Kozma Dezső

A Madách-kultusz kezdetei Erdélyben

Nemcsak a szűkre szabott idő miatt nem vállalkozhatok jelzett témám tel­jességre törekvő bemutatására. A korai erdélyi Madách-kultusz sok­ré­tűsége, részben pedig egyes források elérésének nehézségei kész­tet­nek arra, hogy megelégedjek néhány – jórészt fel nem tárt – mo­men­tum bemutatásával.

      Mindnyájan jól tudjuk: egy író, egy költő életművének meg­is­me­ré­se, utóélete vagy éppen kultusza – úgymond – életrajz függő is. Rész­ben ennek tudható be például, hogy Petőfi, Arany vagy Ady némiképp rend­hagyóan, másképpen voltak (és vannak) jelen az erdélyi magyar iro­dalmi, szellemi köztudatban. Érthető tehát, hogy az említett alkotók it­teni élményhátterét, egyik-másik művük Erdélyhez kötöttségét újra és új­ra feltérképezik irodalmi múltunk kutatói. A koltói, fehéregyházi, nagy­szalontai, érmindszenti zarándoklásoknak immár több évtizedes tör­ténetük van.

      Ha nem is ilyen értelemben, az erdélyi Madách-kultusz is – a kul­tusz­teremtés körülményeiből fakadóan – kezdettől sajátos mondandót és megnyilvánulási formákat is hordozó.

      A legújabb Madách-életrajz szerzőjének, Andor Csabának egyik ta­nulmánya egyértelművé teszi számunkra: a korai (egyelőre még he­lyi) kultuszban a Tragédia megjelenése játszotta ugyan a főszerepet – nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a körülményeket sem, ame­lyek a kultusz kibontakozását elősegítették.¹ Valóban, a mű kiváltotta fel­fokozott várakozás, a társadalmi, történelmi és a művelődési vi­szo­nyok együtt alakították a már a költő életében elkezdődő kultuszt. Mi­ként az is nyilvánvaló, hogy ez a kultusz akkor sem merült ki a művek mél­tatásaival. Praznovszky Mihály gondos összeállításából ismerjük a Ma­dáchot megidéző költemények egész sorát. Nem egy közülük a köz­életi embernek és az alkotónak szóló korai Madách-kultusz von­zás­körében született.² Ezek a költői vallomások tanúsítják azt is, hogy meg­jelenésekor a Madách-kultusz inkább a magasztos eszmék, a köz­ü­-
gyi egyéniség kultusza volt. És nem annyira a költőé, illetve a drá­ma­í­róé. Okkal nevezte Andor Csaba a megszülető Madách-kultuszt a gon­dol­kodó kultuszának.

      Szükségtelen magyarázni, hogy Az ember tragédiájának színpadi be­mutatójától kezdődően Madách utóélete új dimenziókat kap. Mond­hat­nám úgy is: összetettebbé válik. Erdélyben talán méginkább. A 19. szá­zad végi vidéki Madách-recepcióban szembetűnik Madách esz­me­vi­lágának történelmünkhöz, irodalmi múltunkhoz való kötöttsége, s ez­zel párhuzamosan a nemzeti és egyetemes értékek egymásra ta­lá­lá­sá­nak igénye.

      A Tragédia első kolozsvári színpadi megszólaltatójának, Ecsedi Ko­vács Gyulának Madáchot idéző versében olvashatjuk az alábbi so­ro­kat:

                         Csak nagy, dicső, fönséges, ami von,

                         Mi e porélten örök, isteni;

                         Magasztos eszme, átlátszó idom,

                         A zord valót szebbé teremteni.

      A “költő-király” eszményeinek, a “mindenség” bűvkörében fogant so­rok a nemzet nagyjainak együvétartozását megfogalmazó val­lo­más­sal válnak teljessé:

                         Ragad, hogy e lángelme ily magyar,

                         Egy-egy igéje ily szívdobbanás,

                         E holt papírtömb ily varázst takar,

                         Hogy egy-egy lapja ily kész szentírás!

      Madách szélesebb körű megismerése a század két utolsó év­ti­ze­dé­ben a színpadnak köszönhető vidéken is. Egy, a Kolozsvár című na­pi­lap­ban eltemetett cikkből kiderül, hogy Ecsedi Kovács Gyula régóta dé­delgetett terve Madách műveit színpadra állítani. Elképzelése azon­ban valamivel később, 1884. febr. 27-én valósul meg. Így is vi­szony­lag hamar. Alig öt hónappal a budapesti bemutató után a kolozsvári Nem­zeti Színházban is bemutatják a Tragédiát, Paulay Ede fel­fo­gá­sá­-nak alapján, Ecsedi Kovács Gyula rendezésében. És nem akármilyen sze­reposztásban: Ádámot Ecsedi Kovács Gyula, Évát (mint vendég) Já­szai Mari, Lucifert Szentgyörgyi István alakítja. A siker sem min­den­napi. Egymás után nyolc alkalommal láthatja a kolozsvári kö­zön­ség, hogy aztán az elkövetkező években, változó rendezésekben és sze­reposztásban újra és újra műsorra tűzzék.

      Madách műveinek (mert nemcsak a Tragédiáról van szó) kolozsvári be­mutatói élénk visszhangra találtak a helyi sajtóban. Hogy csak olyan ran­gos lapokat, folyóiratokat említsek meg, mint amilyenek a Ko­lozs­vá­ri Közlöny (szerkesztője Békésy Károly közgazdasági szakíró, lap­vál­lalkozó), a Petelei István szerkesztette Kolozsvár, a Bartha Miklós ál­tal alapított Ellenzék, K. Papp Miklós lapja, a Magyar Polgár, Kor­buly József Erdélyi Híradója, az Élet és Irodalom című szépirodalmi és társadalmi hetiközlönye, az Újság vagy az Erdélyi Múzeum-Egye­sü­let kiadványa, az Erdélyi Múzeum.

      Miként jeleztem, a méltatók szinte kivétel nélkül, különös nyo­ma­ték­kal szólnak a színpadra alkalmazott drámai költemény esz­me­vi­lá­gá­ról, gondolati-filozófiai rétegeiről, mélységeiről. Ferenczi Zoltán a “böl­cseletiségét” dicséri (Ellenzék), Sándor József kétely és hit egy­más­nak feszülését (Kolozsvári Közlöny), a Magyar Polgár két részes tár­cájának szignóval jelzett szerzője (Sz. K.) “a fenséges eszmék” győ­ze­delmeskedésének lehetőségeit. A klasszika-filológus író-műfordító He­gedüs István az Élet és Irodalomban az “eszmék csúcspontjáról” te­kint rá a műre, ilyen értelemben nevezi némi leegyszerűsítéssel “az ér­tel­mi haladás” művészi teljesítményének a drámai költeményt. Sze­rin­te a ráció ébreszti rá a fáraót hatalma ürességére, készteti Miltiádészt ar­ra, hogy kiábránduljon az éretlen szabadságból, Dantont pedig arra, hogy rádöbbenjen rajongása pusztító következményeire. A római szín – úgymond – “az érzelmi mámor … hódolata az eszme előtt”, Pá­rizs­ban a válaszfalakat a szabadság eszméje rombolja le. A magasztos esz­me teszi nyilvánvalóvá a kalmárszellem tűrhetetlenségét, amikor az egyé­niséget a megsemmisítő falanszterbe sodorja, majd az ön­gyil­kos­ság gondolatáig juttatja el Madách hősét. Ez az úgynevezett “értelmi ha­ladás” ellensúlyozza a pesszimizmust, lesz forrása a véget nem érő em­beri fejlődésnek. És ezt a “tudást” egészíti ki végül a hit és a re­mény.    Tudjuk, Ecsedi Kovács Gyula volt az, aki Madách másik három da­rabját is (először) színpadra alkalmazta: 1886-ban a Csák vég­nap­ja­it, két év múlva a Mózest, 1892-ben a Férfi és nőt. Az ismertetésekből ki­derül, nem annyira a drámák “poézisének”, mint inkább a “ten­den­ci­á­nak” szól az elismerés ez alkalommal is.

      Az 1886. október 9-én előadott Csák végnapjai méltatói között ott van a Petőfi költészetét (általában az irodalmat) a kor filozófiájának össze­függéseiben vizsgáló Meltzl Hugó (Ellenzék, 1886. okt. 11), il­let­ve tanítványa, Csernátoni Gyula. A kolozsvári Református Kol­lé­gi­um­ban tanító (ismereteit külföldön elmélyítő) Csernátoni hagyatékából köz­li később az Erdélyi Múzeum A magyar géniusz Madách “Csák vég­napjai”-ban című tanulmányát.

      Lapozzunk bele ezekbe a ma már teljesen elfeledett ér­tel­me­zé­sek­be.

      Csernátoni szerint Tragédia írójának világához szorosan hoz­zá­tar­to­zó három színműben “a magyar ember és a magyar nemzet föl­ta­lál­hat­ja önmagát és legjellemzőbb egyéni és történelmi vonásait: Csák vég­napjai, a nemzeti királyság elbukásának apoteozisa; A civilizátor […] az elnyomókat teszi nevetségesekké és a Mózes, kinek alakjában al­legorikusan testesíti meg a függetlenségre törekvő magyar nem­ze­tet…”³A Csák végnapjait nem mint drámát értékeli, hanem mint olyan költői művet, amelynek tárgyául Madách a saját korához ha­son­ló időszakot választott ki a magyar múltból. A dráma szereplőit – s így Csá­kot sem – drámai hősként fogja fel. “…Mindnyájan egy-egy típus a nem­zeti törekvések és a magyar politikai közélet koronként meg-meg­is­métlődő és immár történelmivé vált küzdelmeiből” – állapítja meg vég­következtetésként.

      A Mózest jutalomjátékul választó Ecsedi Kovács Gyula mint ren­de­ző, az előadást beharangozó írásában ezekkel a sorokkal ajánlja a da­rabot a közönségnek:

      “Nem ok nélkül jelzem fönn, hogy 1860. Az iszonyú lidércnyomás alól föllélegzett ország megkönnyebbült érzéseinek, fölszabadult re­mé­nyeinek, a politikai vajudásoknak forrongó korszakában született a Tra­gédia.

 […] Nemzetünk derengő gondolatvilágának, kigyulladt esz­me­kö­ré­nek, a még meg nem mételyezett, tiszta magyar hazafiság termékenyítő le­vegőjének hű visszatükrözője költői és művészi lenyomata mind Mó­zes mind Csák végnapjai, melyet színházunk közönsége a tavalyi szín­i­dény­ben oly lelkes tapsokkal üdvözölt.

      E két darabjában magaslik elénk lebilincselő varázzsal Madáchnak mint nagy hazafinak hódolatra keltő alakja.” (Ellenzék, 1888. febr. 15).

      (Csak érdekességként jegyzem meg: a Mózes ősbemutatójának nap­ján Ecsedi Kovács Gyula a Kolozsvár hasábjain mintegy meg­nyug­tat­ja a belépőjegyhez nem jutó közönséget: másnap ismét bemutatják Ma­dách művét).

      Természetesen a helyi újságok különös figyelmet szentelnek az ese­ménynek Mégpedig az előbb már jelzett szellemben. A korszak szé­les körben ismert hírlapírója és művelődésszervezője, Sándor Jó­zsef a Kolozsvárban nem annyira a dramaturgiai formára, nem a szín­pa­di kivitelezésre hívja fel a figyelmet, hanem az önös érdekeken fölül emel­kedő, a kortársaknak szánt példázatra: a nemzet erejét jelképező hős­re. Ezért szánna Madách művének különleges szerepet az iskolai ok­tatásban. (l888. febr. 21.) Az Erdélyi Híradó névtelen cikkírója a kor­hoz kötöttséget tartja fontosnak: “Ha a 60-as években hozzák szín­re a Mózest, előadása demonstráció az elkobzott politikai jogok mel­lett.” Ezért aztán szemében Mózes mintha nem is bibliai hős, hanem egy nemzet szabadságszeretetének megszemélyesítője. Magát a művet pe­dig a Bibliából témát merítő magyar irodalmi alkotások láncolatába he­lyezi el. A második előadás után Ferenczi Zoltán ugyanígy vé­le­ke­dik: az elfeledett mű képeiben “egy nagy nemzeti eposz küzdelmei és győ­zelmes sikere emelkedett föl magasztosan, fölségesen”. Mintegy foly­tatásaként Zrínyi és Kölcsey nemes eszméinek.

       A század végén különböző társulatok számos más vidéki (erdélyi) vá­rosban is játszották Az ember tragédiáját. Elégedjünk meg itt a vá­ro­sok (nem teljességre törekvő) felsorolásával: Dés, Máramarossziget, Sep­siszentgyörgy, Nagybánya, Brassó, Szatmár, Nagyvárad, Sza­mos­új­vár, Déva, Arad, Nagyszeben, Temesvár, Marosvásárhely, Nagy­e­nyed, Torda, Zilah.    Kolozsvár után főleg Nagyváradon láthatja gyakran a közönség Az em­ber tragédiáját. Nagy Vilmos szegedi társulatának előadásában, (a ko­lozsvári színháztól kapott díszletekkel), Ditrói Mór rendezésében. Nem kis teljesítmény: l 885 nyarán nyolc alkalommal. (És miként a lel­kes beszámolókból megtudhatjuk, az előadásokon ott volt az akkor Vá­radon élő Fráter Erzsébet is). A híradásokból kiderül, hogy a 90-es évek elején ismét közönségsikert arat Váradon Madách Imre műve. A ku­lisszák világában ismert Aradi Gerő társulata 1892-es re­per­to­ár­já­nak leggyakrabban előadott darabja, hogy aztán a következő év nyarán is­mét telt ház előtt játsszák. A Nagyvárad tudósítója 1893. július 22-i be­számolójában olvashatjuk: “Meglepően szép díszletek, fényes és kor­hű jelmezek tarkították a színpadot és cseppen múlt, hogy a lelkes kö­zönség lámpák elé nem hívta a legbuzgóbb színigazgatót, Leszkay And­rást.” Ugyanaz a társulat az elkövetkező években többször vissza­tér Nagyváradra. l897-ben, a Paulay Ede emlékének szentelt, immár a he­tedik váradi bemutatón (mint vendég) Éva szerepét az ősbemutató ren­dezőjének özvegye, Paulayné Adorján Berta alakítja.

      Lapozzuk fel ismét a Nagyvárad 1897. augusztus 25-i számát. A töb­bi között ez olvasható benne a színkör “zajos” estéjéről: “A tegnapi elő­adás eseményszámba ment. Kegyeletes érzések ébredtek fel szí­vünk­ben, midőn elgondoltuk, hogy a költészet e zseniális terméke par­la­gon hever, ha páratlan művészeti érzékével és rengeteg tudásával a szín­pad számára nem szerzi meg Madách remekművét, kinek özvegye most ugyanebben a műben csillogtatta művészetének gyöngyeit.” (A ko­rán elhunyt váradi színháztörténész, Kelemen István kutatásaiból az is kiderül, hogy a kolozsvári Nemzeti Színház 1888 augusztusában a vá­radi közönség előtt kétszer is bemutatkozott a Mózessel.⁴)

      Úgy vélem, érdemes lenne számbavenni a többi erdélyi város ma már alig elérhető lapjaiban eltemetett színibeszámolókat is. Az erdélyi Ma­dách-kultuszról kialakult ismereteink válnának ezáltal teljesebbé.

      A korai erdélyi Madách-kultuszba természetesen beletartoznak a kü­lönböző Madách-portrék, értekezések is. Ezek egy részéről korábbi ülé­seinken jelzésszerűen már szóltam, ezért most csak emlékezetbe sze­retnék idézni néhányat közülük. Például Haraszti Gyula még Ko­lozs­váron, 1882-ben elkészült, de csak 1912-ben Budapesten ki­nyom­ta­tott dolgozatát, Morvay Győző 1897-ben Nagybányán megjelent köny­vét, és sorolhatnám a különböző évkönyvekben, folyóiratokban, na­pilapokban közreadott értelmezéseket, méltatásokat, alkalmi írá­so­kat. Tudjuk azt is, hogy az 1872-ben létrehozott Kolozsvári egyetemen Szász Béla előadást tart Madáchról, hogy a fiatal Ravasz László (a Tra­gédia egyik későbbi értelmezője) Mefisztóról és Luciferről cik­ke­zik a Kolozsvári Egyetemi Lapokban (1903), hogy Kuncz Aladár és Lacz­kó Géza Madáchról nevezik el az 1899-ben alakított iskolai iro­da­lom­körüket. De megemlíthetek egy, ma már nem emlegetett német nyel­vű munkát is. A Petőfiről könyvet író, a magyar költőt Né­met­or­szág­ban is népszerűsítő Barabás Ábel 1903-ban megjelentetett német nyel­vű könyvecskéjét: Címe: Goethes Wirkung in der Weltliteratur. Al­címe: Goethe, Byron und Madách. 1903. Leipzig–Reudnitz.

      A kolozsvári tudós tanárnak ez a munkája külön dolgozatot ér­de­mel.

 Vissza