IV. Madách-elődök és -utódok

Bene Zoltán

Madách Gáspár – egy XVII. századi verselő

Mottó:

“…míg a spanyolok, angolok, portugálok, hol­lan­dok és franciák Új-Granadától és Chilétől fel Ka­li­forniáig bóklásszák be az új vizeket és partokat, a földgömb derekát méricskélik, Indiák minisz­té­ri­umait és tanácsait hozzák létre, nagy ke­res­ke­del­mi és szállítási társaságokat, pénzintézeteket, ha­jógyárakat és térképészműhelyeket alapítanak, a Föld hosszúsági és szélességi fokait (s ami leg­a­lább olyan fontos, a hasznot és a banki ka­mat­lá­ba­kat) számolgatják, addig Magyarország leg­jobb­jai eposzi élethalálharcot vívnak, s karddal a kéz­ben alszanak, esznek, szeretkeznek, majd hul­la­nak el a csatatereken.”

(Száraz Miklós György: Ó, Santo Domingo!)

Az alant következők nem elsősorban és kizárólag irodalmi fej­te­ge­té­sek, sokkal inkább egy roppant érdekes (legalábbis számomra érdekes) sze­mély körüljárása művelődéstörténeti szempontból. Ez a (vé­le­mé­nyem szerint) figyelemre méltó személy pedig nem más, mint sztre­go­vai Madách Gáspár, Az ember tragédiája költőjének magában poétai haj­lamokat ápolgató őse, Rimay János rokona és tanítványa, aki a Ma­gyar Irodalmi Lexikon szerint 1590 körül született és 1647-ben hunyt el, mindemellett “költő. Alsósztregovai földbirtokos családból szár­ma­zott. 1617-től Nógrád megye szolgabírája volt, 1625-től táblabíró, 1636-tól alispán. Unokaöccse volt Rimay Jánosnak és szoros kap­cso­lat­ban állott a Balassi családdal is. Nagyra becsülte Rimay János köl­té­sze­tét, birtokában is volt egy Rimay-versgyűjtemény. (…) a gyűj­te­mény (…) elveszett. Madách Rimay költészetének hatására maga is ver­selt.”¹ Ehhez  A magyar irodalom történetének vonatkozó fe­je­ze­té­ben Pirnát Antal hozzáfűzi, hogy “Madách a maga szerényebb te­het­sé­gé­vel az eddig kialakult magyar nyelvű énekköltés valamennyi mű­fa­já­val kísérletet tett, mestere – Rimay – bonyolult költői technikáját azon­ban már nem tudta elsajátítani, verselése nehézkesebb, Rimay köl­té­sze­téhez képest új színt csak néhány versének durván erotikus mo­tí­vu­mai képviselnek.”²

      Mi az hát, amit kiemel a magyar irodalomtörténet két reprezentatív ki­adványa Madách Gáspár kapcsán? Egyrészt nem felejti el föld­raj­zi­lag elhelyezni családját az ország térképén, s ezzel kimondatlanul utal a nagy utódra, másrészt hangsúlyozza a másik rokont, a kortársat, har­mad­részt utal egy Rimay-versgyűjtemény létére, mely elveszett, végül meg­említi, hogy költészete nem ért el túlságosan magas színvonalat. A négy fontos ismérv közül, miként Jankovics József is említi, az első a leg­inkább elhanyagolható, annál meghatározóbb a második és a har­ma­dik,³ s talán nem a fenti vonatkozásban érdekes az utolsó, azaz nem az a kérdés, jó költő volt-e Madách Gáspár, avagy gyatra. Madách Gás­pár értékelését más oldalról kell megközelíteni.

      Ugyanakkor mégsem kerülhető meg a tény, hogy Madách Gáspár ver­seket írt. Verselő volt, saját korának embere, saját korának ver­se­lő­je. Nem újító, nem lángoló zseni, mint Balassi, nem is pontos, ügyes, ko­moly tehetségű költő, mint Rimay, hanem egy verselő (de azért nem csu­pán verselgető!) értelmiségi, aki ugyan nem emelkedett ki korának át­lagából – azonban nem is süllyedt ezen átlag alá!

      Versei az úgynevezett Madách-Rimay kódexben maradtak ránk, mely a sajókazai földesúri könyvtárból került elő, s ennek alapján a mű­pártoló, irodalmár arisztokrata, báró Radvánszky Béla adta ki 1901-ben az Irodalomtörténeti Közlemények különlenyomataként. Meg­jegy­zem: Radvánszky eredeti terve nem ez volt. A báró korábban könyv­tá­rá­nak kincseit “Közlemények a báró Radvánszky-család levéltárából” cí­men kívánta a nyilvánosság elé tárni, s eme sorozat első kötetének har­madik fejezete lett volna a Madách-anyag. Csakhogy végső soron az egész vállalkozás torzó maradt,⁴ s így Madách Gáspár verseit az ItK nyújtotta át a nagyközönségnek. “Költészetünk irodalma – írja a kü­lönlenyomat bevezetőjében báró Radvánszky Béla – a XVII-ik szá­zad­ban még nem oly felette gazdag, hogy eddig ismeretlen költő mű­veit tekintetbe ne vehetnők. Ezen szempont által vezérelve mutatom be Ma­dách Gáspár verseit. (…) Ha már most végig tekintünk Madách Gás­párnak összes ismert versein, azt láthatjuk, hogy nyelve darabos, sok helyt döczögősek a sorok és gyarlók a rímek, de egészben véve a köl­tői tehetség nem tagadható meg tőle.”⁵ Radvánszky az összes is­mert versről beszél, melyeket ő egybegyűjtött – ám ezek közé egyéb szer­ző(k)től származó műveket is kevert, s ki is hagyott belőle Madách Gás­párnak tulajdoníthatóakat, mert megtévesztette a kódex kézírása. A té­vesen Madách Gáspárnak tulajdonított verseket Bóta László “fülelte le”, illetőleg próbálta meg “lefülelni” 1967-ben, az ItK hasábjain, azt ál­lítván róluk, szerzőjük Rimay János.⁶ Bóta László érveire Varga Im­re reflektált a következő évben, szintén a jeles folyóiratban: Bóta gon­do­latmenetét a szerelmes versek tekintetében elfogadta, a többi vers vo­natkozásában viszont cáfolta, és hangot adott azon véleményének, mi­szerint igaz, hogy ezek a költemények sem Madách Gáspár szer­ze­mé­nyei, de nem is lehet Rimayt megtenni “gazdájukká”.⁷ Az eltelt év­ti­zedek alatt a viták tovább folytak, s végül odáig jutottak, hogy a mérv­adónak tekinthető Régi Magyar Költők Tára a Madách-Rimay kó­dex versei közül negyvenkettőt tulajdonít Madách Gáspárnak.⁸

      Jelenleg tehát ennyi az életmű: 42 alkotás.

      És akadnak közte kifejezetten jó – vagy talán fogalmazzak vissza­fo­gottabban: nem teljesen csapnivaló darabok. Ilyen például a Balassa Já­nos éneke solymocskájárul, melyet korábban egyes iroda­lom­tör­té­né­szek Balassa János, míg mások Rimay János alkotásának tartottak.⁹ Ez a pazar, pajzán költemény talán valóban “durván erotikus” mo­tí­vu­mok­kal van teli, talán valóban pornográf irodalom – annak azonban el­ső­rangú!

      Amennyiben egy verset többféleképpen lehet értelmezni, úgy hi­szem, az csak a javára válik, még abban az esetben is, ha a többféle ér­tel­me­zés közül egyik-másik óhatatlanul félre-értelmezés. Nos, a Ba­las­sa János éneke solymocskájárul című verset többféleképpen le­het ér­tel­mezni! És, bizony, félre is lehet értelmezni! A költemény ugyan­is már nem kisebb irodalmárt is megtévesztett, mint Eckhardt Sán­dort; ő tud­niillik emelkedett szerelmes versként határozta meg. “Ba­lassi sze­rel­mi lírájából meríti a formát többek között Wathay Fe­renc, Madách Gás­pár, Beniczky Péter.” – írja Décsi Tamás,¹⁰ s ezzel a meg­ál­la­pí­tás­sal Eckhardt Sándorra és 1972-ben megjelent Balassi-ta­nul­mányok cí­mű kötetére utal elsősorban. Ha pedig valaki ezen a vé­le­mé­nyen van, ak­kor nyilván nem látja (nem láthatja) pornográf műnek a Ba­lassa Já­nos énekét, sokkal inkább a szerelmi líra darabjának. Talán ez a pre­kon­cepció is oka lehetett Eckhardt tévedésének, amelyet ké­sőbb Ge­réz­di Rabán korrigált azáltal, hogy kimutatta a vers bizarr ero­ti­ká­ját.¹¹ Ké­sőbb Jankovics József polemizált Gerézdi ál­lás­fog­la­lá­sá­val, mond­ván: “ezt a helyzetdal-paródiát a maga könnyen-nehezen fel­fejt­he­tő szexu­ális vonatkozásaival is visszafogottabb változatnak tart­hat­juk a »la­tor dúdolás« műfaján belül annál, amint azt Gerézdi Rabán, s nyo­má­ban irodalomtörténetírásunk állította.”¹²

      De ha már a jobban sikerült Madách Gáspár-szerzeményeknél tar­tunk, hát említhetném még a Bendő Panna komáromi asszony énekét, a Sodomához hasonló kezdetű verset, vagy az Orvosság az dögös pes­tis halálban és A parázna életről szóló elmélkedések versbetéteit is. Vi­tathatatlan és tagadhatatlan, hogy nem elemi erejű költői alkotások ezek, de nem is silányabbak a kor átlagánál. Szívesen sorolnám ide, Ma­dách Gáspár művei közé a XVII. század egyik leggyönyörűbb ver­sét, a Pöngését koboznak címűt, ám erről többen bebizonyították, hogy nem Madách Gáspár alkotói műhelyéből került ki. (A legmeggyőzőbb bi­zonyítékokkal Bitskey István és Varga Imre szolgáltak.¹³)

      Végül még egy megjegyzés a művekkel kapcsolatban: Madách Gás­pár versei, mint már jeleztem, s mint a fönti címekből és az érintett elem­zé­sek, vélemények hangneméből, szavaiból is sejthető, erősen paj­zánok. Ha szerepelnek antológiákban, akkor azok az antológiák bi­zo­nyosan ero­tikus válogatások. Jankovics József teszi fel (de meg­vá­la­szol­ni nem tud­ja) a kérdést: “miért központi témája ily mértékben Ma­dách Gás­pár­nak a paráznaság?” Majd felhívja a figyelmet arra is, hogy a Bendő Pan­na komáromi asszony énekében, amelyben az asszony meg­csalja férjét, a Bendő név kétféle módon lehet beszélő név: egy­részt a bendő a tel­he­tet­lenség jelképe; másrészt elgondolkodtató, hogy Ma­dách Gáspár fe­le­sé­gét Bene Annának hívták, s ugye, milyen re­me­kül egybecseng: Bendő Pan­na – Bene Anna?¹⁴ – Azt már nem Jan­ko­vics, hanem én teszem hoz­zá, hogy nem kísérteties ez? A Madách-csa­lád férfitagjainak, úgy tűnik, gya­korta akadt gondja az asszony­sze­mé­lyek­kel…

      Illusztráció gyanánt hadd álljon itt a Balassa János éneke soly­mocs­kájárul és a Pöngését koboznak. Előbbi mintája Madách pa­ráz­na­sá­gának, de verselői tehetségének is, utóbbi pedig alkalmas a kontroll-sze­repre.

                         Balassa János éneke solymocskájárul

                         Az én sólymocskám Palojtán vagyon,

                         Szíviben szerelmem nő igen nagyon,

                         Belőle ikrája foly igen lágyon,

                         Kit drága kenetül magamnak tartom.

                         Gondolkodván érte, nem tudok s mind állok;

                         Ha eszemben jut, csaknem meghalok,

                         Szerelmiért Palojtára gyalog ballagok,

                         Mint ész nélkül szűkös, járó bolondok.

                         Mikor hozzá megyek, elmosolyodik,

                         Előmben jővén ő felfosztozik,

                         Oculárját mutatván, szemem tisztíttatik,

                         Ragyodó szerelme szívemben férkezik.

                         Ó, én solymocskám, ha közelben laknál,

                         Kékkői kapun hozzám bejárhatnál,

                         Sok jót is nálam gyakran találhatnál,

                         Megtölteném begyedet, kit azután látnál.

                         Az én kezemre tégedet vennélek,

                         Szép nyoszolyámra mellém fektetnélek,

                         Karjaimmal gyakran téged ölelnélek,

                         Végre mint az nyúl, által is szöknélek.

                         Noha kezemen van apertura,

                         Mely szemeimet gennetbűl tisztítja,

                         De ha solymocskámnak rám fordul az fara,

                         Mindjárt szemeimnek megjün szép világa.

                                            Pöngését koboznak

                         Pöngését koboznak gyakran ha te hallod,

                         Minden vígságodat elmulatni látod,

                         Gyönyörűségedet szomorúságra fordítod.

                         Szép száraz szemedet könyvezésre hozod.

                         Nem korcsmához való koboznak pöngése,

                         Sem tánchoz nem való gyönyörű zengése,

                         Mert hozatik tőle elme gyötrődése,

                         Bujdosó elmének gondban törődése.

                         Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz,

                         Hegedűnek hangja lakodalom házhoz,

                         Síp szónak a szava, jó az ser korcsmához;

                         De koboz pengése elme törődést hoz.

                         Regal és orgona, díszes templomokban

                         Mikoron dicsérik Istent ének szókban,

                         Puzan és hortista az éneklő karban:

                         Koboz igen illik katonák karjaiban.

      Úgy vélem, ez a két mű, illetőleg a kettő közti különbözőségek va­ló­ban jól mutatják, mi volt az a korátlag, amelyen Madách Gáspár leg­jobb teljesítményei álltak, s mi az a teljesítmény, amely meghaladja ezt…

      És itt térnék vissza egy korábbi gondolathoz. Nevezetesen ahhoz, hogy milyen oldalról is kell megközelítenünk Madách Gáspárt annak ér­dekében, hogy megítélhessük szerepét, helyét a magyar irodalom- és mű­velődéstörténetben?

      A válaszom nem új: Madách Gáspár művészethez, irodalomhoz, kul­túrához fűződő viszonyát Rimay János felől kell megközelítenünk. Nem lehetséges máshonnan. Hiszen Madách nem csupán ilyen-olyan epi­gonja volt Rimaynak (ha epigonja volt egyáltalán), nem csupán tisz­telője, követője, de személyi titkára, egyszersmind szellemi társa, kö­zeli barátja is, amit bizonyít például a Madách–Rimay kódex léte, vagy az a bizonyos Rimay-versgyűjtemény, amely elveszett (ilyen fon­tos iratot egy költő csak arra bíz, akiben maradéktalanul megbízik, akit ma­gával egyenrangúnak tart). Barátságukra ezen kívül további bi­zo­nyí­tékok is felsorakoztathatók. Egy példát említek ezek közül: Tud­ni­va­ló, hogy Rimay korábban pe­res­kedésben, ellenséges viszonyban állt Ma­dách Gáspár családjával. Ma­dách Gáspár atyja, Madách Péter vi­sel­kedése, “istentelen atya­fi­ú­sá­ga” miatt Rimay kénytelen-kelletlen se­gít­ségért fordult a püspökhöz,¹⁵ ám ezt az ellenségeskedést, ezt a “rossz szájízt” képes volt sutba vágni ré­gi haragosának fiával szemben – nyilván azért, mert ez a fiú vi­sel­ke­dé­sével, odaadásával, szellemével fe­ledtette vele a rossz emlékeket.

      Rimay és Madách Gáspár barátsága, Rimay és Madách Gáspár sejt­hető, látható, érzékelhető egyenrangúsága pedig messzire vezet. Egé­szen a megoldáshoz: Madách Gáspár helyének és értékeinek meg­ha­tározásához. Mert Madách Gáspár ebben a minőségében kétség kí­vül tagja kellett legyen annak a korabéli magyar akadémiai moz­ga­lom­nak, annak a szűk humanista körnek, amely hitvallásává tette, hogy (Kla­niczay Tibor szavaival élve) “Mars nemzetét Pallas ivadékainak, egy, a nemességből verbuválódott humanista elitnek kell vezetnie, erre a hivatásra pedig az irodalom és a tudomány művelésével kell fel­ké­szül­nie.”¹⁶ Igaz, Klaniczay Tibor ezt a megállapítást egy, a XVI. szá­zad utolsó évtizedeiben kibontakozó törekvés kapcsán tette, ám, úgy vé­lem, ez a mozgalom nem ért véget sem a századdal, sem Balassi, sem Rimay halálával,¹⁷ hiszen a vezérfonal tovább húzódik a magyar mű­velődéstörténeten (többek között) Széchényi Ferencen és Széchenyi Ist­vánon keresztül mind a mai napig. Ha pedig elfogadjuk, hogy Ma­dách Gáspár (úgymond) saját jogán volt tagja ennek az elitnek – s úgy ér­zem, ehhez nem férhet kétség –, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a verselésének minősége nem lehet elsődleges szempontja a meg­í­té­lé­sé­nek, hanem az elsődleges szempont egyetlen kritérium marad: ehhez a fent nevezett elithez való tartozás. És ebben az esetben azt kell mon­da­nunk: Madách Gáspár a magyar művelődés történetének egyik igen je­les alakja volt.

Vissza