Krizsán László

Rokonelemek Madách Imre és Borisz Paszternak társadalom- és történelemszemléletében

Rokonvonásokat keresni egy XIX. századi magyar költő, vidéki föl­des­úr és a XX. század első felében alkotó szovjet író munkásságában annyi­ra szokatlan, hogy még a szándék szintjén is bizarr ötletnek tű­nik.

      Noha az összehasonlító irodalomszemlélet – műfajjá te­re­bé­lye­sed­ve – eredményesen és kifejezően képes feltárni a közös gyökerek, szán­dékok és mesterségbeli sajátosságok mindazon elemét, amelyek az egyes életművek rokonításának kísérlete során számításba vehetők, je­len vizsgálódásunk számára azonban mégis szűknek bizonyulnak. A szok­ványos hasonlítási eljárás elégtelensége esetünkben az Istenről, az em­berről, a világról, az embernek a természetben és társadalomban el­fog­lalt helyéről, szerepéről alkotott nézetek egyediségében és azok ér­tel­mezésében mutatkozik meg.

      A madáchi életmű és Paszternak életútjának összegző kifejezése az em­beriség sorsregényének megalkotásában találkozott. Madách Imre tör­ténelmet és jövőt kutató szemeit az emberiség múltjának nagy íve­lé­sén járatta végig, Borisz Paszternak pedig a legújabbkori tör­té­ne­lem­nek azon szakaszát – a XX. század első felét – rajzolta meg, amely orosz kulisszák előtt, áttételesen az egész emberiség modern balladáját mu­tatja meg, az általunk is részben megélt és megharcolt korszak esz­mé­it, vágyait, bukásait, szenvedéseit és kiábrándulásait.

      Ez a drámai próza, melyen írója tíz esztendőn keresztül – 1946-tól 1956-ig – vergődött, a “Doktor Zsivago”, teljes joggal lehetne “Az em­ber tragédiája” kiegészítő jelenete, a “létező szocializmus” színe.

      Illeszkedik, nemcsak tartalmilag és szerkezetileg, hanem formailag is a madáchi tragédiához. Paszternak korrajzában is három főalak, Zsi­va­go doktor, Lara, a nő és a démoni alakot felváltva megszemélyesítő Ko­marovszkij, illetve a forradalmár Pavel Antyipov személyén ke­resz­tül jelenik meg az apokalipszis, az eszmék kiüresedése, az anyagi és szel­lemi javak elpocsékolása, az ember megalázása olyan eszközökkel, amely nem csak létét, de erkölcsiségét, emlékét is elpusztítja.

      A három főalak könnyen behelyettesíthető a Tragédiába.

      “A többiek – epizodisták, pedig egy-egy pillanatban meghatározó a je­lenlétük, az állásfoglalásuk, a kötődésük.”¹

      A műfaji különbözőség esetünkben – különösen ha Szerb Antal ide­vágó megjegyzéseire gondolunk – valamiféle latens tör­té­net­fi­lo­zó­fi­ai kapcsolattá alakul. “…a drámai költemény a költő vigasztalódása azért, hogy nem lehetett filozófus, aminthogy az esztétika a filozófus vi­gasztalódása azért, hogy nem lehetett költő.”² Az alkotói vágyak és am­bíciók sokféleségében a műfaji korlátok szigora enyhül és a tör­té­net­filozófia, a világnézet immár arra is gyógyír a filozófusnak, hogy re­gényíró ugyan nem lehetett,³ vagy lett, viszont a történetfilozófiával iro­dalmi alkotó módjára sáfárkodhat.

      A műfaji jelleg ilyszerű elmosódása, eszmei és filozófiai kö­ze­le­dé­se, jelentősen megnöveli a rokonelemek felderítésének lehetőségét el­té­rő műfaji közegben is.

      Tisztázandó kérdés továbbá a rokonítás szempontjából kiemelt iro­dal­mi alkotások esetében annak a körülménynek a vizsgálata, hogy lé­tezett-e közvetlen hatás, vagy ilyen feltételezhető-e? Azaz, az később szü­letett alkotásban fellelhetők-e egy korábbi mű tudatosan felhasznált ele­mei?

      Esetünkben: ismerte-e Borisz Paszternak “Az ember tragédiáját”?

      Feltétlenül. E nagyműveltségű, az irodalom mellett filozófiában, ze­nében és a művészetek más ágaiban is kiemelkedő ismeretekkel ren­del­kező ember jól ismerte azokat az erőfeszítéseket, melyeket az orosz iro­dalom nagyjai – köztük Gorkij – Madách művének az orosz kö­zön­ség előtt való megismertetése érdekében kifejtettek.⁴

      Számos alkalommal találkozott továbbá Paszternak Madách mű­vé­nek ismertetésével és elemzésével, valamint a Tragédia német for­dí­tá­sa­ival is, ama munkái során, melyek a “Faust” fordításakor a témával kap­cso­latban szükségszerűen látókörébe kerültek.

      Paszternak, a marburgi egyetem egykori filozófia szakos hallgatója nem nyersfordításokból dolgozott. A Faust-irodalom szövegeiben pe­dig Madách neve nem ritka vendégként fordul elő.

 A két művet a számtalan érzelmi és gondolati egyezés mellett, leg­in­kább mégis alkotóik szándéka helyezi közel egymáshoz. Madách 1862-ben így jellemezte műve alapeszméjét:

      “Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Is­ten­től elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség leg­nagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyön­ge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de, bár két­ség­be­es­ve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért még­is fejlődése mindig előbbre, s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét, melyet sa­ját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselő vezérlő keze pó­tol­ja…”⁵

      Az emberiség sorsának nyomon követését, regisztrálását fejezi ki ez az írói szándék – világméretben és nagy történelmi távlatokban.

      Ugyanezt kísérli meg Paszternak, egy földrajzilag szűkebb, de köz­vet­ve az egész világot érintő közegben, a XX. század első felére vo­nat­koztatva.

      Paszternak is az emberiség sorsát próbálja felderíteni az általa vizs­gált kor világjelentőségű eseményén, az orosz forradalom nem­ze­dé­ké­nek életén, szenvedésén, bukásán keresztül:

      “Szeretném megrajzolni Oroszország utóbbi negyvenöt évének tör­té­netét, de úgy, hogy nehéz, szomorú – és eszményképeim, Dosz­to­jev­szkij és Dickens példájára – apróra kidolgozott tárgyam minden ízében ki­fejezze, amit a művészetről, az Evangéliumról, arról, hogy hogyan il­lesz­kedik az ember élete a történelembe és sok egyébről gondolok.” – ír­ta Paszternak⁶ az emberi sorsregény írásának indulásakor, 1946-ban.

      A rokonelemek kutatásának folyamatában nem mellőzhetők a vizs­gált alkotások létrejöttének körülményei. Madách-kutatók szinte osz­tat­lan véleménye szerint a Tragédia a vesztett forradalom és sza­bad­ság­harc magyar sorstragédiáját tágította határokon és korszakokon át­lé­pő örök emberivé, és látta meg – messze megelőzve kortársait – az egyé­n(iség) és a kollektív(izmus) között hamarosan világméretűvé te­re­bé­lyesedő belső ellentmondást.

 A bukott forradalom után az országra temetési szándékkal zúdított hor­dalék volt az a talaj, amelyben “Az ember tragédiája” csírát eresz­tett. Bizonyos, hogy az ország lakói számára kedvezőbben alakuló po­li­tikai és gazdasági helyzet nem váltotta volna ki azokat az érzéseket és indulatokat, melyekkel a magyar tragédiának örök emberi mértéket adott Madách Imre.

      A párhuzam a Zsivago doktor születését illetően – meglepő. Pasz­ter­nak 1946-ban kezdte el Oroszország egy fél évszázadának szám­ba­vé­telét. Látszólag az 1850-es évek magyar valóságától merőben eltérő vi­szonyok között, a második világháború győztes és az egész világot át­alakítani szándékozó nagyhatalom állampolgáraként.

      Végletesen megtévesztő külsőség ez. A valóság a cifra színpadi dísz­letek mögött éppoly fájdalmas volt az emberi mércével mérő és így érző kortárs számára, mint a vesztesnek. Az individuum Paszternak kör­nyezetében még erősebben ütközött a kollektívnek nevezett, gyak­ran ázsiai ihletésű hordaszellemmel, mint Európa más részein.

      A szabadság pedig leglátványosabban itt vált fikcióvá, valós po­li­ti­kai tartalom nélküli politikai jelszóvá. A Paszternak által észlelet “sza­bad­ság” egy győztesnek hirdetett forradalom után szellemi diktatúrát, tör­vénytelenséget, a társadalom és a népek elnyomását eredményezte, ha­zugsággal, politikai gyilkosságokkal mocskolta be és rombolta le az esz­ményt, amelyért nemzedékek áldozták egzisztenciájukat, életüket.

      Borisz Paszternak 1946-ban a “Doktor Zsivago” fogalmazásakor, a sza­badság, az emberség és a jog fogalmát és létezését még kevésbé érez­hette, mint száz esztendővel korábban azok, akik Magyarországon gon­dolkoztak honfitársaik és az emberiség jövőjéről.

      Ez a közös, egymástól független emberi és történelmi sors, életre szó­ló és azt meghatározó élménye alapozza meg a két alkotó gondolati kö­zelségét az ember, az egyén társadalmi helyzetéről, sorsáról és kül­de­téséről a nagy történelmi sorsfordulókon, amikor a haladás eszméit, a “szent tanokat” önző érdekek és a hatalom iránti mohó vágyakozás bék­lyóvá becsteleníti.

                                                   “A szent tanok. – –

                         Ah, épp a szent tan mindig átkotok,

                      Ha véletlen reá bukkantatok:

                         Mert addig csűritek, hegyezitek,

                         Hasogatjátok, élesítitek,

                         Mig őrültség vagy békó lesz belőle.”⁷

(ET 1463–1468)

A “szent tanok” manipulálása és olcsó jelzőkkel történő helyettesítése a szocialista átalakulásnak szerves tartozéka, s egyben “önnön gyer­me­ké­nek felfalója” lett. (ET 355) Paszternak véleménye szerint:

      “A forradalmakat hatékony egyoldalú fanatikusok csinálják, az ön­kor­látozás zsenijei. Néhány óra vagy nap alatt felforgatják a régi ren­det… azután évtizedekig és évszázadokig úgy tisztelik a korlátoltság szel­lemét, amely a fordulathoz vezetett, mint az oltáriszentséget.” (ZSD 509.)⁸

      “A hasadó hajnal, az új világ építése, az emberiség világító fáklyái. Hall­gatja az ember és eleinte úgy érzi, micsoda bő fantázia, micsoda gaz­dagság! De valójában csak a tehetségtelenség fellengzőssége.” (ZSD 321.)

      Mintha Madách szavait ismételné:

                         “Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,

                         És meg nem únod véges végtelen,

                         Hogy az a nóta mindig úgy megyen.”

(ET 99–101)

      A hivatalos és állami programmá előléptetett hazugságokon még Lu­cifer is pirulni látszik:

                         “Csak e mindig megifjuló, örökké

                         Szépnek látása ne zavarna folyvást.

                         Úgy fázom idegenszerű körében,

                         Mely a mezetlent is szemérmetessé,

                         A bűnt nemessé és a végzetet

                         Magasztossá teszi rózsáival…”

(ET 947–952)

      A legújabbkori történelem nemzedékei előtt az a módszer, amely­től Lucifer is fázott, 1917 után természetessé és követendővé vált a Pasz­ternak által vizsgált társadalomban:

      “A megfélemlítés minden eszközével le kell szoktatni az embereket az ítélkezésről és gondolkodásról, rá kell kényszeríteni őket, hogy azt lás­sák, ami nincs.” (ZSD 566.)

      Madách Imre “Az ember tragédiájá”-ban megelőlegezte a XX. szá­zad­ban és napjainkban – a XXI. évszázad kezdetén – immár szél­ső­sé­gek­be torkolló egzisztenciális küzdelmek vízióját a létért, a be­fo­lyá­sért, a hatalomért, a társadalmi érdekcsoportok és személyek szerint kü­lönböző módszerekkel és intenzitással. A Madách által előre látott és teljes nagyságában megérzett és megértett társadalmi folyamat, az egyén és a különböző érdekekből összeállt közösségek, csoportok kö­zött, gyökeres változásokat eredményezett a társadalom történelmileg ki­alakult klasszikus tagozódásában.

      Az individuum és a kollektivizmus szembeállítása színenként, mint a váltóáram fázisai, kapcsolódnak a történelmi képekhez a Tra­gé­di­á­ban, és előrevetítik a folyamat egész társadalmat átfogó kitel­je­se­dé­sé­nek veszélyét. Ez a madáchi üzenet a falanszter-jelenetben fo­gal­ma­zó­dik meg, és mint a hangvilla rezonanciája, megszólaltatja a XX. szá­zad­ról valló írót.

      Az egyén, az önmagát kifejezni és környezetére hatni képes sze­mé­lyi­ség régi, ám csupán ideálokban létező álma az emberiségnek. Ilyen em­ber a Madách által történelmi színpadra állított figurák között nem ta­lálható.

                         “Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van

                         Szorítva az ember egyénisége.

                         Látád a hangyát és a méherajt:

                         Ezer munkás jár dőrén össze-vissza

                         Vakon cselekszik, téved, elbukik,

                         De az egész, mint állandó egyén,

                         Együttleges szellemben él, cselekszik”

(ET 524–530)

      A madáchi egyén átlényegül. Csak a köz, a társadalom szerezhet ma­radandó érvényt az egyéni ambícióknak:

                         “Enyésszen az egyén, ha él a köz,

                         Mely egyesekből nagy egészt csinál.”

(ET 801–802.)

      A személyiség történelmi szerepéről s korára gyakorolt hatásának oly sokat vitatott problémakörében a madáchi történelemszemlélet vi­lá­gosan jelenik meg:

                                                         “…egyént sosem

                         Hozandsz érvényre a kor ellenében:

                         A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

                         Uszója, nem vezére, az egyén. –

                         Kiket nagyoknak mond a krónika,

                         Mindaz, ki hat, megérté századát,

                         De nem szülé az új fogalmakat.

                         Nem a kakas szavára kezd viradni,

                         De a kakas kiált, merthogy virad. –”

(ET 1624–1632)

      Azokból a szürke dolgozókból, akik Madách méhrajaiban név­te­le­nül, egyéniségüket a köz érdekében feladva – vagy inkább elveszítve – se­rénykedtek, képződött az emberiség legnagyobb kollektív masszája.

      Ez a tömeg, Zsivago kortársai még individuumnak születtek: “Min­den­ki Faustnak születik, arra, hogy mindent hatalmába kerítsen, min­dent megpróbáljon, mindent kifejezzen…” (ZSD 321.) Születésekor min­den kisded egyforma. Így érzik és hiszik ezt az anyák a világ min­den szegletében. “A gyermekben van az istene… kivétel nélkül min­den anya nagy ember anyja, nem tehetnek róla, ha aztán az élet meg­csal­ja őket.” (ZSD 317.)

      A sok apró “Faust” – kikről “csak édesanyjuk tudja, hogy ki­rály­fi­ak” – beáll az élet igájába, harcol, szenved, tűr és elbukik, majd gépies ré­szévé válik a kollektív anyagi és szellemi létnek. Olyan lénnyé for­má­lódik, mint a Tragédia egyéniségüket vesztett tömegei, melyben az uni­formizálás megbénít minden újítást, tudást, tevékenységet. A ha­ta­lom birtokosai által politikai célként meghatározott középszerűség nem ter­melt versenytársat az uralkodó csoporttal szemben. A kö­zép­sze­rű­ség garantálja a méhek, hangyák módjára személytelenül, gép módjára lé­tező lények feletti biztonságos regnálást.

                         Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,

                         Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

(ET 907–908.)

      Madách és Paszternak korrajzában egybehangzóan megy végbe a nagy emberi tragédia: Faust elkárhozása.

      Pontosabb lenne az elkárhoztatás kifejezés, hiszen az in­di­vi­du­um­nak a tömegben való feloldódása nem az egyéniségek belső lényegéből kö­vetkezett, hanem külső behatásra, az életüket irányító csoportok el­ha­tározásából.

      De miként alakulnak ki e kedvezményezett személyekből ver­bu­vá­ló­dott csoportok? Miként tudnak egyes emberek kiemelkedni az egyé­ni­séget száműző áradatból? A tömeg fölé nőni és egyéniségként irá­nyí­tani azt a társadalmi mozgást, amelynek végeredménye és célja az egyé­niség elnémítása, mellőzése.

      Madách véleménye szerint az egyéni küldetéshez Isten segítsége szük­séges, hogy az ember úrrá lehessen azon “gyöngein” és fo­gya­té­kos­ságain, “melyeket csak isten keze pótolhat.”⁹

      Paszternak úgy tapasztalta, hogy az általa követett korszakban egyé­niségként akkor jelenhetett meg az ember, ha az eseményekbe si­ke­rült “valamit bele tennie magából, az öntörvényű emberi géniusz egy da­rabját, valamit, amit ő talált ki.” (ZSD 137.)

      Ennek a “valaminek” olyannyira személyhez kötődőnek kell lennie, hogy belőle még népi jellegre, nemzeti karakterre sem lehet kö­vet­kez­tet­ni: “…abban a szív teremtette új létezésmódban, amelyet Isten Or­szá­gának neveznek, nincsenek népek, egyének vannak.” (ZSD 138.)

      Ez a rokonértelmű madáchi és paszternaki megközelítése az egyé­ni­ség lényegét meghatározó elemeknek félreérthetetlen politikai tar­tal­mat hordoz magában. Kétségessé teszi a politika által kitermelt ve­ze­tők legitimitását. Ezek ugyanis nem egyéni kiválóságaik folytán váltak ve­zetőkké, hanem csoport-, pártérdekek emelték fel őket. Belőlük hi­ány­zik az a belső, tulajdoni érték, ami az egyénnek rangot ad, és ké­pes­sé teszi az útmutatásra. A politikai vezető nem önmagát, hanem az őt támogató csoport érdekeit képviseli, esetenként még úgy is, hogy nem hisz abban, amit hirdet. A karrier oltárán képes feláldozni az esz­mét és a tudományt is, attól függően, hogy mi a jövedelmezőbb.

                         “…hirdetem, mit jól tudok, hamis.

                         Pirulnom kell, mert rosszabbá levék,

                         Mint a szibillák, kik hivének abban,

                         Amit jósoltak, míg én nem hiszek.”

(ET 2014–2017.)

      Zsivago doktor is úgy tapasztalta, hogy “a hatalom birtokosai tu­laj­don csalhatatlanságuk meséje kedvéért teljes erejükből elrugaszkodnak az igazságtól.” (ZSD 292.)

      Ez az a pillanat, amikor a becsületes varázslónak el kell törnie a pál­cáját!

      “Az ember tragédiája” négyezernél több sora szinte rímet alkotva cseng össze azokkal a halkan, tétován, sokszor csak elrebegett sza­vak­kal, melyet Paszternak hőse, Zsivago doktor – az újkori történelem Ádám­jaként – fogalmaz meg az emberiség XX. századi történelméről, fő­ként az ember helyéről és küldetéséről a történelemben.

      A történelem Paszternak fogalmi meghatározásában “a második vi­lág­mindenség, amelyet az emberiség alkotott, válaszul a halál je­len­sé­gé­re, az idő és az emlékezet jelenségének segítségével.” (ZSD 76.)

      Az első világmindenség a paszternaki értelmezésben a teremtett vi­lág. Ennek léte alakulása az emberi tudattól, az ember által létrehozott esz­méktől, intézményektől független, emberfeletti szféra. Hogy az em­ber­nek valami köze lehessen önmagához egy tőle független törvények alap­ján létező közegben, az idő, az emlékezet és az események össze­fo­nódásából megalkotta a második világmindenséget. Ezt a komplexumot nevezi Paszternak történelemnek, és ennek ala­ku­lása – szemben a teremtett világgal – szinte kizárólagosan emberi je­gye­ket hordoz magán. Kifejezi az ember nosztalgiáját a múlt iránt, a gyö­kereit kutató ember ragaszkodását múltjához, amint Ádám érezte a fa­lanszter udvarán:

                                            “…Az emberkebel

                         Korlátot kíván, fél a végtelentől,

                         Belterjében veszt, hogyha szétterül;

                         Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;

                         Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért,

                         Mint a szülők sírjáért lelkesült.”

(ET 3179–3184)

      A második világmindenség filozófiája újszerűségében sem idegen az emberi sorsot kutató és ábrázoló klasszikus alkotásoktól. Nem ve­szí­ti el eszmei mondanivalójának kapcsolódásait sem e művekkel, sem az Evangéliummal. Az önmagát megmutató emberi sors, a múlt, a tör­té­nelem, csak isteni gondviselés segítségével nyerheti el a jövő zá­lo­gát: a reményt.

Vissza