Bodnár Zsuzsanna

Léttapasztalás a Tragédia világában

Az alábbiakban Madách főművének vizsgálatakor elsősorban a mű két utol­só színét vizsgálom. Arra keresem a választ, hogy miféle meg­ol­dás­ról van szó a Tragédia záró színében (mi oldódik meg és hogyan?), s hogy mi e megoldás előkészítésében a 14. szín szerepe. Ter­mé­sze­te­sen a műegészből nem ragadható ki e két szín, az alábbi gondolatok azon­ban nem is vállalkoznak átfogó Tragédia-értelmezésre. Mégis meg­próbálok a mű filozofikumának “természetéről” is szólni, hiszen a Tra­gédiában – s most Babits Mihályt idézem –, ebben az “egyetlen iga­zában filozófiai költeményben”, melyben a “filozofikum” lesz a “cél”, s amelyben “színek és érzések szolgálják az Eszmét”,¹ a dráma meg­oldást hozó végkifejlete is filozofikummá válik. (Mint ahogy min­den a filozofikum szolgálatában áll a Tragédia világában.) Kí­sér­le­tem­hez a meghatározó ösztönzést Bárdos József Tragédia-ér­tel­me­zé­se ad­ta,² mely a mű egységes és következetes koncepcióját bizonyítja. E koncepció szerint a Tragédia drámai konfliktusát egyrészt az Úr által kép­viselt teljességből kiszakadt részek (Lucifer mint a Szellem, Ádám mint az Erő, s Éva mint a Gyönyör, Jóság) Úr elleni lázadása teremti meg, másrészt az Úrban egységként megjelenő szellemi-anyagi világ Lu­cifer (és Ádám) általi “metafizikus szétválasztása” hozza létre. S a zá­ró színben, bár Lucifer és Ádám elbukik, egy új, harmonikus, ugyan­ak­kor dinamikus világrend születik meg, “mely az Úrban megtestesülő tel­­jesség, tökéletesség, szellem és anyag, erő, tudás, gyönyör egy­sé­gé­nek földi megismétlődése lehet.”³ Az alábbiakban e koncepció mentén ha­ladva, ugyanakkor néhány új nézőpontot felvetve próbálom meg­vizs­gálni a mű utolsó két színének “történéseit.”

                “Segítség, Lucifer! el innen, el” – kiált fel Ádám a 14. szín végén, mi­közben  megpróbál a “rettentő” Éva öleléséből kibontakozni. Ádám pon­tosan tudja, hogy eddig a jövőben járt, s most e jövőből akar vissza­térni a jelenbe. Sorsára tovább nem kíváncsi, harca – az álom­ké­pek tanúsága szerint – hasztalan. “Hadd fontolom meg: Dacoljak-é még Isten végzetével.” – mondja Ádám. Segítséget kér Lucifertől, hogy visszatérhessen a jelenbe, s Lucifer – úgy, ahogy eddig is mindig en­gedett Ádám kérésének – teljesíti az ember kívánságát. S meg­jegy­zést sem fűz ehhez a kéréshez, nem minősíti Ádám szándékát, nem pró­bálja lebeszélni tervéről. Mintha elégedett lenne azzal, hogy Ádám fel­adni készül harcát, s ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen eddig is mindig a küzdelemről akarta lebeszélni Ádámot. Mégis el­gon­dol­koz­tató Lucifer feltételezhető elégedettsége, hiszen Ádám Isten vég­ze­tét készül elfogadni, azaz Isten ellen nem akar tovább lázadni. (Leg­a­lább­is meg akarja fontolni, hogy van értelme tovább a dacnak.) Ami­kor tehát a 15. színben Ádám majd elismeri-beismeri Isten győ­zel­mét, az semmiképpen sem tekinthető eme megfontolás eredményének. Ádám egyáltalán nem azt teszi majd, amit Lucifer szeretne.

                A 15. szín elején felébredő Ádám megdöbben, hogy a halál képei után most, a jelenben minden “él”, mintha mi sem történt volna. Úgy tű­nik, Ádám számára értelmezhetetlen mindaz, ami vele történt. Nem re­agál Lucifer becsmérlő szavaira, s az előző szín zárlatával el­len­tét­ben ami itt és most megfontolandó számára, az maga a lét ér­tel­mez­he­tő­sége. Ádám nem érti “mire” ébred. “Álmodtam-é csak, vagy most ál­mo­dom” – kérdezi. Álombeli útja – a jelen képeinek tanúsága szerint – csak egy percig tartott. S csak e percnyi álomban vált ő létezővé, épp azál­tal, hogy öntudatra ébredt. E “percnyi öntudat” volt (lesz?) az ő lé­te, melyet megelőz s követ a nemlét (tán végtelen) borzalma, anya­gi­sá­ga. Ha viszont a létből mint álomból a nemlétbe “ébred” Ádám, hol, “mi­ben” van most?

                Ez az ébredés épp ellentétes Ádám – és Éva – második színbeli ön­tu­datra ébredésével. Akkor az “ébredés” az Úr elhagyását is jelentette.

                                               ÉVA

                                                               Végünk van.

                                               LUCIFER

                                                               Csüggedtek?

                                               ÁDÁM

                                                               Korántse hidd. Csak ébredésem borzongása ez.

(2. szín 336–337.)

            Az öntudatra ébredés tehát, bár ijesztő – hisz az Úrral való kap­cso­lat megszűnését is jelenti – mégis felemelő Ádám számára. Édenét – s Is­tenét – elvesztve (“Idegen már s kietlen ez a hely.” – mondja Ádám a Paradicsomról) az ember “önmagát” találta meg. (“Önmagam levék / En­istenemmé” – 3. szín 362–363.) A második színben s a 14. szín vé­gén is Lucifer ébreszti az embert. Mint láttuk, míg az előbbiben ez az ön­tudatra ébredés a létet jelentette-jelenti az ember számára – s e lét­ben álmodik néha a paradicsomról –, a 15. szín elején ébredő Ádám épp e léttől “fosztatik meg”. Lucifer azonban, akinek mindez “kö­szön­he­tő”, “nem érti” az embert, Ádám csüggedését hiúságnak és gyá­va­ság­nak bélyegzi. A “természet rendjére” hivatkozik, melyben egy “fé­reg” pusztulása semmit sem jelent. Metaforái következetesen il­lesz­ked­nek a luciferi gondolatmenetbe, ám épp e következetesség ré­vén tá­rul fel e gondolatmenet korlátozottsága. A második színben Lu­ci­fer az ön­tudat nélküli embert hasonlítja féreghez, s e trágyaféreg-lét­ből maga Lu­cifer “szabadítja ki” az embert azzal, hogy meg­a­ján­dé­koz­za a tu­dás­sal. A féreg- illetve rovarmetafora a harmadik szín híres lu­ci­fe­ri mo­no­lóg­jában is jelentkezik:

                                               LUCIFER

                                                               Ne félj, betöltöd célodat te is,

                                                               Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van

                                                               Szorítva az ember egyénisége.

                                                               Látád a hangyát és a méherajt:

                                                               Ezer munkás jár dőrén össze-vissza,

                                                               Vakon cselekszik, téved, elbukik,

                                                               De az egész, mint állandó egyén,

                                                               Együttleges szellemben él, cselekszik,…

(3. szín 517–532.)

                E kép- és gondolatrendszert a 15. színben “folytatja” Lucifer, a me­ta­fo­ri­kus féreg itt most “bélféreg”-ként jelenik meg, s az állat­pél­dá­zat­ból levont következtetése is illeszkedik eddigi gondolatmenetéhez:

                                               LUCIFER

                                                               Az ember sincs egyénileg lekötve,

                                                               De az egész nem hordja láncait.

(15. szín 3963–3964.)

                Lucifer gondolatmenete a 15. színben válik hát teljessé: az önálló, Is­ten irányítását nélkülöző ember, bár kiszabadult öntudatlan féreg-lé­té­ből, s szabadon intézheti sorsát, sőt választhat “jó és rossz között” (2. szín 250.), azért még féreg marad, hisz csak egyénileg nincs le­köt­ve, az Egész részeként alá van vetve eme Egészet “szabályozó” vég­zet­nek. (S e felfogásban a végzet éppúgy értelmeződik a “természet rend­jeként” mint “történetként”.) A 15. színben, a luciferi gon­do­lat­me­net végére érve kiderül, hogy Lucifer felfogásában az öntudatára éb­redt (ébresztett), de egyéni létében végtelenül korlátozott emberi lény (fé­reg) épp öntudata révén válik alkalmassá a végzet bátor el­vi­se­lé­sé­re, belátva, hogy – bár őt e végzet csak mint eszközt használja – épp e vég­zet hajtja mindig előre az embert.

                                               LUCIFER

                                                               De a végzetnek örökös betűit

                                                               Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik

                                                               Miattuk az erős, azt nézve csak,

                                                               Hogy állhatand meg még alattuk is.

                                                               Ily végzet áll a történet felett,

                                                               Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre.

(15. szín 3936–3937.)

                Hogy valóban egy következetes gondolatmenetről van szó, s nem csu­pán egyfajta sztoikus szemlélet és magatartás hasznáról akarja meg­győzni Lucifer Ádámot, azt az is bizonyítja, hogy már az 1. szín­ben, az Úrral való vitája során saját luciferi lényegét megragadva a vég­zet fogalmát használja.

                                               LUCIFER

                                                               Győztél felettem, mert az végzetem

                                                               Hogy harcaimban bukjam szüntelen,

                                                               De új erővel felkeljek megint.

(1. szín 124–126.)

                Csakhogy míg az ember felett ott áll a végzet – legalábbis Lucifer sze­rint –, addig saját sorsát illetően e végzet következményét, azaz az Úr győzelmét Lucifer csak pillanatnyinak tartja – épp e meggyőződése kész­teti lázadásra. Úgy véli, legyőzheti végzetét, s az Úr hatalma meg­szün­tethető.

                                               LUCIFER

                                                               …egy talpalatnyi föld elég nekem,

                                                               Hol a tagadás lábát megveti,

                                                               Világodat meg fogja dönteni.

(1. szín 149–151.)

                Lucifer tehát meg akar állni, holott a sors (végzet) állandó moz­gás­ra készteti – a luciferi szándék tehát ellentétben áll Lucifer lé­nye­gé­vel. S a bukások és emelkedések szüntelen, soha véget nem érő so­ro­zata, ez a furcsa “lift” a Tragédia történelmi színeiben igazolódni lát­szik. Mert bár Lucifer azt hiszi, hogy az embert “felhasználva” le­győz­heti az Urat, valójában Ádámmal együtt bukik és emelkedik a tör­té­nelmi út során, még ha úgy tűnik is, mintha Ádám vezetőjeként csak szem­lélője és irányítója lenne az ember folytonos süllyedésének–emel­ke­désének. Madách a mű egészében a két szereplő összetartozását, egy­másra utaltságát kettejük szimbolikus, ugyanakkor konkrét együtt-moz­gásával szemlélteti. Lucifer és Ádám “utazása” kétféle “mozgást” je­lent: a történelemben való előrehaladásukat egy sajátos le-föl moz­gás kíséri, melynek “kilengése” egyre nő: az űrjelenetben emelkednek a legmagasabbra, hogy utána az eszkimó-színben bukásuk is a leg­na­gyobb legyen. Lucifer azt hiszi, hogy Ádám bukásával valósul meg az ő győzelme, örvendezik is minden egyes bukáson, azt remélve, hogy egy­szer Ádám végképp a porban marad. Holott épp ő emelte fel ma­gá­hoz a porból a 2. színben, s viszi magával a történelmi út során. Lu­ci­fer tehát, bár szándéka szerint az ember elpusztítására készül, soha nem engedi – nem engedheti – el az embert. Ez Ádám számára azt is je­lenti, hogy bár öntudatra ébredése az Úrtól való elhagyatottságát ered­ményezi, e magányt “ellensúlyozandó” Lucifert “kapja meg”. Ádám viszont továbbra is egyedül érzi magát, miközben Lucifer egy perc­re sem hagyja magára – azaz épp a Lucifer által ígért szabadság és ön­állóság hiányzik Ádám álombeli létéből. Lucifer épp azzal “készíti elő” közös vesztüket, hogy felébreszti a 14. szín végén Ádámot. Ádám így elveszíti “társát”, Lucifert, de az Úr sincs már vele.

                Már láttuk, az álomból mint létből a nemlétbe “ébredő” Ádámot a 15. szín elején Lucifer nem érti – holott a történelmi utazás során min­dig értették egymást, ezt épp állandó vitájuk bizonyította. Lucifer most kí­sérletet tesz arra, hogy újra vitába szálljon Ádámmal, s ezzel a maga szá­mára megmentse. Azaz miközben az ember és a világ meg­sem­mi­sí­té­sére tör (racionális érveivel támad mindent), ezzel felébreszti Ádám­ban a küzdés vágyát. S minthogy Ádám a 14. szín végén az Úr vég­ze­tét készült elfogadni, most e végzetet a saját, “luciferi” szándékaival és tu­lajdonságaival “ruházza fel”, hiszen épp ő az, aki Ádámot esz­köz­ként akarta felhasználni céljai megvalósításához. Lucifernek tehát ah­hoz, hogy Ádámot újra lázadásra késztesse, azt az Ádámot, aki már haj­landó lenne elfogadni az Úr végzetét, saját maga ellen kell fel­lá­zí­ta­nia. (Lucifer most is azt teszi, amit a történelmi út során is tett, vagyis sa­ját lényegével ellentétesen cselekszik.)

                Csakhogy Ádám az álom-színekben sem volt Lucifer eszköze – együtt-mozgásuk nemcsak összetartozásukat, hanem mellérendelt vi­szo­nyukat is bizonyította. Így, miközben Lucifer a 15. színben Ádámot le­mondásra és elfogadásra “tanítja”, épp ezzel készteti Ádámot új “esz­me” megtalálására: a végzet elleni lázadásra. Persze így volt ez az álom­színekben is – mindig Lucifer (aki kétséget és reményt egyaránt ad az embernek) “tagadása” késztette Ádámot egy új eszme meg­te­rem­té­sére. Vitájukat – mint már említettem – épp az tette lehetővé, hogy ér­tették egymást. S a megértésnek ez a közös horizontja tűnik el, ami­kor Lucifer elköveti azt a “hibát”, hogy felébreszti Ádámot. Ahhoz, hogy megértsük, miféle közös út ért véget kettejük számára, újra meg kell néznünk, hová is érkeznek, s miféle véget tapasztalnak meg együtt a 14. színben.

                Hisz természetesen nem a Föld kihűlése s az ember halála a vég, nem ezért akar Ádám visszatérni a jelenbe. A szín elején a halál tényét Ma­dách szövege sokszorosan hangsúlyozza. Sírgödörnek nevezi Ádám a Földet, hol “a halál néz ránk üres szemekkel”, s ahol “csupán meg­halni jó.” Ádám nem sajnálja itt hagyni e Földet, tisztában van ve­le, hogy ő az “első, utolsó ember a világon”. Számára nem e halál a vég tapasztalata, hanem az élet jelenléte – az Eszkimó létezése. Az Esz­kimó ugyanis maga Ádám, pontosabban az eszkimó “bitorolja” Ádám “helyét”. (“E korcs alak, e torzkép volna-é / Nagyságomnak bi­tor örököse?” – kérdi döbbenten Ádám.) A Küzdés, az Erő prin­cí­pi­u­mát képviselő Ádám az Eszkimótól is nemes küzdést s nagyszerű bu­kást vár, ám a küzdés-elvet Eszkimó–Ádám kisszerű, a létfenntartásért ví­vott küzdelemmé torzítja. Ádámot a végső kétségbeesésbe az Évával va­ló találkozás kergeti, hisz az Éva által képviselt Szépség is eltorzult. S Madách zsenialitása, hogy felhasználva az eszkimó “népszokást”, az Esz­kimó maga adja át Évát Ádámnak. Éva ölelését elfogadva pedig Ádám valóban az Eszkimó helyébe lépne.

                Ádám tehát a halál utáni létet mint abszurditást tapasztalja (a ha­lott Földön, hol “a növény is küzdni már kifáradt”, az Eszkimó és neje még­is élnek), ez számára a vég, ám a luciferi felfogásban kezdet, egy “tisz­ta felfogású”, ábrándokat elvető létértelmezés, az ébredés kezdete.

                                               ÁDÁM

                                                               Miért nem vesztem hát el a magasban,

                                                               Erőm és lelkem teljes érzetével,

                                                               Inkább, mint így hallgatni önmagam

                                                               Síriratát, mit egy szellem rideg

                                                               Közönye tart, ki harcaimban és

                                                               Halálomban nem osztozik velem.

                                               LUCIFER

                                                               Ismét fajodra ismerek könyedben,

                                                               Mellyel kiséred ébredésedet

                                                               Kedvenc ábrándból tiszta felfogásra.

(14. szín 3778–3786.)

            Lucifer tehát Ádám ébredésétől – természetesen – saját győzelmét, a Szellem diadalát várja. S bár Ádám könnyei kísérik e felébredést, úgy tűnik, a Lucifertől nyert tudás oly mértékben szellemivé teszi Ádá­mot, hogy saját emberi küzdő lényét csak mint torz Eszkimót találhatja fel, akit undorral utasít el. Ám Szellem–Ádámként is csak paródiája ön­magának,⁴ hisz az Eszkimó szemszögéből ő Isten, s Ádám minél job­ban megveti az Eszkimót, az annál inkább imádja őt. Megtörtént hát, amire Ádám vágyott, saját maga vált “önistenévé”. Lucifer győ­zel­me teljesnek látszik hát a szín végén, hiszen amitől leginkább tartott, az Ádám és Éva között lévő érzelmi kapocs is megszűnik: a tisztán szel­lemivé vált Ádámnak nem kell az Eszkimó–Éva.

                Ádám a mű utolsó színében mégis képes az Eszkimótól (el)várt küz­dés-elv érvényesítésére, s ezt – mint láttuk – épp Lucifer “éri el” az­zal, hogy maga ellen lázítja fel Ádámot. Ádám megtenni készül első – s utolsó – önálló lépését: egyedül kíván ugrani. Arra készül, amit az Esz­kimónak kellett volna tennie: szembeszáll “végzetével”. Az Úrtól és Lucifertől egyaránt elhagyatott Ádám most valóban az Úr és Lucifer el­len lázad.⁵ Ádám tehát lényegét (önmagát, ember-voltát) csak úgy őriz­heti meg, ha “felszámolja” önmagát. Ezt akadályozza meg Éva “be­jelentése”, amit Ádám az Úr győzelmeként értelmez. De miért? Ah­hoz, hogy ezt megérthessük, újra meg kell vizsgálnunk a 14. és a 15. szín kapcsolatát. Mint láttuk, míg a 14. színben Ádámnak a halál utá­ni élet abszurd lehetőségével, s a Küzdés, az Erő felszámolódásával kell szembesülnie (azaz valóban tanúja lesz saját halálának), addig a 15. szín elején eme megtapasztalt vég után újra az élet képei veszik kö­rül a “nemlét borzalmaitól” rettegő Ádámot. Míg az Eszkimó az élet­hez való ragaszkodásával bizonyítja az ember nemlétét, addig Ádám a halál választásával bizonyítaná az ember létét. Ám mindkettőt meg­akadályozza Éva “irracionális” megjelenése. Ádám ugyanis csak az anyagiságba süllyedt Évától elmenekülve találhatja meg egy új lét­ben a maga Éváját. Az egyre szellemibbé (“luciferibbé”) váló Ádám­nak ugyanis nincs párja, a küzdés-elvet viszont újra képviselő–ér­vé­nye­sítő Ádám végre elnyerheti Évát.

                Éva anyasága korántsem csak az élet, az anyag győzelme a Szellem fö­lött – láttuk, hogy az élet, az anyagiság győzelme a 14. színben épp Lu­cifer “érdekét” szolgálta, hisz az ember végét jelentette. Éva anya­sá­gának “értelme” egész más: üzenet, “hír” az ember számára az Úr je­len­létéről. (Évának az ember és Isten közötti közvetítő szerepét majd az Úr szavai erősítik meg.)

                Miért Évára lesz szükség ahhoz, hogy megvalósulhasson az Úr győ­zelme? Vizsgáljuk meg újra a 15. szín elején Ádám szavait. Már lát­tuk, hogy a vég megtapasztalása teszi lehetővé Ádám számára a lét­re való rákérdezést. Ádám ébredés utáni első szavai viszont e véget más­ként, egyfajta “érzelmi halálként” is megfogalmazzák. (“Körültem min­­den úgy él, úgy mosolyg, / Mint elhagyám, míg szívem meg­tö­rött.”) Ko­rántsem érzelgősségről van itt szó. Mindaz, ami Ádámmal tör­tént, az lelkének halála is, a boldogság elnyerésének végső lehe­tet­len­sége. (Lu­cifer persze nem érti Ádám siránkozását – de hát ő soha nem is tu­dott “mit kezdeni” az ember érzelmeivel.) Éva bejelentése ezt az ér­zel­mi űrt szünteti meg, s teszi lehetővé Ádám számára, hogy meg­szó­lítsa az Urat.

                S itt meg kell állnunk egy pillanatra, hisz a záró szín legfontosabb moz­zanatához, az Úr megjelenéséhez érkeztünk. Annak jelentőségét, hogy a Tragédia záró színében létrejön az ember és az Úr személyes kap­csolata, párbeszéd alakul ki a két szereplő között, több mű­ér­tel­me­zés hangsúlyozza.⁶ Amit érdemes újra megvizsgálnunk, az éppen az, hogy mi teszi lehetővé az Úr megjelenését. Ádám, álombeli létéből fel­éb­redve “elveszti” vitapartnerét, Lucifert, s a Luciferrel való párbeszéd csak úgy indulhat el újra, hogy a luciferi provokációra Ádám az ön­gyil­kosság eszméjével válaszol – a küzdés-elvet csak az ön­fel­szá­mo­lás­sal juttathatja érvényre. Éva megjelenésével azonban “ér­tel­met­len­né” válik Lucifer és Ádám vitája a szabad akaratról illetve a de­ter­mi­niz­musról. Az érzelmet, lelket képviselő Éva ugyanis (akitől Ádám úgy vált el, hogy utolsó csókja “oly hideg vala”) azt az Ádámot szó­lít­ja meg, kinek “szíve megtörött” a Luciferrel megtapasztalt lét átélése so­rán. Éva bejelentésével viszont Ádám számára megadatik a lét he­lyes értelmezése (átélése), a Luciferrel megtett út “hiú káprázattá” vá­lik, amit Ádám elnyer, az a “nyugalom”. Az Úr megjelenését Ádám be­látása teszi lehetővé: a Luciferrel és Évával megtett út átélése vezeti el ahhoz Ádámot, hogy megtapasztalja az Úr jelenlétét a világban.

Ádám­ban óriási változás ment végbe: míg egy pillanattal előbb sza­bad­ságát (szabad akaratát) bizonyítandó saját magát is feláldozta vol­na, most önként veti alá magát egy felsőbb akaratnak. Ez az alávetés azon­ban az Úr elnyerésének, az elvesztett lét visszanyerésének egyet­len lehetősége, s egyben a szabad akarat helyett az igazi szabadság meg­nyerhetőségének lehetősége is. Ádám e belátásnak köszönhetően szó­lítja meg a még soha meg nem tapaszalt Urat. S az Úr csak azért je­le­nik meg, mert Ádám hívja, megszólítja őt. Ádám pedig az Úrhoz in­té­zett imá­jában átadja magát az Úrnak, lelkét az Úrra bízza. (“Uram, le­győz­tél. Ím, porban vagyok / Nélküled, ellened hiába vívok: / Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.”) A megjelenő Úrtól pedig épp azt kap­ja, amit Lu­cifertől hiába várt: lelke megnyugtatását. Az Éva be­je­len­té­se nyomán hir­telen felnőtté váló Ádám magányát, elhagyatottságát be­is­merve tér vissza tékozló fiúként az Atya házába, s nyeri el az Úr ke­gyét.

                Ha Ádám és az Úr megszólalásaiban a “szív”, “kebel” s a “lélek” sza­vakat kulcsszavaknak tekintjük, megfigyelhetjük e szavak össze­kap­csolását a “por”-ból való emelkedés vagy abba való belesüllyedés mo­tívumával. A nyugalmát megnyerő és “keblét kitáró” Ádám be­is­me­ri, hogy porban van, s az Úrra bízza, hogy felemelje vagy lesújtsa őt. Az Úr pedig – miután Lucifert a porba taszítja – a “levert” Ádámot ki­e­meli a porból. (“Emelkedjél Ádám…”) S míg Lucifer és Ádám együtt emel­kedtek és süllyedtek a történelmi-társadalmi szférában, a világ fe­lett álló Úr megjelenésével Lucifer nem tudja többé Ádámot együtt­moz­gásra kényszeríteni (“Fel a porból, állat!”), Ádám felemelésére csak az Úr képes. E porból való kiemelkedése teszi lehetővé Ádám szá­mára, hogy feltegye a lelkét szorongató kérdéseket, melynek me­ta­fo­rikájában újra megjelenik a lelket pusztulással fenyegető por.

                                               ÁDÁM

                                                               E szűkhatáru lét-e mindenem,

                                                               Melynek küzdése közt lelkem szürődik,

                                                               Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztúlt,

                                                               A földre öntsd, és béigya porond?

(15. szín 4028–4031.)
 

            A porból felemelt Ádám a léleknek a világban betölthető sze­re­pé­re, a “nemes kebel”-lel bíró ember cselekvési lehetőségére, végső so­ron a cselekvés értelmére kérdez rá. Az Úr azonban nem egyszerűen meg­kerüli vagy elhárítja a válaszadást (“Ha látnád, a por lelkedet fel­issza…”) hanem a kérdésekről a kérdezőre (Ádámra magára) irányítja a figyelmet. Az Úr és az angyali kar szavai a létezőt létében erősítik meg, a küzdés-elvet szimbolizáló kar mellé a lelket szimbolizáló emel­ke­dett szivet állítva. (“Karod erős – szíved emelkedett.”) Az Éva által köz­vetített égi szózat meghallására s Lucifer “működésének” helyes ér­telmezésére csak a létezővé avattatott ember képes. Ádámnak és Lu­ci­fernek a világ értelmezhetőségéről és a cselekvés lehetőségéről szóló – s le nem zárható – vitája mellett tehát Ádám számára megadatik az Úr jelenlétének, azaz Madách filozófiájában a lét megtapasztalásának le­hetősége. Ami megtapasztaltatik, ami Ádám számára “van”, az épp ő ma­ga. Ez az ő maga (tehát a létező) nem más, mint az Úrban lévő tel­jes­ség “emberként” való megtapasztalása.

                Ez a tapasztalat épp ellentétes a luciferi káprázattal, melynek végén az eszköz voltát tagadó ember csak szabadsága helytelen, szabad aka­rat­ként való értelmezésével ragadhatta meg – s veszthette el önmagát. Az Úrtól nyert szabadság viszont épp arról szól, hogy az ember nem esz­köze semmilyen felette álló célnak, azaz Isten tervének sem.

                                               ANGYALOK KARA

                                                               Ne vakítson el a képzet,

                                                               Hogy amit téssz, azt az Isten

                                                               Dicsőségére te végzed,

                                                               És ő éppen rád szorúlna,

                                                               Mint végzése eszközére.

                                                               Sőt te nyertél tőle díszt, ha

                                                               Engedi, hogy tégy helyette.

(15. szín 4107–4113.)

                Az angyalok karának szavai Ádám szabadságáról mint létének alap­járól szólnak: Ádámot épp az teszi szabaddá s az Úr helyett (“Úr­ként”) cselekvővé, hogy az Úrnak nincs szüksége rá. Az Úr és Ádám kap­csolata e szabadságon nyugszik. E kapcsolat erejét az Úr zár­sza­vá­nak “bízva bízzál” biblikus figura etymologicája is bizonyítja: a bi­za­lom “egymásba vettetik”.

                Ha végezetül a Tragédiát befolyásoló filozófiai hatásokat vizsgálva a madáchi filozófia sajátosságait keressük, talán felvethető, hogy a Bár­dos József által meggyőzően bemutatott hegeliánus Kierkegaard-ol­vasat mellett⁷ a műben megjelenik egy sajátos Schelling-olvasat is. Schel­ling az emberi szabadság lényegét elemezve Isten és ember kap­cso­latáról többek között ezt írja: “Az Egy lényben meglevő feltétlen ok­ság csak a feltétlen passzivitást hagyja meg minden más lény szá­má­ra. Ehhez járul még a világ minden lényének függősége Istentől, és az, hogy még fennmaradásuk is folytonosan megújított teremtés, amelynek so­rán a véges lény mégsem mint meghatározatlan általános jön létre, ha­nem mint ez a meghatározott, egyedi létező, ilyen és nem másfajta gon­dolatokkal, törekvésekkel és cselekedetekkel. Ha azt mondják, hogy Isten korlátozza mindenhatóságát, hogy az ember cselekedni tud­jon, vagy hogy meghagyja neki a szabadságot, ez nem magyaráz meg sem­mit: ha Isten akár csak egyetlen pillanatra is fölfüggesztené ha­tal­ma gyakorlását, az ember megszűnnék létezni. Van-e más kiút az ef­fé­le érvelés cáfolására, mint az, hogy az embert szabadságával együtt ma­gába az isteni lénybe menekítsük, mivel a szabadság a min­den­ha­tó­ság­gal ellentétben elgondolhatatlan, és hogy azt mondjuk: az ember nem Istenen kívül, hanem Istenben van, s tevékenysége maga is Isten éle­téhez tartozik?”⁸ Isten és ember azonosságának továbbiakban tör­té­nő értelmezése Schelling művének lényegi mozzanata. Heidegger, Schel­ling művét elemezve, erről az azonosságról így ír: “… a füg­gés­ben levő a tekintetben, hogy egyáltalában van, alapzatától függ, a te­kin­tetben azonban, hogy mi-ként létezik, már nem. Ahhoz, hogy a fiú le­gyen, szükség van az atyára, ettől azonban a függőségben lévőnek, a fi­únak még egyáltalában nem kell azzá lennie ami az alapzat, az atya. (…) …ha a függésben lévő (…) nem volna szabaddá téve, ha nem vol­na leválasztva a függőségről és ha nem volna önmagára bízva, akkor olyan függőségről volna szó, amelyből hiányzik a függésben lévő, olyan következtetésről, amelyből hiányzik a következmény. (…) Az Is­tentől függőségben lévőnek úgy kell Isten által Istentől való füg­gő­sé­gé­ről leoldatnia, hogy ez a függésben lévő nem-függésben lévőként ön­magában állóvá váljék. A függésben lévő függésben nem lévő, a »szár­maztatott abszolútum«, nem mond ellent önmagának, hanem e fo­ga­lomban az kerül megadásra, ami a létezők alapzata és a létezők egé­sze közti kapcsot alkotja. Az Isten az ember, vagyis az ember mint sza­bad lény van Istenben, s egyáltalán, csak szabad lények lehetnek Is­ten­ben, mindaz, ami nem szabad, s minden, amennyiben nem szabad, kí­vül van Istenen.”⁹

                Heideggert azért idézem, mert úgy vélem, hogy a schellingi gon­do­la­tokat talán ismerő Madách a heideggeri tovább-gondoláshoz hasonló kö­vetkeztetéseit a Tragédia koncepciójának elemévé teszi. Az a fel­te­vés azonban, hogy a Tragédia egészében érvényesülhet Schelling ha­tá­sa, a jelen tanulmány kereteit meghaladó további vizsgálódásokat igé­nyel.

Vissza