Bárdos József

Az ember tragédiája: könyvdráma vagy színdarab

I. Madách, a drámaíró

Az ember tragédiája fölé maga a szerző jegyezte oda a műfajt: drámai köl­temény. Jogos és természetes, hogy a romantika, vagy a romantikát le­záró nagy előzményekkel vagy kortárs művekkel keresik rokonságát. Ezért szokás Goethe, Byron, Hugo, Flaubert, Ibsen társaságában em­lí­te­ni Madáchot. Nem mintha ez a társaság nem volna elég előkelő, még­is úgy véljük, a rokonítás bizonyos fokig megtévesztő. Főképpen azért, mert az említett alkotók (az egy Ibsen kivételével) nem voltak drá­ma­í­rók. Semmiképpen nem azzal a makacs, már-már szinte ért­he­tet­len el­kö­telezettséggel, amellyel Madách viszonyult ehhez a mű­faj­hoz.

                Aki valamelyest ismeri Madách alkotói pályáját, az tudja, hogy ő min­denekelőtt és feltétlenül drámaíró volt és akart lenni. Fiatal korától kezd­ve újra és újra drámapályázatokra küldte el műveit: a Csák vég­nap­jait, a Férfi és nőt, a Mária királynőt, közben pályakezdőként drá­ma­elméleti tanulmányt írt (ezt is pályázatra küldte be). S hogy soha nem nyert, nem vette el kedvét, tudta (akarta), hogy a dráma az ő mű­fa­ja. Még meg sem jelent Az ember tragédiája, amely végre elismerést hoz(hat), s már küldi Aranynak az átdolgozott Csák-drámát: a színpad szá­mára. S hogy Arany türelemre inti, jeligésen beküldi az Akadémia Ka­rácsonyi Guido drámai jutalmára a Mózest. Tudjuk, ez sem nyert (né­mi dicséretet kapott mindössze), de Madách mégis – haláláig – me­gint drámán (drámákon?) dolgozik.

                Igaz, szinte egész életében írt (és átírt) verseket is. De leszámítva a Ló­nyay Etelka-szerelem apropójából kiadott fiatalkori Lantvirágokat (és valljuk be, ezek nem épp remekművek, s a kiadás is elég sze­ren­csét­len­re sikerült, hiszen mire megjelent a kötet, az Etelka-szerelem vég­képp illúziónak bizonyult), a drámákkal ellentétben Madách sosem tett kí­sérletet versei kiadatására. A Tragédia sikerének fényében úszva ugyan adott néhány költeményt lapokba, antológiákba, de összes ver­se­i­

nek sajtó alá rendezése során – úgy tűnik – sokkal inkább egy lírai ön­élet­rajz összeállítása motoszkálhatott fejében, semmint e versek ön­ál­ló­sá­ga, teljes értékűsége. A ciklusos elrendezés mintha azt jelezné, hogy Ma­dách maga is úgy érezhette, e versek beszédes dokumentumai éle­té­nek (és talán beszédes hátteréül szolgálhatnak a nagy drámának, az ek­kor már diadalmas Tragédiának), de mint önálló alkotások, talán nem áll­ják ki a próbát. Ebben nyilván valamelyest Arany is meg­e­rő­sít­het­te.

                Mindez azért elgondolkozásra kell, hogy késztessen bennünket. Mé­gis­csak arról beszél, hogy egy olyan szerzővel van dolgunk, aki min­den művét színpadra szánta.

                De – még mindig itt van Madách kézírása: drámai költemény.

                Segítene persze, ha pontosan meg tudnánk mondani, vajon ő miféle mű­fajt érthetett rajta. De hogy igazából mit is jelent ez a meg­ha­tá­ro­zás, azt – tudjuk – máig sem sikerült egyértelműen eldönteni.1 Könnyű dol­gunk volna, ha létezne egy olyan – nem színpadi – műfaj, amelyet így neveznek. De nem létezik! Az a néhány mű, amelyet az imént már em­lítettünk, annyira különbözik egymástól, ráadásul a romantika olyan mér­tékben zavarja össze egyébként is a tiszta műfajokat, elmosva ha­tá­ra­ikat, hogy az egész párhuzammal nem sokra megyünk. Ha ezen az úton haladnánk tovább, megint csak elméleti spekulációkba ke­ve­red­nénk, amelyekre – úgy gondolom – éppen a tények ismeretében semmi szük­ségünk nincs.

                Beszélhetnénk mindenekelőtt Madách színpadképeiről. Most csak az első szín néhány ilyen vonatkozására szeretnék utalni. Ez azonnal szer­zői utasítással kezdődik:

                “A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.”

                Lehet, hogy Arany Jánosnak van igazsága, amikor azt írja, hogy Ma­dách néha erősebben gondol, mint képzel,2de vigyázzunk e gyak­ran idézett és hivatkozott mondatban a középfok jelentésére! Az erő­seb­ben nem jelenti azt, hogy Madách képzelete nem erős, csak azt, hogy a gondolata még képzeleténél is hatalmasabb! Érdemes be­le­gon­dol­ni az első szín színpadképébe: az elmúlt százhúsz év alatt ezen a ké­pen a rendezések szinte semmit nem változtattak. (S ha mégis, hát nem­igen vált előnyére az előadásnak.)

                A szín második felét Madáchnál ismét szerzői utasítás, színpadkép, “lát­ványterv” nyitja meg. Így:

                “A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csil­lag­göm­bö­ket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférák zenéje hal­kan.”

                A statiszták által hordozott, vagy begörgetett csillaggömbök, üs­tö­kö­sök stb. megjelenése mai szemmel nézve talán furcsa. De az 1840-es, 50-es évek naturalisztikusan romantikus színházában, ahol a ma­i­hoz képest eléggé “szájbarágós” játékstílus uralkodott, bizonyára nem lett volna az. Sőt: a különböző sebességgel haladó, esetenként párban for­gó statiszták a szöveggel együtt képesek lehettek (volna) nemcsak a né­zők figyelmének fenntartására, de a bonyolult, filozofikus közlendő meg­értetésére is.

                Hogy Madách mennyire komolyan gondolja utasításait, mutatja, hogy a Tragédia szereplőiről maga készítette listán3 (mely olvasható azon az egylapos töredéken, amely fennmaradt a mű piszkozatából, és me­lyet Kerényi Ferencnek hála most már két évtizede bárki kezébe ve­het) a “csillagok véd szellemei” ott szerepelnek a “néma személyek” so­rában, a jobb oldali oszlopban legfölül, abban az oszlopban, ahol pél­dául az athéni nép vagy a konstantinápolyi eretnekek is (akik nélkül alig­ha tudnánk elképzelni egy előadást).

                Hogy ennek a madáchi elképzelésnek az elvetése milyen kárral jár, az kiderül például abból, hogy itt a védszellemek között kellene meg­je­lennie a Föld szellemének is, itt találkozik vele Lucifer (és a néző) elő­ször. Az angyalok szövege meg is szólítja őt, mondván:

                                                               “Jösz te, kedves, ifju szellem,

                                                               Változó világgömböddel,

                                                               Aki gyászt és fénypalástot

                                                               Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.

                                                               A nagy ég áldása rajtad!

                                                               Kis határodon nagy eszmék
 

                                                               Fognak lenni küzdelemben.

                                                               S bár a szép s rút, mosoly és könny

                                                               Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,

                                                               Fénye árnya lészen együtt:
                                                               Az úr kedve és haragja.”

                Ez a megjelenés itt rendkívül fontos. Ugyanis erre a tapasztalatra vo­natkoznak majd a harmadik színben Lucifer szavai (Ádámhoz és Évá­hoz beszél):

                                                               “Idézek én fel istent számotokra,

                                                               Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
                                                               E földnek szellemét, ismérem őt

                                                               Az égi karból, szép szerény fiú.”

                S csak így, miután láttuk az égi karban a “szép, szerény fiút” ért­he­tő Lucifer (és persze a néző) megdöbbenése, amikor a Föld szel­le­mé­nek megjelenése – Madách szerzői utasítása szerint – ilyen: “A földből lán­gok csapnak föl, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszo­nyú­an mennydörögve.” S a Föld szellemének szava így szól:

                                                               “Mit gyöngéül látál az égi karban,

                                                               Az önkörében végtelen, erős.”

                A Föld szellemének ez a kétarcúsága is jelzés: hogy a világ egé­szen más fenti (isteni, szellemi) és lenti (földi, emberi, anyagi) né­ző­pont­ból. Ilyenféle tapasztalatok több helyen is megjelennek a Tra­gé­di­á­ban, ilyen egy kicsit a londoni vásárt követő Haláltánc-jelenet, melyet Ádám “szellemszemekkel” lát, és ez a megoldás egyik kulcsmozzanata is: a világ értelmét, célját, rendjét a földi ember talán nem képes meg­lát­ni (de attól annak léte, megléte még egyáltalán nem kizárt!)

                Természetesen nem azt akarom bizonygatni, hogy a Tragédiának csak egyféle – a madáchi utasításokat követő – előadása lehetséges (bár szívesen megnéznék egyszer már egy ilyet is!) Mindössze arról van szó, hogy amint talán látható, Madách kifejezetten színpadi lát­ványt ter­vezett, erre a látványra utal a szöveggel, s a látványtól való meg­fosztás – egy dráma esetében természetesen – ront a szöveg ért­he­tő­ségén is.

                Folytathatnánk a madáchi színpadképek elemzését, s a tapasztalat min­denütt hasonló lenne. Itt most csak utalhatok Magony Imre4 ér­de­kes tanulmányára, aki Madách színeit vizsgálta végig, kimutatva, hogy a szerzői utasításokban jelzett színek szintén mindenütt értelmezik a szö­veget, hozzátartoznak az előadás “effektjeihez”, hogy ezt a csúnya szín­házi kifejezést használjam.

II. Színpadi arányok. Optimizmus és pesszimizmus

Madách szándékát illetően azonban az eddigieknél sokkal egyér­tel­műbb bizonyíték áll rendelkezésünkre: az a lapocska, amelyet az imént már említettünk, amely valamelyest bepillantást enged Az ember tra­gé­di­ája keletkezéstörténetébe, és sok tekintetben az egyetlen hiteles üze­net Madách elképzelését illetően.

                Hogy ennek a lapnak mi a közvetlen kapcsolata a művel? Nos ez azon­nal szembetűnik, ha belenézünk a Tragédia kéziratába.5 Illetve akár­melyik kiadást kezünkbe vehetjük, azonnal tapasztalhatunk egy fur­csaságot. Mint minden színdarab, Madách valamennyi drámája is rög­tön a cím után tartalmaz egy oldalt, amelyen a szereplők so­rol­tat­nak fel. Az ember tragédiájának kiadásaiból hiányzik ez az oldal. Nem vé­letlenül, mert már a kéziratban sem leljük nyomát. Bizonyos, hogy nem Arany vette ki onnan (akkor levelezésükben erről említés tör­tén­ne). Nem is Madách eredeti szándéka szerint van a dolog, mert tudjuk, ő mindig elkészíti ezt az oldalt. S véletlen szerencsénkre piszkozata ránk is maradt. Miért hiányzik akkor a kiadásokból?

                Csak találgatni tudunk. Úgy tűnik, Madách hirtelen elhatározással dön­tött úgy, hogy átadja Aranynak a Tragédiát (talán az országgyűlési be­széde utáni népszerűség teremtette meg a lehetőséget, hogy irodalmi mun­káiról is beszélhessen, talán váratlanul jött a javaslat, hogy Pétery Ká­roly, majd az első kudarc után Jámbor Pál kíséretében keresse fel Aranyt, és adja át neki művét. Gondoljunk csak bele, mi is lehetett ere­de­tileg Madách elképzelése. Tudjuk, Pestre utazása előtt átadta kéz­i­ratát Borsody Miklósnak, a fiúk nevelőjének. Talán, hogy átnézze, eset­leg javítsa itt-ott az íráshibákat. De az is elképzelhető, hogy eredetileg más­ról lett volna szó: arról, hogy Borsody másolja le a művet. Ak­ko­ri­ban – tudjuk – szokás volt ugyanis pályázatra idegen kézzel lemásolva be­küldeni egy művet. Ám – talán éppen a hazaúton Péteryvel – fel­me­rült az ötlet, hogy a költő Aranynak adja át a Tragédiát vé­le­mé­nye­zés­re. Elkéri tehát Borsodytól a még letisztázatlan kéziratot, és néhány nap múlva, amikor visszatér az országgyűlésbe, magával viszi Pestre. Így aztán – talán – elmarad a színlapszerű, de csak piszkozatban el­ké­szült oldal belehelyezése.

                Mindegy is. Mert Aranyban, aki az első pillanattól kezdve “Faust-fé­le remeklés”-ként emlegeti a művet, fel sem merül hát, hogy a játszó sze­mélyek felsorolását elkészítse (elkészíttesse Madáchcsal). Ilyen a Fa­ust elején sincsen. Említettük, Arany kezdettől a mű könyvben való meg­jelentetéséről gondolkozik, arról ír a szerzőnek, arról beszél a Kis­fa­ludy Társaságban. Így aztán ez kimarad az első kiadásból.

                Más kérdés, hogy Madách a második és harmadik kiadás számára mi­ért nem pótoltatta ezt az oldalt. Ebben talán már Arany hatása ér­ző­dik, aki talán meggyőzte Madáchot arról, hogy darabjával nem ér­de­mes a színházakhoz fordulni. És persze közrejátszhat az is, hogy most már a “Faust-féle” műhöz talán már Madách sem tartja fontosnak hoz­zá­tenni a kimaradt listát.

                Mindez azért is nagyon érdekes, mert azt is tudjuk, hogy nagyon ko­rán, már 1863-ban Molnár György, a Budai Népszínház igazgatója szín­re akarta vinni a Tragédiát.6 Azaz egy színházi szakember a lehető leg­természetesebben már akkor is színdarabnak olvasta-tekintette a Tra­gédiát, és ezek szerint nyilván nem egészen helytálló az a sokat han­goztatott állítás, hogy Madách korának színházában el­kép­zel­he­tet­len lett volna a mű előadása. Ha valamiért ekkor és még sokszor meg­hi­úsult egy-egy Tragédia-előadás, az talán nem annyira a technikai, ha­nem inkább az anyagi lehetőségek korlátozott voltán múlhatott: ha csak a díszletek árát, a szükséges statiszták számát nézzük: nem lehet ol­csó előadást rendezni. (A XX. század ugyan hozott úgynevezett “ora­tórium-előadást”, “kamara-előadást” is, de úgy vélem, azok va­lóban nagyon távol állhattak Madách színpadi elképzelésétől. És egy ilyen előadás valóban elképzelhetetlen 1860 táján.)

                De térjünk vissza a Tragédiához. Tudjuk, hogy megjelenése óta – sőt, helyesbíthetünk: szóba kerülése óta legproblematikusabb kérdése, hogy vajon optimista vagy pesszimista képet rajzol-e az emberiség tör­té­netéről, múltjáról, és – legfőképpen jövőjéről. Másfelől: ad-e választ s ha igen, milyet arra a kérdésre, hogy van-e célja, értelme a világ, az em­beriség létének.

                Sem hely, sem idő, sem szükség nincsen arra, hogy sorra vegyük a Tra­gédia kritikusainak ebben a kérdésében elfoglalt – gyakran me­rő­ben ellentétes – nézeteit. Ki ne ismerné Csengery, Gyulai elmarasztaló, Er­délyi János egyenesen elítélő véleményét. S velük szemben tu­laj­don­képpen az egy Arany nézete áll, aki szerint a mű csak szer­ke­ze­té­ből következően érződhetik pesszimistának, holott a műegész felől néz­ve nagyon is pozitív a végkicsengése.

                Azt is tudjuk, Madách, aki csupa alázat volt a kritikák és kritikusok irá­nyában, aki egyáltalán nem tartotta nagyra sem művét, sem saját mű­vészi eredményeit, az Erdélyi kritikájára mégis tollat ragadott, és – nem nyilvánosan, hanem magánlevélben – igyekezett megvédeni mű­vét. Ezt írta:

                “Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy a mint az ember is­tentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az em­be­ri­ség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint a tragikum), de, bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért még­is fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét, melyet sa­ját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselő vezérlő keze pótolja, mi­re az utolsó jelenet »küzdj és bízzál«-ja vonatkozik.”

                Igen, vethetné ellene valaki, de mit ér az alkotói szándék, ha “nem megy át” a rivaldán, ha a közönség nem érzi meg mindezt.

                Van azonban a Tragédia és Madách védelmében (nem mintha ép­pen ránk szorulna) még valami. Ami éppen azzal függ össze, vajon Ma­dách hogyan is képzelte műve megjelenését.

                Mi is a gond tulajdonképpen a Tragédiával? Miért kérdőjeleződik meg a haladás gondolata e műben? Hiszen – Madách korában a fel­vi­lá­gosodás és Hegel hatására azért általánosan – az emberiség történetét evo­lúciónak, fejlődésnek tekintették. Igen ám, csakhogy éppen Ma­dách koncepciója teszi – legalábbis látszólag – kérdésessé ezt a ha­la­dást. Hogy is magyarázza ő ezt a koncepciót Erdélyinek?

                “Az egyes képeket vagy momentumokat aztán úgy igyekeztem egy­más után helyezni, hogy azok bizonyos cselekvő személynél is mintegy lé­lektani szükségből következzenek egymásból.”

                Ez a koncepció fejeződik ki abban, ahogy Ádám egyik eszme ta­ga­dá­sából építi fel a következőt: a romantikus szabadság-eszme elvetését az egyenlőség-eszme felépítése, annak elvetését a testvériség meg­te­rem­tése követi, hogy az egyes történelmi képek végig egy-egy eszme-kon­strukció megvalósulásai legyenek. Ebből a szempontból most mind­egy is, hogy csak ellentétes színpárokról, vagy dialektus tri­á­dok­ról beszélünk. Csakhogy ez a felépítés magában hordozza egy olyan ér­telmezésnek a lehetőségét is, hogy a Tragédia valójában minden esz­mei konstrukció, minden “nagy eszme” bukásának története. Érzi ezt Ma­dách is, mert így folytatja Erdélyinek írt levelében:

                “Csak azt akarom kihozni, hogy midőn a szocializmus gú­nyo­lá­sá­val vádolsz, akkor szabadság, kereszténység, tudomány, szabad ver­seny s mindazon eszmék gúnyolásával is vádolhatsz, mik az egyes ré­sze­iknek tárgyai, miket éppen azért választottam tárgyaiul, mert az em­beriség fejlődésének fő momentumaiul nézem. Ilyennek nézem a szo­cialisztikus eszméket is, s azért állítám elő egy képben. Igaz, mind­annyi­ban megbukik Ádám. De megbukik azon érintetlen gyöngéinél fog­vást, melyek természetében vannak, melyeket csak isten keze pó­tol­hat, az eszme folyton fejlik, s győz, nemesedik.”

                Lehetséges, hogy van a Tragédiának olyan olvasata, mint az Er­dé­lyié (bár azok a melléfogások, amelyek elemzésében vannak, enyhén szól­va kérdésessé teszik kritikusi kompetenciáját). Ismétlem, lehet ilyen olvasat. De valószínűleg nem szabadna ilyen hatásának lennie a szín­padon. Egy színpadi mű kompozíciójának ugyanis vannak sajátos, szö­vegen kívüli elemei. Ezekről lesz szó a következőkben.

III. A Tragédia felvonásai

Azon a piszkozatlapon ugyanis egy még érdekesebb és egyértelműbb do­log is olvasható, olyasmi, aminek a jelentőségét eddig talán nem vet­te senki eléggé komolyan.

                Madách ugyanis a Tragédia 15 színét csoportokra osztotta. Még­pe­dig öt csoportra. S ha jól megnézzük, rájöhetünk, hogy itt nem másról van szó, mint arról, hogy a szerző Az ember tragédiája előadását öt fel­vonásosra tervezte. Amiben valójában semmi meglepő nincsen, hi­szen tudjuk, a XIX. század általában ezt a klasszicizmustól örökölt fel­vo­násrendet alkalmazta mindenütt, még Shakespeare drámáinak elő­a­dá­sánál is. Ismét csak Kerényi professzor úr tanulmányára hivat­koz­nék, aki a piszkozatlapot kísérő tanulmányában meg is említi, hogy Ma­dáchnak szokása volt felvonásokra beosztani művét az ilyen szín­lap­szerű előzéken (ahogy megtette ezt a Mária királynő esetében is.)

                Mit is mutat tehát a piszkozatlap? A színek ott így következnek: Az el­ső felvonás az 1–2–3. szín (555 sor), a második felvonás a 4–5–6. szín (827) sor, a harmadik felvonás a 7–8–9–10. szín (1191 sor), a ne­gye­dik felvonás a 11–12. szín (1037 sor), s végül az ötödik felvonás a 13–14–15. szín (530 sor) (A sorok számát Az ember tragédiája mo­dern és megbízható, Bene Kálmán gondozta kiadásából7 vettem.)

                Jól láthatóan szép, a színpadi művekre jellemző arányokat kapunk: vi­szonylag rövid első felvonás (az expozíció és bonyodalom) után a hosszabb második, majd még hosszabb harmadik és negyedik felvonás kö­vetkezik, hogy az ötödik felvonás viszonylag gyorsan összefoglaljon (ka­tasztróphé) és lezárjon (megoldás).

                Ennél azonban még sokkal érdekesebb, hogy a felvonásokra bontás azon­nal megváltoztatja az egyes színek szerepét, súlyát is a műben. Gon­doljuk csak végig. Tudja ezt minden színpadi szerző, de érzi-tudja ezt minden színházba járó néző is: sokkal hangsúlyosabb, sokkal erő­tel­jesebb az, ami egy-egy felvonásvég függönye előtt hangzik el, mint az, amivel egy felvonás kezdődik. (Azt mondják, az igazán jó színpadi ér­zék éppen a felvonásvégek megkomponálásában mutatkozik meg. En­nek volt mestere a XX. században nálunk például Molnár Ferenc.)

                 Bármennyire egységes ugyanis egy előadás, a felvonás elején a né­ző még nyitott, elmélyülése a felvonás alatt – ha jó a darab – egyre nő, hogy a felvonásvéget afféle kis zárlatként, már-már katartikus pil­la­nat­ként élje át, s ha marad is nyitva probléma (mindig marad!), az tovább fog­lalkoztatja a nézőt a szünetben: ezek a gondolatok, érzések lesznek a legmaradandóbbak az előadásból.

                Érdemes megnézni, hogy Madách hová is tervezte a szüneteket, más­képpen szólva hol vannak a felvonásvégek.

                Az első felvonás vége nyilván nem meglepő: a harmadik szín vé­gén vagyunk: Lucifer álmot bocsát Ádámra és Évára. Amint látható, az el­ső szín “rendbontása”, Lucifer száműzetése kisebb súlyú, mint ahogy Ádám és Éva kivonulása is a Paradicsomból. Az igazán nagy cso­mó­pont Ádám szembesülése a természeti szabadság hiányával. S erre mint­egy válasz Lucifer ígérete, álomban megmutatja a jövőt. Így zárul a szín:8

                                               Ádám

                                                               De ifju keblem forró vágya más:

                                                               Jövőbe vetni egy tekintetet.

                                                               Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

                                               Éva

                                                               Hadd lássam én is, e sok újulásban

                                                               Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

                                               Lucifer

                                                               Legyen. Bűbájat szállítok reátok,

                                                               És a jövőnek végeig beláttok

                                                               Tünékeny álom képei alatt;

                                                               De hogyha látjátok, mi dőre a cél,

                                                               Mi súlyos a harc, melybe útatok tér;

                                                               Hogy csüggedés ne érjen emiatt,

                                                               És a csatától meg ne fussatok:

                                                               Egére egy kicsiny sugárt adok,

                                                               Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény

                                                               Egész látás – s e súgár a remény.

                A néző tehát várakozással teli áll föl az első felvonás végén: mi­lyen lesz (volt) Ádám (az ember) jövője, mit mutat meg majd Lucifer (a dráma). S a várakozás jövőbe vetett bizalommal társul, hiszen a szín utol­só, kulcsfontosságú szava éppen ezt célozza: ez a szó a “remény”.

                A második felvonás Egyiptomot, Athént és Rómát hozza. Egyip­tom kiábrándulása még lelkesítő is lehetne, de a rá következő Athén már-már a cinizmusig süllyed, Ádám utolsó szavai Évához itt bizony re­ménytelenségről tanúskodnak. S megerősíti ezt a benyomást a római szín szövege is, ahol Ádám és Éva is szenved a kortól, önmagától, at­tól a diszharmóniától, ami a kinti világ és a lelkük (a Paradicsom em­lé­ke) között van. A felvonás azonban nem ezzel a hangulattal zárul. Meg­jelenik Péter apostol, s szavai újra lelkesedést keltenek:

                                               Péter apostol

                                                               Legyen hát célod: Istennek dicsőség,

                                                               Magadnak munka. Az egyén szabad

                                                               Érvényre hozni mind, mi benne van.

                                                               Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

                Ádám szavai kellőképp kifejezik az iménti szavak hatását (és per­sze a néző lelkét is ebbe az irányba befolyásolják):

                                               Ádám

                                                               Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni

                                                               Az új tanért. Alkotni új világot,

                                                               Melynek virága a lovag-erény lesz,

                                                               Költészete az oltár oldalán

                                                               A felmagasztalt női ideál.

                És ezen a lelkesedésen keveset ront Lucifer jól csattanó négy sora, an­nál is inkább, mert az eleje megerősíti Ádám szavait:

                                               Lucifer

                                                               Ah, a lehetetlen lelkesít fel Ádám!

                                                               A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.

                                                                Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,

                                                               S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.

                Nincs az a néző, aki ne optimista reménykedéssel és várakozással men­ne ki a teremből ez után a felvonásvég után. Hát még Európában, ahol minden néző tudja, hogy Péter apostol a megváltást ígérő ke­resz­tény­ség eljöveteléről beszélt.

                Mehetünk tovább, nézzük, mit hoz a harmadik felvonás. Kon­stan­ti­ná­pollyal kezdődik ez a rész. Érdemes felfigyelni rá, hogy a testvériség esz­me megjelenése és Bizánc zűrzavara alaposan elválik Madách kon­cep­ciójában egymástól. Amit Bizáncban látunk, az persze a ke­resz­tény­ség önmaga ellentétébe fordulása, cáfolata, de mégis, talán az eret­ne­kek szavában, Ádám téveszméiben mintha tovább élne valami a kez­de­tek hitéből. A kiábrándulás mégis bekövetkezik. De ne feledjük: ahogy Péter apostol szavaiban nem teljesen semmisült meg az ókor vi­lá­ga, hiszen az új hit lényege is a szabadság és az önmegvalósítás (mint ahogy efféléről szólt Egyiptom vagy Athén is), a prágai színnel sem lépünk ki a kereszténységből: bár az eszme a bizánci kon­struk­ci­ó­ban elbukott, mégis él tovább (hogy is mondta Madách: “az emberiség ha­ladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre”). Prágában is.

                Láthatóan lassan épül fel a felvonás az új csúcs felé. A párizsi álom­szín bizonyosan a legmagasabb csúcsa a műnek: tempója, moz­gal­massága is nagyobb a korábbiaknál. Nagyon fontos, hogy Madách még­sem a párizsi szín végén vágja el a felvonást. Pedig megtehetné. Mi­csoda felemelő magaslat. De éppen ezért vezet tovább bennünket a szín­padi szerző. Tudja, ezt a magasságot nem lehet folyamatosan fenn­tar­tani. A második prágai szín valóságos visszazuhanás innen. Fejfájós éb­redés egy borral mímelt álom után. Kiábrándító másnaposság. De eb­ből a másnaposságból (amely rányomja bélyegét Éva és az udvaronc haj­nali párbeszédére, Éva kijózanodására is) aztán a szín lassan emel­ked­ni kezd, megjelenik a tanítvány, egy kis naiv Ádám-hasonmás, aki min­dent tudni akar, s ráadásul minden tudást a könyvektől vár (ahogy Ádám minden tudást ott és azonnal Lucifertől akart a harmadik szín­ben). Ádám szavai egy új jövőprogramot fogalmaznak: Hogy csak a leg­végét idézzem:

                                               Ádám

                                                               Együtt mondunk búcsút az iskolának,

                                                               Téged vezessen rózsás ifjuságod

                                                               Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;

                                                               Engem vezess te, kétes szellemőr,

                                                               Az új világba, mely fejlődni fog,

                                                               Ha egy nagy ember eszméit megérti,

                                                               S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,

                                                               Ledűlt romoknak átkozott porán.

                Ez a felvonás végszava. Szó sincs kiábrándulásról, szó sincs pesszi­mizmusról: Ádám–Kepler itt egy olyan jövőt ígér, amelybe va­ló­ban hittel és reménységgel léphetünk majd be – de persze csak a kö­vet­kező, a negyedik felvonásban.

                Nem hiszem, hogy akad néző, aki ne érezné úgy e sorok után (kinn a büfében, miközben kávéját issza vagy hölgyének udvarol), hogy min­den rendben, lám, a világ mégiscsak halad, emelkedik, előre megy. Pon­tosan úgy, ahogyan Madách Erdélyinek írja.

                És hogy Madách mindezt mennyire komolyan, mennyire kon­cep­ci­ó­zusan csinálja, azt például a szóhasználat is jelzi. Amint a hatodik szín (Róma) végén Péter apostol szavai szerint (és a rendezői uta­sí­tás­ban is) a régi istenek “elporlanak”, eltűnik egy kor, egy világ, ugyan­úgy a tizedik szín vége szerint is “ledűlt romoknak átkozott porán” épül majd fel a (negyedik felvonás) új világa. Ugyanaz a szó, a “por, el­porlad” jelzi: a réginek vége, épül valami még jobb, újabb.

                A negyedik felvonás kezdete annyira nyilvánvalóan újrakezdés, hogy szinte kívánkozik is elé egy szünet (Csak mellesleg említem meg, hogy Szabó József a nagyszerű kolozsvári Tragédia-előadásban kiváló ér­zékkel éppen ide illesztette be a mai előadásokban szokásos egyetlen szü­netet.)

                Itt valóban nagy pauza után vagyunk. Sok minden jelzi ezt. Nem­csak az, hogy a Tower bástyájáról néz le Ádám és Lucifer mindjárt a szín elején, hanem az is, hogy alászállva a múltra néznek majd ugyan­így le (vissza), amikor Ádám korábbi alakmásait idézi fel a Bábjátékos vagy a Nyegle.

                Ez az egyetlen olyan felvonás, amely Madách terve szerint csak két szín­ből áll. Ez nagyon fontos számunkra. Az, hogy a harmadik fel­vo­nás négy színt, ez pedig csak kettőt tartalmaz, kizárja, hogy Madách va­lami más célból (mondjuk hármasával) csak úgy összekapcsolta vol­na a színeket. Mint láttuk, ez a kettő is majdnem olyan hosszú, mint az elő­ző négy. (Nem akarok részletesen kitérni rá, másutt leírtam már, hogy valójában a londoni önmagában is már két egységbe illesztett szín: előbb a vásár, utána a haláltánc. Csak a két jelenet azonos tör­té­ne­ti időben játszódik, a különbség a nézőpont – vagy inkább a néző sze­mélye – az elsőt ember-, a másodikat szellemszemekkel látjuk.) A ha­láltánc-jelenet végén is lehetne szünet, de akkor újra elfogyna a fe­szült­ség. A negyedik felvonás végének pedig – tudjuk – a klasszikus dra­maturgia szerint – a csúcsra kell futtatnia a tragédiát. A két szín köz­ti átkötés itt, a Haláltánc-jelenet végén – Ádám felismeri a magáról a kor ruháját levető paradicsomi Évát – fenntartja a lendületet, Ádám fut­va távozik, hogy aztán a Falanszterbe érkezzék. Itt nincs jö­vő­prog­ram sem, felgyorsulnak az események, érzékelhetően egyre erő­tel­je­sebb Ádám futása a vég, a cél(?) felé.

                A Falanszter-jelenet részleteibe sem szeretnék belemenni, csak utal­nék rá, hogy folytatódik az összefoglalása a koroknak, eszméknek, tö­rekvéseknek, a történelemnek, amely már Londonban elkezdődött. Er­ről beszél a múzeum, erről beszél a Föld szelleme, erről beszélnek a meg­szólaltatott Falanszter-lakók. A drámai csúcspont mégsem itt van, ha­nem Éva feltűnésénél. Mintha előre és visszafelé egyszerre ha­lad­nánk: Ádám mindent hajlandó elfogadni, ha megkaphatja Évát. És el­len­kezőleg: mindennel kész szembeszállni, ha Éva nem lehet az övé.

                Némely elemző a Falanszter-színről azt mondja, csökken benne a fe­szült­ség. Úgy vélem, a dolog épp ellenkezőleg van: soha még ilyen ret­ten­tő feszültség nem keletkezett, mint ennek a színnek a végén. Mint­ha Ádám és Éva mindenről megfeledkeztek volna. Hogy azt ne mond­jam, a két főszereplő ki akar lépni a történetből, ott akarják hagy­ni a szerzőt! Ez az egyetlen hely, ahol Lucifernek közbe kell avat­koz­nia:

                                               Lucifer

                                                               Itt gyors segély kell. Ádám, utazunk! (Elsüllyednek.)

                A negyedik felvonás vége úgy éri a nézőt, mint egy arculcsapás. Ed­dig mindig pontosan tudta, mi fog következni. Vagy mert az ese­mé­nyek­ből világos volt (és el is mondták a szereplők), mint a harmadik szín után, vagy mert maga Ádám megfogalmazta elképzelését és re­mé­nyét a jövőt illetően. És most? A néző kitámolyog a folyosóra, za­var­ban van, nem érti, mi történt, mi vár még rá. Érzi, a jelen már volt, most már a jövőben jár, de ez a jövő semmiképp nem tetszetős. De ta­lán nem is igaz. Lucifer is közbeavatkozott. Vajon mi jöhet ezek után?

IV. A megoldás

Nem véletlenül töltöm az időt itt most felesleges szavakkal. Szeretném ér­zékeltetni, hogy mennyire váratlan és a megoldás szempontjából mennyi­re fontos, hogy a negyedik felvonás után itt szünet követ­kez­zék. Mert az ötödik felvonás nem egyszerű folytatás. A hátra lévő há­rom szín már a megoldást előkészítő építmény. Az űrjelenet és az esz­ki­mó-szín nem egy-egy lehetséges választás, még ha – Madách nagy­sze­rű leleménye szerint – ezek a színek is olyanok, hogy Erdélyihez írt sza­vai szerint “bizonyos cselekvő személynél is mintegy lélektani szük­ségből következzenek egymásból”. A történet ível tovább, ám az ötö­dik felvonás két első színe úgy folytatás, hogy egyben az egész mű lé­nyegét összefoglalva magát a választást is tartalmazzák. Lucifer így lát­ja a világot: vagy–vagy. Vagy szellemlény valaki, mint ő, hal­ha­tat­lan, mint ő, és birtokosa a tudásnak, mint ő, vagy anyagi lény, halandó, és értelem nélküli, mint az eszkimó (vagy a paradicsomi Ádám). Az űr, a nagyszerű kísérlet az anyagiságtól való megszabadulásra, kudarccal vég­ződik. Ádám számára a tiszta szellemiség elérhetetlen. Ádám még­sem adja fel, újra a Földön kíván csatázni. Ha így van, ám lássa, mi­lyen a tiszta anyagiság világa: Lucifer felidézi neki az eszkimóvilágot. To­tális kudarc. Kiábrándulás. Nem hősi harc, hanem elkorcsosulás. Ez az anyagi világ vége, végzete. Ádám ébredni akar, egyenesen a meg­sem­misülésre készül. De ez már a tizenötödik szín. Megjelenik Éva, ki­derül, gyermeket vár: lám, a teremtés legyőzhetetlen, el­pusz­tít­ha­tat­lan. Ádám térdre rogy, így beszél:

                                               Ádám

                                                               Uram, legyőztél, ím porban vagyok

                                                               Nélküled, ellened hiába vívok:

                                                               Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

                Lucifer háborog, átkozódik, ki tudja, mire nem lenne képes. Csak­hogy ekkor megjelenik személyesen Az Úr. (Madách szerzői utasítása:

                “Az ég megnyílik, az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.”)

                András László9 volt az első, aki felhívta a figyelmet arra, hogy Ádám itt találkozik először az Úrral. Mert igaz, mi láttuk Az Urat már a mennyben, még az első színben. De Ádámhoz és Évához a második szín­ben csak a hang jutott el, és azt sem egészen értették:

                                                               Csodás parancs, de úgy látszik, komoly

                Így beszélt ott Ádám, amikor szakítani akarnak a tiltott fáról, és meg­szólal Az Úr szava a Paradicsomban. Ami arra mutat, nem tudták, ki­nek a hangját hallják. Később pedig az Úr ismételt megszólalására, ti­lalmára, amit Ádám és Éva nyilván nem hallott tisztán, Lucifer azt mond­ta:

                                                               A szél gallyakat ráz.

                És ezt Ádám és Éva elfogadták magyarázatul.

                Azaz András László mondatát valahogy úgy volna érdemes pon­to­sí­tani, hogy Ádám itt találkozik az Úrral. És a hangsúly a “találkozik” szón van.

                És ez nagyon sokat elmond. Az egész mű alapkérdése az – innen in­dultunk, és ebben a szakirodalom többé-kevésbé egyetért – hogy van-e értelme, célja a világnak, az ember életének. Ádám ezt kereste min­den küzdelmével, érzése szerint idáig hiába. Figyeljünk csak oda, mi­ket kérdez az Úrtól:

                                               Ádám

                                                               Uram! rettentő látások gyötörtek,

                                                               És nem tudom, hogy mi bennök a való.

                                                               Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:

                                                               E szűkhatáru lét-e mindenem,

                                                               Melynek küzdése közt lelkem szürődik,

                                                               Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,

                                                               A földre öntsd, és béigya porond?

                                                               Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?

                                                               Megy-é előbbre majdan fajzatom,

                                                               Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,

                                                               Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,

                                                               S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?

                                                               Van-é jutalma a nemes kebelnek,

                                                               Melyet kigúnyol vérhullásaért

                                                               A kislelkű tömeg? Világosíts fel,

                                                               S hálásan hordok bármi végzetet;

                                                               Csak nyerhetek cserémben, mert ezen

                                                               Bizonytalanság a pokol. –

                Mit is kérdez Ádám? Van-e valami terv vagy cél a világ­min­den­ség­ben? Van-e mennyország? Van-e nem földi bíró? Van-e létezés a földi éle­ten túl (kívül)?

                A válasz nem kielégítő – mondja sok-sok elemzés. A szövegben ta­lán nem. De a színpadon? Ádám előtt megjelenik az Úr. A világ ter­ve­ző­je, alkotója. De hisz ez maga a válasz! Ezek szerint van terv a min­den­ségben. Hogy mi ez a terv? Úgy látszik, Lucifer sem tudja. De az al­kotó nyilván tisztában van vele. Egy antropomorf teremtő csak ant­ro­po­morf módon alkothat: azaz terv alapján.

                Van-e létezés a földi életen túl, kérdi Ádám. Van-e mennyország? De hát itt látható, hogy van ilyen létezés, sőt maga a menny egy pil­la­nat­ra meg is nyílik Ádám (és a néző) előtt.

                Van-e nem földi bíró? De hisz az ítélkező Úr ott áll Ádám előtt (s mö­götte az angyalok kara éppen efféle ítéletet magyaráz).

                  Gondoljunk csak bele, micsoda megrázó élmény ez Ádám szá­má­ra! Hiszen minderről semmit sem tudott! Mindeddig – hogy Madách sza­vait idézzem egy fennmaradt jegyzetlapjáról – “másrészt a roppant ma­teriális irány”10. A harmadik színben a Lucifer felidézte látvány, s a Föld szelleme. S aztán a halál, a halál, a halál. Jó és rossz halál (Egyip­tom szörnyű élménye a múmiáról, Athénban a halál, Rómában a dög­vész, Prágában a máglya, Párizsban a bakó, és London után a ha­lál­tánc, az űr és az eszkimó-világ… S ezekkel szemben eddig? Talán a pa­radicsomi ismeretlen és érthetetlen hang, Lucifer elejtett szavai, a tró­nus­ról, amely mellől alászállt, talán Péter apostol ígérete… Ez sej­te­tett va­lami jót. És most? Micsoda drámai fordulat! Micsoda le­nyű­gö­ző győ­zel­me a világot uraló – jó – erkölcsi elvnek. Micsoda nagyszerű zár­lat egy tragédiához: Az ember tragédiájához. Igaz, az elhangzó út­mu­tatás csak összefoglalja mindazt, amit Ádám már megtanulhatott: hogy:

                                               Az Úr

                                                               Karod erős, szíved emelkedett

                                                               Végetlen a tér, mely munkára hív

                És hogy Lucifer és Éva ott lesz mellette, hogy abban félig szellemi, fé­lig anyagi világban, amelybe (a bűnbeeséssel) az álomban fel­e­mel­ke­dett, meg tudjon maradni. Hogy életében, itt a Földön boldogságra, har­móniára találhasson.

                Lehet-e, kell-e ennél több:

                                               Az Úr

                                                               Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!

Felhasznált irodalom

András László: A Madách-rejtély. Szépirodalmi. Bp. 1983.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Gond.: Bene Kálmán. MIT. Budapest–Szeged. 1999.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Fakszimile kiadás. Kísérő tan.: Horváth Károly. Akadémiai. Bp. 1973.

Madách Imre: Írtam egy költeményt… Bemutatja Kerényi Ferenc. Kézirattár. Európa. Bp. 1983.

Madách Imre Összes Művei. Szerk.: Halász Gábor. Révai. 1942.

Magony Imre: Olvasólámpa vagy reflektor. Néhány f(t)ényfoszlány Madách Tragédiájáról a fenti megvilágításban. In: X. Madách Szimpózium. Madách Irodalmi Társaság. Budapest–Balassagyarmat. 2003.

Radó György: Madách Imre: Életrajzi krónika. Balassi B. Nógrád Megyei Könyvtár Balassagyarmat. 1987.

Szili József: A Tragédia: líra vagy tragédia. In: “Légy, ha birsz, te világköltő…” Balassi. Bp. 1998.

Vissza