Magony Imre

A Tragédia székesfehérvári ősbemutatója (1884)

Madách Tragédiáját 1884. április 2-án és 3-án mutatták be Szé­kes­fe­hér­váron. E két nap azonban, csaknem feledésbe merült.¹

                Németh Antal 1933-ban megjelent könyvében, melyben áttekinti a be­mutatók első évtizedeit ezt írta: “A fővárosi bemutató sikere kedvet adott a vidéki színházigazgatóknak, hogy kövessék Paulay Ede pél­dá­ját. Nagy-Magyarország minden számottevő városának színpadán élet­re kelnek a nagy drámai költemény alakjai.”² Majd részletesen fel­so­rol­ja a vidéki bemutatók adatait, s teljesen megfeledkezik arról a vá­ros­ról, mely a fővároshoz legközelebb van, nem csak földrajzi, hanem szín­háztörténeti vonatkozásban is. Székesfehérvár adott otthont az első ma­gyar színtársulatnak 1813–14-ben, majd amikor a reformkori Bu­dán a magyar színészet ügye holtpontra jutott, Thalia papjai itt találtak me­nedéket, állandó fellépési lehetőséget. A dualizmus korában pedig a vá­ros az elsők között volt, ahol közadakozásból emeltek szín­ház­é­pü­le­tet. Belsejét a kortársak a pesti Nemzeti Színházéhoz hasonlították.

                A Tragédia bemutatójának idején a fehérvári színházat rész­vény­tár­sulat és színpártoló egyesület irányította. Az anyagi gondok és a kö­zön­ség érdektelensége azonban nem tette lehetővé, hogy önálló tár­su­la­tot tartsanak fenn. Vállalkozó igazgatóknak adták bérbe az épületet, akik színészeikkel évente három-négy hónapot töltöttek a városban. Mi­vel időnként “a legjobb darabokat is üres ház mellett adták,” az igaz­gatók gyakran váltották egymást. A társulatok elkövettek minden tő­lük telhetőt, hogy változtassanak a helyzeten, így bevett szokássá vált a vendégszereplés. A legnevesebb színészeket hívták meg egy-egy sze­repre, s nem volt “a fővárosnak és a vidéknek kiválóbb dráma,- víg­já­ték- vagy operett-színművésze, ki vendégként a székesfejérvári szín­pa­don meg ne fordult volna.³ A nézőtér mégis gyakran üresen maradt. “Meg­ismétlődött nem ritkán, hogy egyes színigazgatók csak a kö­zön­ség körében eszközölt magángyűjtésekből tudták magukat és tár­su­la­tu­kat a szó szoros értelmében vett anyagi tönktől hosszabb-rövidebb idő­re megmenteni.”⁴ Így volt ez 1883-ban is, amikor a “bérletek szer­zé­sé­re kiküldött bizottság (…) Seidel Lajos rendőrkapitány szíves köz­ben­jöt­tével sorra járta a város előkelő családjait.” Az akciót “siker ko­ro­náz­ta, mert több új bérletet szereztek s megnyerték a jelenlegi bérlők (ti. már bérlettel rendelkezők) ígéreteit is bérleteik további fenn­tar­tá­sá­ra.”⁵ Az 1883-84. évi idény aztán a számos vendégszerepléssel némi pezs­gést hozott a színházi életbe. Ekkor került színre Jakab Lajos szín­tár­sulatának előadásában “Az ember tragédiája” is.

                Jakab Lajos (1839–1890) színészként kezdte pályáját, 1883-ban, ép­pen Fehérváron, a “Bánk bán” címszerepében is fellépett, ám inkább szín­házszervezői tevékenységét tekintjük jelentősebbnek. Egy korabeli szak­lap így jellemezte őt: “jó színigazgató. Társulat szervezéséhez ki­vá­lóan ért, vállalkozó ügyes ember; a repertoár összeállítása is ked­ve­ző körülmények közt kifogástalan. Társulatának tagjai szeretik őt, és ha ke­vésbé félnek tőle, az csak azt jelenti, hogy jó ember.”⁶ Jakab La­jos va­ló­ban jó munkát végezhetett, mert amikor 1883-ban Pápán ti­zen­hat elő­a­dás­ra bérletet nyitott, s lejátszottak abból hatot, a helyi lap a lá­tottakat “ál­talában véve igen sikerültnek” mondta, majd summázva meg­ál­la­pí­tot­ta: “A társulat valóban megfelel mindazon követel­mé­nyek­nek, me­lye­ket egy vidéki jól szervezett nagy színtársulattól várni le­het.”⁷

                A színházi vállalkozás, mely immár második évadját töltötte Szé­kes­fehérváron, mindezek dacára anyagi gondokkal küzdött, “még Mo­li­čre darabjai is deficzittel jártak.” Ekkor gondoltak a Tragédia szín­re­vi­telére, ugyanis Budapesten telt házakkal játszották. A nemes szán­dé­kot tehát vélhetően itt is az anyagi okok előzték meg, amiről Horváth Ár­pád ötven évvel később a Nyugatban így vélekedett: “nem egyszer vált a geniusz munkája a legköznapibb színházi gazdaságpolitika eme­lő­jévé: remedium volt a bukó napi termések kátyúiban. Nemcsak szel­le­mi, de siker-rangjában is a magyar színpadi művek remekévé lépett (ti. a Tragédia), éppen a közönséggel való kontaktusánál fogva.”⁸ De va­jon megteremtődött, megteremtődhetett-e az említett kontaktus, mely szükséges ahhoz, hogy egy színpadi mű elérje célját, hogy ka­tar­ti­kus élményt nyújtson nézőjének? Azt gondolom, kételkednünk kell ab­ban, hogy a kezdeti évek Tragédia-előadásainak színvonala felért vol­na a mű szellemi, irodalmi színvonalához, annál is inkább mivel “min­den kor színháza kora nyelvén, közvetítő formáiban (…) a meg­szó­laltatás legszuggesztívebb instrumentálásában”⁹ próbálja a kö­zön­sé­get megszólítani. Ez a megszólítás viszont ebben a korszakban “dik­ci­óra kényesen, (…) deklamációs stílusban” történt. “Paulay minden ge­nialitása és reformer-igyekezete sem tudta (…) a deklamáció ural­mát, ezt a rossz tradíciót teljesen kiölni.”¹⁰ Németh Antal bizonyosra ve­szi, hogy a vidéki előadások kezdettől fogva Paulay Ede kon­cep­ci­ó­ját kopírozták, és “sem dramaturgiai, sem színpadművészeti, sem pe­dig színészi szempontból nem nyújtottak (…) a fővárosiétól eltérő új­sze­rűt.”¹¹ Ez igaz lehet általában, mivel azonban Németh Antal nem tud a székesfehérvári előadásról, érdemes megvizsgálni, hogy meg­ál­la­pí­tása ez esetben helyénvaló-e? Tekintsük át miben adhatunk Né­meth­nek igazat, s mi adhat okot, hogy feltételezzük, ez egy másfajta elő­a­dás lehetett.

                Mivel a korszak színházi publicisztikája kevésbé fektetett hang­súlyt az előadások dramaturgiai és rendezésbeli kritikájára, elem­zé­sé­re, sokkal inkább az egyes alakításokat emelték ki, vagy marasztalták el, ezért nehéz dolgunk van akkor, amikor az olvasottak alapján va­gyunk kénytelenek megítélni egy előadás szakmai színvonalát. A tu­dó­sí­tók véleménye úgy tűnik sokkal közelebb áll az átlagnézők be­nyo­má­sa­ihoz, sem mint az értő színházi szakemberekéhez. E megállapítás alól talán csak Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap kritikusa képez ki­vé­telt, aki lapja hasábjain azt írta például a Tragédia bemutathatóságát il­le­tően, hogy sikere a színpadon, ha elérhető, “csak egy módon érhető el. E mód az, ha a játék stílje föltétlenül alkalmazkodik a mű stíljéhez. A mű tudvalevőleg filozofikus, gondolati egységgel. Ez ha dominanssá té­tetik, talán diadalmaskodik – persze, csak az irodalmilag művelt kö­zön­ség előtt. A nagy színházi publikumra nézve, a melynek főbűne és fő­erénye egyben a szórakozottság és megosztott figyelem, ez beccsel nem bír. De ennek a tetszését keresni az Ember tragédiájával azt hi­szem mindenképpen hálátlan feladat.”¹² A hozzáértő kritikusok tehát kez­detben vitatták a mű sikeres bemutathatóságát.

                De térjünk vissza a székesfehérvári bemutatóhoz. Mennyiben le­he­tett ez más, mint a fővárosi? Kezdjük a rendezéssel. A rendező az a Bo­kodi Antal (1837–1902), aki 1874-ben elsőként igazgatta a szín­há­zat, s a kortársak véleménye szerint jó színész volt, többek között ját­szot­ta a “Képzelt beteg” címszerepét is. Mindenesetre sikeresebb le­he­tett a színpadon, mint igazgatónak, mert ebbéli működése során – 1869 és 1874 között – főként Észak-Magyarországon, sorozatos bukások je­lez­ték útját. Amikor aztán 1874-ben Szigligeti Pestre hívta, a Krisz­ti­na­városi színkör és az István téri színház igazgatására, öt hónap alatt ti­zenhét ezer forintot vesztett a vállalkozása.¹³ Tehát egy jellem-ko­mi­kus színész-rendező vitte színre a darabot.

                Arra a kérdésre, hogy dramaturgiai szempontból más volt-e az elő­a­dás, mint a pesti, azt kell mondanunk, hogy alapvetően nem. Erről a fenn­maradt színlap tanúskodik, melyen Paulay Ede nevét olvashatjuk, mint a mű színre alkalmazójáét. Az előadás tagolása megegyezik Pa­u­lay tagolásával, aki egy előjátékra és öt szakaszra osztotta a Tragédiát, mi­közben a tizenöt képből kettőt (London színben a Temető és az Űr) el­hagyott. A Bokodi-féle rendezés szintén hat szakaszban, de már ti­zen­négy képben adta elő a darabot. A színpadi külsőségekre mindig fo­gékony nézőt a plakát azzal csalogatta, hogy a darab “nagy lát­vá­nyos­ságú classicus mű, teljesen új díszletekkel kiállítva, zenével és éne­kekkel, az egész társulat közreműködésével,” mely végigviszi a né­zőt az emberiség egész történetén “a menny és paradicsomtól kezdve az ó,- közép,- új- és jelenkor”-ig, sőt azt is megmutatja, mit hoz “a jö­vő 4000 év múltával.”¹⁴ Mindehhez a hátteret Végh István színházi fes­tő díszletei biztosították, hangulati aláfestésnek pedig Erkel Gyula kí­sérőzenéjét vették át, amit Znojemszky Ferdinánd, a korszak neves szín­házi karnagya vezényelt.

                A helyi lap szerint az előadás összhatása mégsem “felelt meg min­den tekintetben a magasabb igényeknek,” de úgy vélték, erről “sem az elő­adó színészek, sem a rendező nem tehet,” mert “hosszú idei ké­szült­ség, sok próba kell ahhoz, hogy egy ily classicus még eddig színre sem ho­zott darab oly összhangzatosan játszódjék le, hogy az minden ki­fo­gást kizárjon.”¹⁵ “A rendezés sok kivetnivalót hagyott hátra, a cso­por­to­zatok nem voltak elég ízléssel rendezve, az Úr szava sokszor ért­he­tet­len volt, az angyalok kara igen gyenge.”¹⁶ E megállapítások pár­hu­zam­ba vonhatók a Nemzeti Színházbeli előadással, ahol a mel­lék­sze­rep­lők jeleneteit ugyanúgy bírálták. Rákosi Jenő például vitriolosan jegy­zi meg, hogy “kiállhatatlanok voltak az arkangyalok éktelen kon­zer­vatóriumi éneklésükkel.” ¹⁷ Az Úr szava itt sem felet meg az ítész­nek, mert szerinte olyan színésszel mondatták el, akinek beszédhangját azo­nosították az “unalmas, pedáns, kiállhatatlan szerepekre kár­hoz­ta­tott” színésszel. “Az Úrból nem látunk semmit, ellenben folyton sze­münk előtt van, akinek hangját halljuk: Pintér úr, a mint lebeg, nem a vi­zek, hanem a szuffiták felett.”¹⁸

                Azt a feltételezést, hogy a Paulay-féle rendezői koncepcióban mu­tat­ták be Székesfehérváron is a Tragédiát kétségkívül tovább erősíti az a tény, hogy mindkét előadás Évája Jászai Mari volt. Jászai a februári ko­lozsvári bemutató után Fehérvárra is elszerződött. 1884. március 18-án Mihálisi Mimihez írott levelében örömmel közli, hogy: “Me­gyek ám Sz. Fehérvárra is Évázni! Ott többet kapok, mint Ko­lozs­várt.”¹⁹ Noha a fehérvári társulat anyagi gondokkal küzdött, az igaz­ga­tó a kasszasiker reményében, a színész honoráriumokat illetően mé­lyeb­ben belenyúlt a pénztárcájába. A helyi lap erről így fogalmazott: Já­szai Marit Jakab Lajos “nagy áldozatok árán” nyerte meg. “Mert nél­kü­le lehetetlen volna nálunk e darabot előadni.” ²⁰ Itt kell meg­je­gyez­nünk, hogy az anyagi nehézségek ellenére Székesfehérvár előkelő he­lyen állt a színészek honoráriumát illetően. Egy 1883-as kimutatás sze­rint a vidéki színházak sorában a maga 2600 Ft-os összgázsijával az ötö­dik helyen állt.²¹

                Jászai Mari Évája elbűvölte a Fehérváriakat. “A vendégművésznő meg­jelenése teljes mérvben leköté a közönség figyelmét, játéka ele­jé­től végig a szemlélőre a hatásnak azt a nemét gyakorolta, melyet úgy hív­nak: bámulat.”²² “Egy valóságos antik szoborhoz hasonlít, mely cso­da által megszólalván, azon bűvös érczes hangot hallatja, mely egész bensőnket átjárja. Azt sem tudjuk, mit dicsérjünk jobban nála; az ár­nyalás finom és változatos gazdagságát és a gyors és gyakori át­me­ne­teknek erőteljes színezését, vagy pedig a gyengédséget, melyet ki­fej­te­ni képes. – A legfinomabb, legjellemzőbb fokozatokban tüntette fel az örök nőiességet Éva személyében. Csábítóan, elbájolóan szép és be­hí­zelgő volt a paradicsomjelenetben, de elragadóan tükröztette vissza a meg­adó, lemondó alázatosságot, mint az egyiptomi rabszolga neje. – Ki­tűnően ábrázolá az erényes byzanczi hölgyet, a prágai tudós kaczér, tetsz­vágyó nejét; oly vadon őrjöngő (…) csarnok hölgy volt, a mily fi­nom aristokratikus marquis nő. Egészben véve az ő alakítása meste­ri…”²³ “Ezt különben eléggé bizonyítja a tapsvihar, melyet a kö­zön­ség – a szép zenekíséret dacára – kifejtett, (…) nyílt jelenetekben is ki-ki­tört a taps, fölvonások után pedig 5–6-szor is kihívták.”²⁴

                A színésznő pesti szerepléséről szintén elismerően írt a kritika, de azért olvashatunk bíráló megjegyzéseket is. A már idézett Rákosi Jenő így írta le benyomásait: “Jászai Mari asszony azt hiszem abban vétette el Évát, hogy egységet akart bele vinni s egy melankolikus, alap­hang­gal különböztette meg, ahol csak lehetett. Ezt hibának tartom. Éva az “asszony” s a nő lénye vonzó elemeinek majd egyikével, majd má­si­ká­val, hibáival és erényeivel változatosan röpkedi körül a küzdő Ádámot. Hogy voltak szép mondatai, azt szinte felesleges mondani. A raj­zo­lás­ban hibázott többször, de ezt későbbi előadásokban, ha megnő a na­gyobb nyugalom, figyelmeztetés nélkül is korrigálja.”²⁵ Így is történt. Amit Rákosi legfőképp kifogásolt, hogy Jászai Évája melankolikus, s nem eléggé nőies és szeszélyesen változó, ezt a fehérvári tudósító már olyan szavakkal jellemzi, hogy Éva “csábító, erényes, kacér, őrjöngő csar­nok hölgy,” valamint “finom arisztokratikus marquis nő.” Jászai Ma­ri tehát figyelembe vette a kritikus véleményét, s változtatott sze­rep­felfogásán.

                Ha elfogadjuk, hogy egy kimagasló tehetségű színész alakítása a da­rab egészének meghatározó tényezője lehet, akkor be kell látnunk, hogy a fehérvári előadásnak, éppen Jászai Mari miatt, másnak kellett len­nie, mint a Nemzetibeli ősbemutatónak. Egy dolgot azonban biz­to­san egyformának látott a fehérvári és a pesti közönség, nevezetesen Éva kosztümeit. Jászai Mari ugyanis saját ruháiban lépett fel, amiket Pacz­ka Ferenc és Feszty Árpád festőművészek segítségével ő maga ter­vezett. Az előadás során tizennégyszer öltözött át, amihez tizenegy jel­mezre volt szüksége. A ruhák, miközben követték a napi divatot, meg­próbálták felidézni a történelmi korokat is. A budapesti és fe­hér­vá­ri közönségnek tehát egyformán nyílhatott tágra a szeme, amikor Éva a mennyország-jelenetben erősen testhez tapadó trikóban, “fü­ge­fa­le­velekből és virágokból készült övvel, és előre csapott, hosszú lelógó haj­jal” jelent meg a színpadon.²⁶

  Ádám szerepében Benedek Gyulát (1856–1906) láthatta a kö­zön­ség. A fiatal színészről egy másik előadás kapcsán ezt írták: “Nemcsak hogy nyert mindig kifogástalan külső megjelenés és könnyed ele­gan­ti­á­ja tekintetében, hanem nagyobb szabású és bizonyos drámai erőt meg­kívánó szerepnek is megfelel.”²⁷ Vagyis Jakab társulatában ő lát­szott a legalkalmasabbnak a szerepre, legalább is, ami a külsejét illeti, mert az előadáson nyújtott produktuma nem kápráztatta el kritikusát. Né­miképp mentve őt, ezt írta: “szorgalma és kitartása nagy elismerést ér­demel. Betegen játszott és e körülmény biztosítá számára a “succés d’és­time”-t, noha nem minden részletben felelhetett meg óriási sze­re­pé­nek.”²⁸

                A korabeli kritika ritkán kommentálta elismerően az Ádám-ala­kí­tá­so­kat, s ez talán a figura színpadi életszerűségéből is adódhatott. Rá­ko­si Jenő szerint: “a színész nem boldogulhat feladatával, midőn abst­rak­ci­ót kell ábrázolnia a változó alakokban. A színpad hőse a konkrét tárgy, nem pedig a fogalom; az egyén és nem az “ember.”²⁹ Ennek meg­felelően Ádám figurájának a megformálása csak azokban a je­le­ne­tek­ben sikerülhetett igazán, ahol az absztrakció deklarálása helyett, a szí­nésznek lehetősége nyílott az egyéni sors, illetve a lélektani tar­ta­lom közvetítésére.

                A darab harmadik főszereplőjének, Lucifernek az alakja, már a szín­revitel kezdetén a legérdekesebbnek ígérkezett. Bár a pesti be­mu­ta­tó után Sziklay János azt írta, hogy “Lucifer, ősatyjának, Me­fisz­to­fe­lesz­nek száraz, színtelen kedélyű ivadéka mindig ugyanaz.”³⁰ Az őt ala­kító színészek azonban ösztönösen egy sokoldalú alakot próbáltak meg­formálni, ám az eredmény a rendezők szerepértelmezésének hi­á­nyos­ságai miatt, nem felelhetett meg annak a kihívásnak, amit ennek az összetett színpadi figurának a hiteles megjelenítése megkíván.

                Rákosi Jenő Gyenes László Luciferjét harsánynak és túl­gesz­ti­ku­lált­nak tartotta: “A gondolatnak, a mely könnyű, az axiómának, a szen­ten­ciának, a mely röpke: a nyugalom s az egyszerűség adnak nagyobb súlyt, nem a kiabálás és hadonászás.”³¹

                A székesfehérvári Lucifert a “Bánk bán” előadás Biberachja, Ha­va­si Jenő (1852–?) játszotta. Havasit a társulatban a “társalgási bon­vi­van” és a “salon komikus” szerepkörökbe sorolták be. Nyilván al­ka­tá­ból fakadóan, Lucifer alakját is a humor oldaláról közelítette meg. A tu­dósítás szerint: “jól tudta szerepét. És ha nem is találta el mindenütt a Lucifert jellemző metsző és gúnyos hangot, mégis érvényre hozta »a ta­gadó szellemet« és a humoros részleteket kellően pointirozta.”³² Hu­mo­ros részletek? Miért vannak ilyenek a Tragédiában? Ha ezeket ku­tat­va olvassuk a művet, úgy tűnik, azokban a színpadi szituációkban van jelen a humor, ahol Lucifer is megszólal. Morvay Győző 1886-ban meg­jelent tanulmánya³³ Lucifert cinikusnak, epésnek, gúnyosnak jel­lem­zi. Madách feljegyzései között is olvashatjuk: “a valódi humor ke­se­rű.”³⁴ Morvay szerint Luciferből hiányzik az a “lendületes humor, mely­től Mephistopheles szinte duzzad.”³⁵ Ezzel egyetértünk, ám azt egy­értelműen megállapíthatjuk, hogy a humor megtalálható Lucifernél, s éppen a “metsző gúny” mentén fedezhető fel.

                Nem tudjuk mennyire volt tudatos ebben a tekintetben a fehérvári Lu­cifer-alakítás, lehet, hogy csak a színész személyiségéből fakadt az egy­beesés, de azt kijelenthetjük, ez a szerepértelmezés közelebb áll Ma­dách felfogásához, mint a Paulay rendezte Lucifer-alakítás.

                A Tragédia bemutatása Székesfehérváron is elérte célját. Igazi si­ker volt, amit főként a vendégművésznőnek köszönhetett. Mindkét na­pon “zsúfolt ház előtt” ment a darab. Az előadás hibái ellenére “mű­él­ve­zetet nyújtott” és “ismertté tette irodalmunk büszkeségét, a magyar »Fa­ust«-ot.”³⁶

                Jakab Lajos társulata még a bemutató hónapjában elhagyta a vá­rost. A helyi lap így méltatta a távozó színidirektort. “Elmondhatjuk, hogy Jakab Lajos igazgató a közönség elismerését viszi magával mind­a­zon műélvezetekért, a melyekben bőségesen részesítette. Minden új da­rab a vidéki színpadokat megelőzőleg került nálunk színre.” Amikor az utolsó előadás alkalmával a nézők színpadra hívták, az ünnepelt meg­köszönte a tapsot és megígérte, hogy még visszatér társulatával a vá­rosba.³⁷ Így is történt. Annak ellenére, hogy “nagy anyagi vesz­te­ség­gel zárta be a színidényt,” 1885-ben és 1888-ban ismét szerencsét pró­bált Fehérváron. Ám a Tragédia közönségsikerét már nem tudta meg­ismételni, “vállalkozása (…) mindenkor balul ütött ki.” Kortársa vé­leménye szerint tragikus végzetének okát is “a sok anyagi csa­pás­ban” kell keresni. Megvakulva, az angyalföldi tébolydában halt meg
1890-ben. Szavaival mintha a Tragédia utolsó sorára felelne: “És ha küz­delmemben nem sikerült általánosan minden irányú műigényeknek meg­felelni, nem törekvésemen, nem ügybuzgalmamon, fáradtság vagy költ­ség kímélésemen múlt.”³⁸ A direktor megfogadta az Úr szavait: küz­dött és bízva bízott a magyar színészet felvirágoztatásában.

 Vissza