Éva és Lucifer

Máté Zsuzsanna

A luciferi diszkusszióról

A Bibliában Szent Pálnak A Tesszalonikiaknak írt második levelében ez olvasható: a világ végén az antikrisztus, a “tagadás ősi szelleme”, a sá­tán, “Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar lát­sza­ni” (2 Tesz 2,4). A sátán úgy tagadja Istent, hogy hozzá hasonlatosnak mu­tatkozik. A középkori elnevezésben – ’az ördög, mint Isten majma’ – is ott rejtekezik az Istent tagadó ördög Istent utánzó, tehát ’a ha­son­la­tosságra építő, mégis tagadó’ mivolta.

                Madách Imre Az ember tragédiájának alapvitájára, az Úr és Lu­ci­fer diszkussziójának elemzésére építve mutatom be az ördögi érvelés né­hány aspektusát, annak – a szókratészi–platóni hagyományra is épü­lő – dialektikusságát. Analogikusságra építő tagadás, mint a luciferi re­to­rikus érvelési stratégia: azaz úgy érvelek veled szemben, úgy pró­bál­lak meggyőzni a magam igazságáról, hogy hozzád hasonlatosnak mu­ta­tom magam, így be kell látnod, hogy igazságaim – a Te igazságaid is egy­ben. Ez a luciferi stratégia az Úrral szembeni diszkusszió alapja. Il­let­ve az analogikusságra építő tagadás a másik relációs oldalról: úgy ér­velek, tagadva a te állításod, hogy közben megkísérlek meggyőzni ar­ról, hogy hozzám hasonlatos vagy, így az én igazságaim tu­laj­don­kép­pen a te felismerendő igazságaid is egyben. Ez az Ádámmal foly­ta­tott luciferi vita alapja, olvasatom szerint.

                Az ’analogikusságra építő tagadás’ luciferi érvelési stratégiáját leg­in­kább hermeneutikai és a retoricitás szempontjából vélem le­ír­ha­tó­nak, ennek néhány megközelítési lehetőségét vázolom tanul­má­nyom­ban. Remélhetően differenciáltabbá válik a luciferi retorika egyfajta meg­értése, a Madách-szakirodalomban sűrűn emlegetett, ámbár mégis csak a leírás szintjén maradt ’hideg ráció’, ’dőre tagadás’, ’rombolni vá­gyás’ mibenléte. A retoricitást Paul de Man felfogásának ér­tel­mé­ben a nyelv alapvető ontológiai elvének tulajdonítom, e szerint a nyelv nem kizárólagosan a dolgokat, magukat írja le, hanem a szubjektum a sa­ját jelentésrendszerét teszi rá a valóságra, a velük kapcsolatos ér­zé­seit, vágyait, felismeréseit vetíti ki rá, majd ezeket a dolgok igazi ál­lá­sá­nak mondja ki.¹ Ez a szubjektumon alapuló, a maga igazságait meg­lát­tatni akaró retoricitás egyaránt jellemzi mind az ádámi, mind a vele rész­ben szembenálló luciferi nyelvet. Ádám és Lucifer eltérő ön- és lét­értelmezése képezik azt a sajátosan rájuk jellemző jelentésrendszert, mely­ben nyelviségük ’retorikai és hermeneutikai aspektusai teljesen át­hat­ják egymást’.²

I. A hermeneutikai aspektusok retoricitása

Madách Imre Tragédiája többszörös hermeneutikai aspektust sűrít egy­be.³ A magyar irodalomnak egy olyan kitüntetett műalkotása, amely las­san másfél évszázada van jelen a hatástörténeti tudatban szám­talan for­mán keresztül: egyrészt az egyik legnagyobb, ha nem a leg­nagyobb ér­telmezés-sorozattal és az egyik legellentétesebb esz­té­ti­kai érté­kelé­sek­kel bíró irodalmi műalkotása, másrészt a legkülönbözőbb jel­hor­do­zó­kon keresztül jelenik meg további interpretációja, akár a színpadra-ál­lításokra, netán a filmfeldolgozásokra vagy a számtalan kép­ző­mű­vé­sze­ti illusztrációra gondolunk. Az értelmezés-sorozat e gazdagsága, az egy­mással vitatkozó és dialogizáló interpretációk sokasága mögött nyil­ván a mindenkori egyedi befogadói attitűd mássága is ott rejtőzik, hi­szen minden értelmező eleve birtokol egy sajátosan rá jellemző is­me­retrendszert az európai kultúrtörténetről, vannak bibliai, filozófiai, tör­ténelmi ismeretei, sőt sajátos életfilozófiája is, amely ’horizontból’ ol­vassa a Tragédiát. Emellett a Tragédia egyszerre hordoz két másik her­meneutikai dimenziót is: “a valamit-mint-valamit megértés” fi­lo­zó­fiai és a “magát-valamin-megértés”⁴ irodalmi dimenziójának egyes ele­meit. Mindannyiunk közös problémája a létmegértés, így a Tra­gé­dia akár rólunk is szólhat, és mint minden műalkotás, ’létben való gya­ra­podást jelent’. Éppen ez teszi élővé, folytonosan jelenvalóvá.

                A hermeneutikai aspektusok azonban nemcsak az alkotó, a mű­al­ko­tás valamint a befogadó relációjában érvényesülnek, hanem a mű­al­ko­táson belül a szereplők diszkussziója mindenekelőtt értelmezői el­kü­lön­böződéseikre épül: így a Tragédia alapkonfliktusa, az Úr és Lu­ci­fer, valamint az ebből kibontakozó Ádám és Lucifer közötti vita is el­len­té­tes önértelmezésükre és létértelmezésükre épül. Ezen ellentétes ön- és lét­értelmezésekre épülő diszkusszió természetesen folytonosan meg­sza­kít­ja a történelmi színek akcióinak érzelmi, hangulati átélését, a be­fo­ga­dói azonosulási, netán katartikus folyamatot, így az érvelésben is meg­jelenő filozofikum és az irodalmiság együttlevősége egy alap­ve­tő fe­szültséget teremt a műalkotás befogadásának folyamatában, az in­tel­lek­tualitás és az esztétikum feszültségét, mely feszültségteremtő erő ugyan­akkor a Tragédia esztétikumának egy másik alapvető sajá­tos­sá­ga.⁵

                A Tragédia hermeneutikai jellegének egy következő forrása a ma­dá­chi filozofikus kérdésfeltevés és válaszadás minőségében rejlik, a ’mi­re és a hogyan’ kérdez – válaszol jellegében és abban, hogy milyen ér­velési stratégia mutatkozik meg e dialogikus folyamatban. Meg­ha­tá­ro­zó tényező a műben megfogalmazódó filozófiai kérdések jellege. Olyan metafizikai, életfilozófiai és történelemfilozófiai kérdések, prob­lémakörök merülnek fel a Tragédiában, amelyekre ellentétes vagy ki­zárólagosan ellentétes válaszok adhatóak, így számtalan kettős il­let­ve szembeálló pólus feszíttetődik egymásnak: az abszolút – relatív, az ab­szolút bizonyosság – bizonytalanság antinómiái; a hit – tudás, a lé­te­zés értelmetlensége – értelmessége, a szabadság – determináció vagy más­képpen a küzdés szabadsága és a bukás végzete, az in­di­vi­du­a­liz­mus – kollektivizmus, az eszmék és megvalósíthatóságuk (stb.) el­len­té­tei, valamint a test és a lélek, az anyag és a szellem, az érzelem és az ér­telem illetve a monizmus – dualizmus kettősségei. A kérdés, a prob­lé­mafelvetés után két szembeállítható, vagy feloldhatatlanul ellentétes vá­laszvariáció fogalmazódik meg, többnyire Lucifer és Ádám disz­kusszi­ójában. Mindkét válaszlehetőség mellett találunk érveket a mű­al­kotásban ’mint folyamatban’, így a kérdések többsége a felvetett prob­léma szintjén eldöntetlen, nyitott marad. Sem Ádám, sem Lucifer, sőt az Úr sem bír végleges meggyőző erővel, vagy mondhatnánk azt is, hogy Madách nem meggyőzni akarja a befogadót, hanem a felvetett kér­dések folytonos ’meggondolására’ szeretné késztetni olvasóját. A Tra­gédia egészében így a ’kettő az egyben’ konstrukciós elve, és a ’bi­po­láris (szélsőségesen ellentétes) együttlevőségek’ művészi logikája ér­vé­nyesül, egy folytonos feszültséget teremtve. Az egymással érvelő vá­la­szok közötti feszültség a befogadót egy állandó újrakérdezésre kész­te­ti, tudatát a két válasz ’síkja’, dimenziója közötti ’vibrálásra’ kény­sze­rí­ti, ’melyik érvényes a kettő közül, melyiket fogadjam el?’ di­cho­tó­mi­á­já­ban. Így a befogadó egy állandó dialógusban van a mű­al­ko­tás­sal, mint­egy bekapcsolódva egy folyamatos vitába és érvelésbe is. A kér­désre adott egyértelmű válaszok és meggyőző érvek helyett a fo­lya­ma­tos gon­do­lati feszültség, az eldöntetlenség és az eldönthetetlenség fe­szültsége van jelen, és ez az intellektuális és egyben esztétikai hatás fenn­tartója, a min­dig megújuló értelmezések kényszerítő ereje.⁶ Fo­lya­ma­tos a de­to­ta­li­záció, az igenek és a nemek folytonosan átírják egy­mást Ádám és Lu­ci­fer illetve közvetve az Úr diszkussziójában, így a be­fogadói ér­te­lem­te­rem­tés temporálisan nyitott marad. E bi­po­la­ri­tá­so­kat gyarapítja, az ’el­len­tétes együttlevőségek’ egy újabb formáját mu­tat­ja meg a luciferi re­to­ri­citás ’analogikusságra építő tagadásának’ mo­dell­je.

                A Tragédiában folytonosan meglévő dialektikus és diszkusszív (mint megvitató) feszültség csak az utolsó színben, az isteni vá­lasz­a­dás­ban oldódik fel némiképpen, mivel az ellentétes (illetve kettős) vá­la­szok egy kisebb része kiegyenlítődik, vagy egyértelműsödik. Ezzel szem­ben véglegesen nyitott marad – többek között – a létezés, mint küz­dés értelmessége és/vagy értelmetlensége, a szabadság és a szük­ség­szerűség, a szabad akarat és a végzet, a bizonyosság és bi­zony­ta­lan­ság dilemmái, és az emberiség fejlődésének teleologikus kérdései.⁷

                Ahogy azt fentebb említettem, nemcsak alkotó–mű–befogadó her­me­neutikai relációja a meghatározó, hanem a művön belül magukat a sze­replőket is ez a hermeneutikai minőség teszi azzá, akik. A három fő­szereplőnek a Tragédia egészében megfogalmazódó összetettsége más és más ebből a szempontból. Azaz Lucifer, Ádám és Éva egyrészt mint valakik (az első emberpár és a bukott angyal; fáraó és rab­szol­ga­nő valamint miniszter; Miltiádész, hóhér, Lucia; Miló, Sergiolus, Júlia; Tank­réd, fegyvernök, Izóra; Kepler, famulus, Borbála; Danton, bakó, a Márki testvére, pórnő, stb.), mint fiktív történelmi és egyéb alak­vál­to­zatokban vannak jelen, mint valakik, akik önmaguk megteremtései is egyé­ni élettörténetük révén, a színeken belüli drámai akcióban. Ter­mé­sze­tesen az első emberpár alakjai a hangsúlyozottak, Lucifer csupán mel­lékszereplőként van jelen. Ezen túl Ádám esetében ott van egy

 újabb szerepkör: mint ’valaki’, mint önmaga ’olvasata’, megértése, egy­ben értelmezése és értékelése is folytonosan és hangsúlyozottan je­len van – többnyire a színek végén vagy az elején. Az ádámi szerepkör össze­tettsége nem véletlen, hiszen az emberi létkérdés komplexitását jel­zi: Ádám, az ember egyrészt adott, van a különböző történelmi ak­tu­á­lis közegekben és alakváltozatokban, emellett az álomszínekben jel­le­me és gondolkodása előttünk formálódik, fiktív élettörténetei előttünk tör­ténnek meg. Ugyanakkor mindemellett önmaga által interpretált és ér­tékelt személy is egyben: rajta keresztül látunk, és keresztül látunk raj­ta, vele együtt. És ebbe az ádámi - önmagát, mint konkrétat ér­tel­me­ző és egyben az emberi létezést értelmező, tehát ön- és létértelmező – her­meneutikai szerepkörbe kapcsolódik be Lucifer, mint vitapartner, aki egyszerre irányítója és megláttatója is a történéseknek, másrészt az egyes színekben mellékszereplőként inkább kívülállón van jelen, de még­is részese, megtapasztalója az adott eseményeknek. E her­me­ne­u­ti­kai összetettség eredménye, amit oly sok értelmező észrevett már: Ma­dách Ádámot, mint ’egy embert’ és mint ’az embert’, egyént és az em­be­riséget egységében tudta ábrázolni. Az ádámi szerepkör ezen ön- és lét­megértő hermeneutikai mivoltának egy másik következménye az, hogy a Tragédia filozofikus érvelésének alapvető minőségévé válik a szók­ratészi-platóni értelemben vett dialogikusság, az, hogy valami azo­nos is önmagával, de átmegy önmaga ellentétes másságába is,⁸ va­la­mint a beszélgetve kifejtő megvitatás és eszmecsere, a diszkusszió foly­tonos jelenléte. E szókratészi-platóni dialektika egyik sajátos ma­dá­chi formája véleményem szerint ’az analogikusságra építő tagadás’ lu­ciferi retorikája. A három főszereplő az egész műalkotás fo­lya­ma­tá­ban is egy állandóan alakuló, formálódó princípium, Évánál azonban ki­marad az önértelmezői és létértelmezői réteg, így kimarad az ádámi-lu­ciferi diszkusszióból is. Éva is szakít a tudás fájából, de az álom­szí­nek történéseire reflektáló, ön- és létértelmező aspektus helyett őbenne mind­végig egy eredendően ösztönös, érzelmi alapú és intuitív be­ál­lí­tott­ság a hangsúlyozott. E beállítottság nem az ember önisteni mivolta, va­lamint az emberi létezés értelmessége felé irányul, hanem igen szél­ső­ségesen és ugyanakkor közvetlenül mindarra, ami az emberben egy­részt isteni, Istentől kapott, ami az ember földi létét közvetlenül isteni ere­detéhez köti, másrészt arra, ami az embert a porhoz, az anyaghoz, a test­hez, vagy éppen azok aktuális megtestesüléseihez, az adott korok bű­neihez köti. A ’méreg és méz’ Janus-arcúsága mellett ott a közvetlen is­teni szférákhoz való kötöttsége, ugyanakkor a direktebben meg­nyil­vá­nuló állatiassága is. E kettősség pozitív alakváltozataiban ha­té­ko­nyan segíti Ádámot a felfelé törekvésben, és ezekben a segítő tör­té­né­sek­ben figyelhető meg Éva közvetlenebb kapcsolata az isteni szfé­rá­val. Éva a tudás képessége révén nem válik Lucifer ’hason-másává’, ahogy azt Ádámnál láthatjuk. Éva nem a bizonyosság tudásában, a meg­ismerésben és a teremtő értelmességben feltételezi az isteni prin­cí­pi­umot, hanem az emberben, konkrétan a nőben bennélő szeretetben, sze­relemben, szépségben, költészetben, zenében, anyaságban, a transz­cen­dentális immanens voltában. Éva nem törődik azzal, hogy mit is ér el az ember történelmi pályafutása során, hogy az emberiség léte ér­tel­mes­sé tehető-e. Ösztönössége és intuitivitása tulajdonképpen egy köz­vet­len metafizikai tudás, így nem véletlen, hogy az utolsó színben hang­súlyozottan jelenik meg ez a minőségi többlet, az, hogy Éva érti az Úr szózatát, míg Ádám csak gyanítja. Ez a minőségi többlet egyben sú­lyos kritikáját is adja az ádámi, önmagára és a létre reflektáló, meg­is­merni és megérteni akaró tudatnak. Ez az ádámi, a megismerésre és meg­értésre törő tudás távolabb van Istentől, mint Éva intuitivitása. Ádám és Éva nézőpontjának alapvető mássága a zárószínben két­sze­re­sen is hangsúlyozódik. Egyrészt az isteni szózat értése kapcsán, ahogy azt fentebb említettem, másrészt, az ádámi alapkérdés, a létezés ér­tel­met­lenségének vonatkozásában. Idézzük fel ezt a jelenetet: Ádám szá­má­ra bizonyítottá válik, hogy az emberiség létében megszűnik, hiszen a nap kihűl, az ember elveszíti humánus lényegét, morális küldetését, küz­dés-eszményét és elállatiasodik, tehát nincs értelme az emberiség lé­tezésének. Utolsó és egyben leglényegesebb eszméjét, az emberi aka­rat szabadságát mégsem veheti el tőle Lucifer, szinte ezt de­monst­rál­va áll a szikla szélére, hiszen még mindig van egy döntése, egy sza­bad választása: öngyilkosságával véget vethet annak, ami valójában még el sem kezdődött. Éva most sem sejti, hogy mi zajlik Ádámban, hogy milyen vita közepébe csöppent bele, csupán a férfi gond­ter­helt­sé­gét érzi. Ádám továbbhaladva a szirt felé, igencsak lekezelően így
szól: “Mért is jársz utánam, / Mit leskelődöl lépteim után? / A fér­fi­ú­nak, e világ urának, / Más dolga is van, mint hiú enyelgés. / Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.” A világ ura, ki éppen öngyilkosságra ké­szülődik (nagyszerű az irónia!), ki a nőt egyetlen szerephez köti, el­lá­gyulva folytatja: “Nehezebb lesz az áldozat, / Mit a jövőnek hozni tar­tozom.” Éva így válaszol, teljesen félreértve az áldozat, mint ön­gyil­kosság metaforát: “Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán, / Mert ami eddig kétséges vala, / Most biztosítva áll már: a jövő.” Majd be­jelenti anyaságát, hogy gyermeket vár. Ádám porba hull a hír hal­la­tán az Úr előtt: “Uram legyőztél. Ím, porban vagyok / Nélküled, el­le­ned hiába vívok: / Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.” Az istenét el­ha­gyó ember visszatért Istenéhez. Hogyan értelmezhető ez a jelenet? Le­hetséges, hogy Éva leendő anyasága fizikailag tántorítja el az ön­gyil­kosságtól, hiszen ez a tett már értelmetlen a megszületendő gyer­mek miatt. Lehetséges az is, hogy egy isteni akarat győzelmét látja Éva anya­ságában, a saját öngyilkossági terve felett, így a transzcendens vég­zet uralmát az emberi szabad akarat felett. És végül az is le­het­sé­ges, hogy leborulásának oka, hogy hirtelen megvilágosodik előtte az, ami a gyermeket váró Éva számára oly természetes. Az, hogy az em­be­ri létezés értelmére nem csupán a megismerő és megértő tudás ádámi és luciferi szemszögéből lehet rákérdezni, hogy nem feltétlenül va­la­mely eszme megvalósulásában vagy a szabad akaratban kell ezt az ér­tel­met, a biztató és ’biztosított’ jövőt keresni. Lehetséges, hogy az anya­ság, a megszületendő gyermek egy olyan értelem szimbólumaként je­lenik meg Ádám számára, melyet nem a tudás útján kell keresnie, ha­nem magában az életben, az emberi létezés legnyilvánvalóbb és leg­nagy­szerűbb értelmében: a gyermekben. A gyermek révén válhat az em­ber – Istenhez hasonlóan – életet adóvá, életet teremtővé. Le­het­sé­ges, hogy a gyermek – S. Varga Pált idézve – “egy olyan mo­nu­men­tá­lis értelem szimbólumaként”⁹ jelenik meg Ádám előtt, ami visszaviszi Is­tenéhez, kinek révén ismét ember lesz az enisteni, nagyravágyó em­ber. És magában az emberi létezés minőségében ismeri fel annak ér­tel­mét. Az anyaság, a gyermek születése a transzcendencia bennlevősége az emberben – talán ekképpen is értelmezhető ez a jelenet, Ádám le­bo­ru­lása az Úr előtt.

            Ádám és Lucifer reflektáló tudata, hermeneutikai (önmegértő és lét­megértő) attitűdje lehetővé teszi, hogy az aktuálisan artikuláltat, a min­den színben létrejövőt, mint valakit mindig újabb és újabb fenn­ál­lá­sokba vonja be, ám mégis statikus maradjon az ádámi és a luciferi sze­repkör önmegértő-létmegértő, alapvetően hermeneutikai természete ré­vén. E hermeneutikai jelleg teheti, teszi Ádámot és Lucifert foly­to­nos vitapartnerré, ugyanakkor ez a dialogikus diszkurzivitás teszi le­he­tő­vé azt, hogy a Tragédia egészében a legkülönbözőbb kér­dés­fel­te­vé­sek­ben egy folytonos kétértelműség és ’ellentétes együttlevőség’ le­gyen jelen, és azt, hogy a befogadói értelemképzés játéktermészetű, nyi­tott és mindig folytatható maradjon. Így a létrejövő jelentés nem sta­bil, hanem relációs természetű, egy folyamat által létrejött, és egy két­szeres hermeneutikai dimenzió retorikai játékából bontakozik ki, egy­részt az ádámi-luciferi (és közvetve az Úrral történő) disz­kusszi­ó­ból, másrészt a Tragédia egészének szövege és a befogadó közötti di­a­ló­gusból: a diszkusszív dialógusok dialógusából.

                Ádám a hit hermeneutikai hozzállását képviseli, egy centralizált, a lé­nyegben, mint az emberi létezés valamely eszmei értelmességében, a sza­bad akaratban hinni akaró, konstruktív és érzelmi alapon történő hoz­záállás az övé, míg Lucifer a gyanú hermeneutikájáé,¹⁰ akit egy ra­di­kális ismeretelméleti, ontológiai, racionális és destruktív kétely irá­nyít. Ádám ’enisteni mivoltának’ lényegkeresésével és az eszme meg­va­lósíthatóságába vetett metafizikus és idealisztikus hitével áll szembe a luciferi ’gyanú hermeneutikája’, mely az ádámi ’hit her­me­ne­u­ti­ká­já­nak’, mint megértéshorizontnak az állandó destruktív kritikáját adja: pél­dául a valamely egy igaz lényeggel szemben a relativizmus állítását; az ’egy igazság’ cáfolását; a metafizikus megvalósultságok le­he­tet­len­sé­gének a megláttatását; az emberi létezés lényegének, ezáltal a létezés ér­telmességének (értékességének és fejlődésének) a tagadását. Ádám az emberi létezés metafizikai (valamely eszmei) lényegében, ér­tel­mes­sé­gében hisz és ennek megtalálásáért és megvalósításáért küzd. A lu­ci­fe­ri gyanú hermeneutikája mindezt kétségbe vonja a megvalósít­ha­tat­lan­ság tapasztalatán keresztül, így egyben tagadja ezt a valamely lé­nyeg­ben való hitet, körkörös létértelmezésével az egyenes vonalú fej­lő­dést, és ezzel együtt az Isten által teremtett világ értelmességét, így töb­bek között az emberi küzdés értelmét is.

                Ezt a kétfajta hermeneutikai hozzáállást elkülönbözödő nyelvük is jel­zi. Ádám retoricitása elsősorban poétikus természetű, a fenséges, a he­roikus illetve az elégikus minősége uralja, többnyire a történelmi álom­képek átéléséhez, élményeihez, konkrét történéseihez kötődő. Ez­zel szemben a luciferi retoricitás inkább érvelő és meggyőző ter­mé­sze­tű: állít, vagy érvekkel cáfol, induktív vagy deduktív módon kö­vet­kez­tet és többnyire empírikus, tapasztalati úton bizonyít. E kétfajta re­to­ri­ci­tás elkülöníthetőségének oka talán magának a szerzőnek a szán­dé­kolt­sága, hiszen Madách Imre korában a retorikusság egyrészt, mint az éke­sen írás praxisát, a poétikus stílust, másrészt, mint a meggyőzés esz­közét jelentette, és tudjuk azt is, hogy a XIX. századi magyar iro­da­lom erősen retorizált jellegű volt.¹¹ Ez elsősorban a felvilágosodás esz­mevilágából örökölt dialektikussságnak, a magyar szépirodalmi al­ko­tók felvállalta közösségi szerepeknek, valamint az etikumnak a kor­ra jellemző kiemeltségéből eredeztethető.

                A Tragédia talán egyik legművészibb vonása az, hogy az ádámi kon­struktív ’hit hermeneutikája’ és a vele szemben álló luciferi de­konst­ruk­tív ’gyanú hermeneutikája’, tehát ez az ellentétes her­me­ne­u­ti­kai kétszólamúság és kétfajta retoricitás a lehető legtermészetesebben szó­lal meg ugyanazon történelmi fejlemények vonatkozásában. Ádám ku­darcait úgy értelmezi, hogy az mindig új és újabb küzdelmek, esz­mei célkitűzések felé lendíti, míg Lucifer e bukások sorozatában az em­ber tökéletlenségét, az emberi lét értelmetlenségét, tehát a teremtés el­hibázottságát bizonyító érvek és empírikus tapasztalatok egyre meg­győ­zőbb rendszerét látja és láttatja.¹² Ezt az alapvető hermeneutikai két­szólamúságot további ellentétes együttlevőségek támasztják alá, a leg­direktebben az a kompozíciós művészi elv, melyet a ’felépítés és le­bon­tás együtt érvényesülő’ folyamatában figyelhetünk meg. Szinte min­den szín erre a művészi logikára épít, mintegy egyesítve az ádámi kon­strukciót a luciferi dekonstrukcióval.¹³

                Látható az eddigi gondolatmenetből, hogy szinte lehetetlen egyet­len jellemzőjét kiemelni a Tragédiának, az eddigiek során szó volt a fő­szereplők hermeneutikai pozíciójáról, de ez a sajátosság rögtön ma­ga után vonzza a következőt, az ádámi és a luciferi hermeneutikai két­szó­lamúságot, majd ezzel együtt a kétféle retoricitást, majd mindez utal már a ’felépítő-lebontó’ szerkezeti elvre, és még folytathatnám az el­lentétes együttlevőségeket. A Tragédia bármilyen nézőpontból vizs­gált bármelyik eleme nem analizálható önmagában. Művészi meg­for­mált­ságának nagyszerűségét éppen az mutatja számomra, hogy ebben a műalkotásban minden mindennel összefügg, így minden eleme egy olyan archimédesi pontnak tekinthető, amelyből az összes többi ki­bont­ható vagy mely rész körül az egész konstruálódik és egyben rög­tön dekonstruálódik is számunkra.

II. Az ’analogikusságra építő tagadás’ ördögi logikája és disz­kusszi­vi­tá­sa

Ebbe az egész művet átszövő dialektikus diszkusszivitásba kap egy sa­já­tos minőséget az ördögi retorikus érvelés. Madách drámai köl­te­mé­nyé­nek alapkonfliktusa az Úr és Lucifer vitája, mely egyrészt a világ lé­nyegét monista vagy dualista alapon magyarázó primordiális-me­ta­fi­zi­kus kérdéshez kapcsolódik: az Úr és az angyalok szavai minden lé­te­ző­nek, így Lucifernek is az isteni teremtetettségét állítják, míg az Úrral szem­ben Lucifer az “Együtt teremténk” dualizmusa mellett érvel, az ’úgy tagadlak, tagadom az egyedüli hatalmad, hogy hasonlatossá te­szem magam hozzád’ jellege érvényesül itt, az úgynevezett ’ana­lo­gi­kus­ságra építő tagadás’ modellje, hiszen a valami és a semmi, az ál­lí­tás és a tagadás, a jó és a rossz, az isteni és az ördögi ellentétes, ámde még­is egyenrangú bipolaritását hangsúlyozva, Lucifer önmagát az Úr­ral egyenrangú, hozzá hasonlóan autonóm, ámbár azzal ellentétes, azt ta­gadó transzcendens lényként határozza meg. Látható, hogy az Úr és Lu­cifer közötti vita egyik hermeneutikai alapja az eltérő önértelemzés. A monizmus–dualizmus kérdése felvetődött, a vita nem zárult le az el­ső színben, nyitott és eldöntetlen marad az utolsó színig. Ehhez or­ga­ni­ku­san kapcsolódik az Úr és Lucifer közötti vita másik hermeneutikai alap­kérdése, mint létértelmezés: mégpedig a teremtett világ és benne az emberi létezés értelmessége vagy – ahogy azt Lucifer állítja – ér­tel­met­lensége. Tudniillik ha Lucifernek sikerül bizonyítani a teremtés ér­tel­metlenségét, meggyőzve a teremtett lényeket arról, hogy létezésük ér­telmetlen, akkor egyben ezzel azt is bizonyítja, hogy meggyőző ereje az Úrral egyenrangú, aki viszont Lucifer állításával szemben elé­ge­det­ten és elfogadóan hallgatja az angyalok dicsérő szózatát a teremtés tö­ké­letességéről, értelmességéről. Tehát az Úr és Lucifer közötti vita e ket­tős kérdéskörre épül, a monizmus vagy az Úr egyeduralmát tagadó du­alizmus illetve a lét értelmessége vagy értelmetlensége bi­po­la­ri­tá­sa­i­ra, az első az ellentétes önértelmezésen, míg a második az ellentétes lét­értelmezésen alapul. E retorikus diszkusszió alapvetően her­me­ne­u­ti­kai természetű. Az első kérdéskör, (monizmus vagy dualizmus) nyi­tott­ságával és megoldatlanságával magyarázható Lucifer kettős ar­cu­la­ta, abszolút és relatív tulajdonságainak ellentétes együttlevősége: pél­dá­ul az, hogy ősellensége is az első emberpárnak, de mégis társak az Úr elleni lázadásban. Itt is látható az ’analogikusságra építő tagadás’ mo­delljének egy újabb ’ördögi’ érvényesülése. Az utolsó színben az Úr újrarendezi a világot. Lucifer nem tudta teljes mértékben meg­győz­ni az első emberpárt létezésének értelmetlenségéről, igaz, az ér­tel­mes­ség sem bizonyítódott számukra. Mégis, az értelmetlenségről való ör­dö­gi meggyőzés hiánya már elegendő alapot szolgáltat ahhoz, hogy az Úr­ral szembeni vitában Lucifer alulmaradjon az utolsó színben és így el kell fogadnia Isten monista egyeduralmát a teremtett világ felett. De Lu­ciferre szükség van, így a monizmusba bújtatott dualizmust nyi­lat­koz­tatja ki az Úr:

                                                               Te, Lucifer meg, egy gyürű te is

                                                               Mindenségemben – működjél tovább:

                                                               Hideg tudásod, dőre tagadásod

                                                               Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,

                                                               S eltántorítja bár – az mit se tesz –

                                                               Egy percre az embert, majd visszatér.

                                                               De bűnhődésed végtelen leend

                                                               Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,

                                                               Szép és nemesnek új csirája lesz.

            Visszatérve az első színhez: Lucifer célja tehát kettős, bizonyítani Is­ten számára, hogy a sátán Istennel egyenrangú transzcendens lény (tudj­uk, ez nem sikerül), másrészt bizonyítani azt, hogy a teremtés, így ben­ne az emberi teremtmény léte értelmetlen, legfőképp azért, mert ma­ga a teremtett ember csupán egy ’sárba gyúrt kis szikra’, ’egy torz­a­lak, mely urát mímeli’. Milyen ördögi stratégiát választ ez utóbbi ál­lí­tás bizonyításához? Az ’analogikusságra építő tagadás’ másik vi­szony­la­tát, az ’úgy érvelek, tagadva a te állításod, hogy közben meggyőzlek ar­ról, hogy hozzám hasonlatos vagy, így az én igazságaim tu­laj­don­kép­pen a te felismerendő igazságaid is egyben’ stratégiáját, mely az Ádám­mal folytatott vita alapját képezi, aki az Úrral megegyezően a lé­te­zést értelmesnek tételezi. Tehát e meggyőzési stratégia si­ke­res­sé­gé­nek érdekében Lucifernek önmagához hasonlóvá kell tennie Ádámot, az­az olyan isten-tagadóvá, aki istent imitál, másképpen ’isten majma’, is­ten ’hason-mása’ lesz, és ezen ördögi hasonlóság nyomán fel­té­te­lez­he­tően majd belátja, megtapasztalja azt az ördögi igazságot is, hogy ez az isten-ember csak egy szánalmas torzalak és így bizonyossá válik az alap­vető ördögi igazság: az, hogy a teremtett világ értelmetlen, mert­hogy a ’végzet és szabadság egymást üldözi’. És valóban, az ördögi csá­bítás eredményeképpen a második színben sikerül lázadóvá, isten-ta­gadóvá tennie Ádámot és isteni ’hason-mássá’ is egyben: “Ön­ma­gam levék / Enistenemmé” – mondja Ádám. Ha csupán egyetlen me­ta­fo­rára figyelünk, az isteni megállapítás “Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.” sor gép-gépezet mint világ me­ta­fo­rájára, akkor egyszerű stíluselemzéssel is nyilvánvalóvá válik, hogy a gép mint világ metafora azon toposzok közé tartozik, mely foly­to­no­san visszatér az ádámi retoricitásban és kifejezi az ember divinatórikus tö­rekvését, az isteni teremtés utánzásának ambícióját (például: “Ki­lök­tem a gépből egy főcsavart”, vagy “Mozogjon a világ, amint akar, / Ke­rekeit többé nem igazítom.”, vagy éppen Rudolf császár fi­gyel­mez­te­tését Kepler irányába is idézhetjük: “Hagyd a világot, jól van az, mi­ként van, / Ne kívánd kontárul javítani.”). Lucifernek sikerült oly mó­don hozzá-hasonlóvá tenni Ádámot, hogy ő is isten-tagadóvá és egy­ben istent imitálóvá vált. Ez valóban a legegyszerűbb és egyben leg­nagy­szerűbb stratégia ahhoz, hogy Lucifer így majd bebizonyíthassa a sa­ját igazát Ádám és az Úr előtt, mégpedig azt, hogy az ember csupán egy szánalmas isten-imitáció, Urának torzalakja, tehát egy tökéletlen is­teni teremtmény. Az ördögi praktika az utolsó színig sikeresnek tű­nik, így az ’enisteni’ ember gyarló, féreg mivolta be is bizonyosodik. Va­jon elegendő-e ez Ádámnak ahhoz, hogy a létezés értelmetlenségét is belássa, hogy azonosuljon ezzel az alapvető ördögi igazsággal? Győ­zedelmeskedik-e Lucifer? Nem. Miért? Mert Ádám az ér­tel­mes­sé­get, végső fokon, mikor már mindenben kudarcot vallott, az emberi sza­bad akaratban, a szabad döntésben és választásban látja: “Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad. / Kiérdemeltem ezt nagyon ma­gam­nak, / Lemondtam érte a paradicsomról. / Sokat tanultam álom­ké­pe­im­ből, / Kiábrándultam sokból, s most csupán / Tőlem függ, útam más­képpen vezetni.” Lucifer nagy tévedése az volt, hogy a szabad aka­rat eszméjét eszközként használta fel Ádám csábításában, a lázadóvá té­telben. Csakhogy Lucifer éppen a szabad akarat korlátozottságáról nem tudja meggyőzni Ádámot! Ez az eszme volt az első a Tragédia szö­vegében és egyben ez mutatkozik a legdöntőbbnek is, hiszen ebből szár­maztatható, eredeztethető a küzdés a nagyszerű eszmék meg­va­ló­sí­tá­sáért. Ennek az érvénytelenségét nem fogadja el Ádám, pontosan azt az (első) eszmét, amellyel maga Lucifer csábított, amelyet maga Lu­ci­fer ’adott’ át Ádámnak. Lucifer nagy tévedése tehát az volt, amikor ki­mond­ta e csábító szavakat: “önerődre / Bízván, hogy válassz jó és rossz között, / Hogy önmagad intézzed sorsodat, / S a gondviselettől fel­mentene.”

                Ugyanakkor, éppen az Úrtól kapja vissza Ádám – a Tragédia szö­ve­ge alapján – ezt az eredendően ördögi eszmét az angyalok karának éne­ke szerint: a szabad akaratot, a szabad választást jó és rossz között és ezzel együtt az értelmesség és az isteni kegyelem, gondviselet je­len­va­lóságát is: “Szabadon bűn és erény közt/ Választhatni, mily nagy esz­me, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme.”

 Vissza