyászos éjjelében
Nincs egy virág sorvadt keblének ír.
Hol elhagyatva zúg a messze légbe
Letört szívemnek gyászos éneke,
És énekemnek mindenik szavával,
El-elreped szivem egy érzete.
Hol szent reményink lámpaként ragyognak,
S a lámpa fénye csak halálra hull,
Amíg kiégve végsõ szikrajával,
Szivünk egére síri éj borúl!
Isten veled te bús világ határa,
Határodon dacol az érzelem!
Mely véghetetlen, mint az ég hatalma:
Mint az élet, túl e földteren.
Az ég szemének kék szinét sugárza,
Isten veled te bús világ határa!
Amott sugárzik a remény világa,
Ott engemet egy édesb sors talál.
Öntükrözõ verssel, kulcsverssel szembesülünk ebben a szép elégikus dalban, amely egy romantikus, idealista lélek kiábrándulásainak, „végsõ” számvetéseinek párlata. Csalódásait illetõen rá jellemzõ módon mellõzi a konkrétumokat, a világfájdalom nagy általánosításaiban nyilatkozik meg, s végsõ soron pesszimistának tûnõ alapállása is átvált reményei másvilágának hitébe, ami tulajdonképpen egybecseng a keresztény világszemlélettel, s megelõlegezi a „bízva bízzál” konklúzióját.
Szelíd elégiáról van szó, amely az önsajnálat prezentálása mellett nélkülöz minden szemrehányást. Ténymegállapításai rezignáltak, minden bosszúvágytól mentesek. Az utolsó sorok túlvilágba vetett reményének derengése rávetül az elõzményekre, és hívogatóan asszimilálja magába õket.
„Isten veled, te szép világ határa!
Isten veled, te nagy világ határa!
Isten veled, te bus világ határa”
hármas pillére ível át a halkan síró gondolatsorokon.
Metaforái, ellentétei a kiábrándító jelenvilág és a halál utáni ideák világának ígéretes tekintet-váltásai A „szép világot” majdan egy „szebb haza”, „a sors nehéz dagályát” az „örök szerelem” váltja fel.
Nem valószínû, hogy ez utóbbi óhajt kizárólag a Lónyay Etelka iránti érzelmek váltották ki. Ez a szerelem sokkal inkább ürügy arra, hogy a tizenéves költõ beborítsa vele tengernyi (névtelen és kaotikus, önmaga számára is rejtélyes) fájdalmát, hiszen az örök ideák és Etelka elérhetetlensége egy idõben látszottak leküzdhetetlen, tornyosuló akadályoknak.
A „nagy világ határa”, a „néma puszta sír” metaforájában a gyermek õszinte csalódásait zokogja bele a létbe. A meg nem értettség és az egyedülvalóság lándzsaszúrásait viszi magával a felnõtté nem korrumpálódó szív „az enyészet gyászos éjjelébe.” Itt, a jelenben „nincs egy virág sorvadt keblének ír.” A jelzõk és metaforák az almanach lírában sûrûn elõfordulnak, de Madáchnál élettel telítõdnek. Az „elhagyatva”, „a letört szív gyászos éneke”, az „el-elrepedt szív” kifejezések mind, mind az ideáit meg sem közelítõ világ ámításaiból eredõ veszteségeit siratják.
Ezek az átélések teljesen függetlenek a rájuk cáfoló realitásoktól, a jó anyagi körülményektõl, az arisztokratikus életlehetõségektõl. Okai sokkal inkább a melankolikus személyiséget meghatározó tényezõkben, valamint az anyai szeretet korlátozó zsarnokságában gyökereznek (amelyre a késõbbiekben visszatérünk).
Az evilág javait célzó remények „fénye csak halálra hull”, ha az öntörvényû kibontakozást gátolja. A nemesifjú sorsát determináló (a családi tradíciók elvárásainak megfelelõ) közéleti, jogi pályával szerencsére volt ereje és lehetõsége hamar szakítani. A vers születésekor azonban a mi elemzõ utánérzéseink még nem ölthetnek számára világos formát. Névtelen ellenség a jelen és a jövõ egyaránt. A „kiégés” elõl menekülve indokolja a földi perspektívák idegenségét, amelyek eredménye csak az lehet, hogy „szívünk egére síri éj borúl!” Milyen affektáltan tipikus biedermeier szóhasználat és metafora lehetne ez is, ha nem tudnánk, hogy mögötte egy kegyetlenül vergõdõ lélek valós szenvedései rejtõznek!
A végsõ búcsúintés mégis a „mégis” lázadása.
Isten veled te bús világ határa,
Határodon dacol az érzelem!
Észre kell vennünk, hogy Éva formálódik itt a rejtekben: „Az érzelem, mely véghetetlen, mint az ég hatalma: mint az élet túl e földteren.” Az embrióban benne van a teljes ember, ebben az elégiában már benne van Madách teljes (még kiforratlan) eszmerendszere.
„Az ég szemének kék szinét sugárza” … „a remény világa” … „az édesb sors” az Úr szavainak intésére (az égi szó Éva általi megnyilatkozására) emlékeztetnek. Ez pedig Ádámot a szakadék szélérõl hívja vissza egy új, küzdelemmel valóban elérhetõ világba: a szeretet világába. Ez lehet, hogy utópia marad, de csak az utópiákért érdemes küzdeni és élni, mert az utópiák a részletekben éppen úgy megvalósulnak, mint az ott megbúvó ördög csapdaállításai. E csapdák kikerülésének reménye végsõ soron a Hattyúdal, amely a Tragédia fogantatása is lehet… Minden esetre az elsõ (megdöbbentõ és észrevehetõ) halvány rajzolata. Rácseng erre a következõ levélrészlet is: „Mert látja az Isten, hogy eleget küszködék, nékem választani kell, és választok, választom az eget, mely annyi bájt ada eléb’ könyeb’ ennek tsapása, mint a tátongó mély, melynek szine – gyász.”7
A barátságkultusz, a rokon lélek utáni erõs vágyódás a romantikára különösen jellemzõ, s a Hattyúdal ismeretében láthatjuk, hogy Madáchra is. A csalódásokat egyedül viselni nehéz, a világfájdalom együtt jár a kitörési vággyal, a rokonlélek figyelme a börtöncella ablaka, amelyen keresztül egy részvevõ tekintet már enyhülést adhat.
A baráti megértés éltetõ erõ, a rátalálással növekvõ szeretetvágy az eddig bizonytalan önértékelést pozitív irányba tereli, tehát elõsegíti a lelki gyógyulást.
„Hogy igazán és forrón szeretlek, nem is kételkedhetsz, remélem. S éppen az teszi, hogy tõled minden inkább érdekel, mint mástól. De meg kel engedned, hogy az embert ostoba tsatsogó lúdnak titulázzák, bárkitõl kellemetlen. Nem tartom, sõt nem tarthatom magam egy különös lángésznek, de oly igen, oly lúd mégsem vagyok, én is iparkodtam magam kimûvelni.”8
Madách Imre és a majdani miniszterelnök, Lónyay Menyhért mûveltségi szintje nem különbözhetett számottevõen egymástól neveltetésük és társadalmi körülményeik okán. Vizsgaeredményeik alapján Madách jobb tanuló volt. Hogy kit választ valaki barátjának, annak fontos eleme – legalább is a XIX. században – a lelki tartalom, a mûveltség, a közös érdeklõdési kör, célok stb. A gondolkodó, ítéletalkotó alkat esetében a vonzalom irányultságának ez a vezérlõje. Ez kölcsönös lehetett a két barátnál. (Néhány évvel késõbb, a Szontagh Pállal kötött barátságot is ilyen indítékok alapozták meg.)
Hogy nap mint nap találkozhattak, mégis leveleztek, abban semmi különös nincs, ha megértjük a szeretetvágy növekvõ intenzitását, az állandó baráti eszmecsere igényét, és azt, hogy a leírt szöveg maradandóbban tisztázza, világítja meg a problémákat a feladó számára is. Tulajdonképpen itt a dolog nyitja: akárcsak a naplót, az ilyen típusú leveleket is többnyire önmagának írja bárki is. A címzett ugyan a jó barát szíve, de mire eljut hozzá, a papíron már objektívvá válik a probléma, formát öltve visszapillant, így önmagában hordozhatja a választ is.
Madách és Lónyay „mindent” megbeszéltek. (Sajnos, kevés kivétellel csak Madách levelei állnak rendelkezésünkre a Lónyay család akaratából.)
Elsõdleges téma a kettõjük baráti kapcsolata. S mint minden kapcsolatban – itt is –, az egyik jobban kötõdik, jobban szeret, ezért gyakran úgy éli meg, hogy õ jár rosszabbul, a barát, akire felnéz, akire számít, talán nem fogadja el õt egészen.
„Egy örvénybe vagyok, melyben gondolataim az oceánként zajlanak, s te ott állsz és én alámegyek – ez kegyetlen tõled.”9
A majdani közéleti nagyság valószínûleg sokkal racionálisabb lehetett, nem gyötörték õt egy mûvészlélek – számára irreálisnak tûnõ – kétségei, ezért ami személyiségétõl idegen volt, azt nyilván nem tudta felfogni, nem tudott rá az elvárásoknak megfelelõen válaszolni, amit Madách elutasításnak vehetett.
„Mondták volna, hogy gaz ember vagyok, hogy oly vétkeket követtem el, melyektõl az ég visszaborzad és elvonja felõlem kék boltját helyébe dörögve az ég sulyos fellegeit. – Én le tûrtem vólna és türelmem paizsa az öntudat megõrizne villámitól. – De épen itt, hol egy tsapásra annyi húrja reped el az érzetnek – annyi mely oly édesen hangza össze, egyszerre a legvadab’ üvöltéssé változik ’s mindennek alapja egy oly halandó mint én, ki érzetem, tán eszem romjain fogja katzagni vérviadalmait.”10
A mondatok romantikus dübörgése, metaforái az indulatok túl erõs hullámverésérõl árulkodnak, amely hullámok magát az egyént, az egyén épségét is veszélyeztetik. Az õrülés az öngyilkosság lehetõsége mellett a másik vissza-visszatérõ inspiráció a fiatal Madáchnál. (Egy õrült naplójából címmel néhány évvel késõbb versciklust is ír.) Ugyanakkor – késõbbi életét és e problémák gyakorlati megoldásait ismerve – be kell látnunk, hogy mindez fonákja az életvágynak, egy átlagosnál erõsebb élvezetvágynak, ami tizenéves korban nemritka és nem is abnormális. Betöltetlensége sok kínnal, sok veszteségélménnyel járhat, amíg nyugvópontra nem jut. (A Szontaghgal folytatott levelezésben – barátja segítségével – már eléri ezt a nyugvópontot is, meg-megújuló újrakezdésekkel).
Ennek a romantikus töltetû barátságnak az irodalom számára az a legnagyobb nyeresége, hogy bepillantást enged egy zseniális alkotómûvész tizenéveskori lelkiéletébe és formálódó mûvészi stílusába. Érdekes, hogy ebben a korai szakaszban s élethelyzetben Madáchra az érzelmek felfokozottsága jellemzõ. A túlburjánzó érzelmek – melyekkel barátját képes az Istent megilletõ helyre állítani –, túlburjánzó metaforafolyondárokban formálódnak mondatokká. Képi gazdagságukkal azt bizonyítják, hogy e költõi szakaszban a mélyrõl jövõ inspirációk megtalálják a kifejezés vizuális-metaforikus rétegét. (A késõbbiek folyamán ezek az indítások valahol a tudatos megformálás során irányt változtatnak, és képalkotás helyett absztrakciókban nyernek életet.11
„…barátomnál van a kults az elveszett érdemhez, de õ egy tûzkardos angyal, melynél elrezegnek hangjaim, õ be nem ereszt. – Ember vagyok s még magam vagyok a sivatagnak szörnyü utjain. – Most tõled függ egész életem sorsa – tõled mindenem »vagy õ vagy én« ez lesz a jelszó, közép ut nintsen a deszkánál, mely úszik a tenger tornyos habjain, és tsak egyet tart el.”12
Delacroix és Géricault nagy hatású festményei asszociálódnak e metaforáktól szétfeszülõ stílushoz még akkor is, ha e szimbólumok a maguk korában gyakoriak és hétköznapiak. A barátság szent, és minden a baráttól függ. A barátság nem kopik meg, örökéletûnek látszik.
„Harmadik éve az elég hosszú, és a jónak mégis oly rövid idõ, miolta megismerkedénk. Megismerkedénk, és az üdõvel nõlt ama érzet is szívemben, mely az életben a valódi életet élni tanít. Ki soha nem érzette azt, nem is érti, de ki érzé, annak dõre álom az égnek üdve üdvéhez képest – és veszte az mindenség veszte. – Az ég lát, mint szeretlek téged, és e barátság az esteli árnyakként nõtön nõlt, még bé takarta egész létemet.”13
A kordivat, a romantika itt is meghatározza stílusát, megnyilatkozásait: érzékletes metaforákkal, szentimentális „érzelgésekkel” törekszik az önkifejezésre, olykor magát is minõsítve és bocsánatkérõen megítélve.
„Én veled úgy valék, mint az ég és e földnek vizei, szüntelen téged tükröztelek vissza, téged, ha tiszta napod sugárzott igy ha tornyozó boru takarta búlepte arcodat.”14
Ez a tizenéves-barátság – a mélypszichológia törvényeivel megegyezõen – igen közel kerül a rajongó szerelem érzéséhez, s átvéve annak szókincstárát, a barátságot szentebbnek, magasabbrendûnek zengi.
„Mert érzetim mindig vadabbak valának, s úgy, oly gyöngén, mint akkor egyszer szerettem, már téged is szerettelek, és akkor láttam, hogy a gyermek egy tiszta barátságot szerelemnek vélt, mert a szerelem nem oly édes…”15 (Márai és Hamvas Béla is így gondolják ezt egyébként negyven évükön felül.)
Lónyay Menyhértet és tizennégy éves húgát, Etelkát közel egy idõben ismeri meg Madách. A nagy(nak vélt) barátság és a végzetes(nek hitt) szerelem érzése egyszerre rohanja meg. A kettõt (legalább is szavakkal) nehezére esik szétválasztania, megkülönböztetnie legmélyebb érzéseinek sötét labirintusában. Elõsegíti ezt a hétköznapok ténye: a két fiatalember bármikor szabadon találkozhatott, járt-kelt és kommunikált egymással, Etelkával azonban csak a szigorú arisztokratikus etikett által meghatározott módon és idõben lehetett találkozni. Az elsõ szerelemnek a nõt oltárra helyezõ XIX. századi szemlélete jó volt arra, hogy mindezt levezesse a realitások megközelítése nélkül.
„…a barátságom eránta és erántad egylépésbe nõtt”17 – írja levelében Menyhértnek. Néhány sorral lejjebb pedig Lónyay húga iránti fellobbanó szerelmérõl, az elsõ találkozásról a következõ leírást adja:
„Álmom õ volt õ volt a lélek lantjaimba, õ volt az isten, mely vezérle életutamon, és én jóknak v. rosszaknak arról számláltam a napokat, ha elõtaláltam e v. sem. És rég akarta ball’ szerencsém. S alig mult el nap, melyen nem láthatám. – Ez leg szebb üdõszakom vólt, mert ebben szerettem s ez oly dütsõ volt, minõt ez elõtt nem képzelheték – Meghívaték jóságtok által a…-i vigalomra – õt egész gráciájával láthatám a francaisebe, kõvülve általam – És vége volt az egész világnak õ volt egyedül az egész világ. Az ég tudja, az én érzetemnek mi nevet adjak – ez töb’, mint az imádat, töb’ mint minden mit bir az ember.”18
Az „imádat”, az „imádság” kifejezést egyaránt használja a barátság és a szerelem forró, minden pillanatot betöltõ, erejét fölemésztõ szenvedélyére. Mert mindkettõt szenvedélynek éli meg.
A befelé élõ intuitív alkat könnyen bentreked érzelmei gödrében. Ezért írja oly gyakran, hogy közel áll az õrüléshez: „…véghetetlen volt ez érzet, mely nem fért keblembe: ki kellett öntenem. És nem alhatom, nem tanulhatok semmit, semmit e világon, az Isten jól tudja, és jót nem állhatok, hogy elmém meg nem zavarodik.”19 A személyiségét teljesen betöltõ élmény görcsös ragaszkodást, makacs követelõzést vált ki, az átélés átlagon felüli intenzitása ezt felforrósítja: ez vezet az önemésztõ magatartáshoz, voltaképp az önsajnálathoz, az önimádathoz. Ha elfogadjuk, hogy Madách képtelen elszakadni õt zsarnokian szeretõ anyjától – amit az alábbiakban bizonyítani próbálunk – akkor érthetõ ez a lelkiállapot, amely menedék után kiált. Tulajdonképpen ugyanannak a szeretetvágynak két aspektusáról van szó.
Madách, a gondolkodó alkat, maga is felismeri jellemének ezen szokatlan és ellentmondásos vonásait: „…szerettem, mint egy gyermek szeretni képes, v. tán még jobban is – rideg volt soká e világ elõttem s meglehet hogy az határozta el Characteremet, mely a fellengzést és indulatot kedveli.”20
„Elbeszéltem neked azon gerjedelmet, melyet egykor még mint gyermek érzék és a kegyetlen sorstól arra vagyok itélve, hogy semmit sem lássak természetes szinbe, de minden érzetem: szenvedés legyen – ritkán érzek, valami iránt, de ha érzek, ugy igensoká és forrón mint Siria napja, mely alatt a kellem, a virágok mind elhullanak.”21
Ezt a csaknem stílustalanná váló, szétesõ, érzelmektõl túlcsorduló hangvételt alig lelhetjük azokban a levelekben, melyeket ugyanezekben az években édesanyjának, id. Madách Imréné Majthényi Annának írt. A barát és az anya szerepe tizenéves korban – köztudottan – merõben más. A gyermekeit özvegyen nevelõ szigorú és konzervatív anya az átlagosnál is jobban kötõdött fiához, befolyását, aggódó szeretetének hatalmát egész életében gyakorolta sorsának alakításában. A lelki köldökzsinór sohasem szakadt meg köztük, s bár Imre lázadozott ez ellen, mégis elfogadta (de nagyon megszenvedte) ezt a különös komplexust, mely lassan mindkét részrõl meghatározóvá vált.
„Sok férfi részére a nõ csupán két kategóriában jelentkezik: »a szent édesanya« és »a prostituált« kategóriájában.”22 Annak ellenére, hogy Majthényi Anna csak látszólag volt „szent”, Fráter Erzsébet pedig nem volt „prostituált” – ez a képlet nagyon is illik Madáchra, mert e téren minden csak átélés kérdése. Az anyai szeretet rövid pórázán tartott ifjú, aki átlagosnál erõsebb érzékiségérõl maga is meg van gyõzõdve, belehull „Lidércke” karjaiba, és nagyon boldog mindaddig, míg meg nem kell nyilatkozniuk mindkettõjüknek egy sajátos élethelyzetben. Olyan helyzet ez, ami szétrobbantja a konvenciókat, s mindkettõjükben a legmélyebb identitást, a legmeghatározóbb ÉN-t hozza mûködésbe. Madách börtönéveit követõ idõszak ez.
A magára hagyatottság a huszonéves, három gyermekes Erzsibõl kicsalogatja a „prostituáltat”, Imre pedig fásult, depresszív állapotában engedelmesen meghajlik a „szent anya” akarata elõtt. El sem lehet képzelni drámaibb hangvételû levelet, mint Fráter Erzsébetét Majthényi Annához, amikor tettének következményeit mérlegelve, kétségbeesetten teszi le sorsát „anyai lelke eleibe”. Teszi ezt azért, mert tudja, hogy nem férjén, hanem anyósán fog múlni a jövõ. A „szent édesanya” azonban nem ismer könyörületet. Erzsinek – mélységes bûnbánata és Imre iránti õszinte szerelme ellenére – mennie kellett. Így diktálta ezt az anyai féltés, azaz a be nem vallott féltékenység az iránt a nõ iránt, akinek sikerült (az õ jóslatai ellenére is!) boldoggá tennie fiát. Ha nem ez, akkor egy másik szituáció ugyanezt eredményezte volna. Miért? Miért hagyta Madách Imre, hogy anyja ekkora befolyással legyen rá, ilyen „kézi vezérléssel” irányítsa életét még felnõtt korában is?
A pszichológia feltárta, hogy „a gyermeknek ki kell lépnie az »õs anya–gyermek« egységbõl, amellyel élete indult, és be kell lépnie a személyi egzisztenciába. Ez az elszakadás szorongást okoz,… de a lépést meg kell tenni, mert nélküle nincs fejlõdés.”23 „Az elszakadási szorongást a gyermek megoldhatja pozitív módon, de el is hibázhatja. Ez utóbbi esetben egész életén keresztül hordozza tudatalatti dinamikájában ezt a szorongást, és viselkedése nem más, mint állandó kísérlet a válság megoldására.”24 Madách Imrében mélységes tisztelet élt anyja iránt, s ezt nemcsak a konvenciók és a neveltetés táplálták, hanem a támasz nélkül küzdõ és helytálló anya iránti õszinte hála és szeretet is. Ez utóbbi már nem ösztönös, nagyon is tudatos, mint minden hála. Nem akar fájdalmat okozni, ezért hanyatlik inkább vissza az engedelmes fiú elvárható magatartás-normáiba. Ez az õ esetében nem marasztalható el egyértelmûen, sõt még tiszteletre méltó is lehet, hiszen az öncsonkításig hajlandó – már tizenéves korában is – ezért a szeretetért kibontakozását meghatározó irányultságairól, szórakozásairól is lemondani. (Színházlátogatások, baráti séták esténként stb.) A gyermekifjúnak ez a hõsiessége fonákjára fordulván szorongásokat okoz, és egy baráti szívben keres megértést. Ez egy tudatalatti elszakadási próbálkozás. A házasság már sokkal tudatosabb döntés, nem véletlen, hogy legszebb, legidõtállóbb versei a házasságkötés utáni években születtek. (Pl. a „Dalforrás”)
A Lónyay Menyhérthez írott levelek mellett ilyen vizsgálódási okokból is érdekesek az (ugyanazon években) írottak Majthényi Annához.
A grafológus szerint Madách kézírása a Lónyay Menyhérthez írt levelekben „egy korábbi fejlõdési fázisra való visszasüllyedést mutat … mély lehangoltságról, bánatról, depresszív tünetekrõl tanúskodik.”25 Az írásszakértõ feltételezi, hogy ez ifjúkori szerelmének, Lujzának betegségével, haldoklásával lehet kapcsolatos. Ez utóbbi feltételezés bizonyíthatóan téves, hiszen az 1840-ben megjelent Lantvirágokat Lónyay Etelka ihlette, Dacsó Lujzával csak 1841-ben ismerkedett meg Madách.
A grafológiai konklúzió egybecseng fentebb kifejtett véleményünkkel, csupán e regresszió okai mások. Nem a szerelmi bánat, hanem az anyától való elszakadás visszatartása, sikertelensége váltotta ki a visszasüllyedést, a degresszív tüneteket. Madách természetesen nem élhette át ezt olyan tudatossággal, ahogyan mi e belsõ történéseket a XX. századi pszichológia fényében látni véljük. És bizonyára Majthényi Anna sem. Ezért megállapításaink semmiképpen nem értékítéletek. A beteges fiáért aggódó, önfeláldozó anya és az ezt hálával és áldozatokkal honorálni kívánó engedelmes fiú keresztény alapokon nyugvó kapcsolata a képlet.
A levelek hangvétele, ha köznapi témákat érint, szinte száraz és tényszerû. Ilyenek az anyagi ügyek, a számadások, a mindennapok eseményeinek, a kiváló vizsgaeredményeknek a tudatása. Csomagok, küldemények megköszönése, tanácskérés és fogadkozás, hogy az anyai (és arisztokratikus társadalmi) elvárásoknak igyekszik mindenben megfelelni.
Néhány példa:
„Édes jó Mamikám! Csókolom kezedet a sok ajándékokért.”26
„…nem érez, ki érez szóval kifejthetõt” – írja névnapi köszöntésében.27 „Hogy abban is megerõsítselek, mit anyai szíved tesz felõlem, t. i., hogy jól gazdálkodok, itt küldöm számadásomat”.28
Mindezek semmiben sem különböznek egy átlagdiák leveleitõl, akiért – a fõvárosba kerülvén – aggódnak otthon, s elhalmozzák „hazaival”.
Ezekbõl az évekbõl nem maradtak ránk id. Madách Imréné levelei, de néhány késõbb keletkezett levél arról tanúskodik, hogy szigorú kötelességérzettel és szigorú szeretettel nevelte gyermekeit. 1848-ban írta Imrének: „Ti kedves szeretet Fijajim életekér valo reszketés, szorongatás bár életem végezné – én eleget éltem, kötelességemnek meg feleltem, Titeket jó Polgároknak Isten segítségével fel neveltelek…”29 Ez az aggodalmaskodó anyai jóság Imrébõl az engedelmesség nem mindennapi, mondhatnánk nem is természetes reakcióit váltja ki.
„Az érzelmileg kiegyensúlyozatlan ember nem képes … elfogadni a tekintélyt, hanem valószínûleg valamelyik végletbe esik: vagy agresszióval (támadással) közeledik az autokritás felé, vagy túlzott alárendeltséggel.”30
Bizonyos érzelmi kiegyensúlyozatlanság teljesen természetes egy tizenhét éves diákban, aki vidékrõl a fõvárosba kerül, megismeri a társasági életet, megperzseli õt az elsõ nagy szerelem lángja, és rátalál egy testi, lelki barátra. Ezt a kiegyensúlyozatlanságot édesanyja bizonyára észrevette, s mivel Imre beteges és gyenge fizikumú volt, aggodalmai megsokszorozódtak, olyan elvárásokat és tilalmakat állított fia elé, amelyek már pszichés fejlõdését és a társadalomba való beilleszkedését is gátolták.
A törés az anya–fiú kapcsolatban akkor következik be, amikor Majthényi Anna – többszáz kilométer távolságból – gyanakvóvá válik, s olyasmiket feltételez fiáról, amikkel õt mélyen megbántja.
„Írtad édes Mamám, hogy estve ki ne járjak, de ezt meg nem tarthatom, mert minden nap, 6 óra után járok haza egy Professor-tól.”31
„Édes Mamám! kelemetes azon emlékezet, mely vissza visz itt mulatásodra, de zavarja azon örömet egy szomorú vissza emlékezés, mely mutatja, hogy bár hogyan iparkodom megelégedésedet ki vívni, te mégis elégedetlen vagy velem. Hogy fájt az nekem, ki mondani nem lehet, midõn reményem közepén, ily kínosan jelentéd meg nem elégedésedet, ’s azon erõsítõ reményt mint sújtá el, hogy te szereteted jutalmaz.”32
E jutalmazó anyai szeretet elvesztésének lehetõsége az átlagosnál sokkal jobban sebezte az ifjút, s ez is bizonyítja, hogy õ valóban mindent többszörös nagyításban látott, többszörös intenzitással érzett és élt át. Ez a hajlama, képessége az oka az õ örökös lelki válságának. De valószínûleg írói zsenialitásának is. Tény, hogy szinte minden anyai levélben elõfordultak olyan, bizalmatlanságra, sõt rosszhiszemûségre utaló mondatok, amelyek Imre túlérzékeny lelkét mélyen sértették. Egyik – 1838-ban írt – hosszú levelében a sebzettség méltatlankodásával bizonygatja, hogy anyja feltételezései alaptalanok.
„Ülõ életre szentelém magam, olvastam, mennyit lehetett, s erköltsöm ellen tán sehol senki ki nem állhat. – Óh mi fájdalmas ezen öntudattal a bizalmatlanság, nem mondom, mit érzek mindég ily alakalommal, mert kimondhatatlan az, nem mondom a szégyenpirulást magam és társaim elõtt, de azt, hogy egy anya õtet úgy szeretõ fiára gyanakszik, ha hat órakor otthon nintsen.”33 Ezután napjainak órarend szerinti beosztását közli (ami alapján megállapíthatjuk, hogy „túlterheltsége” nem volt kevesebb egy mai diákénál). Ennek ellenére kifejezésre juttatja, hogy anyja kedvéért még a baráti beszélgetés léleképítõ szükségletérõl is megpróbál lemondani. (Ez szerencsére nem sikerült.) A szorongásosan aggodalmaskodó anya legképtelenebb gyanúsítgatásait fia érzékeny visszautasítással és mind erõsebb visszahúzódással hárítja.
„Azon ölõ gyanús szavak »talán nem is voltál a templomba« és u. t. – mindenkor inkább egy tõr döfést éreznék mellembe.”34
S ezek után jönnek a legkeserûbb nyilatkozatok, amelyek igazolják a modern pszichológiai feltételezést, hogy: „Az egyén, akinél a felettes én uralkodik… saját belsõ lélektani felépítésében hordozza vádlóját, bíráját és kínzóját.”35 Madách mit sem tudhatott a felettes én kategóriájáról, nála ez az Isten- és az anyai szeretet önbecsüléshez szükséges valóságához társult, mely valóság megkérdõjelezõdni látszott e méltatlan gyanúsítgatásokban.
„Mikor az ilyen egyén hallja a keresztény üzenetet, amely hangsúlyozza Isten bírói mivoltát, akkor belevetíti felettes énjét az istenibe (Madách esetében az anyaiba), … és anélkül, hogy ennek tudatában lenne, növeli saját öngyûlöletét.”36 Az egyéni keresztény hit kisiklása is bekövetkezhet ennek megvalósulásakor. Az egyén kétféleképpen lázadhat: vagy Isten és képviselõi vagy saját maga ellen fordul, és akkor tényleg beléphet lelkiéletébe akár a romboló öngyûlölet is.
A tizenéves Madách inkább önmaga ellen fordul, mintsem anyját megbántsa. Önmagán ejt sebeket, mert anyja ellen nem akar lázadni. Elszakadási vágyát a szeretet áldozatkészsége nyomja el. Önmagán ejtett sebei elidegenedésbe, halálvágyba taszítják. Korai zsengéiben már tetten érhetjük ezeket a (szentimentális köntösbe bújt) fájdalmakat, önként vállalt önpusztító magatartásformákat.
„Mind meg legyen, sohasem megyek hazúlrúl ezentúl, mind hová kell, hogy essen életem mentül hamarabb áldozatúl, megmenekedve a földi szenvedésektõl. – Mutatja úgyis mellem s egészségem, hogy nem oly igen hosszú lesz a földi pálya. Ám legyen az bár mi rövid, is szentelve neked – – – téged hóltig szeretõ fiad Imre: többet nem irhatok védségemre, de evvel a végitéleten is bírám elibe állhatok, mondva: ilyen valék. Tán nevetni fogod zavarodásomat, óh, mert engemet tsak az ért, ki érzi keservemet”37
Csoda, hogy egy ilyen – ma már tudjuk, prófétai – levél után Majthényi Anna gyanúsítgatásai könyörtelenül folytatódnak. Talán fel sem fogja, hogy jóakaratú intelmei elsodorhatják fiát az ellenkezõ irányba, s bár ez nem következik be, Imre ritkábban ír, egyre szûkszavúbban és tisztelettudóbban.
„Szemre hányásokat teszel kevés írásomért”38 – írja 1838-ban, amikor nap mint nap együtt van Lónyayval, s szívének minden keservét kiönti neki. Anyjának – aki megsejthetett ebbõl valamit, s természetesen rosszra magyarázta – további kifogásai lehettek, mert Imre így reagált:
„Mivel írtad leveledbe mely oly kedves vala nékem, hogy innen oly iszonyú, borzasztó, szörnyû, félelmes, ijesztõ, mord véres, rettenetes hírek szárnyalnak, kötelességemnek tartom, gondos szeretõ szivedet megnyugtatni, mivel mind az nem igaz. De azért Lónyayval sem megyünk mink magunk az útszán, mert az ilyenkor tele van. Kérlek azért, ne agodj, hisz a leg kisseb’ veszedelmet is kerûlöm, ha értem nem is, tenném leg aláb’ érted.”39
És végezetül még egy, 1839 júliusában írt hosszabb levélrészlet:
„Ami a színházat illeti, mindég át láttam én annak nem legjob’ bényomását Károly és Pali korú elmékre, különös eset vólt az tehát, hol én ne ellenzettem vólna a menést, vagy azt éppen kértem vólna. Én ámbár érzem irói pályámra ennek jó befolyássát! (mert oly verseket irok, hogy erõvel az athéneumba ki akará tétetni Lónyay, ’s Spetykó, sõt színdarabot is, hogy Földvári bíztatott, játszassam el azt.) De oly távol légyen, hogy néked költséget szerezve mennyek, hogy, ha szenvedélyeim leg nagyob’ika vólna is, arról kedvedért le mondanék. Le tudok én mondani mindenrõl. – Különben is még elég üdõ. – ’S tudod ha látom testvéreimnek valamibe nem jó részesülni, magam sem részesülök szívessen. Egy tzélom csak nekem szeretetedet megtartanom, ’s meg elégedésedet meg szereznem. –”40
Véleményünk szerint már nem is tipizálható ez a végletekig menõ áldozatkészség és nemeslelkûség, amely elszántan képes eltemetni minden ambíciót, elviselni a mûvészi hajlamai megtorpanását elõidézõ körülményeket. Csak a diktatúrák kényszerû cenzúrarendszerében találunk erre lázadást kiváltó és kibúvókat keresõ példákat. Madách azonban anyjával szemben nem lázad, s bár szíve mélyéig megkeseredik, hálája és ragaszkodása az elszakadást nem viselné el. Ezentúl is minden levelének búcsúszava a „háladatos fiad” marad. Majthényi Anna pedig – aki Madách végsõ betegségében el nem mozdul mellõle, és mint a Golgotát szenvedi át fia haldoklását jó két évtizeddel késõbb – az irodalomtörténet számára megmarad annak a „szent édesanyának”, akire a nagy költõ elsõsorban gondol, amikor a „gyenge nõ tisztább lelkületérõl” írja le klasszikussá vált gondolatait. Az „égi szó” meghallása és követése minden bizonnyal ilyen kemény áldozatokkal jár. A pszichológia szerint szükséges elszakadás elmaradása pedig – így mérlegelve – nem más, mint küzdelem és bizalom!
Jegyzetek
1. Halász Gábor (szerk.): Madách Imre Összes Mûvei II. Révai, Budapest, 1942. 899. [A továbbiakban: MÖM II.] Vissza a szöveghez
2. IX. Madách Szimpózium. Madách Könyvtár – Új folyam 27. 177–189.
5. I. m. 890. Vissza a szöveghez
10. I. m. 886. Vissza a szöveghez
11. Varga Emõke: „A csillagok megettünk elmaradnak”. Liget 2002. 12. sz.
15. I. m. 888. Vissza a szöveghez
20. I. m. 889. Vissza a szöveghez
22. Szentmártoni Mihály: A személyi érettség felé. Róma, 1978. 19.
25. IX. Madách Szimpózium. Madách Könyvtár – Új folyam 27. 181. Vissza a szöveghez
30. Szentmártoni Mihály: i. m. 21–22. Vissza a szöveghez
35. Szentmártoni Mihály: i. m. 45. Vissza a szöveghez
40. I. m. 912. Vissza a szöveghez