Bárdos József

Ex leone leonem

    Madách Imre – tudjuk, közhely – egymûves szerzõ. Mert bár élete fo­lya­mán egy egész sor drámát, és két kis kötetnyi verset is írt, igazán csak Az ember tragédiájával emelkedett a legnagyobbak sorába. Ez az a mûve, amelyet száznegyven éve elemeznek tudósok és tanárok, te­kin­tettel arra, hogy újra és újra vitákat kelt igazi, eredeti, halhatatlan re­mekmûként. Mindebbõl arra következtetne az ember, hogy szinte min­dent lehet tudni a mûrõl, keletkezésérõl, egyetlen kéziratának sor­sá­ról. Talán meglepõen hangzik, de a dolog egyáltalán nem így van: Ma­dách fõmûvével kapcsolatban annyi a meg nem válaszolt (sõt, még meg sem fogalmazott) kérdés, hogy a Madách-kutatóknak egyáltalán nem kell attól tartaniuk, nem lesz mirõl írniuk, beszélniük a következõ év­tizedekben.

A mai alkalommal egyetlen apróságot szeretnék bemutatni. Az em­ber tragédiája kéziratának utolsó oldaláról van szó.¹

Mindenki ismeri ezeket a mondatokat:

Éva

Ah, értem a dalt, hála istenemnek.

Ádám:

Gyanítom én is, és fogom követni:

Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni.

Az Úr

Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!

    Majd a vége felirat következik, még mindig Madách tollából. Szin­te érezhetjük Madách örömét, fellélegzését, amint odakanyarintja a 4141 soros mû utolsó szava után: Vége!

Ám a kéziraton még egy sor olvasható: Más kéz – tudjuk, Arany Já­nosé ez az írás – egy latin felkiáltás:

Ex leone – leonem!

(Most tekintsünk el attól, hogy Arany, miután a kézirat volt a nyom­tatás számára a nyomdának átadott példány, ez utóbbi, nem ki­nyom­tatásra szánt két sort áthúzta.)

    Arany János kitûnõen tudott latinul. Mi már nem, de azért utána tu­dunk nézni a dolognak: ez egy jól ismert, Arany által egyébként gyak­ran használt latin szóláshoz hasonlít. Az így szól: Ex ungue leonem. Az­az magyarul: Körmérõl ismerni meg az oroszlánt. A Tragédia vé­gé­re írt mondat is lefordítható magyarra, valahogy így hangzanék: Az orosz­lánról ismerni meg az oroszlánt. Aminek – magunk között va­gyunk – valljuk be: az ég adta világon semmi értelme sincsen.

    De hát akkor mit keres ez a furcsa torzszülött a Tragédia kéziratán? Va­jon Arany ekkorát tévedett volna?

Hogy válaszolhassunk erre a kérdésre, egy kis kitérõt kell tennünk.

Amikor Arany János 1860-ban Pestre költözött, és õsszel ne­ki­kez­dett a Szépirodalmi Figyelõ szerkesztésének, nagy reményeket fûzött ah­hoz, hogy lapja képes lesz egyesíteni a korszak legjobbjait. Ígé­re­tek­ben nem is volt hiány, de, mint a lap története és Arany levelezése mu­tat­ja, bizony nem­csak az olvasók érdeklõdése volt csekélyebb a várt­nál, de ní­vós mû­vek­ben is nagy hiány mutatkozott. Hiába a felhívások, a sür­ge­tõ levelek, szer­kesztõi üzenetek, még a legközelebb állók, mint Gyu­lai, Tom­pa, Szász Károly, Lévay vagy Jókai is alig-alig juttattak va­lamit a fo­lyó­i­rat­nak.

Jókaihoz² szól például ebbõl az idõbõl a következõ tréfás verses le­vél:

Én kedves cimborám, jó Jókai Mór úr!

Ha te csak halogatsz, úgy járok én pórul,

Itt vagyon október, hûvösebb a cella,

Még sincs a kezemben az igért novella.

Tudod, pedig, tudod, a cigány adomát,

Mégse szánod a te kollégádat s komád.

Énrám szól keserves tanulsága, ládd-é:

Mikor haldokolva vacogott a dádé,

Intvén a napnak, mely boronga télileg:

„Bújkálj! bújkálj! sütnél még, ha lenne kinek!”

Te is írnál pajtás: de majd nem lesz kinek.

    A következõ levélrészlet meg Gyulai Pálnak íródott,³ aki kritizálta Arany lapjának egyenetlen színvonalát:

    Beszélhetsz te az apró kritikák, a napi dolgok ellen! Ki írja? Mióta vá­rom azt a jó-hosszú listát, melyet igértél! Rögtönzünk, ahogy lehet. A novella dolgában is úgy vagyok, hogy nem tudom, mit adok.(…) Jó­kai igért volt, igérte bizonyosan, máról holnapra biztatott: én hittem ne­ki. Midõn kenyértörésre ment a dolog, midõn a körmömre égett, nem­csak, hanem a körmöm is égett, akkor mondta ki, hogy biz õ nem ír. Mondanék egy anecdotát a czigányról mely az én szerkesztésemre na­gyon hasonlít. A czigány lopni ment egy udvarba. A gazda álmosan ki­jött a házból, bizonyos dolgát elintézni, melyet a scherblitlen magyar szo­bában nem végezhet. A czigány megrezzent s lekuporodott egy te­hén-hulladékra. „Mit csinálsz ilyen amolyan?” – Hát bizs én s-r-m, nem­zetes úr. „Hiszen száraz az” – riad a gazda, felrúgván az izét. „Jáj, nemzsetes úr, a gazdag olyat s-k, amilyet akar, a segény, amilyet tud. – Én is csak olyan lapot szerkesztek, amilyet tudok.

Mindezekbõl az lóg ki, hogy ha te nekem 8-ad nap alatt (…)

1. Azon két novellának ha csak egyikét beküldenéd;

2. Azon zsákszámra igért apró ismertetésbõl csak nehányat lie­fe­rálnál

legmélyebb hálára és honoráriumbeli adósságra köteleznéd, a te szép versedet bámulva szeretõ barátodat

Aranyt.

    Ez volt tehát egyfelõl. De másfelõl, ahogy az lenni szokott, önjelölt köl­tõkben, írókban nem volt hiány. A szerkesztõi üzenetek között egy­mást érik a tehetségtelen törekvõknek szóló válaszok, melyek néha – Arany mértékével mérve különösen – elég kemények. Mint például a Gyer­mek koromból jeligével küldött versre (61. szám.) Arany így re­a­gál: Sok van belõle (ti. a gyerekkorból: B.J.) még most is a versben.”⁴ Vagy ez a másik (83. szám): Az ibolya. Se színe, se illata.⁵ Csak úgy sor­jázik a sok nem adható, a várjunk még, a nincs benne semmi.

Azért, úgy látszik, akadt egy-két biztatóbb küldemény. Ilyen le­he­tett az 53. számú is:

„Az alföldön… Könnyû megismerni ex ungve… de bizony most egy­szer nem leonem. Petõfi–reminiscentiák.⁶ A kritikai kiadás jegy­ze­te a következõt fûzi hozzá: Ex ungve leonem: körmérõl ismerni meg az orosz­lánt; itt, nyilván, a témára vonatkoztatva: még nem Petõfi, aki az Al­földrõl énekel.”⁷

    Elõrebocsátva, hogy Arany megjegyzése nem egészen egyértelmû, nem tudni ugyanis, tényleg úgy kell-e értenünk, hogy attól még nem Pe­tõfi valaki, hogy az Alföldrõl énekel, vagy inkább úgy, hogy a vers szer­zõje még nem olyan jó, mint Petõfi, az mindenesetre világos, hogy a kritikai kiadás nem ismeri Az alföldön címû vers beküldõjét (szer­zõjét). Ami persze nem meglepõ: ezeknek a küldeményeknek sajnos (sze­rencsére?) a töredéke se maradt ránk, így aztán nincs könnyû hely­zet­ben az, aki valamelyik szerkesztõi üzenet – jelige vagy névbetû mö­gé rejtõzõ – címzettjét akarja megtalálni.

Most mégis kivételes szerencsénk van: ismerünk ugyanis valakit, aki annak Az alföl­dön címû versnek szerzõje, az üzenetnek címzettje le­hetett.

Ez pedig nem más, mint Madách Imre.

    Nézzük csak a körülményeket. 1860 õszén Arany megindítja fo­lyó­i­ratát, a Szépirodalmi Figyelõt. Céljának mindenekelõtt a tehetségek össze­fogását, az irodalmi pártoskodások megszüntetését, az irodalmi élet fellendítését tekinti. Aztán ott él Alsósztregován ez a már nem is na­gyon fiatal ember, aki magát bizonyosan költõnek, drámaírónak (is) tart­ja. Harminchét éves, és ha még mindig az irodalomnak szenteli ma­gát, az bizonyosan már élethívatás. Csak az utóbbi öt évben – a ver­se­ket ne is számítsuk – három dráma került ki a keze alól, köztük a leg­ú­jabb, Az ember tragédiája. Házi körben talán nem is oly régen (1860-ban, szüret táján, ahogy azt Plichta Soma visszaemlékezésébõl tudjuk) fel­olvasták a mûvet: 1860 év õszén ismét együtt vóltunk a nagy kan­dal­ló elõtt pipázgatva – írja Plichta Soma – a költõ, iratcsomagot tett a kezembe és felkért, hogy az egy év elõtt megígért ember tragédiáját ol­vassam fel.⁸ Nyilván kapott a szerzõ bíztatást a hallgatóságától, nyil­ván javasoltak neki mindenfélét, hová, kihez forduljon a mûvel. Ka­pó­ra jöhetett Arany induló lapja, felhívása a pályatársakhoz.

Madách tehát, úgy látszik, elszánta magát, megpróbálkozik Arany­nyal. Elsõként verset (verseket? Mert lehet, hogy Az alföldön… csak a szer­zõ megjelölésére szolgál, s esetleg több vers is volt e mögött az egyet­len cím mögött) küld. Bizonyosan nem véletlenül egy népieset vá­laszt. Az ismeretlen Arany ízlését próbálja eltalálni a verssel. Kicsit Pe­tõfi, igen. Bár tagadhatatlanul más mégis. Így kezdõdik:⁹

Óh, szép alföld, tárt, s rejtélyes könyv te,

Õs mytussa a magyar nemzetnek!

Felhõ vagy te, néped a villámlás,

Melyek egymásért együtt születnek.

Tárd ki kebled egyszer még elõttem,

Lássak lányt, szépet mint délibábod,

Férfiút, ki oly szilaj, mint a mén,

Mely bejárja végig a pusztákat.

Halljak dalt, merészet, mint magas sas,

Melynek árnya leng a síkságon le,

Andalítót, mint a nádasoknak

Lágy szellõtõl suttogott zenéje.

Érezzem pusztáid végtelenjét,

Melyen büszkébb lelkünk szárnyalása,

Melyben önbecsérzetünk növekszik,

S a természet karját frígyre tárja.

    Bizony, valóban teli van Petõfi képeivel, sõt, a vers jambikus rit­mu­sa, sorainak szótagszáma is Petõfinek Az alföld címû versét idézi. És a képek sora alapján is azonnal Petõfire tippelnénk: villám, délibáb, szi­laj mén, magas sas, nádasok zenéje, puszták végtelenje, a lélek szár­nyalása… De amíg Petõfi versében minden kép elsõsorban ön­ma­ga megjelenítésére szolgál, Madách versében minden képi elem csak ha­sonlat hasonlójaként jelenik meg. Petõfinél délibábról van szó, itt nem délibábról, hanem leányról, aki hasonlít a délibábhoz. Petõfi mé­ne­sek szilaj vágtatásáról ír, itt a férfiú hasonlít a szilaj ménre. Petõfi lel­ke börtönébõl szabadult sas, itt a dal hasonlít a szilaj sasra. És foly­tat­hatnánk, tovább is, az egyik oldalon életet, élményt, a másikon iro­dal­mi hatást, másodlagos versélményt találnánk.

    Nem lehetünk meglepõdve, ha Arany úgy érzi, itt mindent ellepnek a Petõfi-reminiscentiák. És akkor – jellemzõ szerénységgel – nem szól a vers második, nagyobbik felének tagadhatatlan Arany-utánérzéseirõl. Mint­ha a Családi kör idilli világába lépnénk, a tûz körül kis család:

Míg egy csonka ifjú a családból

Kezd beszélni, s hõsies regéje,

Kezd beszélni nagyszerû napokról,

Melyeket sírjokba elkísére.

    Nem mese az gyermek – mondanánk, de az ifjú regéje hosszan höm­pölyög, ne is kövessük tovább. És mint Arany a Családi körben, ép­púgy rájátszik ez a vers is a negyvennyolcas emlékekre:

Óh, ha láttrad volna, gyermek,

A honvédet víg dalt énekelve

Nézni a halál hideg arcába

És rohanni véres gyõzelemre.

    Bizony, nem nagyon érdemes folytatni, bár még másfél oldalon ke­resz­tül folytatódik a vers…

    Térjünk inkább vissza Aranyhoz és Madáchhoz. Amint láthattuk, az ismeretlen vidéki szerzõ verse (versei?), bár érzett benne tehetséget, nem nyerte meg a szerkesztõ tetszését. A szerkesztõi üzenet 1861 áp­ri­li­sában jelent meg a Szépirodalmi Figyelõben.

    Ám alig néhány hónappal késõbb egy zavart vidéki földbirtokos, Ma­dách Imre Jámbor Pál kíséretében ott ül Arany János Hárompipa ut­cai lakásában, és átad egy kéziratot elolvasásra, bírálatra. Madách ál­lí­tólag keveset beszélt ottléte alatt, de azért ezt-azt elmondhatott ma­gá­ról. Különben honnan tudná Arany például, hogy Madách politikai új­ság­írással próbálkozott 48 elõtt. Mert tudja, erre vall Madáchhoz írt má­sodik levelének néhány sora: „Hallom és tudom, hogy, régebben mû­köd­tél journalistikai pályán, habár más szakmában…”¹⁰

    Ismerjük a Tragédia történetét: tudjuk, Arany elõbb kedvetlenül, Fa­ust-utánérzésnek vélve félretette a mûvet. De aztán mégis ne­ki­fo­gott, és legkésõbb augusztus végére elolvasta. (Már augusztus 25-én így ír Tompának: „valahára födöztem föl egy igazi talentumot. Egy kéz­i­rat van nálam: »Az ember tragoediája«. Faust féle drámai kom­po­sí­ció, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Elsõ tehetség Petõfi óta, ki egészen önálló irányt mutat.”¹¹

    És Arany várta a szerzõ újabb látogatását, de miután az or­szág­gyû­lést a császár feloszlatta, s a sztregovai költõ eltûnt Pestrõl, Arany le­vél­ben kereste meg. A szó szoros értelmében kereste, mert Ba­las­sa­gyar­matra irányította a levelét, gondolván, Nógrád képviselõjét ott nyil­ván ismerik, tudják, hová kell utána küldeni.

    A remekmû kéziratának végére pedig ráírta, talán kicsit ön­ma­gá­nak, talán a szerzõnek – arra a nem is olyan régen volt szerkesztõi üze­netre emlékezve – engesztelésül a következõket:

Ex leone – leonem!¹²

    Aminek persze – ismétlem – önmagában az ég egy adta világon sem­mi értelme nincsen. Érdekes módon még senki se tette fel a kér­dést: mit is akarhatott Arany mondani? Az oroszlánról ismerni meg az orosz­lánt?

    Ám Madách számára nagyon is sokat jelenthetett volna. Hogy is szólt az áprilisi szerkesztõi üzenet: Könnyû megismerni ex ungve… de bi­zony most egyszer nem leonem. Erre utalás, ha tetszik önkritika, fe­le­let, de mindenképpen abszolút elismerés a kéziratra ráírt három szó. Hogy itt nemhogy oroszlánkörmök látszanak, de már maga az orosz­lán! És annak a kéziratra rájegyzett három szónak így – és csak így – egy­szerre értelme lesz, egyszerre a helyére kerül.

    Igaz, nem tudjuk, vajon Madách látta-e valaha ezt a bejegyzést. Hi­szen amikor – tudomásunk szerint – legközelebb Pesten találkoztak, mert Madách a Kisfaludy-társaságban székfoglalóját tartotta, addigra a kéz­irat régen nyomdába került, s Arany áthúzta a három szót, nehogy azt is kinyomtassák. Vajon tényleg sosem látta Madách többé a kéz­i­ra­tot? Vajon tényleg sosem olvashatta rajta Arany üzenetét? Csak ta­lál­gat­ni lehet. És az már nem a mi dolgunk. De ha egyszer új­ra­szer­kesz­tõ­dik az Arany kritikai kiadás, érdemes lesz az 53. számú szerkesztõi üze­net jegyzetéhez odaírni: az üzenet valószínûleg az akkor mindenki, még Arany számára is ismeretlen Madách Imrének szól.

1. Madách Imre, Az ember tragédiája, (Fakszimile kiadás), Kísérõ tan: Horváth Károly, Budapest, Akadémiai, 1973. Vissza a szöveghez

2. Arany János, Költeményei, s.a.r: Vekerdy Tamás, Budapest, He­likon, 1983. 332.

3. Arany János, Összes Mûvei XVII., szerk Korompay H. János, Bu­dapest, Universitas,2004. 503.

4. Arany János, Összes Mûvei XII., Szerk: Németh G. Béla, Budapest, Akadémiai, 1963. 203.

5. Arany János, Összes Mûvei XII., 206. Vissza a szöveghez

6. Arany János, Összes Mûvei XII., 202.

7. Arany János, Összes Mûvei XII., 540.

8. Idézi: Andor Csaba, Utószó = Madách Imre, Az ember tra­gé­di­ája, Szerk: Bene Kálmán, Szeged – Budapest, M.I.T, 1999. II. 229.

9. Madách Imre, Összes Mûvei, Szerk: Halász Gábor, Révai, Bu­da­pest, 1942. II. 241-245.

10. Arany levele Madách Imréhez 1861. október 27-én. Madách Imre, im.,. II. 1003. Vissza a szöveghez

11. Idéztük már egy részét: Arany levele Tompához 1861. augusztus 25-én. Arany János Összes Mûvei, XVII., szerk: Korompay H. Já­nos, Budapest, Universitas, 2004. 574.

12. Madách Imre, Az ember tragédiája, (Fakszimile kiadás), Kísérõ tan: Horváth Károly, Budapest, Akadémiai, 1973. Vissza a szöveghez