Tomschey Ottó

Madách – a moralista

(Gondolatok a Mózes fordítása után)

Madách életművét, egész életét sokan és sokféle szempont szerint fel­dol­gozták, ki nagyvonalúan, ki az unalomig menő részletességgel, ki egye­dileg foglalkozva vele, ki összehasonlítva másokkal és bele­he­lyez­ve egy adott történelmi időszak emberformáló közegébe. Kevesen fog­lalkoztak azonban azzal, hogy ez a magányos ember, aki au­to­di­dak­ta módon jutott hozzá irodalmi tudásához és ismereteit jószerivel köny­vekből szerezte ( gondolok itt elsősorban a drámaírás fortélyaira), aki éppen az adott történelmi helyzetnek köszönhetően meglehetősen zár­kózott életet élt, noha élénken foglalkozott a kor politikai fej­le­mé­nye­ivel, a morális gondolatokkal való foglalkozás milyen magas szint­jé­re emelkedett. A Tragédia soraiban se szeri, se száma azoknak a gon­dolatoknak, amelyekből – akárcsak Shakespeare egyetlen mon­da­tá­ból (Légy hű önmagadhoz) – regényt lehetne írni (csak találomra tal­lóz­va: A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga; eb­nek is eb a legfőbb ideálja, s megtisztel véle, ha társaul fogad stb.). Ke­véssé ismertek azonban, mert maga a mű kevésbé ismert, a Mózes so­raiban felbukkanó gondolatok tömegei, amelyek alkalmasak arra is, hogy rávilágítsanak Madách különleges és egyedülálló morális fel­fo­gá­sára. A Mózes gondolatvilága és a benne megjelenő erkölcsi alap­gon­dolatok megfogalmazása azért is izgalmas vizsgálatot ígér, mert el­ső pillanatra nagyon nehéznek tűnik a bibliai, pontosabban ószövetségi cse­lekmény és a magyar gondolkodásmód közötti kapcsolat elemzése. Nem egyszerű és olykor olyan anakronizmusokat tár fel, amelyek fel sem tűnnének a szöveg egyszerű olvasásakor, vagy éppen a színházi elő­adás során.

      Keresztury Dezső a Mózes színpadra alakított változatának utó­sza­vá­ban azt mondja:

      “Madách stílusáról, amelyet maga is enyhén szólva darabosnak ér­zett, nagyon ellentétes vélemények alakultak ki. Voltak, akik ügyet­len­nek, kiforratlannak, minden zeneiség, hajlatosság híján valónak ta­lál­ták. De nemegyszer olvastam róla azt is, hogy ’nagyon erőteljes, na­gyon költői’. Az igazság valahol a két felfogás között van. Madách stí­lusa rendkívül egyenetlen.”

      Teljesen egyet lehet érteni Kereszturyval. A Mózes esetében nincs csi­szolás, mint a Tragédia Arany által feljavított változatában és a Ke­resz­tury-féle színpadra alkalmazás is megtartotta, ahol csak lehetett, az ere­deti szöveget. A “darabosság”, az olykor mindkét lábukra sánta jam­busok azonban sokszor megmaradtak és éppen ott, ahol a mon­da­ni­való, a morális értékek megfogalmazása fontosabb volt a metrikánál. Kö­szönjük meg utólag és még egyszer Kereszturynak, hogy így hagyta eze­ket a sorokat, hogy ráérzett: a sorok “modernizálása” többet ártott, mint használt volna, mert csak így láthatunk bele a madáchi morális gon­dolatvilág rejtelmeibe. Keresztury szinte felfoghatatlan jelentősége a Mózes kapcsán abban rejlik, hogy az alázat és a kritika olyan “ke­ver­csé­vel” fésülte át a darabot, hogy hátrányára sehol, előnyére annál több helyen változott és vált fogyaszthatóvá immár a 21. század em­be­ré­nek is.

      A Mózes a Tragédia után született és akár annak kritikájára, akár egyéb szempontok érvényesülése miatt van egy jelentős eltérés a két mű között az úgynevezett “nagy gondolatok” közreadásában. Szán­dé­ko­san nem mondok megfogalmazást, mert a “közreadók” a lé­nye­ge­sek. A Tragédiában szinte minden ilyen jellegű gondolat Lucifertől hang­zik el, alig egy-két esetben találunk más szereplőt, aki ilyen jel­le­gű gondolatokat fejtene ki. A Mózesben egészen más a helyzet. Ter­mé­szetesen a legtöbb morális gondolatfelvetés magánál Mózesnél je­lent­kezik, de szinte a teljes színlap felsorolható, a dramatis personae szin­te mindegyike hozzájárul, ha csak egyetlen mondattal is, a mo­ra­li­tás kérdéséhez. Ez azért is érdekes, mert szembenálló felek fo­gal­maz­zák meg értékrendjüket és ez a madáchi csoda: az ellentétes oldalon ál­lók által megfogalmazott morális értékek ugyanúgy igazak, mint a má­sik oldalon állók megállapításai és kölcsönösen érvényesek egy­más­ra. Nem hiszem, hogy érdemes itt belemenni abba, hogy a tör­té­nel­mi helyzet, a konszolidálódni látszó Habsburg–magyar viszony, a ki­e­gye­zés felé mutató politikai helyzetalakulás mennyire hatott Madách ilyen jellegű gondolkodására. Azt hiszem sokkal egyszerűbb el­fo­gad­ni, hogy Madách ilyen értelemben felülről nézte az egész emberiséget, nem tett különbséget jobb és bal oldal között, hanem általános emberi ér­tékeket fogalmazott meg, amelyek mindenkire érvényesek füg­get­le­nül a kortól, nemtől, felekezettől és nemzethez való tartozástól.

      A Mózesban fellelt, általam morális gondolatkörbe tartozónak ítélt szen­tenciákat, aforizmának beillő rövid és tömör szintéziseket három na­gyobb egymástól ugyan el nem választható, de világosan meg­kü­lön­böz­tethető csoportba sorolom. A besorolás önkényes, de véleményem sze­rint nem nélkülöz némi tendenciózus beállítást, ugyanis olyan for­má­ban válogattam össze az egyes kitételeket, hogy az általános po­li­ti­kai “bölcsességektől” az általános erkölcsi megállapításokon keresztül ju­tunk el a hazafiság, a nemzeti önbecsülés, a fennmaradás elemeit rög­zítő kifejezésekig. Mivel a Keresztury-féle színpadra al­kal­ma­zás­ban a sorok nem számozottak (ezt megtettem a szöveg angolra történő for­dításakor), az egyes idézetek helyét a Rész/Kép/Jelenet beosztás há­rom, egymástól “/”-jellel elválasztott számával jelölöm és bízom ben­ne, hogy így minden idézet könnyen azonosítható. Mindhárom esetben a darab menetét követem, ezért nem lesz véletlen, hogy az utolsó meg­ál­lapítások mindig következtetés erejűek, köszönhetően Madách nagy­í­vű gondolatszerkesztésének.

Politika

Az ide vonatkozó mondások Mózeshez és mondjuk ki, politikai el­len­fe­léhez, Abiramhoz, valamint Mózes szellemi (Jethro) és fizikai (Jó­zsué) támogatójához kapcsolódnak. Mindjárt az elején a politikai cse­lek­vések és döntések megítélésében az ifjú Mózes meglepően éretten fo­galmazza meg a zsidókkal szemben követett politika gyengeségét és a lehetséges megoldást:

(1/1/1)               Fonák eljárás, félszeg rendszabály

                         Okozta, hogy megsúlyosult a baj.

                         Jó döntés még mindent jóvá tehet.

Mózesnek teljesen igaza van. Az már más kérdés, hogy a történelem fo­lyamán és magában a darabban is kiderül, hogy a rossz rendeleteket és rendelkezéseket csak nagyon ritkán, jószerivel soha nem követik a hely­rehozó jó döntések.

      A fiatal Mózes megkérdőjelezi a mindenkori hatalom szokásos esz­kö­zének helyességét, amikor az üres ígéretek és azok be nem tartása ve­zethet társadalmi feszültséghez. Keményen vágja a politikai vezetés fe­jéhez, hogy ez nem jó módszer:

(1/1/1)                           …bíztassuk csillogó szavakkal,

                         Ígérjünk mindent, meg nem adva semmit? –

                         Nem Pháraó! – …

Igen, kormányozni tudni kell, de aki abban a helyzetben van, hogy kor­má­nyoz, helyzeti előnyben van. Abiram meg is fogalmazza: hiába van eset­leg nagyobb tudás a birtokunkban, hatalomban az marad, aki erős:

(1/4/2)               …csakhogy az úr ész nélkül is úr,

                         S mi dupla ésszel addig elveszünk.

A hatalom valami csodálatos dolog. Sokan sokféleképpen próbálták de­finícióját pontosan megadni, több-kevesebb sikerrel. Madách olyan tö­mör megfogalmazást ad Mózes szájába, ami röviden és velősen fo­gal­mazza meg a pénz és az általa megszerzett/megőrzött hatalom lé­nye­gét:

(1/5/1)                                              …a hatalom

                         Jelképe az arany. Szemet szemért,

                         Fogat fogért! A hatalom erőszak!

Az. Madách még beleveszi az ősi jog, a jus talionis fogalmát is a ha­ta­lom bűvkörébe és igaza van. A történelem folyamán hosszú-hosszú ide­ig érvényes volt a szemet szemért elv, különösen hatalmi vil­lon­gá­sok során.

      A hatalomban lévő mindig el lehet készülve megtámadtatásra és áru­lásra. A Madách által megfogalmazott és Mózes szájába adott sza­vak:

(1/5/2)               Az árulótól az féljen csupán,

                         Ki álnokul sző tervet…

kissé optimista felhangúak, mert csak az árulónak ajánlják a félelmet az árulástól. Igaz: annak biztosan félnie kell, aki maga is hajlamos áru­lás­ra, de nemcsak annak. Madách mesterien szövi bele a drámai szö­veg­be ezeket a majdnem aforizmákat és a szerkesztés módja olykor em­lékeztet a középkori egyházatyák párbeszédes formában előadott ok­tatási-nevelési célzatú példabeszédeire.

      Nemcsak párbeszédes formában ontja azonban Madách ezeket a le­nyű­göző gondolatforgácsokat. Rövidebb-hosszabb monológokban ugyan­így előfordulnak, példa erre Józsué megmérgesedése az arany­bor­jú-ötlet elfogadása után. Miközben a szűklátókörűségen, a fej­lő­dés­re éretlenségen elmélkedik, hirtelen kivágja:

(2/1/2)                                        …azt hiszed,

                         Mert minden rókával megalkuszol:

                         A nyáj hű őre vagy? – …

Ebben az esetben a pillanatnyi megalkuvás mögé búvó önámítás meg­fo­galmazása kissé groteszk formában történik. Nagyon valószínű ugyan­is, hogy Józsué a maga idejében a maga helyén még véletlenül sem találkozott a nyájakat tizedelő rókával, mégis az az ember érzése, hogy a kép groteszksége nem árt az adott helyzetben és a néző/olvasó el­fogadja, hogy egy magyar felvidéki fogalompárt (róka–nyáj) Madách ótes­tamentumi környezetbe helyez.

      Nemcsak az ótestamentumi időkre érvényes azonban Abiram meg­ál­lapítása a politikai ámítás eredményeiről és ha akkor igaz volt, akkor ké­sőbb a történelem folyamán, de napjainkban is igaz, hogy a ve­ze­tet­tek csoportja tiltakozik a vezetők folyamatos hazudozásai ellen:

(2/2/4)               Elmúlt a kor, hogy dölyfös egyesek

                         Barom gyanánt vezethessék a népet;

Kedves Imre Bátyánk! Nincs igazad! Nem múlt el, mert tegnap is, ma is lépten nyomon találkozunk külhonban és itthon egyaránt azzal, hogy bi­zony ütődött, értelem nélküli nyájnak tekintik a hatalmon lévők az őket hatalomra segítőket, vagy mert a hatalmon lévők a politika egyik ha­tásos fegyverének tekintik az ámítást és a tények elhallgatását, vagy mert eleve vérükben van a hazudozás. Erre a megállapításra rímel Jeth­ro nem sokkal később, de az ellenkező oldalról érkező böl­cses­sé­ge:

(2/2/5)               Népet nem boldogíthatsz ellenére!

Madách keményen odateszi a felkiáltójelet és igaza van, mert rövid tá­von még lehet némi sikernek nevezhető eredményt elérni a mes­ter­sé­ges boldogítással, de hosszabb távon csak a Julius Caesar által is több mint kétezer évvel ezelőtt megfogalmazott tétel érvényes: uralkodni a nép felett csak annak beleegyezésével lehet!!!

Erkölcs – általában

Talán nagyon is tág fogalom ehelyütt erkölcsről beszélni, hiszen az aláb­bi közmondás-szerű, vagy aforizma-ízű gondolatok valami szű­kebb fogalomkörbe is besorolhatók lennének, de úgy érzem, a sok kis do­bozba rakosgatás az áttekinthetőség rovására menne. E körben szin­te mindenki megszólal, aki él és mozog a darabban és az adott hely­zet­hez igazodva mondatja el velük Madách a saját véleményét a világ dol­gairól.

      Kezdi a sort a Pháraó, amikor az ifjú Mózest a főpap dicsérő sza­va­ira röviden figyelmezteti arra, hogy aki csak a kötelességét teljesíti, még nem emelkedik a többiek fölé:

(1/1/1)               Ha a tömegnél egy fejjel nagyobb vagy,

                         Ha két közember munkáját bevégzed:

                         Rendkívülit még mindíg nem teszel.

Nem bizony. Nagyon is megszívlelendő kijelentés ez, különösen a Phá­raó szájából, mert Madách szavai elsősorban a vezető emberek tel­je­sítményére vonatkoznak. Nagyon is időszerű a megfogalmazás, mert nap­jainkban nem egészen e szerint az elv szerint viselkednek a vezető em­berek: a pozíció, a kezükben lévő hatalom úgy tűnik, csak eszköz sa­ját boldogulásuk elősegítésére és a hatalomból következő le­he­tő­sé­ge­ket nem a köznek való adásra használják fel. Keserű tapasztalatai le­het­tek Madáchnak, ha ilyen megrovó-kioktató szavakat egy min­den­ha­tó uralkodó szájába ad.

      Lássunk néhány közmondás, vagy közmondás-szerű gondolatot. Or­szágnagyunk olyan általános megállapítást tesz,

(1/1/1)               De igaz mester a tapasztalás,

                         Amely ábrándjaink fényét letörli.

amit Madách akár az iskolában tanult latin közmondásokból is vehetett (usus magister optimus), mindenesetre itt a második sort látom lé­nye­ges­nek, éppen a gyakorlat jelentőségének hangsúlyozása miatt.

      Mózes, zsidó voltának kimondása után, csendre inti Jokhebédet, mert pontosan tudja, hogy aki sikeres, aki minden akadályt leküzdve megy előre, az bizony szép számmal szerez irigyeket:

(1/1/4)               Sokan irigylik azt, ki feltünik, – …

És ha már irigylik, minden meg is tesznek azért, hogy szekerét vissza­húz­zák, őt magát pedig lehetetlenné tegyék.

      Tiszttartó barátunk nem tartozik a szimpatikus szereplők közé, Ma­dách mégis elmondatja vele, hogy:

(1/2/3)               …Sokszor kincseink

                         Javát otthagyjuk zavart sietésben. –

Itt, úgy érzem, nem elsősorban a darab szerint negatív figura rablásról szó­ló elmélkedését kell tekintenünk, hanem tágabb értelmet kell ke­res­nünk, nevezetesen azt, hogy általában a kapkodás, a rohanás közepette min­den tekintetben értékek vesznek el, amik akár csekély meg­fon­tolt­ság esetén is megmaradnának.

      És most, minden kommentár és értékelés nélkül lássunk néhány afo­rizmát. Az első Ároné:

(1/2/3)               Ki értené meg jobban a nyomort,

                         Mint az, ki szintén járja iskoláját.

Azután Mózes monológjaiból:

(1/2/3)               Csak lelkesűlés szült mindíg nagyot.

(1/3/1)               Örök várás az élet…

(1/3/1)               Ki évekig nem úntál várni,

                         E néhány percet a végcél előtt

                         A végtelen kínjával töltöd el.

Végre megszólal maga Jehova és kijelentése:

(1/3/1)               Csak a szellemet nem lehet legyőzni:

                         Előtte minden más a porba dől.

világosan utal Madách alapvető felfogására, ami már a Tragédiában is meg­jelenik: a gondolat, a teremtő erő elpusztíthatatlan, míg ember lé­te­zik ez és nem az ennek alárendelt anyagi világ fogja meghatározni lé­tünket.

      Abiram a Pháraó döntésére várakozva:

(1/4/1)               Mi lesz mindebből?…

                         Ne húzzon ujjat, ki térdre termett.

Közmondásnak fogom fel, számos hasonló értelmű idézhető annak ér­zé­keltetésére, hogy ne próbáljunk meg erőnkhöz mérten túl nagy fel­a­da­tot megoldani.  Mózes két egymást követő mondata két aforizma és nem szorul ma­gyarázatra.

(1/5/2)                           …Sokat megbír az ember,

                         Ha van elég bizalma önmagában.

                         Merész tettekre csak szabadság érlel.

Kissé bonyolultan fogalmazza meg Madách

(2/1/3)               Ki legmerészebb volt hátam mögött,

                         Talán első, ki mossa most kezét.

Mózes szájával a szembe hajbókoló, hátulról áskálódó ember te­vé­keny­ségét. Itt utalok a Keresztury-féle megfogalmazásra: a darabosság je­len van, de érthető a szöveg, változtatni nem szabad.

      Következik a számomra legkedvesebb, nagyon mély értelmű afo­riz­ma, amit Madách – meglepő módon – a tébolyodott Mária szájába ad:

(2/1/5)               Lám milyen boldog a boldogtalan:

                         Nem retteg a haláltól. De a boldog

                         Boldogtalan, mert retteg szűntelen.

A legnagyobb francia gondolkodók, aforizma-gyártók kifinomult gon­dol­kodását idézi és azokhoz méltó a fenti megállapítás, sőt értelmi je­len­tésén túlmenően a szójáték utánozhatatlan volta is megragadja az ol­vasót (az ilyen jellegű játék a szavakkal gyakori Madách műveiben).

      Újra csak az egyházatyák párbeszédes oktatását idézik Mózes sza­vai, mikor Józsué érzelmeit kutatja és rájön, hogy a legény szerelmes. Egy­részt kifejti, hogy katonaember, különösen vezető helyen csak a sze­relem, a nő miatt sebezhető, mert

(2/2/2)               Nem az erőszak rontja a vitézt,

                         Hanem a szerelem.

Mózes szerint a vezetőnek nem szabad személyes érzelmeinek lenniük, csak a hideg számítás, a józan megfontolás vezérelheti:

(2/2/2)               Kit a végzetnek érintett keze,

                         Az nem szerethet. A csillag is hideg,

                         Mely a hajóst vezérli. – …

Zárjuk a sort Jethro aforizmájával. Ez annyira érvényes ma is, hogy kom­mentár nem, vagy alig szükséges:

(2/2/5)               Hidd meg, nem bánják azt az emberek,

                         Ha nem követjük is tanácsukat,

                         Csak elmondhassák, ami szívükön van.

Így igaz. És különösen igaz idős emberek esetében, mert (nem én mon­dom, hanem szakemberek) még meggyógyulni is képesek, ha valaki csak meghallgatja panaszaikat, vagy véleményüket és utána egy­sze­rű­en tovább megy.

Nemzet, haza

Önkényes csoportosításom harmadik részében a nemzetfogalom, a ha­za, annak jelentősége szerepel, nem véletlenül csakis Mózes meg­fo­gal­ma­zásában. Azért nem véletlen, mert ő fogalmazza meg, teremti meg, ala­kítja ki azt a nemzeteszmét, amely a Kánaánba igyekvő tömegből maj­dan nemzetet formál. Még az út legelején, el sem indulva, Mózes fel­hívja a figyelmet arra, hogy:

(1/2/3)               Jaj a népnek, ha nincs költészete!

                         Lelkét elfojtja a körültekintés.

Igen, Madáchnak egyik legnagyobb igazsága hangzik itt el: költészet nél­kül, az élő nyelv által megfogalmazott vágyak, az egyéni és tár­sa­dal­mi események, hagyományok rögzítése nélkül, múlt nélkül, tervek nél­kül nincs nép. Nem volt nép és a jövőben sem lesz! Ez Madách leg­lé­nyegesebb üzenete, bármennyire is elhanyagolhatónak tűnik a meg­ál­la­pítás. Itt a költészet szó legtágabb értelmét kell tekintenünk, mert be­le kell férjen minden olyan fogalom, ami a nép–nemzet–haza té­ma­kör­ben egyáltalán előfordulhat. Ezt megteremteni csak összefogással le­het. Mózes pontosan látja:

(1/2/4)               …akkor vagy erős, ha összetartasz.

Ezt még pontosabban meg fogja fogalmazni később, ezt megelőzően azon­ban egy rendkívül találó és nagyon is megszívlelendő aforizmát rejt Mózes elmélkedése a hazafiságról:

(1/3/2)                           …túl olcsó az oly hazafiság,

                         Mely nagy szavaktól tapsra csapja össze

                         A szolgaságtól dúrva tenyerét. –

Hányszor, de hányszor találkozunk ezzel az álhazafisággal, amelyet oly­kor rákényszerítettek az emberekre. Gondoljunk az 1950-es évek ele­jére, a tömeggyűlésekre, vagy hogy ne csak a hazai portán sö­pör­jünk, az 1930-as évek Németországára, az 50-es, 60-as évek Szov­jet­u­ni­ójára, a mai Kubára és Kínára, vagy Észak-Koreára. Mennyire olcsó az a hazafiság, ami ezeken a gyűléseken, szervezett és a mindenkori ha­talom által szigorúan ellenőrzött tüntetéseken megnyilvánult. Ezek­nek az alkalmaknak és embereknek szól Mózes intelme:

(1/4/2)               Ha jobban tetszik a húsos fazék,

                         A trón fénye, mely egy-egy sugárt

                         Alamizsnául a szolgára vet:

                         Válaszd az állat jászolát, amely

                         Biztosítja, hogy hízhass gondtalan.

                         De hogyha jobban tetszik a szegény

                         Szabadság és a véres harc, lemondás

                         Apáid Istenéért – összetarts!
 

Érzi, tudja Madách, hogy néppé-nemzetté csak az összetartás tehet és nem a megalkuvás a módja a fennmaradásnak. Eszme, anyaföld, össze­tar­tás: ez a hármas egység adja meg a nemzetté válást, ennek vállalása te­szi a nemzetet nemzetté. Nem az anyagi javak, nemcsak a hatalom az, ami meghatározó, hanem az anyaföld és a nemzet törvényének tisz­te­letben tartása és szeretete fogja meghatározni a nemzet életét:

(2/3/1)               …ne hidd, hogy a szent eszme, mely

                   Családdá forraszt egybe s összetart,

                   Mely nemzetté tesz, hazád csak a föld; –

                   A jövőben is az lesz közted első

                   Ezrek felett, éljenek bármi dúsan,

                   Ki híven őrzi szívében a törvényt,

                   Bár nem lesz talpalatnyi földje sem. –

                   Mert nem a göröngy, amelyen tapodsz:

                   Néppé e sátor szent törvénye tesz! –

Itt érezzük, hogy már nem Izraelről, vagy nem csak Izraelről van szó, ha­nem Madách a jelenkorhoz, sőt a jövő emberéhez is szól, de min­den­képpen a jelenkor és a jövő magyar emberéhez: a hit és hűség a föld­höz és törvényhez az, ami nemzetté tesz. Madách kissé bo­nyo­lul­tan fogalmazza meg azt, amit Vörösmarty évekkel Madáchot meg­e­lő­ző­en rendkívül egyszerű szavakkal ércbe öntött:

                         Hazádnak rendületlenűl

                         Légy híve, oh magyar;…

Vissza