Huba Márk

Rizomatikus Tragédiák1

(Szimbolikus Rend a Tragédiák szövegeiben)

Az ember tragédiájának2 vizsgálatában, értelmezésében, meg­kö­ze­lí­té­sé­ben megannyi eltérő módszer érvényesülhet. Az értelmezések a ki­a­la­kult kanonikus rendben azzal az aspektussal fordulnak oda a ma­dá­chi szöveghez, amely sok esetben nem hajlandó kilépni a főszöveg3 (oly­kor determináló) árnyékából. Kialakult a Tragédia értelmezésének egy olyan arculata, amelyben a magasztos eszmék vallása, kom­men­tár­ként történő újrateoretizálása kielégíti az értelmezőket. Ráadásul te­szik ezt úgy, hogy a kialakított rendszerben az eszméket egyetemes, min­denkire kiterjedő nagy alapigazságoknak aposztrofálják azért, hogy mindenki nyerhessen (jelképesen) az értelmezésből. (Gyorsan meg­jegyezzük, hogy ez nem baj, de miért ne lehetne másként gon­dol­koz­ni? Mert ugyan lehet a Tragédiának több olyan értelmezése, ame­lyek megadják a műalkotás mondanivalóját, üzenetét, gondolatiságát, ami­vel viszont „csak” a megértést implikálják, kizárva a félreértés al­ter­natíváját. Ezzel szemben a posztstrukturalista elméletkörben min­den megértés félreértés és fordítva…) Az ember tragédiája az őt kö­rül­lengő elemzésekben transzcendentális magaslatokba emelkedik, és min­dent meghatározó lételemmé, omnipotens rend-képző alap­szö­veg­gé, univerzális kvantorrá válik. Olyan irodalmat képvisel Madách szö­ve­ge, amely a kanonikus rendből fakadó erős hagyományozottsága mi­att előírja olvasatait. A kanonikus kényszer megítélését prob­le­ma­ti­kus­sá teszi az a kérdés, hogy az értelmező közösségek nyomása-e az, ami miatt felülreprezentált a műalkotás, vagy éppen magában a drá­mai költeményben van valami olyan esztétikai többlet, amely annak ki­válóságát eredményezhette. Ezeknek az elemzéseknek a lényegi sa­já­tosságuk, hogy a madáchi Tragédia transzcendenciája létezik és meg­kérdőjelezhetetlen. Minden4 elemző szöveg a Tragédiát, mint vi­lá­gok felett álló, az egyetlen és tovább nem bontható jelöltet és jelölőt ér­telmezi, a transzcendens jelölőnek tartja, amihez képest minden meghatározódik, attól származtatja saját (elemző) létét (is). Ez a struk­tu­ra­lis­ta utánérzéssel telített nézőpont azonban sokkal inkább kép­vi­se­li a her­meneuta látásmódot, amelyben a bibliai kapcsolatokat is hor­do­zó szö­veg kerül az értelmezők látómezejébe azzal a céllal, hogy annak meg­értéséhez eljussanak. Viszont magán a strukturalista elméleten be­lül, ezen megközelítési módozatból kiindulva is adhatjuk rögtön en­nek a koncepciónak a kritikáját. Az említett „minden” elemzések nem szá­molnak a Tragédia építőköveivel, minden szöveg bázisával, a nyelv­vel, a saussure-i langue-gal. A strukturalizmus ugyanis a nyelvet tart­ja a meghatározó (alap)struktúraképző elemnek. (Nem véletlen, hogy az irányzat hódító útjára nyelvészeti alapról indult.)

Hogy a Tragédiának mégis inkább a nyelv az alapvető építőköve, és hogy ezt kellene a centrumba helyezettként látni, azt az bizonyítja, hogy a Madách által megkezdett tematikához kapcsolódóan mások is be­lekezdtek ebbe a témába (vagy mondhatnánk: ebbe a nyelvbe), vagy éppen folytatták és át-/tovább-/újraírták, parafrazálták, tra­vesz­tál­ták, parodizálták Az ember tragédiáját. Madách „követői” viszont nem csak a Tragédia által előírt rend-szert alkalmazzák, nem csak a „fő­szöveg” transzcendens szabályrendszerében mozognak, hanem a Tra­gédia által is felhasznált nyelvi szabályokat alkalmazzák szö­ve­ge­ik­ben, ezáltal párhuzamos szövegekké válva kerülnek (intertextuális) dis­kurzusba a főszövegnek kikiáltott Tragédiával, ezzel mintegy meg­foszt­va azt a transzcendenciából eredeztethető megközelíthetet­len­ség­től, a szakrális hozzáférhetetlenségtől. Ebben a textuális ak­tus­ban érez­he­tő a rizomatikus jelleg.

Dolgozatunkban két szerző szövegét (Kosztolányi Dezső: Lucifer a katedrán, Farkas Wellmann Endre: Orbán tragédiája) fogjuk meg­vizs­gálni, és ezen szövegek elemzése révén kerülünk majd dis­kur­zus­ba a főszöveggel. Az interpretáció ilyetén megvalósítását az az em­lí­tett strukturális törvényszerűség adja, hogy a szövegek azonos nyelvet be­szélnek, így azonos nyelvi szabályrendszer alá esnek, azonos Szim­bo­likus Rendbe illeszkednek.

Az ember tragédiájában a főhős, Ádám különböző történelmi korok esz­méiért, világnézetéért lelkesedik, majd azok mindegyikében csa­lódik. Ádám vágya a fenségesre irányul, Ádám a nagyszerű eszmékben hisz, úgy véli, hogy a valóság lényegi elemét meg tudja ragadni a fel­szí­ni formákban. Ádám igen erős késztetést érez és kísérletet is tesz, hogy kimondja a kimondhatatlant, meglelje a fenséges tárgyát. Ezt álom­utazásában mindig máshol, másban lokalizálja. A drámai köl­te­mény­nek ez a kereső felfogása jelenti az örök emberi aspektust, azt, hogy az emberi létezés lényege, értelme megragadhatatlan és ki­mond­ha­tatlan és folyton dinamikus, dialektikus mozgásban van. Ádám csak kí­sérletet tesz arra, hogy kimondja, megnevezze azt az őselemet, amely a világot mozgatja. Ádám heroikus küzdelmének értel­me­zé­sé­ben a nagy egzisztenciális vagy ontológiai kérdésekre keresnek vá­laszt azok az elemzők, akik a Tragédia filozófiai alapját kísérlik meg „új­ramondani”, a madáchi főmű filozófiai sokszínűségét, szer­te­á­ga­zó­sá­gát, nagyságát igyekszenek megnevezni, kimondani, ezáltal magát a szö­veget is szakralizálni, vagy éppen fenségessé tenni. Az Ádám által (is) megragadni kívánt vágy különböző alakváltozatokban jelent­kez­het. A vágy megnyilvánulási formái eltérőek lehetnek, ahol más-más elem lesz a vágy végső (?) megnyilvánulási tárgya. A vágy irányulhat va­lamiféle fenséges eszmére – amire az előbbiekben már utaltunk. Ek­kor olyan eszméket fedezhetünk fel a szövegben, amelynek lo­ka­li­zá­lá­sa „mindenkinek jó”. Így például a demokrácia, a szeretet, a tu­do­mány stb. irodalmi tematizálása, mint amire Ádám vágyai irányulnak, egye­temes értékhordozó fogalmak. Az irodalmi diskurzus (de más dis­kurzusok is) – Foucault szerint – egyik oldalról olyan funkcióval ren­delkezik, hogy elrejti a vágyat, ugyanakkor egyszersmind jelent­he­ti magát a vágyat is, a diskurzus maga lehet a vágy. Bizonyos dis­kur­zu­sok olyan meghatározóak lesznek egyes kultúrkörökben, tár­sa­dal­mak­ban, hogy azokat állandóan mondják, újramondják. Az ember tra­gé­diája is lehet egy ilyen jellegű diskurzus, amelyet valamilyen okból ki­folyólag állandóan mondanak, a szöveg a diskurzus kényszere alatt áll. Egyrészt a kommentár szövegek – az ismétlés kockázatával – akar­ják végre elmondani azt, amit a vizsgált szöveg mond, de teszik ezt úgy, hogy az újdonság igényét képviselik, vélelmezik, ám mégis be­lekerülnek a vizsgált szöveg diskurzus-kényszerébe.5 A diskurzus „csak” nyelvi struktúrákat hoz működésbe, amelyeknek az ér­te­lem­terem­tő szerepe csak a későbbiekben bontakozik ki. A diskurzus a funk­ci­onálás, működés(-t jelent). Funkcionálásának része az írás–ol­va­sás– cse­re fogalmainak bekapcsolása. A diskurzus szerepe a két vizsgált szö­vegben is meghatározó jellegű. A Kosztolányi-féle szöveg be­fe­je­zé­se a diskurzus beindítását jelenti. Az írott szöveg befejezése ol­va­sás­ba megy át (Ádám és Éva önmaguk drámájának olvasásába kez­de­nek), így a csere funkciójával a diskurzus szerepe meghatározóvá lesz. Far­kas Wellmann Endre színjátékában az első megszólaló mindjárt Or­bán (Ádám szövegbeli alakváltozata), aki a szerzői utasításban „Úr­is­ten mutáns, esetleg alternatíva”. Orbán rögtön hatalmi pozícióba ke­rül, mert uralni akarja a diskurzus rendjét, ő beszél először, az Urat tel­jesen kiszorítva teremtő helyzetéből és akár a szimbolikus rendből is. A későbbiekben láthatóvá lesz, hogy az Úr kasztrált állapotban van, míg Orbán a „fallogocentrikus” hatalom birtokosává válik. És itt már látszik a vágy tárgyának a harmadik alakváltozata, az a hatalmi for­rás, aminek a megszerzésére tör a Fiú, ez a Fallosz, a Szimbolikus Rend alapja, a végső jelölő.

A folyamatos láncreakció gerjesztése az általunk vizsgált irodalmi szö­vegekre is érvényes. Derrida filozófiai gondolkodásában azt mond­ja, hogy „a versengő filozófiák a logocentrizmus változatai (…) csak azért válhatnak versengő filozófiákká, mert egyaránt az alapot keresik, olyas­mit, amin túl már nem kell menniük” (Culler, 1997). Derrida vi­szont jelölőláncával és az írás átértékelésével, a filozófia irodalomként va­ló értelmezésével túllép a klasszikus elméletek végső igaz­ság­ke­re­sé­sén, nem akarja az utolsó szót leírni vagy megtalálni (nem is tudja!), ha­nem újabb és újabb írásokat kíván bekapcsolni a filozófiai dis­kur­zus­ba. Kosztolányi szövege szintén ennek a metakommunikatív gesz­tus­nak a részese: Kosztolányi szövege kimondatlanul újramondja a Tra­gédia szövegét, ezzel mintegy palimpszeszt jelleget kölcsönözve a Tra­gédiának. A Lucifer a katedrán című szöveg egyszerre helyeződik be­le a hagyományba, hivatkozik a hagyományra, de mégsem mondja ki. Minden a magyar közoktatásban szocializált olvasó viszont tudja, hogy miről van szó, amikor Ádám és Éva elkezdi a színjáték utolsó je­le­netében (újra)olvasni saját maguk (madáchi?–szimbolikus?) tör­té­ne­tét. Így a logocentrikusság révén kialakuló és megteremtődő szub­jektu­m(ok) a szövegben hatalmi pozícióba kívánnak kerülni. Kosztolányi szö­vege a már megírt, de eltörölt vagy ott-nem-levő madáchi szö­veg­nek az újraírását vizionálja úgy, hogy az olvasót gyakorlatilag meg­hagy­ja a tudatlanság, de mégis tudás állapotában. Ennek a paradox hely­zetnek az alapja a kollektív tudatalatti kollektív tudása, a pa­limp­szeszt lét jel-ölése, ahol a palimpszeszt Tragédia szövege a nyelvben elő­írja saját magát. A kollektív tudat(alatti) konstituálódására és meg­lé­tére a szimbolikus renden keresztül van lehetőség. Kosztolányi szö­ve­ge a Tragédia metaszövege, amely felhasználja a Tragédia lé­te­zé­sét, de éppen ott-nem-létével tudja önmagának értelmezői/reflexiós funk­cióját betölteni. Kosztolányi szövegében beindul a jel-ölőlánc ön­ger­jesztése, amely a szimbolikus rendben egyik írásból a másikba kap­csol, így akár a posztstrukturalista aktivitás példája lehetne, de még­is – barthes-i értelemben – megmarad a klasszikusabb, ol­vas­ha­tóbb szö­veg­kategóriánál. Az olvasó–szöveg dialógus nem indul be, csak a szim­bolikus renden keresztül, a palimpszesztus helyzet meg­szün­te­té­sé­vel, amikor is a szereplők elkezdik olvasni a szöveget, ön­ma­guk „ere­de­ti” történetét, belépve a Szimbolikus Rendbe. Csakhogy ez az ere­de­ti­ség a teremtett szövegvilágban éppenhogy destruálódik, mert a szö­ve­geket ha egymás után linearitásukban vizsgáljuk, akkor az „ere­de­ti­nek” aposztrofált madáchi korpusz nem lehet eredeti, mert azt meg­e­lő­zi az éppen olvasott Kosztolányi-féle szöveg. Ugyanakkor Kosz­tolányi szö­vege már a Tragédia parafrázisa is egyben, tehát így az sem ere­de­ti. Így inkább a decentralizált, rizomatikus szö­veg­szer­ke­ze­ti elgon­do­lás lehet csak az elfogadható, ahol a szövegek nem egy­mást generálják (il­letve azt teszik, csak nem egy irányba, hanem az el­sőbb­ség/ere­de­ti­ség kérdését eltörölve tetszőleges sorrendben), nem a kar­teziánus lo­gi­ka alapján, hanem a szimbolikus rend, a nyelv (vagy va­lami más?) ve­zér­lete alatt.

Lacan gondolatkísérletét, valamint annak Felman általi to­vább­gon­do­lá­sát Poe: Az ellopott levél című novellájáról, ráolvashatjuk Madách: Az ember tragédiájára és Kosztolányi: Lucifer a katedrán című szö­ve­gé­re is. Ebben az elméletben az interpretáció célja az lenne, hogy lo­ka­li­zálja az egyenlő szárú háromszög egyes csúcsaiban a szereplőket, ez­által a szöveg szerkezeti értelmezése is megragadhatóvá válna. A há­rom­szögben a Realista hülyeség vagy ostobaság, az Imaginárius káp­rá­zat vagy öncsalás és a Szimbolikus perspektíva jelentik a csúcs­pon­to­kat. A diskurzus uralta rendszerben Ádám nincsen teljesen egye­dül – sze­rencsére, tehetjük hozzá. Ádám olyan figura a Tragédiában, aki vá­gya­iban „nem lát”, aki a realista hülyeséget–realista ostobaságot kép­vi­se­li. Vele szemben, vagy mellette (nem az ellentétes viszony hang­sú­lyo­zása a célunk, hanem egy másik elem bekapcsolása a vá­zo­lan­dó szer­kezetbe) ott van Lucifer, aki „átlát a szitán”, ismeri a mű­kö­dé­si struk­túrát, ő lehet a szimbolikus perspektíva képviselője. Lucifer ma­ga­tartása cinikus, ő látja a szimbolikus rendben Ádám eltévelyedett har­­cát, amely minden esetben a nagy eszmének kikiáltott fi­lo­zó­fia/vi­lág­­nézet álorcája mögé bújik. Mivel ez a lacani/felmani elmélet há­rom­­pólusú, Éva marad az imaginárius káprázat–imaginárius öncsalás kép­­viselője, aki látja néhány esetben a rendszer hibáit, van benne szub­­jektív kritikai észrevétel, de nem tesz semmit, élvezi és ki­hasz­nál­ja az elemeket, elmerül képzetes világában.

Néz­zük, hogy alakul ez Kosztolányinál! Az imaginárius, a kép­ze­tes az, amelyik rendelkezik az önámító szubjektív érzéssel, gon­do­la­ti­ság­gal, miszerint ő látja és érti a fennálló helyzetet. Ezt a dimenziót kép­vi­seli a színjátékban a vizsgáztató Lucifer és Éva, akik a katedra szak­rá­lis és transzcendenssé emelt magaslatából szemlélik a világot. Ádám – mint mindig – a realista ostobaság képviselője, aki tisztán ob­jek­tív, ra­cionális logikával törne előre. Kérdéses viszont, hogy akkor eb­ben a kon­cepcióban ki(k) lehet(nek) a szimbolikus perspektíva hor­do­zói, hi­szen itt Lucifer már az imaginárius világba helyeződött át? Itt az ér­tel­me­zés már nem meríthet a zárt szövegből, mert az meghaladja ön­maga ke­reteit, így az olvasat el kell, hogy veszítse szöveginherens jel­legét. A szö­veg zárásában megnyit egy „textuális ablakot”, amely­nek értője az ol­vasó lehet a kellő kollektív tudással felvértezve, ezáltal a szim­bo­li­kus perspektíva gyakorlójává válva.

Kosztolányi szövege izgalmas jelölőláncsort indít meg, amelyben a sze­replők csak beszélnek az említett szimbolikus rend keretein belül, de a fenséges eszme, a vágy megnevezése elmarad. A vágy meg­ne­ve­zé­­se Farkas Wellmann Endre Tragédia átiratában már (szó szerint) tes­tet ölt, a fallosz lesz a szimbolikus rend jelölője.

Farkas Wellmann szövegében ugyanúgy vágyat kerget-üldöz Ádám, pontosabban: Orbán.6 A fallosz birtoklása jelképesen az Apa ne­vével való azonosulást jelenti, amelynek vágya, hogy az Anya bir­tok­lójává legyen. Orbán/Ádám a hiány lokalizálására törekszik, mert a nyel­vi hiány betöltésének, a hiány jelentette űrbe való behatolás esz­kö­ze a diskurzus. Viszont a nyelv mindig valami másnak a mondása, mint amit mondani akar. A fallikus jelölő a metanyelv lehetetlenségét tar­talmazza. A hiány keltette űr betöltését kívánja a vágy, amelynek meg­ragadhatatlan, utolérhetetlen tárgyi kivetülése a fallosz, a szim­bo­li­kus rend leképezése.

A fallosz, mint jelölő hordozza (és gerjeszti önmaga) vágyát, ami­vel szemben a kasztráció félelme az elnémulástól való félelmet jel­ké­pe­zi. Farkas Wellmann-nál a szimbolikus rend vezérelte szöveg kris­tály­szerkezete meglehetősen leegyszerűsödött. Nem a vágy- vagy fal­losz­pótló gesztusokban lokalizálható, úgy mint a fenséges vagy a dis­kur­zus vagy a (fal)logocentrikus aktus, hanem magában a falloszban van, maga a fallosz az. Farkas Wellmann talán csak megoldja a ma­dá­chi tragédiát azzal, hogy lefordítja a szimbolikus rend kódjaira aman­nak kódolt rend-szerét. Farkas Wellmann-nál egyszerűen a „hímség dús gyümölcséből” szakít Orbán/Ádám, és nem a tudás fájáról. Itt Or­bán/Ádám nem tudni akar, hanem megnövekedett potenciáját szeretné ki­elégíteni. Ám itt is az egyes aktusok után csömört érez, átmenetileg mint­egy kasztrált állapotba kerül, újratematizálódik a hiány. Farkas Well­mann szövegében, csakúgy mint Madáchnál, a nők vágya – ahogy a szimbolikus rend megköveteli – a falloszra irányul. Minden meg­jelenő nőalak együtt szeretne hálni Orbánnal/Ádámmal, csakúgy mint ahogy a párizsi szín Évája „felgerjedt pórnő”-ként ostromolja a Dan­ton–Ádámot. És ha jobban megvizsgáljuk, valamennyi színben Éva vágya Ádám fallosza, a szimbolikus rend letéteményese. Az első em­berpár szemérmének eltakarása a szimbolikus rend megóvását és a vágy (fallosz) valamint a hiány (kasztráció) elleplezését szolgálja. Az egyip­tomi szín rabszolganője szűjén menhelyet kínál Ádámnak. Athén­ban Éva Ádám szép neje, kit „bú emészti honn”, mert hiányzik ne­ki Ádám fallosza. Rómában Júlia prostituált, Konstantinápolyban Izó­ra szintén vágyik Ádám után, de diszkrétebben, erkölcsösebben teszi, noha azért vonul zárdaszűznek, mert behódolt apja szimbolikus ha­talmának. Bizáncban Éva Borbálaként még vágyja férjét, Kepler-Ádá­mot, de vágya már más fallikus jelölők irányába is áthelyeződik. Pá­rizsban az említett módon valamint a márkinő diszkrétebb, in­tel­li­gen­sebb módján jut kifejezésre Éva vágya. Londonban Éva így szól: „Sze­relem, költészet, s ifiuság / Nemtője tár utat örök honomba”. A fa­lanszter színében felkínálkozik Ádámnak Éva, csakúgy, ahogy ven­dé­gül látja az eszkimó színben Ádámot annak nyakába borulva.

A felsoroltakból látható, hogy mindegyik szöveg direkt vagy in­di­rekt úton a szimbolikus rend hatása alatt szerveződik. A szövegek nem tudnak kibújni a szimbolikus rend kényszere alól, bár nem is akar­(hat)nak. Ám mi tudjuk, hogy a vágy elérhetetlen, de elkerülni, elő­le elmenekülni sem lehet.

A dolgozatban bemutatott elméleti konstellációnak modellteremtő sze­re­pe volt. Célja abban állt, hogy együtt olvassuk Madáchot más szer­zők­kel, és amennyire lehet kimozdítsuk a diskurzust a meg­ál­la­po­dott ho­rizontból, amelyben eddig inkább az alteritás volt a ká­non­kép­zés alap­ja. Az elemzett szövegek egyenrangú, decentralizált (ri­zo­ma­ti­kus) kap­csolódása nem a denotátumok szűkre szabott világában keresi az érint­kezési pontokat, hanem olyan (poszt)strukturalista szem­szög­ből kö­zelít, amely az irodalmi törvényszerűségeket (is) a szimbolikus rend ha­talma és meghatározottsága alá sorolja. Így az elemzett szö­ve­gek a szim­bolikus rendben csak az elfoglalt helyzetük, az ott betöltött sze­re­pük alapján lesznek tematikusak.

Jegyzetek

1.    A címben szereplő Tragédia jelentése mindenképpen ér­tel­me­zen­dő. Szokás, hogy Madách Imre: Az ember tragédiája című drámai köl­teményt „csak” Tragédiának nevezik – tulajdonnévi formában. A dolgozatban viszont éppen a vizsgált szövegek textualitását hang­súlyozom, ahol minden szöveg egyenrangú, csak a később tár­gyalt szimbolikus rendben elfoglalt helyzete révén lesz érdekes az adott szöveg. vissza a szöveghez

2.    A továbbiakban szükségesnek látom, hogy a gondolatmenet egé­szé­nek érthetősége miatt megkülönböztessem a többi szövegtől a ma­dáchit, ami viszont még mindig nem értékhierarchia, így az sem­miféle prioritást nem élvez, de nagybetűs Tragédiaként hi­vat­ko­zom rá. vissza a szöveghez

3.    Annak dacára, hogy a főszöveg elsőbbségét az általam al­kal­ma­zott nyelvi regiszterben nem vallom, mégis „főszövegként” hi­vat­ko­zom Az ember tragédiájára, ezzel utalva a Tragédia meg-/el­kü­lön­böztetésére. vissza a szöveghez

4.    Természetesen a „minden” szócskán nem azt a halmazt értem, amely­be az összes eddigi és jövőbeli tanulmány beletartozik, ha­nem feltételezek egy komplementer halmazt is, amelynek for­má­ló­dása és bővülése éppen a posztmodern elméletalkotás és el­mé­let­alkalmazás során született/születik/születni fog. vissza a szöveghez

5.    Nagy kérdés lehet, hogy vajon ez a szöveg (deixis!) micsoda, mennyi­ben esik diskurzus kényszere alá, mennyiben lehet ez me­ta-kom­mentár? Talán a žižeki elgondolás lehet az érvényes, mi­sze­rint a metanyelv a Valós entitás, de pozícióját lehetetlen el­fog­lal­ni, ugyan­akkor elérni, elkerülni, elmenekülni előle szintúgy le­he­tet­len. vissza a szöveghez

6.    Ez a szöveg meglehetősen egyértelmű allúzióval él, mivel sze­rep­lő­választásában – ami főleg a cím alatti ajánlásból látszik: ajánlva Dol­lár János Dénesnek – Orbán János Dénes költő nevére játszik rá, valamint az őhozzá kapcsolódó referenciális környezet – Ko­lozs­vár – is benne van a szövegben. Hogy ennek a gesztusnak mi­-
lyen poétikai szándéka lehet, azt ennek a dolgozatnak a keretein be­lül nem vizsgálom – de talán másikéban sem –, noha a lacani „az egyik vágya a Másik vágya” tétel mintha igazolódni aka­ródz­na… vissza a szöveghez

vissza

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland: S/Z. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.

Bókay Antal: A posztmodern. In: Bókay Antal: Irodalomtudomány a mo­dern és a posztmodern korban. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.

Culler, Jonathan: Írás és logocentrizmus. In: Culler, Jonathan: De­kons­trukció. Osiris, Budapest, 1997.

Farkas Wellmann Endre: Orbán tragédiája ajánlva Dollár János Dé­nesnek. In: Nagyböjti disznó 2. Porcul de Postul Mare. (Vá­lo­gat­ta és szerkesztette: Farkas Wellmann Endre és Márkus-Bar­barossa János) Medium Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002.

Felman, Shoshana: A költészet olvasása: megjegyzések a pszi­cho­a­na­li­tikus megközelítések korlátairól és lehetőségeiről. In: Pszi­cho­a­na­lízis és irodalomtudomány. (Szerk: Bókay Antal–Erős Fe­renc) Filum Kiadó, Budapest, 1998.

Foucault, Michel: A diskurzus rendje. In: Holmi 1991/7.

Hódosy Annamária: A magyar Hamlet-gép. In: Pompeji 1992/4.

Jauss, Hans Robert: Az irodalmi posztmodernség. In: Jauss, Hans Ro­bert: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi her­me­neutika. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Jauss, Hans Robert: Egy posztmodern esztétika védelmében. In: Ja­uss, Hans Robert: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – iro­dal­mi hermeneutika. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Johnson, Barbara: Az utalási tartomány: Poe, Lacan, Derrida. In: Pszi­choanalízis és irodalomtudomány. (Szerk: Bókay An­tal– Erős Ferenc) Filum Kiadó, Budapest,1998.

Kosztolányi Dezső: Lucifer a katedrán c. színjátéka

Kovács Sándor s. k.: Egy irodalomrendszer ideológiája. In: Az ér­tel­me­ző közösségek elmélete. Balassi Kiadó, Budapest,2001.

Lacan, Jacques: A tükör-stádium. In: Thalassa 1993/3.

Lacan, Jacques: Szeminárium Az ellopott levélről. In: Testes könyv II. (Szerk.: Kiss Attila Atilla–Kovács Sándor s. k.–Odorics Fe­renc) Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1997.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bu­da­pest, 1977.

Poe, Edgar Allan: Az ellopott levél. In: Poe, Edgar Allan: Az arany­bo­gár és más elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993.

Wright, Elizabeth: Modern pszichoanalitikus kritika. In: Bevezetés a mo­dern irodalomelméletbe. (Szerk.: Jefferson, Ann–Robey, Da­vid) Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

ŽIŽEK, Slavoj: A Valós melyik szubjektuma? In: Testes könyv I. (Szerk.: Kiss Attila Atilla–Kovács Sándor s. k.–Odorics Fe­renc) Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996.