Bárdos József
Ex leone leonem
Madách Imre – tudjuk, közhely – egyműves szerző. Mert bár élete folyamán egy egész sor drámát, és két kis kötetnyi verset is írt, igazán csak Az ember tragédiájával emelkedett a legnagyobbak sorába. Ez az a műve, amelyet száznegyven éve elemeznek tudósok és tanárok, tekintettel arra, hogy újra és újra vitákat kelt igazi, eredeti, halhatatlan remekműként. Mindebből arra következtetne az ember, hogy szinte mindent lehet tudni a műről, keletkezéséről, egyetlen kéziratának sorsáról. Talán meglepően hangzik, de a dolog egyáltalán nem így van: Madách főművével kapcsolatban annyi a meg nem válaszolt (sőt, még meg sem fogalmazott) kérdés, hogy a Madách-kutatóknak egyáltalán nem kell attól tartaniuk, nem lesz miről írniuk, beszélniük a következő évtizedekben.
A mai alkalommal egyetlen apróságot szeretnék bemutatni. Az ember tragédiája kéziratának utolsó oldaláról van szó.1
Mindenki ismeri ezeket a mondatokat:
Éva
Ah, értem a dalt, hála istenemnek.
Ádám:
Gyanítom én is, és fogom követni:
Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni.
Az Úr
Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!
Majd a vége felirat következik, még mindig Madách tollából. Szinte érezhetjük Madách örömét, fellélegzését, amint odakanyarintja a 4141 soros mű utolsó szava után: Vége!
Ám a kéziraton még egy sor
olvasható: Más kéz – tudjuk, Arany Jánosé ez az írás –
egy latin felkiáltás:
Ex leone – leonem!
(Most tekintsünk el attól, hogy Arany, miután a kézirat volt a nyomtatás számára a nyomdának átadott példány, ez utóbbi, nem kinyomtatásra szánt két sort áthúzta.)
Arany János kitűnően tudott latinul. Mi már nem, de azért utána tudunk nézni a dolognak: ez egy jól ismert, Arany által egyébként gyakran használt latin szóláshoz hasonlít. Az így szól: Ex ungue leonem. Azaz magyarul: Körméről ismerni meg az oroszlánt. A Tragédia végére írt mondat is lefordítható magyarra, valahogy így hangzanék: Az oroszlánról ismerni meg az oroszlánt. Aminek – magunk között vagyunk – valljuk be: az ég adta világon semmi értelme sincsen.
De hát akkor mit keres ez a furcsa torzszülött a Tragédia kéziratán? Vajon Arany ekkorát tévedett volna?
Hogy válaszolhassunk erre a kérdésre, egy kis kitérőt kell tennünk.
Amikor Arany János 1860-ban Pestre költözött, és ősszel nekikezdett a Szépirodalmi Figyelő szerkesztésének, nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy lapja képes lesz egyesíteni a korszak legjobbjait. Ígéretekben nem is volt hiány, de, mint a lap története és Arany levelezése mutatja, bizony nemcsak az olvasók érdeklődése volt csekélyebb a vártnál, de nívós művekben is nagy hiány mutatkozott. Hiába a felhívások, a sürgető levelek, szerkesztői üzenetek, még a legközelebb állók, mint Gyulai, Tompa, Szász Károly, Lévay vagy Jókai is alig-alig juttattak valamit a folyóiratnak.
Jókaihoz2 szól például ebből az időből a következő tréfás verses levél:
Én kedves cimborám, jó Jókai Mór úr!
Ha te csak halogatsz, úgy járok én pórul,
Itt vagyon október, hűvösebb a cella,
Még sincs a kezemben az igért novella.
Tudod, pedig, tudod, a cigány adomát,
Mégse szánod a te kollégádat s komád.
Énrám szól keserves tanulsága, ládd-é:
Mikor haldokolva vacogott a dádé,
Intvén a napnak, mely boronga télileg:
„Bújkálj! bújkálj! sütnél még, ha lenne kinek!”
Te is írnál pajtás: de majd nem lesz kinek.
A következő levélrészlet meg Gyulai Pálnak íródott,3 aki kritizálta Arany lapjának egyenetlen színvonalát:
Beszélhetsz te az apró kritikák, a napi dolgok ellen! Ki írja? Mióta várom azt a jó-hosszú listát, melyet igértél! Rögtönzünk, ahogy lehet. A novella dolgában is úgy vagyok, hogy nem tudom, mit adok.(…) Jókai igért volt, igérte bizonyosan, máról holnapra biztatott: én hittem neki. Midőn kenyértörésre ment a dolog, midőn a körmömre égett, nemcsak, hanem a körmöm is égett, akkor mondta ki, hogy biz ő nem ír. Mondanék egy anecdotát a czigányról mely az én szerkesztésemre nagyon hasonlít. A czigány lopni ment egy udvarba. A gazda álmosan kijött a házból, bizonyos dolgát elintézni, melyet a scherblitlen magyar szobában nem végezhet. A czigány megrezzent s lekuporodott egy tehén-hulladékra. „Mit csinálsz ilyen amolyan?” – Hát bizs én s-r-m, nemzetes úr. „Hiszen száraz az” – riad a gazda, felrúgván az izét. „Jáj, nemzsetes úr, a gazdag olyat s-k, amilyet akar, a segény, amilyet tud. – Én is csak olyan lapot szerkesztek, amilyet tudok.
Mindezekből az lóg ki, hogy ha te nekem 8-ad nap alatt (…)
1. Azon két novellának ha csak egyikét beküldenéd;
2. Azon zsákszámra igért apró ismertetésből csak nehányat lieferálnál
legmélyebb hálára és honoráriumbeli adósságra köteleznéd, a te szép versedet bámulva szerető barátodat
Aranyt.
Ez volt tehát egyfelől. De másfelől, ahogy az lenni szokott, önjelölt költőkben, írókban nem volt hiány. A szerkesztői üzenetek között egymást érik a tehetségtelen törekvőknek szóló válaszok, melyek néha – Arany mértékével mérve különösen – elég kemények. Mint például a Gyermek koromból jeligével küldött versre (61. szám.) Arany így reagál: Sok van belőle (ti. a gyerekkorból: B.J.) még most is a versben.”4 Vagy ez a másik (83. szám): Az ibolya. Se színe, se illata.5 Csak úgy sorjázik a sok nem adható, a várjunk még, a nincs benne semmi.
Azért, úgy látszik, akadt egy-két biztatóbb küldemény. Ilyen lehetett az 53. számú is:
„Az alföldön… Könnyű megismerni ex ungve… de bizony most egyszer nem leonem. Petőfi–reminiscentiák.6 A kritikai kiadás jegyzete a következőt fűzi hozzá: Ex ungve leonem: körméről ismerni meg az oroszlánt; itt, nyilván, a témára vonatkoztatva: még nem Petőfi, aki az Alföldről énekel.”7
Előrebocsátva, hogy Arany megjegyzése nem egészen egyértelmű, nem tudni ugyanis, tényleg úgy kell-e értenünk, hogy attól még nem Petőfi valaki, hogy az Alföldről énekel, vagy inkább úgy, hogy a vers szerzője még nem olyan jó, mint Petőfi, az mindenesetre világos, hogy a kritikai kiadás nem ismeri Az alföldön című vers beküldőjét (szerzőjét). Ami persze nem meglepő: ezeknek a küldeményeknek sajnos (szerencsére?) a töredéke se maradt ránk, így aztán nincs könnyű helyzetben az, aki valamelyik szerkesztői üzenet – jelige vagy névbetű mögé rejtőző – címzettjét akarja megtalálni.
Most mégis kivételes szerencsénk van: ismerünk ugyanis valakit, aki annak Az alföldön című versnek szerzője, az üzenetnek címzettje lehetett.
Ez pedig nem más, mint Madách Imre.
Nézzük csak a körülményeket. 1860 őszén Arany megindítja folyóiratát, a Szépirodalmi Figyelőt. Céljának mindenekelőtt a tehetségek összefogását, az irodalmi pártoskodások megszüntetését, az irodalmi élet fellendítését tekinti. Aztán ott él Alsósztregován ez a már nem is nagyon fiatal ember, aki magát bizonyosan költőnek, drámaírónak (is) tartja. Harminchét éves, és ha még mindig az irodalomnak szenteli magát, az bizonyosan már élethívatás. Csak az utóbbi öt évben – a verseket ne is számítsuk – három dráma került ki a keze alól, köztük a legújabb, Az ember tragédiája. Házi körben talán nem is oly régen (1860-ban, szüret táján, ahogy azt Plichta Soma visszaemlékezéséből tudjuk) felolvasták a művet: 1860 év őszén ismét együtt vóltunk a nagy kandalló előtt pipázgatva – írja Plichta Soma – a költő, iratcsomagot tett a kezembe és felkért, hogy az egy év előtt megígért ember tragédiáját olvassam fel.8 Nyilván kapott a szerző bíztatást a hallgatóságától, nyilván javasoltak neki mindenfélét, hová, kihez forduljon a művel. Kapóra jöhetett Arany induló lapja, felhívása a pályatársakhoz.
Madách tehát, úgy látszik, elszánta magát, megpróbálkozik Aranynyal. Elsőként verset (verseket? Mert lehet, hogy Az alföldön… csak a szerző megjelölésére szolgál, s esetleg több vers is volt e mögött az egyetlen cím mögött) küld. Bizonyosan nem véletlenül egy népieset választ. Az ismeretlen Arany ízlését próbálja eltalálni a verssel. Kicsit Petőfi, igen. Bár tagadhatatlanul más mégis. Így kezdődik:9
Óh, szép alföld, tárt, s rejtélyes könyv te,
Ős mytussa a magyar nemzetnek!
Felhő vagy te, néped a villámlás,
Melyek egymásért együtt születnek.
Tárd ki kebled egyszer még előttem,
Lássak lányt, szépet mint délibábod,
Férfiút, ki oly szilaj, mint a mén,
Mely bejárja végig a pusztákat.
Halljak dalt, merészet, mint magas sas,
Melynek árnya leng a síkságon le,
Andalítót, mint a nádasoknak
Lágy szellőtől suttogott zenéje.
Érezzem pusztáid végtelenjét,
Melyen büszkébb lelkünk szárnyalása,
Melyben önbecsérzetünk növekszik,
S a természet karját frígyre tárja.
Bizony, valóban teli van Petőfi képeivel, sőt, a vers jambikus ritmusa, sorainak szótagszáma is Petőfinek Az alföld című versét idézi. És a képek sora alapján is azonnal Petőfire tippelnénk: villám, délibáb, szilaj mén, magas sas, nádasok zenéje, puszták végtelenje, a lélek szárnyalása… De amíg Petőfi versében minden kép elsősorban önmaga megjelenítésére szolgál, Madách versében minden képi elem csak hasonlat hasonlójaként jelenik meg. Petőfinél délibábról van szó, itt nem délibábról, hanem leányról, aki hasonlít a délibábhoz. Petőfi ménesek szilaj vágtatásáról ír, itt a férfiú hasonlít a szilaj ménre. Petőfi lelke börtönéből szabadult sas, itt a dal hasonlít a szilaj sasra. És folytathatnánk, tovább is, az egyik oldalon életet, élményt, a másikon irodalmi hatást, másodlagos versélményt találnánk.
Nem lehetünk meglepődve, ha Arany úgy érzi, itt mindent ellepnek a Petőfi-reminiscentiák. És akkor – jellemző szerénységgel – nem szól a vers második, nagyobbik felének tagadhatatlan Arany-utánérzéseiről. Mintha a Családi kör idilli világába lépnénk, a tűz körül kis család:
Míg egy csonka ifjú a családból
Kezd beszélni, s hősies regéje,
Kezd beszélni nagyszerű napokról,
Melyeket sírjokba elkísére.
Nem mese az gyermek – mondanánk, de az ifjú regéje hosszan hömpölyög, ne is kövessük tovább. És mint Arany a Családi körben, éppúgy rájátszik ez a vers is a negyvennyolcas emlékekre:
Óh, ha láttrad volna, gyermek,
A honvédet víg dalt énekelve
Nézni a halál hideg arcába
És rohanni véres győzelemre.
Bizony, nem nagyon érdemes folytatni, bár még másfél oldalon keresztül folytatódik a vers…
Térjünk inkább vissza Aranyhoz és Madáchhoz. Amint láthattuk, az ismeretlen vidéki szerző verse (versei?), bár érzett benne tehetséget, nem nyerte meg a szerkesztő tetszését. A szerkesztői üzenet 1861 áprilisában jelent meg a Szépirodalmi Figyelőben.
Ám alig néhány hónappal később egy zavart vidéki földbirtokos, Madách Imre Jámbor Pál kíséretében ott ül Arany János Hárompipa utcai lakásában, és átad egy kéziratot elolvasásra, bírálatra. Madách állítólag keveset beszélt ottléte alatt, de azért ezt-azt elmondhatott magáról. Különben honnan tudná Arany például, hogy Madách politikai újságírással próbálkozott 48 előtt. Mert tudja, erre vall Madáchhoz írt második levelének néhány sora: „Hallom és tudom, hogy, régebben működtél journalistikai pályán, habár más szakmában…”10
Ismerjük a Tragédia történetét: tudjuk, Arany előbb kedvetlenül, Faust-utánérzésnek vélve félretette a művet. De aztán mégis nekifogott, és legkésőbb augusztus végére elolvasta. (Már augusztus 25-én így ír Tompának: „valahára födöztem föl egy igazi talentumot. Egy kézirat van nálam: »Az ember tragoediája«. Faust féle drámai komposíció, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat.”11
És Arany várta a szerző újabb látogatását, de miután az országgyűlést a császár feloszlatta, s a sztregovai költő eltűnt Pestről, Arany levélben kereste meg. A szó szoros értelmében kereste, mert Balassagyarmatra irányította a levelét, gondolván, Nógrád képviselőjét ott nyilván ismerik, tudják, hová kell utána küldeni.
A remekmű kéziratának végére pedig ráírta, talán kicsit önmagának, talán a szerzőnek – arra a nem is olyan régen volt szerkesztői üzenetre emlékezve – engesztelésül a következőket:
Ex leone – leonem!12
Aminek persze – ismétlem – önmagában az ég egy adta világon semmi értelme nincsen. Érdekes módon még senki se tette fel a kérdést: mit is akarhatott Arany mondani? Az oroszlánról ismerni meg az oroszlánt?
Ám Madách számára nagyon is sokat jelenthetett volna. Hogy is szólt az áprilisi szerkesztői üzenet: Könnyű megismerni ex ungve… de bizony most egyszer nem leonem. Erre utalás, ha tetszik önkritika, felelet, de mindenképpen abszolút elismerés a kéziratra ráírt három szó. Hogy itt nemhogy oroszlánkörmök látszanak, de már maga az oroszlán! És annak a kéziratra rájegyzett három szónak így – és csak így – egyszerre értelme lesz, egyszerre a helyére kerül.
Igaz, nem tudjuk, vajon Madách látta-e valaha ezt a bejegyzést. Hiszen amikor – tudomásunk szerint – legközelebb Pesten találkoztak, mert Madách a Kisfaludy-társaságban székfoglalóját tartotta, addigra a kézirat régen nyomdába került, s Arany áthúzta a három szót, nehogy azt is kinyomtassák. Vajon tényleg sosem látta Madách többé a kéziratot? Vajon tényleg sosem olvashatta rajta Arany üzenetét? Csak találgatni lehet. És az már nem a mi dolgunk. De ha egyszer újraszerkesztődik az Arany kritikai kiadás, érdemes lesz az 53. számú szerkesztői üzenet jegyzetéhez odaírni: az üzenet valószínűleg az akkor mindenki, még Arany számára is ismeretlen Madách Imrének szól.
1. Madách Imre, Az ember tragédiája, (Fakszimile kiadás), Kísérő tan: Horváth Károly, Budapest, Akadémiai, 1973. Vissza a szöveghez
2. Arany János, Költeményei, s.a.r: Vekerdy Tamás, Budapest, Helikon, 1983. 332.
3. Arany János, Összes Művei XVII., szerk Korompay H. János, Budapest, Universitas,2004. 503.
4. Arany János, Összes Művei XII., Szerk: Németh G. Béla, Budapest, Akadémiai, 1963. 203.
5. Arany János, Összes Művei XII., 206. Vissza a szöveghez
6. Arany János, Összes Művei XII., 202.
7. Arany János, Összes Művei XII., 540.
8. Idézi: Andor Csaba, Utószó = Madách Imre, Az ember tragédiája, Szerk: Bene Kálmán, Szeged – Budapest, M.I.T, 1999. II. 229.
9. Madách Imre, Összes Művei, Szerk: Halász Gábor, Révai, Budapest, 1942. II. 241-245.
10. Arany levele Madách Imréhez 1861. október 27-én. Madách Imre, im.,. II. 1003. Vissza a szöveghez
11. Idéztük már egy részét: Arany levele Tompához 1861. augusztus 25-én. Arany János Összes Művei, XVII., szerk: Korompay H. János, Budapest, Universitas, 2004. 574.
12. Madách Imre, Az ember tragédiája, (Fakszimile kiadás), Kísérő tan: Horváth Károly, Budapest, Akadémiai, 1973. Vissza a szöveghez