T. Pataki László
Kit szerettél, Ádám?
Midőn a több mint egy évtizedes múltra visszatekinteni képes Madách Szimpózium előadóinak sorába kerülhettem – a mindig, mindenben kötelező nyitottságra gondoltam. Felrémlett előttem a gazdagság: sokoldalú megközelítése középtémánknak, Madáchnak, műveinek, korának, amely a Madách Irodalmi Társaságot kezdettől jellemzi. Szót kértem, habár kissé kényelmetlenül érzem magam, s bevallhatom, számítok jóindulatukra, megértésükre: ám egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy miként e percben jómagam, szerző beszélhet-e baráti, elsősorban mégis tudós gyülekezet előtt önnön művéről, műveiről? Szólhat-e még elviselhetően ízléssel egy készülő színi előadás körülményeiről, ha mélységesen érintett benne?
Az alkalom és a szellemi vállalkozás találkoztatása e helyen ellenállhatatlanul vonzónak bizonyult, s bár a művek ismertek is e körben, hiszen a “vérszerinti rokon” Fráter Erzsébet szimpóziumokon P. Kerner Edit, salgótarjáni előadóművész-tanár olvasati/művészi előadásában elhangzottak (Lidércláng, Lelkigyakorlat), s közös a kiadó is, Andor Csaba, aki mindkettőt nyomtatásban megjelentette – most egészen új helyzet teremtődött egy nagyszerű marosvásárhelyi művész, Illyés Kinga belépésével. Nem történhetett volna meg mindez, ha az értékteremtés alapvető formája, a megjelenés elmarad, ezt ezen a helyen mindenféle közös álszemérem mellőzésével érdemes önmagunk előtt hangsúlyosan említeni, s talán helyénvaló éppen itt, e tárgyban Czine Mihályt idézni, aki a Fráter Erzsébetről szóló monodráma, a Lidércláng egyik korai, pásztói előadása után mondta meggyőződéssel: “Csak az létezik, ami nyomtatásban megjelent.”
Nem lehet feladatom a két monodráma értékelése, még olyan jóindulatú közönség előtt sem, mint amilyen a mostani, tizenegyedik Madách szimpóziumon összegyűlt, ezért csupán némi ismertetést “engedek szabadjára”, ám azt is kizárólag a téma teljes körű érinthetősége érdekében. Helyesebb talán, ha máris Andor Csabát idézem, aki felkérésünkre volt szíves megírni az egészen eredeti kettős színi előadás nyomtatott műsor-ismertetőjének “fülszövegét”.
Könnyen belátható, amire az ismertető bevezetőjében utal: Madách Imre 17 éves korától folyamatosan kereste a nagy témát, amelyre sikeres drámát lehet építeni s ezenközben meddő próbálkozásaival eljutott a felismerésig: a történelmi személyiségek helyett magát a történelmet kell színre vinnie! – ezalatt mindvégig az idő előrehaladtával egyre mélyülve saját családi drámájának középpontjában élt.
“Anyós és meny ellentéte egyáltalán nem ritka a mi kultúránkban, ám olyan ismertté, híressé, sőt: hírhedtté egyetlen más esetben sem vált, mint Majthényi Annánál és Fráter Erzsébetnél. A téma újra és újra megihlette nemcsak az irodalmárokat, de a szépírókat is. Legenda volna, netán az utókor felnagyítása, amit kapcsolatukról írtak? Nos, a modern grafológiai elemzések megerősítik: valóban olyan végletesen különbözőek voltak, amilyennek mindig is gondoltuk őket.”
Nem csupán a Teremtő, s vele a lélek útjai kifürkészhetetlenek, hanem a művek sorsa is véletlennek tűnő fordulatokon át jut jóra vagy rosszra, kinek, kinek szerencséje szerint. A legutóbbi időkig egyoldalúan, kezdettől érdekvezérelten (lásd Majthényi Anna belső körét, unokáját, sőt unokáit!) tárgyalt női alakról, a hírhedettnek lefestett Fráter Erzsébetről szóló monodráma jó másfél évtizede készült. Bemutatta a rokon Fráter Kata, miskolci színművésznő, ugyanígy több alkalommal részleteket adott belőle a magyar rádió különféle műsoraiban. A már említett P. Kerner Edit Csesztvén játszotta az egyik Madách napon, ugyanő vagy félszáz előadást vitt színre a dráma olvasati interpretálásával. Mindössze három esztendeje annak, hogy a Madách irodalmi pályázaton díjazott Fráter Erzsi monodrámát újabb követte: a költő édesanyjáról, Majthényi Annáról, az előbbi ellentétéről, a Madách család drámájának sokáig “rejtegetett” igazi főszereplőjéről – Lelkigyakorlat címen.
“Ádám álomként éli meg a történelmet: a két monodráma is valahol az álom és az ébrenlét határán mutatja be két nő életét” – írja Andor Csaba. A valóság álma és az álom valósága fordul egymásba, ha miként történt – egy szerepformáló nagy művész, mindkettőt megismerve, felfedezi bennük a kihívást, ami valójában az élet szereplőinek, Madách Imre szeretteinek és közvetve a költő legbensőbb drámájának ábrázolása, ám az ember örök érvényű tulajdonságait, azok mozgató rugóit is feltárják. Mások véleménye szerint, éppen ez utóbbi teszi érthetővé mindenkinek a szövegeket.
A trilógia eddig elkészült két darabja megtalálta az utat a létezéshez, az egyszereplős, ezért is bravúrosnak nevezhető megkettőzött előadáshoz. A mindent kifejező-befejező megvalósító színpadhoz. Érdemes volt hinni. Vehetjük – a körülményeket ismerve – akár misztikus találkozásnak, az ezoterikus erők kölcsönhatásának azt, ahogy a monodrámák és a marosvásárhelyi nagy művész a lélek útjain, a művészek sajátos kapcsolatrendszerében egymásra találtak. Talán nem érdektelen erről is szólni, különösen, ha megemlíthetem: a készülőfélben lévő harmadik rész/egész Madách Aladárról, a költő misztikumokba burkolódzó különc, nagyon is mai kort és vele mai figurát jelenítő, a bántó valóságtól típusosan-betegesen el-elmenekülő fiáról szól.
Kérem, ítélje meg ki-ki az ezoterikus útvonalat: a már említett kiadványokban megjelent drámák közül a Lelkigyakorlatot leközlőt Nagy Márta, balassagyarmati képzőművész tanár jóbarát eljuttatta Kecskemétre a nemzetközi zománcművészeti múzeum és alkotóközösség vezetőjéhez, Gyergyádesz Lászlóhoz, aki történetesen a nagy múltú Katona József Színház dramaturgja. Gyergyádesz László éppen akkor találkozott a Kecskeméten is szereplő (Márai szöveget jelenített meg nagy művészi erővel) Illyés Kingával, átadta neki a szöveget, mindketten úgy ítélték meg, hogy a már munka alatt lévő, R. E. szerzőjű monodráma helyett, a Majthényi Annáról szólót veszik fel a művésznő műsorára. Illyés Kinga szinte kizárólagosan önálló, önmaga szerkesztett, sőt rendezett estekkel lép közönség elé, szószerint bejárja Erdélyt, Magyarországot és mindenütt fellép Nyugat-Európában, ahol magyarok élnek.
A jó hír is gyorsan jár: a láncolatot elindító Nagy Márta értesül a választásról, azonnal jelzi, van “eleje” is a monodrámának, egy másik szöveg, a Lidércláng, Fráter Erzsébetről. A kecskemétiek postafordultával kérik azt is, s néhány mozzanat után (mégis, melyiket játssza a művésznő?) úgy döntenek: mindkettőt el kell vinni a közönségnek. Egy művész, egyazon este, ugyanazon a színen két teljességgel különböző, egymással ellenséges érzülettel viselkedő, Madách életét-életfelfogását, nőkről alkotott véleményét erőteljesen meghatározó asszony drámáját játssza el. A művésznő időközben benyújtott produkciós pályázatát kedvezően fogadja a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Megszületik, többszöri találkozás után, némi rövidítéssel a végső változat, egyetlen közös címmel: Kit szerettél, Ádám?
Illyés Kinga Fagyöngy című műsorával több mint harminc esztendeje lépett először hazai közönség elé, televíziós közvetítéssel, az Egyetemi Színpadon. A legmerészebb szövegmondást láthattuk-hallhattuk tőle, amit valaha művésznő bemutatott. Aki akár csak egyetlen egyszer látta, soha nem felejtheti el. Csoóri Sándort érdemes idézni, a költő mostanában írt kisesszét az Útravaló című, erdélyi kötők verseit megörökítő, Illyés Kinga jegyezte, CD lemez elé.
“…Ha a bedeszkázott márciusi ég alatt váratlanul megjelenik egy kicsi, törékeny, messiás madár, mi változunk meg tőle hirtelen.” – utal a hetvenes évek elejére Csoóri Sándor. Sütő András, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kallós Zoltán társaként szolgált a “zúzmarás időkben” Bejárta a világot, majd hosszú időre elhallgatott. “Poklokat járt? Vagy a halál szakadékos útját járta? Annyit tudhattunk csak, hogy mitologikus küzdelmet folytatott a legnagyobb ellenféllel. És hogy ennek a küzdelemnek a mélylélektani és szellemi dokumentumait most két, vallomásos, új lemeze őrzi”.
Hosszan idézhetném a költőt, de a tér és az idő nem enged többet. Talán érthető és megbocsátható a szerzőnek, ha most mégis arra gondol: nem véletlen mégsem, ahogy az erdélyi végeken élő és a világ magyarságát színpadi lényével besugározni képes “női Hamlet” a valóság álmával és az álom valóságával ma együtt él: ahogy a két szöveget önmagához alakítja és egyre növekvő kedvvel dolgozik az előadásért, ahogy néhány, becsesnek ítélhető levelében arról ír, mit gondol, mit érez a sztregovai költőről, drámai sorsú asszonyairól, s ahogy, mint minden alkotó teszi: teljes igazságot akar megtudni mindenről, ami Madách Imrét és kisebbik, bensőséges drámai világát jelentette, s jelenti/jelentheti ma is.
“Elég csak ráhangolódnia egy olyan műre, melyben a lét szólal meg: élet vagy az élet esendősége, játékossága, gyász, őrület, hangjával rögtön olyan drámai teret tud teremteni, ahol egy kihulló hajszál története is azonnal történelemmé válik.” – mondja Csoóri Sándor.
Álmodhat-e szerző valóságnak ennél szebbet? Kérhet-e még valamit a megfoghatatlantól, a számunkra is érzékelhető, ezúttal is kétségtelenül megmutatkozó égi erőktől, mint azt: legyen erő és jókedv Illyés Kingával, győzzön a legyőzhetetlenen, legyen vele a béke és mindannyiunkkal, akik a messiás madárra várunk.