Papp Nóra–Szõke Ágnes

Ádám a rengetegben

Madách Imre: Az ember tragédiája és Marno

János: Az elsõ sírásó mûvének összehasonlítása*

A Marno-darab körül

    A XII. Madách Szimpózium alkalmával a csesztvei kiállításon láttuk, hogy nemcsak opera- vagy rajzfilmfeldolgozása született a Tra­gé­di­á­nak, hanem rockopera is készült belõle. Az interneten¹ ráakadtunk az ada­tokra. Az elsõ sírásó rockoperát, amelynek zeneszerzõje Papp Gyu­la volt, a soproni Petõfi Színház mutatta be 1997-ben, Mikó István ren­de­zésében.

    Mivel korunk miatt sem láthattuk, magyartanárunk segítségével kap­csolatba léptünk a szerzõvel. Marno elsõ válaszában (a szövegkérõ le­vélre) a következõket írta „boldogan küldeném, ha volna példányom, le­mezem stb. Sajna, semmi, illetve egy ismerõsömnek az a két »HA­TÁR« címû folyóirat, amely közölte a szövegkönyvet. A folyóirat két utol­só száma, azt hiszem, talán 95 vagy 96-ból, talán valamely könyv­tár­ban még föllelhetõ.” Ekkor a feldolgozáshoz kértünk segítséget („olyan dokumentumot […], hogy segítette az ötlet kidolgozásában az ope­ra-változat?”). Közben a Soproni Színháztól Varga Katalin se­gít­sé­gé­vel megszereztük a rendezõi példányt.

    Végsõ segítségként ennyit kaptunk a szerzõtõl: „Nem, nem hatott rám az operaváltozat, átiratomban, ami tudatosan és önkéntelenül is in­spi­rált, vezetett, élénkített, az természetesen a Hamlet. Innen a cím is, Az elsõ sírásó, a dráma megfelelõ jelenetébõl, szöveghelyérõl. Sha­kes­peare féktelen zsenialitása és humora ez is, ez a kis elmélkedés Ádámról mint az elsõ sírásóról – hogyne kaptam volna rá! És ha kézbe veszi majd a szövegkönyvet, nyilván meglátja, hogy egészében is ez az an­go­los játékkedv (meg Vörösmarty ugyancsak frenetikus Csongorja) for­gattatta fel velem Madáchot, anélkül, remélem, hogy – sírásóról lé­vén szó – halottgyalázásba keveredtem volna.”²

    Úgy döntöttünk, hogy a Madách Irodalmi Társaság programjaihoz il­leszkedve az összehasonlítást végezzük el. Az elemzett dráma mûfaja szá­munkra eddig elemzés szempontjából ismeretlen volt, így nem az ap­ró jellegzetességekre, hanem a nagyobb, átfogóbb összefüggésekre pró­báltunk rávilágítani.

    Marno János Az elsõ sírásó címû rockoperája Madách Imre Az em­ber tragédiája mûve alapján készült, így megpróbálkoztunk a sze­rep­lõk és a színek azonosításával, a különbségek és az azonosságok ki­e­me­lé­sé­vel illetve a két szerzõ álláspontja különbségének a be­mu­ta­tá­sá­val.

A színek vizsgálata

    Tény, hogy az elsõ három szín megegyezik a Tragédiában sze­rep­lõk­kel, viszont a rockopera szövegkönyvében jóval tömörebb és a szöveg ter­jedelme is rövidebb.

    Az elsõ két szín nem tér el a szereplõkben, a harmadik színben vi­szont már találunk eltérést. Madách mûvében pálmafás vidékrõl van szó, míg a rockoperában a kert megnevezést találhatjuk, amely nem fel­tétlenül a pálmafa asszociációját váltja ki bennünk. A Marno-mûben Éva úgy véli: ez a kert kissé hasonlít az édenkertre. Véleményünk sze­rint ez csupán egy ügyes dramaturgiai fogás, amellyel megoldották a dísz­letváltoztatás problémáját.

A legkézenfekvõbb különbséget a cselekményben követhetjük nyo­mon. Marnonál     Ádám Lucifer felvilágosításának hatására fel akarja akasz­tani magát, vagyis megijed a tényektõl, a valóságtól. Az eredeti mû­ben ez éppen ellenkezõleg zajlik le; ott Ádám kéri „Hagyd meg­te­kint­nem, hát e mûködést.” Jelentõs különbség az is, hogy a rock­o­pe­rá­ban feltûnõen nagy hangsúly van a Föld Szelleme és Lucifer pár­be­szé­dén. Az eredeti mûben ilyen hosszú párbeszéd nincsen.

    A rockopera elsõ felvonásának utolsó színe a karnevál. Ez teljesen új szín, melyben eddig ismeretlen szereplõkkel is találkozhatunk, tör­té­nel­mi korszakoktól függetlenül. Erre a színre azért volt szükség, hogy az író modern megfogalmazással hozza közelebb legfontosabb mon­dan­dóját, ugyanis a modern kor embere talán e karneváli hangulat ha­tá­sára tudja leginkább átélni ennek üzenetét.

A második felvonásban meglepõ fordulattal találkozunk: az elsõ szín Prága. Ebben a színben Kepler bordaláig nem találunk változást, de ez a bordal is csak azért kerülhetett be, hogy új oldaláról mutassa be az illuminált állapotban lévõ Kepler–Ádám elmélkedéseit.

Ezen kívül a római, a párizsi és az összevegyített London–Fa­lansz­ter–Ûr szín található még a mûben. A római és a párizsi szín nem mu­tat eltérést, míg az utolsó a mû üzenetének megértése szempontjából a leg­fontosabb, ezért ezzel majd késõbb részletesen is foglalkozunk.

A fontosabb szereplõkrõl

Káin és Ábel

Õk az elõször megjelenõ új szereplõk. Rövid megnyilvánulásuk utal Káin testvérgyilkosságára, amely emlékeztet minket a világban dúló erõ­szakra, és arra, hogy a háborúkban és a mindennapokban is a fe­le­ba­rátainkat, testvéreinket öljük meg.

A szfinx

A rockopera minden felvonásában és jelenetében megjelenik legalább egy­szer. Egyetlen mondatot ismétel, minden megszólalása csak ennyi: „Én hallgatok”. Az állandóságot, az örökkévalóságot és a történelmet jel­képezheti. Évezredek óta figyeli az emberiséget és õrzi az em­lé­ke­ket. Bármi is történik a világban õ nem fûz hozzá komentárt; csak hall­gat és nem bírál.

A csontváz

Egyértelmûen a halál és az elmúlás jelképe. Az emberi élet mú­lan­dó­sá­gát juttatja eszünkbe minden egyes megjelenésekor. Rövid, tömör mon­­da­tokat mond; mondandóját nyíltan, egyenesen fejezi ki.

A katona

Az örök háborút és hódítást jelképezi. A hatalom éhsége pusztulásba vi­szi a világot. Ide kötõdik Lucifer mondata „Majd lenyugszik Szent Ilo­nán”, amely Napóleon bukására utal.

Számára a törtetés a feljebbjutás az élet célja. Nem az elismerés meg­szerzése a cél, hanem csak az érvényesülés. A harc és a mészárlás a lételeme. Álmában is a harctéren jár, kioltja az életeket. Ám, ha egy­szer arra kerülne a sor, hogy az „ólom röpte szíven csókolná”, azt is bát­ran vállalja. Ellentétes személyiség, hiszen képes mindenre, elszánt, de ezt csak a hatalom érdekében áldozza fel.

A rabszolga

Õ az elnyomás alatt álló ember. Kegyetlenül maró igazságokról rántja le a leplet. A megnyomorított, a kihasznált emberre utal.

Az élõk között szerinte nincsen egyenlõség, csak akkor leszünk egyen­rangúak, ha meghalunk. „Úr vagyok mióta halott, azelõtt ki nul­lát sem ért, emlékeként már, hulláként már mind egyenlõ”. A Szfinx­szel kapcsolatba hozható, hiszen az egyiptomi piramisokat rabszolgák hord­ta kövekbõl építették; kegyetlenül hajszolták õket. „Hátamon kor­bács-kígyó csigolyát tör”.

Kihasználtság, kiszolgáltatottság, megalázottság. Ez a három kulcs­szó a szereplõt illetõen.

A bábjátékos

A bábjátékos a diktátorok, a tehetségtelen, hatalomra vágyó emberek jel­képe. Egyedül nem képesek semmire, csak irányítható emberek se­gít­sége által juthatnak feljebb a ranglétrán. Mind a tíz ujjára jut egy-egy mozgatható bábu, amelyek kénye-kedve szerint viselkednek.

A biztosítási ügynök, a gyáros, a bankár

Valamennyien az elanyagiasodott világ szereplõi. Jól tudják azonban, hogy ez a vonat, amelyet vezetnek, csak a halál állomására futhat be. A gyá­ros is látja a véget: „települ a halálgyár” illetve „mészárból szó­szé­ket farag a falánk túlvilág ipar” mondataival érezteti a halál kö­zel­sé­gét.

A sírásó dala

Fontosnak ítéljük, s a szövegbõl kiemelve közöljük A sírásó dalát – még­is csak ez kapcsolódik a rockopera címéhez.

Rózsa kell? Itt termek én,
más darabból kölcsön.
Hová lett a nemes vér? –
Cserdül, ne üvöltsön!

Rangom s rendem, elõl-hátul,
elõírva így vagyon:
„Ádám pedig ásott.”

Hát hull
a könnyed, nem hiába,
én sírásó vagyok.

Hulladékra hull a fény,
ásóm önmûködik,
rúgkapálhat lelemény,
mûve tartott eddig.

Rangom s rendem, elõl-hátul,
elõírva így vagyon:
„Ádám pedig ásott.”

Hát hull
a könnyed, nem hiába,
én sírásó vagyok.

Ûri holmik mind mit ér?
Sugár-emlék-érmet.
Kis éteri gépegér
rághat almás férget.

Rangom s rendem, elõl-hátul,
elõírva így vagyon:
„Ádám pedig ásott.”

Hát hull
a könnyed, nem hiába,
én sírásó vagyok.

Hantot rá, mi folyt helyén,
vér, bokor és fáma,
idõvel a puszta tény
érik csak egy fán ma

Rangom s rendem, elõl-hátul,
elõírva így vagyon:

„Ádám pedig ásott.”

Hát hull
a könnyed, mindhiába,
én sírásó vagyok.

    A dal egészében egy bírói tárgyalás vádbeszédére hasonlít. Fel­so­rol­ják a vádpontokat, amelyben az elítéltet bûnösnek találták, de még ab­ban hihet a vádlott, hogy megmenekül. Ádám is reménykedhet még az elején, hogy megkönyörülnek rajta.

    A songban négyszer hangzik fel a refrén, amelyben a „hull a könnyed, nemhiába” sor jelzi a reményt. A dalt szintén a refrén zárja, de már változtatással: „hull a könnyed mindhiába”. Ezzel ítéletet mon­da­nak mind Ádám, mind pedig az emberiség felett; s a sírásó megássa a sírt. Ebben eltér a tragédiától, hiszen abban Isten megbocsátott az es­dek­lõ Ádámnak.

A végsõ kép

    Ádám a pusztuló világ közepén áll, elhagyatottan. Beismeri hibáját, és el­fogadja a sorsát. Végsõ szavaiban fejet hajt Isten nagysága elõtt, és meg­bocsátást remél. Azonban ez a világ már romlott, pusztulásra va­gyunk ítélve elkövetett hibáink hatalma súlya miatt. Lucifer szerint bûn­hõdnünk kell azért, mert tönkretettük a világot.
Villám, mennydörgés, világvége. Kegyetlen a vég. A Csontváz is az mondja Ádámnak, hogy fogadja el a halált, vezekeljen. Ekkor már csak abban reménykedhet, hogy az új lehetõséget kapó következõ ge­ne­ráció nem követi el ugyanazokat a hibákat, amelyeket mi. Lucifer sze­rint a történelem mindig ismétli önmagát, s az ember minden idõ­ben ugyanolyan esendõ marad. Az esély azonban mindig adott a vál­toz­­tatásra. Ezt igazolja az utolsó színpadkép is, ahol fényesség van, és fel­hangzik az Úr kezdõdala, valamint a nyitó kardal.

Mintha Madáchot hallanánk: „Mondottam ember, küzdj és bízva bíz­zál!”.

Jegyzetek

1. www.prokultura.hu/petofi; www.kontextus.hu/kia – 2005. 09. 12.

2. Marno János e mail-je Árpás Károlynak 2004. 11. 27. Vissza a szöveghez