Schéda Mária
A barát és az anya szerepe a tizenéves
Madách pszichés fejlődésében
A legmélyebb, legmeghatározóbb, egy életen át legjellemzőbb élménytípusainkat (vagy azok csíráit) – immár tudatosan – tizenévesen kell átélnünk. (Ilyenek pl. a barátság, a szerelem, egy bizonyos szellemi irányultság körvonalazódása, a halál tényének tudomásul vétele, szükségszerű elszakadás a szülőktől, az előző nemzedéktől, beilleszkedési próbálkozások stb.) A mély átélések a „szívben”, a tudattalanban kezdődnek, de immár a tudatos regisztrációjával. A tudatos én később túlléphet rajtuk, elfelejtheti őket, mégsem tűnnek el egészen, a személyiség titokzatos szűrőin keresztül befolyásoló tényezők maradnak. Valamely emberformáló élménytípus feldolgozatlansága, netán hiánya, végletes elmaradása ugyanígy meghatározó tényező.
Döntenünk kell e kérdésekben, s döntéseink egy életre meghatározóak lesznek. Egyéniségünk eszerint fejlődik, indul útjára, bontakozik ki.
Kérdés, hogy alakul tizenéves korban (egyáltalán kialakul-e) egy kompromisszum-készség az alapkérdésekkel kapcsolatban. Az alkotáslélektanban ismeretes, hogy a gyermeki én megőrzésének vágya – esetleg a hozzá való tudatos ragaszkodás – sok nagy művészre jellemző. Kosztolányi például egész életművének művészi hitelességét azon méri le, mennyire hatják át műveit a gyermekkorból „átmentett” értékek. Ez az alkotói magatartás többé, kevésbé minden művészre ráillik, Madáchra fokozott mértékben is. A tudatos felnőtté válás nála nagyon is valós dilemma, a gyermeki tisztaság evidenciaélményeit szinte görcsösen megőrizné (ld. „Ifjan haljak meg" című verse).
Mindemellett Madáchra már gyermekkorában jellemző volt valami, amire felületesen azt lehet mondani, hogy „koravénség”. Pedig nemcsak a pedagógusra, hanem a művészre, filozófusra is áll az a latin mondás, hogy „nem lesz, hanem születik”. Nem a kategóriákkal és fogalmakkal a fejében, hanem a rájuk irányított készségekkel. Tény, hogy az arisztokratikus neveléshez hozzátartozott, hogy már óvodás kortól kemény tanulásra fogták a gyermekeket. Madách Imrét is, testvéreivel együtt. Öt évesen beszél franciául, majd nemsokára németül is. Bizonyítja ezt egy édesapjának írt köszöntőlevele 1828-ból. Francia nevelőnő, tánctanár állandóan volt mellettük. A sokoldalú képzés főúri családokra jellemző igényéhez hozzátartozott valamilyen mesterség tanulása, és természetesen a sport is. Madách Imre esztergálni tanult engedelmesen, de nem tudunk arról, hogy valaha is „hobbyjává” vált volna ez a foglalatosság. Sportnak a céllövészetet választotta, s kedvvel művelte. (Elgondolkodtató, hogy egy filozófus-költőpalántát mennyire jellemezheti ez a választás.) Gazdag családi könyvtáruk inspirációkat adott a sokirányú érdeklődésre, a kutatgatásra, minden újszerű megismerésére. A természettudományok és a történettudomány szeretete mellett hamar felfedezte, hogy igazán az irodalomban érzi otthon magát. Egy 1838-ban édesanyjához írt levelében olvashatjuk: „Mivel te oly jó vóltál, édes Mamám ’s valami tudományos könyvre pénzt adtál, leg job’nak véltem az Athenaeumra prenumeralni, mely ből a magyar literatúrát megtanúlhatom…”1
Madách élményanyagát is olvasmányélményei határozták meg. Mégse amolyan szimpla, „könyvszagú élet” származott ebből már a gyermek- és ifjúkorban sem, hiszen az élmények mélysége és hitelessége, maga az átélés: a képzelet függvénye. A kor stílusirányzata, a romantika a fantáziára alapoz. A belső képi és érzelmi átélések az ifjú Madáchot jobban igénybe vették és betöltötték, mint az őt körülvevő – kisszerű – valóság. Már tizennégy évesen lapot szerkeszt öccsével Literatúrai kevercs címmel, saját szórakoztatásukra. Ezek az első szárnypróbálgatások.
Az életanyag tehát a könyvekből jött, s a kordivatnak megfelelően hat vissza a ténylegesen megélt valóságra. Biedermeieresen romantikus érzések, ihletések érintik meg és kísérik a tizen-huszonéves ifjút. Melankolikus, pesszimizmusra, félrehúzódásra hajlamos egyénisége nagyon is egy húron pendült az almanach lírával, aminek sekélyességét később természetesen kinőtte, de élménytípusainak kialakulásába és stílusába ez maradandóan beleszólt.
A gyakori pesti
színházlátogatások élményei ösztönözhették korai drámáinak
megírására,
s
e
drámákban
is
megtalálhatjuk
formálódó
egyénisége
körvonalait.
Egy jungi tipizálást alapul véve Madách gondolkodó, introvertált, intuitív és ítéletalkotó személyiség.
Befelé forduló alkat, aki energiáit belső világából kapja, a külső történéseket, impulzusokat a mélyben átalakítja, és az újjáteremtő felejtés szűrőin átszivárogtatva alkotássá érleli. Tevékenysége belső munka, ott fedezi fel, ítéli meg és éli az életet. Ehhez helyre és időre van szükség, azaz nyugalomra és csendre. Madáchnak – rövid közéleti próbálkozások utáni – majd két évtizedes visszavonultsága „oroszlánbarlangjába” e belső iránytű követése volt. Ez a vidéki magány védőbástya számára, a csöndben, a meghittségben társalog géniuszával. Mindez egyáltalán nem jelenti az élet megvetését, mégcsak az aszkézis fegyelmét sem okvetlenül, csupán annyit jelent, hogy hétköznapjait egy belső nyelvre lefordítva értelmezi, és ez az értelmezés lendíti tovább az úton. Nem emberidegenség ez, mert tele van a megértés intenzív igényével, de idegenkedik az arctalan tömegléttől, irtózik sekélyességétől. Belső világának párlataiból szőtte öntükröző hőseit Heraklestől a Csak tréfa Loránján keresztül Ádámig.
Intenzív rendszer- és kapcsolatfelismerő képessége nincs ellentétben a kor tudományos eredményeinek befogadásával, megismerésük igényével, hiszen épp ez az adottsága hajlamosítja arra, hogy megközelítse és mérlegelje a tárgyi részleteket. Ez a tudatalattiból fakadó felismerés és absztrahálás az útitársa, egyben ösztönzője is arra, hogy egy eszme iránti lelkesedéssel kezdjen el bármit, s amíg azzal foglalkozik, kirobbanó energiával tegye, amit tesz. Szívesen kutatja és tanulja az újat, szívesen hinne a fejlődésben is, de úgy tapasztalja, hogy Ádám a történelemben végig ugyanaz a gyarló ember marad „a még gyarlóbb Évával az oldalán” – ezért választja inkább a romantikus fejlődéselméletet, ami nem más, mint körforgás.
Intuíciókkal közelíti meg a jövőt, tulajdonképpen ez érdekli igazán; ehhez a jelen csak egy kis kitekintőablak. Madách igazi vátesz. Hatodik érzéke új meglátásokkal, kombinációkkal ajándékozza meg, s ezért türelmetlen oly sokszor a jelennel szemben, bár a „perc költészetét” szeretné megragadni. Pesszimizmusa azért válthat át a remény transzcendenciájába, mert feltétlenül hisz a szép és a harmonikus magasabbrendűségében. Hiszi, hogy ez a világrendező elv az egyes emberben és az emberiség életében, a történelemben is diadalmaskodhat, ha összekapcsolódik a küzdelemmel, az erőfeszítéssel. Ez Ádám és az Úr titka, amit Lucifer nem foghat fel.
Ebben gyökerezik Madách személyiségének ún. „gondolkodó” vonása is. Mindig elvek alapján határoz, az okokat és az okozatokat egyaránt figyelembe véve. A szépség és a harmónia mellett az igazságot ismeri el mindenek fölötti értéknek. Rendkívül érzékeny minden igazságtalanságra, legyen az történelmi, társadalmi vagy magánéleti. Luciferben megnyilatkozó énje ez: szeret elemezni, az értelemre, a logikára hivatkozik. A logika azonban Madáchnál soha nem homályosítja el, soha nem korlátozza a képzelet perspektíváit – ego-jában az érzékelő éppen úgy él, mint az ítéletalkotó. Ádám türelmetlensége ebben rejlik: Egyszerre szeretne mindent tisztán látni, megérteni és ugyanakkor átélni, átérezni. Madáchnak ez többnyire sikerül is. Ezért is mondhatjuk, hogy lírikus alkat, de nem lírai tehetség.
Mindezek a belső tulajdonságok már ott bontakoznak a tizenéves ifjúban, növekedésükkel sok-sok lelki fájdalmat okozva neki. De ez a transzcendentális természet rendje: növekedés nincs fájdalom nélkül.
Madách fiatalkori levelei azért érdekesek számunkra, mert tetten érhetjük e kibontakozás fázisait.
Most két levélsorozatban – a Lónyay Menyhérthez és az ugyanebben az időszakban anyjához írt levelekben – kíséreljük meg a fentieket megközelíteni. Sajnos, pesti egyetemi évei alatt szerzett legjobb barátjához írt levelei csak töredékesen állnak az irodalomtörténet rendelkezésére, de így is sok mindenről árulkodnak. Az 1830-as évek végéről van szó, pontosabban az 1837–1840 közti levelekről.
Barta János szerint Madáchnak életében két súlyos lelki válsága volt, az első az 1840-es évek elején kb. négy-öt évig (házasságáig), a második a válása utáni időszakra esett. Magánleveleit olvasva meg kell állapítanunk, Madách egész élete lelki válság, ami nem jelent egyebet, csak azt, hogy az átlagnál sokszorosan intenzívebb az adó-vevő készüléke a transzcendens magasságok és mélységek felé. Ez állandó pszichés, idegi, lelki igénybevétel, ami a válság jeleivel azonos tüneteket mutat. Mivel tehát ez nála alkati vonás, elválaszthatatlan tőle, és leválaszthatatlan arról, ami őt meghatározza. Ez a „munkaeszköze”, ez teszi egyénivé látásmódját és létérzékelését. Ez ő, Madách Imre.
Hogy hogyan is néz ki ez a (zsenialitását állandóan fájdalommal szülő) jelenség, lelki beállítottság, arra vonatkozóan tanulságos, ha párhuzamot vonunk közte és kortársa, Petőfi közt. A plebejus származású Petőfi nagy szegénysége, temérdek küzdelme ellenére is állandóan a fény felé fordult, tele volt hittel és optimizmussal, harci kedvvel és sikerorientáltsággal. (A témát kimerítően elemzi Beiczer Éva „Azonosságok és eltérések Madách és Petőfi kézírásában és karakterében” című tanulmányában.2)
Madách egy olyan irodalmi, művészeti világot talál maga körül, amilyen a lelkialkata volt: a szentimentalizmusba forduló későromantikát (valóságos és affektált) viharzásaival, érzelmi hullámzásaival, lapályaival és légritka magaslataival. Disszonanciára, pesszimizmusra hajló egyénisége a korszellem szárnycsapásain vergődött, de annak szélsőségeit ítéletalkotó reflexióival is mérlegelve, alkotóművészetének csúcspontján a „bízva bízzál” megnyugvásáig jutott. Ehhez azonban évtizedek lelki válságaira volt szükség. „Legnagyobb ellenségemnek nem kívánom sorsomat” – írja Lónyay Menyhértnek 1840-ben.3 „A jövő setétben van, gyász e setét, melynek rejtekéből nekem nyár nem int – szép fényes álmaim mind öszve olvadtak ez egyben, és úgy állok, miként a számkivetett honja határain, ha vissza néz, könnyébe sugárzik vissza a szent haza képe.”4
Világos, hogy itt nem valamiféle honfibúról, hanem a lélek megnevezhetetlen fájdalmairól van szó, olyasmiről, hogy a hiányérzetek és szellemi kielégületlenségek a számkivetettség bugyraiba taszítják a megálmodott világot hiába kereső idealista ifjút. Igazi világfájdalom az, ami „könnyébe sugárzik”, s egyszerre táplálja a belső és külső diszharmónia.
„S ha egykor a fellengző életű költői barátot fájdalmai súlya alatt Cartausinak látod zsugorodni – emlékezz, hogy sorsa is azéhoz hasonló s ha annyi sóhajt szentelsz nekem, mint annak, úgy könnyebb lesz a sír mélyére temetkeznem, mert a félterhet a kedves baráti szív viszi.”5
A másodlagosnak tűnő érzelmek (utalás Eötvös Carthausijára) nála a valóban egzisztenciális mélységekig sebzett szív önpusztításra hajlamos jajkiáltásai, amelyek kiváló kereteket és formákat találnak a korszellemet meghatározó irodalmi művekben. (Utalhatunk még Chateaubriand Renéjére, B. Constant Adolphe-jára, Kármán Fannyjára, Wertherről nem is szólva.) Az Athenaeum, Madách lelki tápláléka tele van az ún. almanach líra termékeivel – ennek talaján nőnek a Lantvirágok is. De nem győzzük hangsúlyozni, hogy az ő esetében e líra minden rekvizituma mögött egy valóságosan vérző szív keres költői kifejeződést.
„Hattyúdalt írtam, mert vágyam elvólt a világról, el minden és a természet nem adta e eszközit kezeinkben, egy csapással mindennek véget vetni.”6
A Werther óta „illett” fiatalon, egy elegáns pózzal, egyetlen lövéssel véget vetni az életnek – mégha csak papíron is. – Mégis érdemes az öngyilkossági szándék komolyságát Madáchnál megvizsgálni! Majd minden drámahőse véget vet az életének, vagy a szakadék széléről rántják vissza (Heraklestől Ádámig). A kordivat nem ad erre az évtizedeken át tartó lelki irányultságra elegendő magyarázatot, és a társadalmi, történelmi szituációk is csak fölerősítik a belső hajlamok intenzitását. Mindemellett Madách sohasem kísérelt meg öngyilkosságot (sőt bizonyos kényelmesnek tűnő elszigeteltségbe, hedonizmusba menekült későbbi éveiben). Petőfi ugyanakkor a legtermészetesebb módon áldozta életét eszméi oltárán. Ezek – minden minősítést nélkülöző – tények. Madách rejtőzködése mögött ott húzódott a szenvedő töprengés és a tisztító, mélyre vájó érzelmek hullámverése.
A levélben említett „Hattyúdal” című verse a Lantvirágokban jelent meg 1840-ben, tehát a harmincas évek végén íródott, a pesti egyetemi évek alatt, a Lónyay Menyhérttel kötött barátság és a Lónyay Etelka iránti epekedő szerelem idején.
Hattyúdal
Rabláncok a földi szenvedések
Melyeket csak a halál szakaszt,
Rózsaszálak a gyönyörűségek
Melyeket egy őszi szél hervaszt.
Berzsenyi
Isten veled, te szép világ határa!
Én szebb hazába, jobba távozom,
Hol megtörik a sors nehéz dagálya,
Hol őt örök szerelmbe birhatom!
Isten veled, te nagy világ határa!
Köröd nekem egy néma puszta sír,
Hol az enyészet gyászos éjjelében
Nincs egy virág sorvadt keblének ír.
Hol elhagyatva zúg a messze légbe
Letört szívemnek gyászos éneke,
És énekemnek mindenik szavával,
El-elreped szivem egy érzete.
Hol szent reményink lámpaként ragyognak,
S a lámpa fénye csak halálra hull,
Amíg kiégve végső szikrajával,
Szivünk egére síri éj borúl!
Isten veled te bús világ határa,
Határodon dacol az érzelem!
Mely véghetetlen, mint az ég hatalma:
Mint az élet, túl e földteren.
Az ég szemének kék szinét sugárza,
Isten veled te bús világ határa!
Amott sugárzik a remény világa,
Ott engemet egy édesb sors talál.
Öntükröző verssel, kulcsverssel szembesülünk ebben a szép elégikus dalban, amely egy romantikus, idealista lélek kiábrándulásainak, „végső” számvetéseinek párlata. Csalódásait illetően rá jellemző módon mellőzi a konkrétumokat, a világfájdalom nagy általánosításaiban nyilatkozik meg, s végső soron pesszimistának tűnő alapállása is átvált reményei másvilágának hitébe, ami tulajdonképpen egybecseng a keresztény világszemlélettel, s megelőlegezi a „bízva bízzál” konklúzióját.
Szelíd elégiáról van szó, amely az önsajnálat prezentálása mellett nélkülöz minden szemrehányást. Ténymegállapításai rezignáltak, minden bosszúvágytól mentesek. Az utolsó sorok túlvilágba vetett reményének derengése rávetül az előzményekre, és hívogatóan asszimilálja magába őket.
„Isten veled, te szép világ határa!
Isten veled, te nagy világ határa!
Isten veled, te bus világ határa”
hármas pillére ível át a halkan síró gondolatsorokon.
Metaforái, ellentétei a kiábrándító jelenvilág és a halál utáni ideák világának ígéretes tekintet-váltásai A „szép világot” majdan egy „szebb haza”, „a sors nehéz dagályát” az „örök szerelem” váltja fel.
Nem valószínű, hogy ez utóbbi óhajt kizárólag a Lónyay Etelka iránti érzelmek váltották ki. Ez a szerelem sokkal inkább ürügy arra, hogy a tizenéves költő beborítsa vele tengernyi (névtelen és kaotikus, önmaga számára is rejtélyes) fájdalmát, hiszen az örök ideák és Etelka elérhetetlensége egy időben látszottak leküzdhetetlen, tornyosuló akadályoknak.
A „nagy világ határa”, a „néma puszta sír” metaforájában a gyermek őszinte csalódásait zokogja bele a létbe. A meg nem értettség és az egyedülvalóság lándzsaszúrásait viszi magával a felnőtté nem korrumpálódó szív „az enyészet gyászos éjjelébe.” Itt, a jelenben „nincs egy virág sorvadt keblének ír.” A jelzők és metaforák az almanach lírában sűrűn előfordulnak, de Madáchnál élettel telítődnek. Az „elhagyatva”, „a letört szív gyászos éneke”, az „el-elrepedt szív” kifejezések mind, mind az ideáit meg sem közelítő világ ámításaiból eredő veszteségeit siratják.
Ezek az átélések teljesen függetlenek a rájuk cáfoló realitásoktól, a jó anyagi körülményektől, az arisztokratikus életlehetőségektől. Okai sokkal inkább a melankolikus személyiséget meghatározó tényezőkben, valamint az anyai szeretet korlátozó zsarnokságában gyökereznek (amelyre a későbbiekben visszatérünk).
Az evilág javait célzó remények „fénye csak halálra hull”, ha az öntörvényű kibontakozást gátolja. A nemesifjú sorsát determináló (a családi tradíciók elvárásainak megfelelő) közéleti, jogi pályával szerencsére volt ereje és lehetősége hamar szakítani. A vers születésekor azonban a mi elemző utánérzéseink még nem ölthetnek számára világos formát. Névtelen ellenség a jelen és a jövő egyaránt. A „kiégés” elől menekülve indokolja a földi perspektívák idegenségét, amelyek eredménye csak az lehet, hogy „szívünk egére síri éj borúl!” Milyen affektáltan tipikus biedermeier szóhasználat és metafora lehetne ez is, ha nem tudnánk, hogy mögötte egy kegyetlenül vergődő lélek valós szenvedései rejtőznek!
A végső búcsúintés mégis a „mégis” lázadása.
Isten veled te bús világ határa,
Határodon dacol az érzelem!
Észre kell vennünk, hogy Éva formálódik itt a rejtekben: „Az érzelem, mely véghetetlen, mint az ég hatalma: mint az élet túl e földteren.” Az embrióban benne van a teljes ember, ebben az elégiában már benne van Madách teljes (még kiforratlan) eszmerendszere.
„Az ég szemének kék szinét sugárza” … „a remény világa” … „az édesb sors” az Úr szavainak intésére (az égi szó Éva általi megnyilatkozására) emlékeztetnek. Ez pedig Ádámot a szakadék széléről hívja vissza egy új, küzdelemmel valóban elérhető világba: a szeretet világába. Ez lehet, hogy utópia marad, de csak az utópiákért érdemes küzdeni és élni, mert az utópiák a részletekben éppen úgy megvalósulnak, mint az ott megbúvó ördög csapdaállításai. E csapdák kikerülésének reménye végső soron a Hattyúdal, amely a Tragédia fogantatása is lehet… Minden esetre az első (megdöbbentő és észrevehető) halvány rajzolata. Rácseng erre a következő levélrészlet is: „Mert látja az Isten, hogy eleget küszködék, nékem választani kell, és választok, választom az eget, mely annyi bájt ada eléb’ könyeb’ ennek tsapása, mint a tátongó mély, melynek szine – gyász.”7
A barátságkultusz, a rokon lélek utáni erős vágyódás a romantikára különösen jellemző, s a Hattyúdal ismeretében láthatjuk, hogy Madáchra is. A csalódásokat egyedül viselni nehéz, a világfájdalom együtt jár a kitörési vággyal, a rokonlélek figyelme a börtöncella ablaka, amelyen keresztül egy részvevő tekintet már enyhülést adhat.
A baráti megértés éltető erő, a rátalálással növekvő szeretetvágy az eddig bizonytalan önértékelést pozitív irányba tereli, tehát elősegíti a lelki gyógyulást.
„Hogy igazán és forrón szeretlek, nem is kételkedhetsz, remélem. S éppen az teszi, hogy tőled minden inkább érdekel, mint mástól. De meg kel engedned, hogy az embert ostoba tsatsogó lúdnak titulázzák, bárkitől kellemetlen. Nem tartom, sőt nem tarthatom magam egy különös lángésznek, de oly igen, oly lúd mégsem vagyok, én is iparkodtam magam kiművelni.”8
Madách Imre és a majdani miniszterelnök, Lónyay Menyhért műveltségi szintje nem különbözhetett számottevően egymástól neveltetésük és társadalmi körülményeik okán. Vizsgaeredményeik alapján Madách jobb tanuló volt. Hogy kit választ valaki barátjának, annak fontos eleme – legalább is a XIX. században – a lelki tartalom, a műveltség, a közös érdeklődési kör, célok stb. A gondolkodó, ítéletalkotó alkat esetében a vonzalom irányultságának ez a vezérlője. Ez kölcsönös lehetett a két barátnál. (Néhány évvel később, a Szontagh Pállal kötött barátságot is ilyen indítékok alapozták meg.)
Hogy nap mint nap találkozhattak, mégis leveleztek, abban semmi különös nincs, ha megértjük a szeretetvágy növekvő intenzitását, az állandó baráti eszmecsere igényét, és azt, hogy a leírt szöveg maradandóbban tisztázza, világítja meg a problémákat a feladó számára is. Tulajdonképpen itt a dolog nyitja: akárcsak a naplót, az ilyen típusú leveleket is többnyire önmagának írja bárki is. A címzett ugyan a jó barát szíve, de mire eljut hozzá, a papíron már objektívvá válik a probléma, formát öltve visszapillant, így önmagában hordozhatja a választ is.
Madách és Lónyay „mindent” megbeszéltek. (Sajnos, kevés kivétellel csak Madách levelei állnak rendelkezésünkre a Lónyay család akaratából.)
Elsődleges téma a kettőjük baráti kapcsolata. S mint minden kapcsolatban – itt is –, az egyik jobban kötődik, jobban szeret, ezért gyakran úgy éli meg, hogy ő jár rosszabbul, a barát, akire felnéz, akire számít, talán nem fogadja el őt egészen.
„Egy örvénybe vagyok, melyben gondolataim az oceánként zajlanak, s te ott állsz és én alámegyek – ez kegyetlen tőled.”9
A majdani közéleti nagyság valószínűleg sokkal racionálisabb lehetett, nem gyötörték őt egy művészlélek – számára irreálisnak tűnő – kétségei, ezért ami személyiségétől idegen volt, azt nyilván nem tudta felfogni, nem tudott rá az elvárásoknak megfelelően válaszolni, amit Madách elutasításnak vehetett.
„Mondták volna, hogy gaz ember vagyok, hogy oly vétkeket követtem el, melyektől az ég visszaborzad és elvonja felőlem kék boltját helyébe dörögve az ég sulyos fellegeit. – Én le tűrtem vólna és türelmem paizsa az öntudat megőrizne villámitól. – De épen itt, hol egy tsapásra annyi húrja reped el az érzetnek – annyi mely oly édesen hangza össze, egyszerre a legvadab’ üvöltéssé változik ’s mindennek alapja egy oly halandó mint én, ki érzetem, tán eszem romjain fogja katzagni vérviadalmait.”10
A mondatok romantikus dübörgése, metaforái az indulatok túl erős hullámveréséről árulkodnak, amely hullámok magát az egyént, az egyén épségét is veszélyeztetik. Az őrülés az öngyilkosság lehetősége mellett a másik vissza-visszatérő inspiráció a fiatal Madáchnál. (Egy őrült naplójából címmel néhány évvel később versciklust is ír.) Ugyanakkor – későbbi életét és e problémák gyakorlati megoldásait ismerve – be kell látnunk, hogy mindez fonákja az életvágynak, egy átlagosnál erősebb élvezetvágynak, ami tizenéves korban nemritka és nem is abnormális. Betöltetlensége sok kínnal, sok veszteségélménnyel járhat, amíg nyugvópontra nem jut. (A Szontaghgal folytatott levelezésben – barátja segítségével – már eléri ezt a nyugvópontot is, meg-megújuló újrakezdésekkel).
Ennek a romantikus töltetű barátságnak az irodalom számára az a legnagyobb nyeresége, hogy bepillantást enged egy zseniális alkotóművész tizenéveskori lelkiéletébe és formálódó művészi stílusába. Érdekes, hogy ebben a korai szakaszban s élethelyzetben Madáchra az érzelmek felfokozottsága jellemző. A túlburjánzó érzelmek – melyekkel barátját képes az Istent megillető helyre állítani –, túlburjánzó metaforafolyondárokban formálódnak mondatokká. Képi gazdagságukkal azt bizonyítják, hogy e költői szakaszban a mélyről jövő inspirációk megtalálják a kifejezés vizuális-metaforikus rétegét. (A későbbiek folyamán ezek az indítások valahol a tudatos megformálás során irányt változtatnak, és képalkotás helyett absztrakciókban nyernek életet.11
„…barátomnál van a kults az elveszett érdemhez, de ő egy tűzkardos angyal, melynél elrezegnek hangjaim, ő be nem ereszt. – Ember vagyok s még magam vagyok a sivatagnak szörnyü utjain. – Most tőled függ egész életem sorsa – tőled mindenem »vagy ő vagy én« ez lesz a jelszó, közép ut nintsen a deszkánál, mely úszik a tenger tornyos habjain, és tsak egyet tart el.”12
Delacroix és Géricault nagy hatású festményei asszociálódnak e metaforáktól szétfeszülő stílushoz még akkor is, ha e szimbólumok a maguk korában gyakoriak és hétköznapiak. A barátság szent, és minden a baráttól függ. A barátság nem kopik meg, örökéletűnek látszik.
„Harmadik éve az elég hosszú, és a jónak mégis oly rövid idő, miolta megismerkedénk. Megismerkedénk, és az üdővel nőlt ama érzet is szívemben, mely az életben a valódi életet élni tanít. Ki soha nem érzette azt, nem is érti, de ki érzé, annak dőre álom az égnek üdve üdvéhez képest – és veszte az mindenség veszte. – Az ég lát, mint szeretlek téged, és e barátság az esteli árnyakként nőtön nőlt, még bé takarta egész létemet.”13
A kordivat, a romantika itt is meghatározza stílusát, megnyilatkozásait: érzékletes metaforákkal, szentimentális „érzelgésekkel” törekszik az önkifejezésre, olykor magát is minősítve és bocsánatkérően megítélve.
„Én veled úgy valék, mint az ég és e földnek vizei, szüntelen téged tükröztelek vissza, téged, ha tiszta napod sugárzott igy ha tornyozó boru takarta búlepte arcodat.”14
Ez a tizenéves-barátság – a mélypszichológia törvényeivel megegyezően – igen közel kerül a rajongó szerelem érzéséhez, s átvéve annak szókincstárát, a barátságot szentebbnek, magasabbrendűnek zengi.
„Mert érzetim mindig vadabbak valának, s úgy, oly gyöngén, mint akkor egyszer szerettem, már téged is szerettelek, és akkor láttam, hogy a gyermek egy tiszta barátságot szerelemnek vélt, mert a szerelem nem oly édes…”15 (Márai és Hamvas Béla is így gondolják ezt egyébként negyven évükön felül.)
Lónyay Menyhértet és tizennégy éves húgát, Etelkát közel egy időben ismeri meg Madách. A nagy(nak vélt) barátság és a végzetes(nek hitt) szerelem érzése egyszerre rohanja meg. A kettőt (legalább is szavakkal) nehezére esik szétválasztania, megkülönböztetnie legmélyebb érzéseinek sötét labirintusában. Elősegíti ezt a hétköznapok ténye: a két fiatalember bármikor szabadon találkozhatott, járt-kelt és kommunikált egymással, Etelkával azonban csak a szigorú arisztokratikus etikett által meghatározott módon és időben lehetett találkozni. Az első szerelemnek a nőt oltárra helyező XIX. századi szemlélete jó volt arra, hogy mindezt levezesse a realitások megközelítése nélkül.
„…a barátságom eránta és erántad egylépésbe nőtt”17 – írja levelében Menyhértnek. Néhány sorral lejjebb pedig Lónyay húga iránti fellobbanó szerelméről, az első találkozásról a következő leírást adja:
„Álmom ő volt ő volt a lélek lantjaimba, ő volt az isten, mely vezérle életutamon, és én jóknak v. rosszaknak arról számláltam a napokat, ha előtaláltam e v. sem. És rég akarta ball’ szerencsém. S alig mult el nap, melyen nem láthatám. – Ez leg szebb üdőszakom vólt, mert ebben szerettem s ez oly dütső volt, minőt ez előtt nem képzelheték – Meghívaték jóságtok által a…-i vigalomra – őt egész gráciájával láthatám a francaisebe, kővülve általam – És vége volt az egész világnak ő volt egyedül az egész világ. Az ég tudja, az én érzetemnek mi nevet adjak – ez töb’, mint az imádat, töb’ mint minden mit bir az ember.”18
Az „imádat”, az „imádság” kifejezést egyaránt használja a barátság és a szerelem forró, minden pillanatot betöltő, erejét fölemésztő szenvedélyére. Mert mindkettőt szenvedélynek éli meg.
A befelé élő intuitív alkat könnyen bentreked érzelmei gödrében. Ezért írja oly gyakran, hogy közel áll az őrüléshez: „…véghetetlen volt ez érzet, mely nem fért keblembe: ki kellett öntenem. És nem alhatom, nem tanulhatok semmit, semmit e világon, az Isten jól tudja, és jót nem állhatok, hogy elmém meg nem zavarodik.”19 A személyiségét teljesen betöltő élmény görcsös ragaszkodást, makacs követelőzést vált ki, az átélés átlagon felüli intenzitása ezt felforrósítja: ez vezet az önemésztő magatartáshoz, voltaképp az önsajnálathoz, az önimádathoz. Ha elfogadjuk, hogy Madách képtelen elszakadni őt zsarnokian szerető anyjától – amit az alábbiakban bizonyítani próbálunk – akkor érthető ez a lelkiállapot, amely menedék után kiált. Tulajdonképpen ugyanannak a szeretetvágynak két aspektusáról van szó.
Madách, a gondolkodó alkat, maga is felismeri jellemének ezen szokatlan és ellentmondásos vonásait: „…szerettem, mint egy gyermek szeretni képes, v. tán még jobban is – rideg volt soká e világ előttem s meglehet hogy az határozta el Characteremet, mely a fellengzést és indulatot kedveli.”20
„Elbeszéltem neked azon gerjedelmet, melyet egykor még mint gyermek érzék és a kegyetlen sorstól arra vagyok itélve, hogy semmit sem lássak természetes szinbe, de minden érzetem: szenvedés legyen – ritkán érzek, valami iránt, de ha érzek, ugy igensoká és forrón mint Siria napja, mely alatt a kellem, a virágok mind elhullanak.”21
Ezt a csaknem stílustalanná váló, széteső, érzelmektől túlcsorduló hangvételt alig lelhetjük azokban a levelekben, melyeket ugyanezekben az években édesanyjának, id. Madách Imréné Majthényi Annának írt. A barát és az anya szerepe tizenéves korban – köztudottan – merőben más. A gyermekeit özvegyen nevelő szigorú és konzervatív anya az átlagosnál is jobban kötődött fiához, befolyását, aggódó szeretetének hatalmát egész életében gyakorolta sorsának alakításában. A lelki köldökzsinór sohasem szakadt meg köztük, s bár Imre lázadozott ez ellen, mégis elfogadta (de nagyon megszenvedte) ezt a különös komplexust, mely lassan mindkét részről meghatározóvá vált.
„Sok férfi részére a nő csupán két kategóriában jelentkezik: »a szent édesanya« és »a prostituált« kategóriájában.”22 Annak ellenére, hogy Majthényi Anna csak látszólag volt „szent”, Fráter Erzsébet pedig nem volt „prostituált” – ez a képlet nagyon is illik Madáchra, mert e téren minden csak átélés kérdése. Az anyai szeretet rövid pórázán tartott ifjú, aki átlagosnál erősebb érzékiségéről maga is meg van győződve, belehull „Lidércke” karjaiba, és nagyon boldog mindaddig, míg meg nem kell nyilatkozniuk mindkettőjüknek egy sajátos élethelyzetben. Olyan helyzet ez, ami szétrobbantja a konvenciókat, s mindkettőjükben a legmélyebb identitást, a legmeghatározóbb ÉN-t hozza működésbe. Madách börtönéveit követő időszak ez.
A magára hagyatottság a huszonéves, három gyermekes Erzsiből kicsalogatja a „prostituáltat”, Imre pedig fásult, depresszív állapotában engedelmesen meghajlik a „szent anya” akarata előtt. El sem lehet képzelni drámaibb hangvételű levelet, mint Fráter Erzsébetét Majthényi Annához, amikor tettének következményeit mérlegelve, kétségbeesetten teszi le sorsát „anyai lelke eleibe”. Teszi ezt azért, mert tudja, hogy nem férjén, hanem anyósán fog múlni a jövő. A „szent édesanya” azonban nem ismer könyörületet. Erzsinek – mélységes bűnbánata és Imre iránti őszinte szerelme ellenére – mennie kellett. Így diktálta ezt az anyai féltés, azaz a be nem vallott féltékenység az iránt a nő iránt, akinek sikerült (az ő jóslatai ellenére is!) boldoggá tennie fiát. Ha nem ez, akkor egy másik szituáció ugyanezt eredményezte volna. Miért? Miért hagyta Madách Imre, hogy anyja ekkora befolyással legyen rá, ilyen „kézi vezérléssel” irányítsa életét még felnőtt korában is?
A pszichológia feltárta, hogy „a gyermeknek ki kell lépnie az »ős anya–gyermek« egységből, amellyel élete indult, és be kell lépnie a személyi egzisztenciába. Ez az elszakadás szorongást okoz,… de a lépést meg kell tenni, mert nélküle nincs fejlődés.”23 „Az elszakadási szorongást a gyermek megoldhatja pozitív módon, de el is hibázhatja. Ez utóbbi esetben egész életén keresztül hordozza tudatalatti dinamikájában ezt a szorongást, és viselkedése nem más, mint állandó kísérlet a válság megoldására.”24 Madách Imrében mélységes tisztelet élt anyja iránt, s ezt nemcsak a konvenciók és a neveltetés táplálták, hanem a támasz nélkül küzdő és helytálló anya iránti őszinte hála és szeretet is. Ez utóbbi már nem ösztönös, nagyon is tudatos, mint minden hála. Nem akar fájdalmat okozni, ezért hanyatlik inkább vissza az engedelmes fiú elvárható magatartás-normáiba. Ez az ő esetében nem marasztalható el egyértelműen, sőt még tiszteletre méltó is lehet, hiszen az öncsonkításig hajlandó – már tizenéves korában is – ezért a szeretetért kibontakozását meghatározó irányultságairól, szórakozásairól is lemondani. (Színházlátogatások, baráti séták esténként stb.) A gyermekifjúnak ez a hősiessége fonákjára fordulván szorongásokat okoz, és egy baráti szívben keres megértést. Ez egy tudatalatti elszakadási próbálkozás. A házasság már sokkal tudatosabb döntés, nem véletlen, hogy legszebb, legidőtállóbb versei a házasságkötés utáni években születtek. (Pl. a „Dalforrás”)
A Lónyay Menyhérthez írott levelek mellett ilyen vizsgálódási okokból is érdekesek az (ugyanazon években) írottak Majthényi Annához.
A grafológus szerint Madách kézírása a Lónyay Menyhérthez írt levelekben „egy korábbi fejlődési fázisra való visszasüllyedést mutat … mély lehangoltságról, bánatról, depresszív tünetekről tanúskodik.”25 Az írásszakértő feltételezi, hogy ez ifjúkori szerelmének, Lujzának betegségével, haldoklásával lehet kapcsolatos. Ez utóbbi feltételezés bizonyíthatóan téves, hiszen az 1840-ben megjelent Lantvirágokat Lónyay Etelka ihlette, Dacsó Lujzával csak 1841-ben ismerkedett meg Madách.
A grafológiai konklúzió egybecseng fentebb kifejtett véleményünkkel, csupán e regresszió okai mások. Nem a szerelmi bánat, hanem az anyától való elszakadás visszatartása, sikertelensége váltotta ki a visszasüllyedést, a degresszív tüneteket. Madách természetesen nem élhette át ezt olyan tudatossággal, ahogyan mi e belső történéseket a XX. századi pszichológia fényében látni véljük. És bizonyára Majthényi Anna sem. Ezért megállapításaink semmiképpen nem értékítéletek. A beteges fiáért aggódó, önfeláldozó anya és az ezt hálával és áldozatokkal honorálni kívánó engedelmes fiú keresztény alapokon nyugvó kapcsolata a képlet.
A levelek hangvétele, ha köznapi témákat érint, szinte száraz és tényszerű. Ilyenek az anyagi ügyek, a számadások, a mindennapok eseményeinek, a kiváló vizsgaeredményeknek a tudatása. Csomagok, küldemények megköszönése, tanácskérés és fogadkozás, hogy az anyai (és arisztokratikus társadalmi) elvárásoknak igyekszik mindenben megfelelni.
Néhány példa:
„Édes jó Mamikám! Csókolom kezedet a sok ajándékokért.”26
„…nem érez, ki érez szóval kifejthetőt” – írja névnapi köszöntésében.27 „Hogy abban is megerősítselek, mit anyai szíved tesz felőlem, t. i., hogy jól gazdálkodok, itt küldöm számadásomat”.28
Mindezek semmiben sem különböznek egy átlagdiák leveleitől, akiért – a fővárosba kerülvén – aggódnak otthon, s elhalmozzák „hazaival”.
Ezekből az évekből nem maradtak ránk id. Madách Imréné levelei, de néhány később keletkezett levél arról tanúskodik, hogy szigorú kötelességérzettel és szigorú szeretettel nevelte gyermekeit. 1848-ban írta Imrének: „Ti kedves szeretet Fijajim életekér valo reszketés, szorongatás bár életem végezné – én eleget éltem, kötelességemnek meg feleltem, Titeket jó Polgároknak Isten segítségével fel neveltelek…”29 Ez az aggodalmaskodó anyai jóság Imréből az engedelmesség nem mindennapi, mondhatnánk nem is természetes reakcióit váltja ki.
„Az érzelmileg kiegyensúlyozatlan ember nem képes … elfogadni a tekintélyt, hanem valószínűleg valamelyik végletbe esik: vagy agresszióval (támadással) közeledik az autokritás felé, vagy túlzott alárendeltséggel.”30
Bizonyos érzelmi kiegyensúlyozatlanság teljesen természetes egy tizenhét éves diákban, aki vidékről a fővárosba kerül, megismeri a társasági életet, megperzseli őt az első nagy szerelem lángja, és rátalál egy testi, lelki barátra. Ezt a kiegyensúlyozatlanságot édesanyja bizonyára észrevette, s mivel Imre beteges és gyenge fizikumú volt, aggodalmai megsokszorozódtak, olyan elvárásokat és tilalmakat állított fia elé, amelyek már pszichés fejlődését és a társadalomba való beilleszkedését is gátolták.
A törés az anya–fiú kapcsolatban akkor következik be, amikor Majthényi Anna – többszáz kilométer távolságból – gyanakvóvá válik, s olyasmiket feltételez fiáról, amikkel őt mélyen megbántja.
„Írtad édes Mamám, hogy estve ki ne járjak, de ezt meg nem tarthatom, mert minden nap, 6 óra után járok haza egy Professor-tól.”31
„Édes Mamám! kelemetes azon emlékezet, mely vissza visz itt mulatásodra, de zavarja azon örömet egy szomorú vissza emlékezés, mely mutatja, hogy bár hogyan iparkodom megelégedésedet ki vívni, te mégis elégedetlen vagy velem. Hogy fájt az nekem, ki mondani nem lehet, midőn reményem közepén, ily kínosan jelentéd meg nem elégedésedet, ’s azon erősítő reményt mint sújtá el, hogy te szereteted jutalmaz.”32
E jutalmazó anyai szeretet elvesztésének lehetősége az átlagosnál sokkal jobban sebezte az ifjút, s ez is bizonyítja, hogy ő valóban mindent többszörös nagyításban látott, többszörös intenzitással érzett és élt át. Ez a hajlama, képessége az oka az ő örökös lelki válságának. De valószínűleg írói zsenialitásának is. Tény, hogy szinte minden anyai levélben előfordultak olyan, bizalmatlanságra, sőt rosszhiszeműségre utaló mondatok, amelyek Imre túlérzékeny lelkét mélyen sértették. Egyik – 1838-ban írt – hosszú levelében a sebzettség méltatlankodásával bizonygatja, hogy anyja feltételezései alaptalanok.
„Ülő életre szentelém magam, olvastam, mennyit lehetett, s erköltsöm ellen tán sehol senki ki nem állhat. – Óh mi fájdalmas ezen öntudattal a bizalmatlanság, nem mondom, mit érzek mindég ily alakalommal, mert kimondhatatlan az, nem mondom a szégyenpirulást magam és társaim előtt, de azt, hogy egy anya őtet úgy szerető fiára gyanakszik, ha hat órakor otthon nintsen.”33 Ezután napjainak órarend szerinti beosztását közli (ami alapján megállapíthatjuk, hogy „túlterheltsége” nem volt kevesebb egy mai diákénál). Ennek ellenére kifejezésre juttatja, hogy anyja kedvéért még a baráti beszélgetés léleképítő szükségletéről is megpróbál lemondani. (Ez szerencsére nem sikerült.) A szorongásosan aggodalmaskodó anya legképtelenebb gyanúsítgatásait fia érzékeny visszautasítással és mind erősebb visszahúzódással hárítja.
„Azon ölő gyanús szavak »talán nem is voltál a templomba« és u. t. – mindenkor inkább egy tőr döfést éreznék mellembe.”34
S ezek után jönnek a legkeserűbb nyilatkozatok, amelyek igazolják a modern pszichológiai feltételezést, hogy: „Az egyén, akinél a felettes én uralkodik… saját belső lélektani felépítésében hordozza vádlóját, bíráját és kínzóját.”35 Madách mit sem tudhatott a felettes én kategóriájáról, nála ez az Isten- és az anyai szeretet önbecsüléshez szükséges valóságához társult, mely valóság megkérdőjeleződni látszott e méltatlan gyanúsítgatásokban.
„Mikor az ilyen egyén hallja a keresztény üzenetet, amely hangsúlyozza Isten bírói mivoltát, akkor belevetíti felettes énjét az istenibe (Madách esetében az anyaiba), … és anélkül, hogy ennek tudatában lenne, növeli saját öngyűlöletét.”36 Az egyéni keresztény hit kisiklása is bekövetkezhet ennek megvalósulásakor. Az egyén kétféleképpen lázadhat: vagy Isten és képviselői vagy saját maga ellen fordul, és akkor tényleg beléphet lelkiéletébe akár a romboló öngyűlölet is.
A tizenéves Madách inkább önmaga ellen fordul, mintsem anyját megbántsa. Önmagán ejt sebeket, mert anyja ellen nem akar lázadni. Elszakadási vágyát a szeretet áldozatkészsége nyomja el. Önmagán ejtett sebei elidegenedésbe, halálvágyba taszítják. Korai zsengéiben már tetten érhetjük ezeket a (szentimentális köntösbe bújt) fájdalmakat, önként vállalt önpusztító magatartásformákat.
„Mind meg legyen, sohasem megyek hazúlrúl ezentúl, mind hová kell, hogy essen életem mentül hamarabb áldozatúl, megmenekedve a földi szenvedésektől. – Mutatja úgyis mellem s egészségem, hogy nem oly igen hosszú lesz a földi pálya. Ám legyen az bár mi rövid, is szentelve neked – – – téged hóltig szerető fiad Imre: többet nem irhatok védségemre, de evvel a végitéleten is bírám elibe állhatok, mondva: ilyen valék. Tán nevetni fogod zavarodásomat, óh, mert engemet tsak az ért, ki érzi keservemet”37
Csoda, hogy egy ilyen – ma már tudjuk, prófétai – levél után Majthényi Anna gyanúsítgatásai könyörtelenül folytatódnak. Talán fel sem fogja, hogy jóakaratú intelmei elsodorhatják fiát az ellenkező irányba, s bár ez nem következik be, Imre ritkábban ír, egyre szűkszavúbban és tisztelettudóbban.
„Szemre hányásokat teszel kevés írásomért”38 – írja 1838-ban, amikor nap mint nap együtt van Lónyayval, s szívének minden keservét kiönti neki. Anyjának – aki megsejthetett ebből valamit, s természetesen rosszra magyarázta – további kifogásai lehettek, mert Imre így reagált:
„Mivel írtad leveledbe mely oly kedves vala nékem, hogy innen oly iszonyú, borzasztó, szörnyű, félelmes, ijesztő, mord véres, rettenetes hírek szárnyalnak, kötelességemnek tartom, gondos szerető szivedet megnyugtatni, mivel mind az nem igaz. De azért Lónyayval sem megyünk mink magunk az útszán, mert az ilyenkor tele van. Kérlek azért, ne agodj, hisz a leg kisseb’ veszedelmet is kerűlöm, ha értem nem is, tenném leg aláb’ érted.”39
És végezetül még egy, 1839 júliusában írt hosszabb levélrészlet:
„Ami a színházat illeti, mindég át láttam én annak nem legjob’ bényomását Károly és Pali korú elmékre, különös eset vólt az tehát, hol én ne ellenzettem vólna a menést, vagy azt éppen kértem vólna. Én ámbár érzem irói pályámra ennek jó befolyássát! (mert oly verseket irok, hogy erővel az athéneumba ki akará tétetni Lónyay, ’s Spetykó, sőt színdarabot is, hogy Földvári bíztatott, játszassam el azt.) De oly távol légyen, hogy néked költséget szerezve mennyek, hogy, ha szenvedélyeim leg nagyob’ika vólna is, arról kedvedért le mondanék. Le tudok én mondani mindenről. – Különben is még elég üdő. – ’S tudod ha látom testvéreimnek valamibe nem jó részesülni, magam sem részesülök szívessen. Egy tzélom csak nekem szeretetedet megtartanom, ’s meg elégedésedet meg szereznem. –”40
Véleményünk szerint már nem is tipizálható ez a végletekig menő áldozatkészség és nemeslelkűség, amely elszántan képes eltemetni minden ambíciót, elviselni a művészi hajlamai megtorpanását előidéző körülményeket. Csak a diktatúrák kényszerű cenzúrarendszerében találunk erre lázadást kiváltó és kibúvókat kereső példákat. Madách azonban anyjával szemben nem lázad, s bár szíve mélyéig megkeseredik, hálája és ragaszkodása az elszakadást nem viselné el. Ezentúl is minden levelének búcsúszava a „háladatos fiad” marad. Majthényi Anna pedig – aki Madách végső betegségében el nem mozdul mellőle, és mint a Golgotát szenvedi át fia haldoklását jó két évtizeddel később – az irodalomtörténet számára megmarad annak a „szent édesanyának”, akire a nagy költő elsősorban gondol, amikor a „gyenge nő tisztább lelkületéről” írja le klasszikussá vált gondolatait. Az „égi szó” meghallása és követése minden bizonnyal ilyen kemény áldozatokkal jár. A pszichológia szerint szükséges elszakadás elmaradása pedig – így mérlegelve – nem más, mint küzdelem és bizalom!
Jegyzetek
1. Halász Gábor (szerk.): Madách Imre Összes Művei II. Révai, Budapest, 1942. 899. [A továbbiakban: MÖM II.] Vissza a szöveghez
2. IX. Madách Szimpózium. Madách Könyvtár – Új folyam 27. 177–189.
5. I. m. 890. Vissza a szöveghez
10. I. m. 886. Vissza a szöveghez
11. Varga Emőke: „A csillagok megettünk elmaradnak”. Liget 2002. 12. sz.
15. I. m. 888. Vissza a szöveghez
20. I. m. 889. Vissza a szöveghez
22. Szentmártoni Mihály: A személyi érettség felé. Róma, 1978. 19.
25. IX. Madách Szimpózium. Madách Könyvtár – Új folyam 27. 181. Vissza a szöveghez
30. Szentmártoni Mihály: i. m. 21–22. Vissza a szöveghez
35. Szentmártoni Mihály: i. m. 45. Vissza a szöveghez
40. I. m. 912. Vissza a szöveghez