Bárdos Dóra

A színpadi időről

Madách vázlatlapjának két kiolvasatlan szava

Régóta folyik Az ember tragédiájával kapcsolatosan a vita: könyv­drá­má­nak vagy színpadi műnek kell-e olvasnunk, s ami fontosabb, minek szán­ta Madách élete főművét. Határozottan talán András László tette le a voksot legkorábban amellett, hogy írója “szabályos színpadi elő­a­dás­ra képzelte el a darabot”.¹ Legutóbb a X. Madách Szimpóziumon Ma­gony Imre tette fel a szellemes kérdést: “olvasólámpa vagy ref­lek­tor”,² s számos érvvel bizonyította a filozófus Madách “ízig-vérig szín­házi ember” voltát.

      A következőkben egyetlen apróságról szeretnék beszélni, amely ta­lán szintén bizonyítja, milyen tudatos színházi szerzőként lép elénk mű­vével Madách. Tanúként a Tragédia kéziratát és a nevezetes fenn­ma­radt vázlatlapot hívom. Szerencsére mindkettő rendelkezésre áll fa­csi­mile kiadásban.³

      A kéziratlap rektójának jobb felső sarkában található egy utólag, ap­ró betűvel írt sor, amelynek egy része Kerényi Ferenc kiadványában ki­olvasatlan maradt. Bizonyos, hogy egy X-ről van szó, melyet a Szent­í­rás szó követ. A kiadás a folytatást mint olvashatatlant <…> jellel jel­zi. A facsimilét nézve azonban szinte biztos, hogy ezután a 18-as szám áll,* és talán a sor (vagy vers) szó maradéka. Mivel lentebb a Kon­stan­ti­nápoly 487 szavak után is egy X látható, világos, hogy az utólagos jegy­zet a hetedik színnel kapcsolatos. Madáchnak tehát volt még hoz­zá­fűznivalója a konstantinápolyi színhez azon kívül, hogy az szá­mí­tá­sai szerint 487 sorból áll, de helyszűke miatt ezt már csak a felső sa­rok­ba írhatta. Kerényi Ferenc igazolta,⁴ hogy Madách nem tévedett a sorokat számolva, ha a szín – Kerényi számítása szerint – 510 sorából ki­vonjuk az eretnekek és a barátok két-két zsoltárrészletének sor­szá­mát, 23-at, a 487-et kapjuk eredményül.

      Logikus volna ezután, hogy a betoldott kis jegyzeten a zsoltárok sor­hosszának 23-as száma szerepeljen. Madách nyilván először nem szá­molta az idegen szövegből származó betét sorait, amikor tudni akar­ta saját műve hosszát. Később viszont azt is feltüntette, hogy összeg­zésénél már a teljes szöveggel számolhasson. Hogy a Bibliából vett szöveggel kapcsolatos a jegyzet, az a Szentírás szóból világos. De mi ez a 18?

      A mű szövegét megvizsgálva látható, hogy – most már Bene Kál­mán szövegkiadását⁵ használva – a zsoltárrészletek az 1583–1594., az 1830–1836. és az 1841–1845. sorokban hangoznak el. Így az első két, egy­mást követő részlet 12 sort, a harmadik 7 sort, az utolsó pedig 5 sort tesz ki. Ez összesen 24 sor. Ha azonban a Tragédia facsimiléjét fel­la­poz­za valaki a 67. oldalon, tapasztalnia kell, hogy az eretnekek má­so­dik éneke, a 22. zsoltár prózaszövege ott csak 6 sor. Ter­mé­sze­te­sen a szö­vegkiadáskor indokolt lehetett ezt 7 sorba tagolni.⁶ Ha vi­szont Ma­dách számításaira vagyunk kíváncsiak, ez az egy sor eltérés fon­tos le­het. És abban a Tragédia-szövegben, amelynek a sorait ő össze­szá­mol­ta a vázlatlapon, a zsoltárbetétek 12, 6 és 5 sort jelen­tet­tek.

      Ez ismét 23, mondhatnánk. Mi változott? Igaz, lehet a számokkal bű­vészkedni. Ha az utolsó zsoltárt figyelmen kívül hagyjuk, épp 18 sort kapunk, akkor ennyi való a Szentírásból. Talán Madách számolt vol­na rosszul? De a két zsoltár ugyanazon a lapon olvasható, nehezen kép­zelhető el tehát, hogy az utolsó öt sor kimaradt volna a szá­mí­tás­ból. Akkor talán ez az öt sor más volna, mint az előző 18?

      Azt ígértem, Madáchról, a színpadhoz értő szerzőről lesz szó. Mi tör­tént tehát a színpadon?

      Az első alkalommal Ádám és Lucifer a hitvédők és hitújítók vitáját hall­gatják már egy ideje, a Pátriárkát, Az agg eretnekeket, A barátot, akik nyílt színen érvelnek egymás ellen, amikor, mintegy a vita csúcs­pont­jaként, zenei felerősítéseként megszólal előbb Az eretnekek kó­ru­sa (“karban énekelnek”), majd ellenpontként A barátok zsoltára (“kar­ban közbevágnak”). Ádám némán hallgatja végig őket, ahogyan Lu­cifer szövegéből kiderül (1595.), még elvonultuk után is “szótlan, bor­zadva áll”. A harmadik alkalommal Az eretnekek (“karban, tá­vol­ról”) a máglya fényeinek villódzása közepette szólalnak meg. Éva és Ádám megint borzadva hallgatja őket végig, majd Éva felkiált: “Ir­gal­mazz, Isten, bűnös lelkeiknek! –” (1837.).

      Az utolsó zsoltárének esetében azonban nincs némaság! Ez a szín­pa­di utasítás olvasható utána: “A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a lég­ben boszorkányok szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél a föld­ből, s fenyegetve áll Ádám előtt.”

      A színpadi utasításban általam kiemelt három szó bizonyítja, hogy ez az utolsó karének már csak a háttérből hallatszik, nem a színpadi be­széd része. Inkább átvezető “effekt”, összeköti az előző jelenetet a bo­szorkányokéval. Amikor az ének lekeveredik a kuvik kiáltásaival, egy másik szféra nyílik meg Ádám előtt, aki párhuzamosan a kórussal már abban a világban beszél és cselekszik:

                   Éva (az ablakot becsapva)

                         Isten segíts!

                   A csontváz

                                            El e szentelt küszöbről.

                   Ádám

                         Ki vagy te, rém!

                   A csontváz

                                                   Én az vagyok, ki ott lesz

                         Minden csókodban, minden ölelésben. –

                   Boszorkányok (kacagva)

                         Édes vetés, fanyar gyümölcs,… (1846–1849.)

      Azaz, amíg az írott formában a két szöveg egymás után következik – így szerepelne egy könyvdrámában –, a színpadon egyetlen egységet al­kotnak. Épp ezért – ha Madách a darab színpadi időben elhangzó szö­vegének hosszát számolta vázlatlapján – felesleges lett volna hoz­zá­adnia ezt az öt sort, ahogyan nem tartoznak oda a színpadi utasítások vagy például a “zavar” a londoni szín képváltásakor, amikor Ádám fel­emelkedik a Tower bástyájára, maga alatt hagyva a csoportosuló, za­jongó tömeget (lent megérkeznek a rendőrök), és kiábrándult mo­no­lóg­ba kezd.

      Így már világos a kéziratlap megjegyzése: Konstantinápoly 487 sor­nyi szöveg és még 18 sornyi zsoltárvers – ennyi időben a hetedik szín. És világos, miért mutatja ez az egy apróság is színdarab szer­ző­jé­nek Ma­dáchot. A drámaköltőt, aki még akkor is színpadi ka­te­gó­ri­ák­ban gon­dolkodik, amikor – talán örömmel, nem titkolt büszkeséggel, ta­lán vá­rakozó izgalommal – összeszámolja készülő nagy művének so­ra­it.

 *A Madách Könyvtár 14. kötete (Az ember tragédiája. II. Szövegváltozatok, kom­men­tárok) a következőket írja e kérdésről: “II. [1] X Szentírás 13 vsz [Az X jelzés a kon­stan­tinápolyi szín sorszámához tartozik, valószínűleg a ben­ne lévő zsoltársorok több­letét je­löli vele Madách. A sort itt is aláhúzta. A 2. szám olvasata bizonytalan, lehet a szám 10 és 18 is. A 13 azzal valószí­nű­sít­hető, hogy először a színben a XXII. zsoltár 1,2,3., majd a XXXV. zsoltár 1., 2., 3., majd később a XXII. zsoltár 21., 22., 23. versét ének­lik, a 24., 25. vers alatt Ádám, Éva és Lucifer párbeszédét halljuk, majd ismét a ba­rá­tok ka­rát, a XXXV. zsol­tár 26., 27. versét halljuk. Ez összesen 13 vers.]” Tehát, noha a 18-as számot e kiadás is valószínűsítette, végül a 13-as változat mellett döntött. A szer­kesztő.

Vissza