Bene Zoltán

„A milljók egy miatt.”

Madách Egyiptom-képe a „tárgyi hűség” szemszögéből

– Kérdésfelvetés –

„millióknak kell érvényt szereznem”

Arany János egy ízben arról beszél, hogy Az ember tragédiájának szer­zője „tárgyi hűség”-gel mutatja fel az „egyes korokat”.1 Ez a tár­gyi hűség pedig azt jelentheti, hogy Madách monumentális tör­té­ne­lem-víziója nem az emberiség történelmét igazítja a koncepcióhoz, ha­nem a koncepció és a történelem egybecseng. – Valóban így lenne?

A kérdés, persze, utópisztikus. Természetesen nincs, és nem is le­het így. Madách „tárgyi hűsége” saját korának történelmi tudásához mind­addig ragaszkodik, amíg ez lehetséges. Nyilvánvaló, hogy a tör­té­nelem-szemléletekből, a történelmi ismeretekből azokat az elemeket hasz­nálja fel, amelyeket beilleszthet művének gondolati ívébe. Ám a mai, történész hajlamú olvasó (ráadásul az eltelt bő százharminc év ered­ményeinek birtokában még inkább) úgy vélheti, hogy ez a „tárgyi hű­ség” nem olyan mértékű, mint azt sokan, sokszor állították. Igaz, iro­dalmi, művészeti alkotás esetében ez, vagyis a tárgyhoz való tör­té­nel­mi igényű hűség nem is várható el, ez nem is lehet kritérium.

Én mindezek ellenére, egyszersmind mindezek mellett, s olykor ta­lán mindezekkel szemben szeretnék egy kicsit vizsgálódni Madách tör­téneti hűségének tájékán, mégpedig a Tragédia negyedik színe, va­gyis az egyiptomi szín kapcsán. Azt hiszem, az eredmény egyfelől olyan lesz, amilyennek látatlanban várnánk, azaz a „tárgyi hűség” meg­kérdőjeleződik – másfelől azonban érdekes megfelelések nyo­ma­i­ra bukkanhatunk…

I. Fáraó-Ádám mintaképei: Hufu-Kheopsz és IV. Amenhotep-Ehnaton

Bárdos József kitűnő könyvében így jellemzi az egyiptomi színt:

„4. szín: Egyiptom – A korlátlan (polgári) szabadság eszméje

A harmadik szín a természettől való szabadság problémáját vetette föl. A negyedik szín – amely az álom kezdete – a történelmi szférába ve­zet át. Itt a szabadság újfajta, történelmi megközelítésével van dol­gunk. Ádám most valóban korlátlanul szabadnak tűnik, az egész világ egy intésére mozdul.

Hogy itt kifejezetten az abszolút, a polgári szabadság meg­va­ló­su­lá­sával találkozunk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Madách nem valamely konkrét fáraó alakját idézi fel, hanem megalkot egy olyan fáraó-típust, amelyikre igaz a korlátlan hatalom szabadsága.”2 

Nos, egyet kell értenem Bárdos Józseffel, hogy nem egy adott, jól meg­határozható egyiptomi uralkodó alakja lép elénk a negyedik szín­ben, hiszen ahol Madách konkrét, minden kétséget kizáróan be­a­zo­no­sít­ható történelmi személy bőrébe bújtatja Ádámot, ott meg is nevezi azt a bizonyos személyt (lásd: Athénben Miltiádész, Bizáncban Tank­réd, Prágában Kepler, Párizsban Danton), ezzel szemben Egyip­tom­ban a Fáraó-Ádám névtelen. Mindazonáltal egy-két árulkodó jelet fel le­het fedezni, amely jelek sejteni engedik, melyek lehetnek azok a his­tó­riailag hiteles fáraók, akiknek egyvelege a Fáraó-Ádám, s ennyiben vi­tába szállnék Bárdos Józseffel, mert ha nem is valóságos, történelmi ural­kodóként láthatjuk az egyiptomi Ádámot, egyáltalán nem el­ha­nya­gol­ható, hogy mely valódi fáraók szolgáltak (vagy inkább: szol­gál­hat­tak) mintául alakjához. 3

Az egyik árulkodó jel maga a gúla, azaz a piramis; a másik a pi­ra­mist építő fáraó zsarnoki uralma; s végül a harmadik Ádám forradalmi fel­ismerése, amit Madách ezekkel a szavakkal ír le:

                                                               „Fülembe cseng még: milljók egy miatt.

                                                               E millióknak kell érvényt szereznem.

                                                               Szabad államban, másutt nem lehet.

                                                               Enyésszen az egyén, ha él a köz,

                                                               Mely egyesekből nagy egészt csinál.”4

Nézzük hát ezeket az árulkodó jeleket!

Há­rom nagy piramis áll Egyiptomban, Kairó közelében, el-Gi­zeh­nél a si­vatagban: Kheopsz (eredeti nevén Hufu), Kheprén (eredetileg Haf­ré) és Mükerinosz (eredeti nevén Menkauré) sírboltjai, közülük a leg­ha­tal­masabb a legelső, legkorábbi, amely Kheopsz fáraó végső nyug­he­lyé­ül épült. – De kik is voltak ezek a piramisépítő fáraók, mikor ural­kod­tak, és honnan ered egyáltalán maga a piramis mint épület?

Nos, az első piramisok, amelyeket lépcsős piramisoknak, vagy masz­ta­báknak is nevezünk, Szakkarában születtek. Legelső közülük az Egyiptom ún. Későkorának (Kr. e. 1070–Kr. e. 332) utolsó idő­sza­ká­tól istenként tisztelt, a hellenizmus idején Aszklépiosszal azo­no­sí­tott Imhotep hatlépcsős alkotása, amely nem kisebb államférfiú földi ma­radványainak befogadására készült, mint Dzsószer fáraónak, az Óbi­rodalom egyik legjelentősebb uralkodójának múmiája számára. Dzsó­szer pedig a III. dinasztia második fáraója, aki Krisztus születése előtt mintegy 2620 esztendővel lépett trónra. Sokat árul el róla eredeti ne­ve (a Dzsószert későbbi korok emberei ragasztották rá, jelentése: A Szent), amely vagy Netjerihet, vagy Netjerierhet volt, azaz magyarul: Is­teni Testű, vagy Istenibb A Testnél. Ez azt jelenti, hogy – jelenlegi (nagy valószínűséggel helyes) ismereteink szerint – ekkor született meg, vagy legalábbis ekkor tökéletesedett a klasszikus egyiptomi is­ten-királyság, s annak középpontjában a fáraó-jóisten alakja. Valóban: Dzsó­szer királyi címei közt jelenik meg először az „Arany Nap”- ti­tu­lus, és bizonyos, hogy Dzsószer és közvetlen utódai kezében össz­pon­to­sult a legnagyobb központi hatalom Egyiptom története során. A Dzsó­szer dinasztiáját soron követő IV. dinasztia nagy piramisépítő ki­rá­lyai pusztán a „Nagy Isten”-címet viselték, utódaik azonban már csu­pán a „Ré Fia” megtisztelő elnevezést birtokolták. Az „Arany Nap”- és a „Ré Fia”-korszak közé eső mintegy két évszázad a köz­pon­to­sított szakrális királyság fénykora az óegyiptomi államban.

Ennek a korszaknak uralkodója Hufu is, görögös nevén Kheopsz (Kr. e. kb. 2545 körül lépett trónra), a legnagyobb gúla építtetője, Khep­rén-Hafré atyja és Mükerinosz-Menkauré nagyatyja, aki mind­e­mel­lett minden bizonnyal Fáraó-Ádám egyik mintaképe, méghozzá nem csupán azért, mert ő álmodta meg minden idők leghatalmasabb sír­emlékét, s képes is volt álmának valóra

Ám Kheopsz csak az egyik mintakép. A másik megismeréséhez több mint egy évezredet kell előreugranunk az időben, hogy eljussunk a Krisz­tus előtti 1364-es esztendőbe, III. Amenhotep fáraó halálának és IV. Amenhotep trónra lépésének évébe. Ez utóbbi IV. Amenhotep az óe­gyip­to­mi Újbirodalom és az egész óegyiptomi história talán leg­kü­lö­nö­sebb, leg­izgalmasabb alakja, a nagy reformer fáraó, aki nevét nem sok­kal ural­ko­dása megkezdését követően Ehnatonra változtatja, és ne­ki­fog egy új val­lás, az Aton-kultusz bevezetéséhez és el­fo­gad­ta­tá­sá­hoz. Ő az, aki ti­zen­négy esztendőt felölelő uralkodásának idején egy­faj­ta társadalmi egyen­lőség megteremtésére tesz kísérletet, s ennek (va­lamint a papság po­litikai hatalmának letörése) érdekében eltörli a sok­istenhitet, ami he­lyett egyetlen isten tiszteletét, a Napot meg­sze­mé­lye­sítő, fentebb em­lí­tett Aton imádását teszi kötelezővé. Végül, mi­ként a legtöbb for­ra­dal­már, elbukik, s közvetlen, vagy második utódja, aki mindemellett, va­ló­szí­nűleg az egyik veje, név szerint Tut-anh-aton Tut-anh-amonra vál­toz­tatva nevét eltöröl mindent, amit elődje lét­re­ho­zott. (Tutanhamont egyéb­iránt inkább egy másik néven ismeri a mi ko­runk, hiszen ha azt mon­dom: Tutankhámen – ez a szó mindenki szá­mára ismerősen cseng, mi több: ezen a néven ő ma a legtöbbek ál­tal ismert egyiptomi fáraó.)

Ehnaton, a nagy reformer, a társadalmi egyenlőtlenségek ellen har­co­ló, forradalmár hajlamú, rajongó fiatalember lehet Fáraó-Ádám alak­jának másik összetevője.

Itt kell megjegyeznem azt is, hogy a Tragédia ezen a ponton (is), nem látványosan és nem tudatosan ugyan, de kapcsolódik a Mó­zes­hez. Ehnaton fáraó nagy költői műve ugyanis, a Nap-himnusz az alap­ja a Biblia 104. zsoltárának – ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az ere­deti szöveget a Mózes vezetésével Egyiptom földjét elhagyó zsidók ma­gukkal vitték új otthonukba.

Kheopsz és Ehnaton: ők ketten alkotják (vagy legalábbis al­kot­hat­ják) tehát a negyedik szín Ádámját. Kheopsz a zsarnok, Ehnaton az igaz­ságtalanságot felismerő és az ellen tenni próbáló reformer alakja. És itt kell újra visszatérnem Kheopszhoz. Esetében ugyanis fokozottan me­rülhet fel a „tárgyi hűség” kérdése: tudniillik Kheopsz, azon túl, hogy ő építtette a legnagyobb piramist, híresen nagy zsarnoka is volt né­pének! Mi több: Hérodotosz szerint nem csak zsarnok volt, de emel­lett vallási fanatikus is, aki oly mértékben hitt saját istenségében, hogy bezáratott minden templomot birodalmában, ahol nem neki hó­dol­tak. Ez a vélemény azonban – mint Kákosy László írja – erős túl­zás Hérodotosz részéről. „Ennek ellentmond a király neve is, mely egyip­tomi nyelven Hufu, a ritkábban használt teljes alakban Hnum-Hu­fu(i), vagyis »Hnum véd engem«. A királynév mindig bizonyos prog­ra­mot fejez ki, ez esetben Hnum hivatalos tiszteletének bi­zo­nyí­té­ka.”5 Az azonban feltétlenül figyelemre méltó Madách és a „tárgyi hű­ség” vo­natkozásában, hogy Fáraó-Ádám egyik mintája egy hír­he­dett zsar­nok, akinek akarata, amint kimondta, beteljesedett, a másik pe­dig egy, a korát jócskán megelőző, forradalmi lelkületű ál­mo­do­zó…

És mi a helyzet azokkal a bizonyos gúlahordó milljókkal?

II. Rabszolgák, királyi munkások és parasztok

„Kufu építtette Gizeh vidékén a világ legnagyszerűbb műemlékét. Henszl­mann Imre szerint egyszerű idomában az előrehaladt technika és nagyságában a kolosszális jellem világos példája. (…) …százezer em­bernek 30 esztendeig kellett dolgoznia, hogy Kufu képmását (mú­mi­áját) a halhatatlanság számára megmentse. Az amokottani, turrai és sey­néi köveket a modern gépek korában is alig sejthető ügyességgel he­lyezték egymás fölé. A romjaiban is 137 méter magasságú épületnél csak kevéssel kisebb Kufu fiának, Kafrának s unokájának, Men­ke­rá­nak pirámisa. Jobbadán azok a rabszolgák dolgoztak rajtuk, akiket Szí­ria és Arábia ellen folytatott győzelmes csatáikban fogtak el; de sa­ját alattvalóikat is túlságosan zaklatták közmunkákkal.”6 – írja Márki Sán­dor egyetemi tanár, az MTA rendes tagja Az Ókor története című mun­kájában, a XIX. és XX. század fordulójának általános történeti fel­fogását híven tükrözve. És hasonlóképpen gondolták ezt negyven év­vel korábban, Madách és kortársai is.

A dolognak azonban akad néhány szépséghibája. Legfőképpen az, hogy állításainak azon része, mely a piramis építőire vonatkozik, nem fe­lel meg a valóságnak. A piramisokat ugyanis nem embertelen kö­rül­mé­nyek között dolgozó rabszolga-tömegek emelték, akiket korbácsot szo­rongató emberhajcsárok hajtottak a kőtömbök alá, hanem jól fi­ze­tett, magasan kvalifikált királyi munkások és közmunkára kötelezett pa­rasztok korántsem olyan hatalmas tömege. Akkor most hogy is van ez?

A Márki-féle felfogást ugyan már régen meghaladták, Ma­gyar­or­szá­gon mégis sokáig, egészen az elmúlt évszázad nyolcvanas év­ti­ze­dé­ig egy ehhez hasonló nézet uralkodott. Ennek oka igen egyszerű: a mar­xista történelemtanítás. A marxista történelem-felfogás tudniillik sze­rette az emberiség történelmét egy töretlen fejlődési ívként fel­vá­zol­ni, amelynek során az ember a nagy-nagy elnyomatástól és ki­zsák­má­nyolástól halad az elnyomás és a kizsákmányolás megszűnésének irá­nyába. Ebbe tökéletesen illeszkedett egy rabszolgái vérét szívó, zsír­ján kövéredő egyiptomi fáraó alakja. De a marxista felfogásnak is volt előzménye: Egyiptomot már korábban is rabszolgatartó-tár­sa­da­lom­ként írták le (például Márki Sándor sem nevezhető, távolról sem, mar­xistának). A Madáchra és kortársaira minden kétséget kizáróan erős hatást gyakorló Hegel történelem-értelmezésében (amelyből, a lát­szólagos ellentmondások ellenére, igen sokat merített Marx is) ha­son­ló szerepet töltött be a Nílus országa, bár Hegel nem ki­zsák­má­nyo­lás­ról és annak megszűnéséről, hanem a szellem fejlődésének ál­lo­má­sa­iról, fokozatairól beszél, azért nagyon is hasonló ívet rajzol fel. – Az óko­ri Egyiptom azonban mindettől meglehetősen távol állt, csakúgy, mint az ókori keleti típusú társadalmak mindegyike.

Az óegyiptomi államban, éppen úgy, mint a többi ókori keleti ál­lam­ban a sumér városállamoktól Babilonon, Asszírián, Fönícián vagy Hat­tin keresztül egészen a mükénéi görögökig a rabszolgák nem töl­töt­tek be komoly gazdasági-társadalmi szerepet. Ezen államok rab­szol­gái csak úgynevezett házi rabszolgák voltak, tulajdonképpen ház­tá­ji cselédek. Sem számuk, sem hasznuk szempontjából nem ne­vez­he­tő­ek az állam támaszának, a gazdaság alapjának. Beszélő szerszámmá, va­lódi tömeggé csak a klasszikus görög poliszokban váltak, hogy az­tán a Római Birodalom nagy mezőgazdasági árutermelő üzemeiben tö­kéletesedjék ki ez a fajta gazdálkodás (nem véletlen, hogy ko­mo­lyabb rabszolga-lázadásnak híre-hamva sincs korábban!).

A Márki Sándor által említett szíriai és arábiai hadifoglyok pedig vég­képp nem építhettek piramisokat Egyiptomban – azon egyszerű ok­nál fogva, hogy nem léteztek. Az Óbirodalom ugyanis sohasem ál­lott háborúban szíriai vagy arábiai területekkel, ellenben igen-igen in­ten­zív kereskedelmet folytatott az ott élőkkel. Ergo, hadifogságba sem hajt­hatta őket…

„Semmi jel nem mutat arra, hogy az Egyiptomba kerülő ide­ge­ne­ket intézményesen jogfosztott rabszolgaként kezelték volna, a má­so­dik nemzedék már bizonyára teljesen asszimilálódott az egyiptomi dol­gozó réteghez. Az óbirodalmi egyiptomi társadalomban nem volt jo­gilag körülhatárolt rabszolga osztály, nem is ismerjük azt a szót, mely ebben a korban a rabszolgát jelentette. Ebből nem következik, hogy kis számban ne lettek volna rabszolgák. Mivel az állam hosszú időn át szinte korlátlanul rendelkezett szabad munkaerővel, így hi­va­ta­losan is jogfosztott munkaerő tömeg kialakulására nem volt szükség. Ké­sőbbi korszakokban nőtt a rabszolgaság jelentősége, de sohasem lett döntő tényezője a termelésnek.” – írja Kákosy László.7

A rabszolgák vérén-verejtékén épült piramis hipotézisét tehát el­vet­hetjük. A megoldást a királyi munkások csoportjai körül kell ke­res­nünk. Kérdéses azonban, mekkora tömegben lehettek ők, s mekkora volt a segítségükre rendelt parasztok száma, s végül: milyen kö­rül­mé­nyek között végezték munkájukat ezek az emberek?

Nos, a hatalmas kövek egy jelentős részét, melyekből a piramisok áll­nak, igen messziről szállították Gizehbe. Először a Nílus hátán utaz­tat­ták őket, majd csatornát ástak, s továbbra is tutajokon hagyták a kő­töm­böket, amely vízi alkalmatosságokat főként állati erővel vontattak, míg végül a szárazföldön görgős szánokat alkalmaztak, amelyek a ho­mok­ban viszonylag kis ellenállással csúsznak. Kheopsz piramisához 2.300.000–2.500.000 mészkőtömböt használtak fel, ezek súlya át­lag­ban 2,5 tonna volt, ám beépítettek 45, sőt 200 tonnás gránittömböket is, elsősorban a sírkamra falaiba. Vajon hány ember volt képes meg­moz­dítani egy-egy ilyen monstrumot?

Idézem Hilary Wilson szavait: „Az elmúlt néhány év során végzett kí­sérletek megmutatták, hogy akár egy tíz emberből álló csoport is ké­pes viszonylag nagy köveket hatékonyan mozgatni. Hérodotosz szerint Hufu piramisának építésén 100.000 ember dolgozott. A piramis kö­ze­lé­ben álltak az állandó, szakképzett munkások barakkjai, amelyek 4000 építész, földmérő, mérnök, kőfejtő, ács és kőműves számára nyúj­tottak szállást. A munkások nagy része az áradás alatt munkára fo­gott paraszt volt, amikor a földek amúgy is művelhetetlenek voltak. Ide­iglenes táborokban éltek a fennsíkon, és a létfenntartáshoz alig ele­gen­dő minimálbért kapták az uralkodó által megkövetelt kény­szer­mun­káért. Igaz, a robot nem volt kellemes, de ez idő alatt legalább vé­gig az állam költségén étkeztek.”8 A kőtömböket először a szánokról, eme­lőkkel emelték végső helyükre, majd rámpákat építettek a szá­muk­ra: amikor a készülő piramis már magasabb volt, így juttatták el a köveket oda, ahová az építészek szánták. Később a rámpák anyagát is fel­használták, vagy feltöltötték vele a közelben fekvő kisebb kő­bá­nyá­kat. Ilyen módszerrel nem volt szükség százezrek munkájára. Jó, ha egy­szerre tízezer ember buzgólkodott a Nagy Piramison! Angelika Vah­len szerint „húsz év alatt összesen 100 ezer ember dolgozott a hely­színen”,9 ám ez a vélemény egyfajta Hérodotosszal kötött komp­ro­misszum eredménye, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet igaz. Az viszont több mint kétséges, hogy egyszerre ennyien építették vol­na bármelyik piramist is.

Összességében elmondható tehát, hogy Madách víziója a pi­ra­mi­sok keletkezésének embertelen körülményeiről pusztán romantikus el­kép­zelés. Az építők nem nyomorult rabszolgák, hanem jól fizetett mun­kások, és robotoló, de robotjukért – szűkös, de elégséges – já­ran­dó­ságot kapó parasztok voltak. A királyi munkások helyzetét és be­csü­letét bizonyítja a Torinói Sztrájk Papirusz néven ismert okmány, amely egy Újbirodalom-végi, III. Ramszesz fáraó idején lezajlott ön­ké­nyes mun­ka­beszüntetést ír le – az első ilyen eseményt az emberiség tör­té­ne­té­ben. A sztrájk résztvevői királyi munkások voltak, akik, mi­u­tán ter­mé­szet­beni ellátmányuk többször elmaradt, felhagytak a mun­ká­val és el­vo­nultak telephelyükről. Hónapokig tartó huzavonát ered­mé­nyezett cse­lekedetük, de az állam erőszakszervezete egyszer sem avat­kozott köz­be – s ez még abban az esetben is figyelemreméltó, ha tud­juk, ez az időszak már az Újbirodalom hanyatlásának kora, s fi­gye­lem­be vesszük az Óbirodalom fénykora óta eltelt nagyon hosszú időt és a királyi hatalom megrendülését. Azt gondolom, hogy Egyiptom, jól­lehet sokat fej­lő­dött az évszázadok folyamán, azért alapvetően sta­ti­kus társadalom volt és maradt a hellenizmusig, s ennek tükrében a ki­rá­lyi mun­kásokról szól­va talán nem túl történelmietlen azt állítani, hogy a pi­ramisépítő kor­ban sem lehetett meghatározóan más a hely­ze­tük, mint III. Ram­szesz idején. Az újbirodalmi sztrájk egyébként vé­gül az államhatalom meg­hátrálásával végződött, jóllehet a munkások is engedtek kö­ve­te­lé­se­ikből.

Az építők másik nagy csoportjának, a parasztoknak a kö­rül­mé­nye­i­ről remek képet fest A paraszt panaszai című novellaciklus, amely az Óbi­rodalom bukását követő, úgynevezett Első Átmeneti Korban szü­le­tett, s annak az időszaknak körülményeit ábrázolja. Ezek a kö­rül­mé­nyek ugyan nem igazán kedvezőek, de ne felejtsük el, hogy anar­chi­kus, átmeneti korról van szó: az Óbirodalom virágzásának idején nagy­ságrendekkel jobban éltek a földművesek, mint A paraszt pa­na­szai keletkezésének időszakában, s a novellacikluson (ennek meg­fe­le­lő­en) egyfajta nosztalgia is érezhető ezek után a régi jó idők után.

Mindebből világosan kitűnik: az egyiptomi állam semmivel sem épült jobban a kizsákmányolásra, mint bármelyik másik az Ókorban vagy azóta. Sőt, nem egy vonatkozásban kevésbé használta ki la­ko­sa­it, mint más országok. Az óegyiptomi birodalom gondoskodó állam volt, hi­vatalnokainak nyugdíjat biztosított, parasztjait védte a föl­des­u­rak túl­ka­pásaival szemben, nem dolgoztatta agyon őket és arra tö­re­ke­dett, hogy alatt­valói viszonylagos jólétben éljenek. Látható, hogy az össz­kép bi­zony igen messze áll attól, amilyennek a Tragédia negyedik szí­ne festi le.

Marad az utolsó kérdés: számon kérhető-e Madáchon a „tárgyi hű­ség” a történelmi helyszínek, események bemutatásakor? Úgy gon­do­lom, semmi esetre sem. Akármelyik, a történelemmel foglalkozó, va­lós, vagy valósnak tűnő történelmi helyzet(ek)ben játszódó művészeti al­kotással ezt tenni botorság volna, olyan kiemelkedő remekmű ese­té­ben pedig, amilyen a Tragédia, egyenesen nevetséges. Ami miatt még­is érdekes a kérdés, az egyfelől az, hogy nyomon követhetőek a tör­té­nel­mi szemlélet változásai (esetünkben a gúlaépítők kilétét és mun­ká­juk, életük körülményeit vizsgálva), másfelől néhány érdekes ana­ló­gia, pár­huzam, új dimenzió is napfényre kerülhet. Ez utóbbiak közé so­rol­ha­tó, véleményem szerint, Fáraó-Ádám lehetséges mintáinak kör­be­já­rá­sa és a minták kiválasztásának kérdése. Hufu-Kheopsz és IV. Amen­ho­tep-Ehna­­ton alakjával az óegyiptomi fáraók gyakran el­lent­mon­dá­sos tel­jes­sé­ge tökéletesen leírható. A korlátlan hatalmú, a népe fölött be­lát­ha­tat­lan magasságokban trónoló, isteni nagyúr és a népe gondjai-ba­jai, a tár­sadalmi igazságosság és a szépség iránt fogékony, népéhez le­eresz­ke­dő, segítő-jobbító szándékú reformer egyaránt benne van az e két fi­gu­rából gyúrt harmadikban: a Tragédia negyedik színének Ádám­jában. Nem tudom, Madách mennyire ismerte az óegyiptomi tör­té­nel­met, mennyi­re ismerte „személy szerint” ezt a két uralkodót, és sem a Ma­dách-könyvtár Szücsi József által 1915-ben közzétett jegy­zékében nem akad­tam egyiptológiai szakmunkára, sem Baranyi Im­re Madách és az Athe­naeum viszonyát vizsgáló művében nem ta­lál­tam olyan fo­lyó­i­rat­cikk­re való utalást, amely alapján fel­té­te­lez­het­ném, hogy Ma­dách Óe­gyip­tom történetéről behatóbb ismeretekkel ren­delkezett vol­na. De úgy vélem, mindezek ellenére távolról sem el­kép­zel­he­tet­len, hogy a köl­tő (akár Hérodotosz, akár más ókori szer­zők révén) na­gyon jól tud­ta, hogy pontosan ki is volt Hufu és Ehnaton – s ha va­ló­ban így volt, az Arany Jánosnak a „tárgyi hűség”-gel kap­cso­latos ki­je­len­tését messze­menően erősíti.

Jegyzetek

1.    Arany János üdvözlő beszéde. In: Arany János összes művei XIII. 337. vissza a szöveghez

2.    Bárdos József: Szabadon bűn és erény közt. 58. vissza a szöveghez

3.    Alexander Bernát magyarázatos kiadásában taktikusan megkerüli a kérdést, nem nevez meg mintaképet Fáraó–Ádám alakjához. vissza a szöveghez

4.    Az idézetet a Madách Irodalmi Társaság Tragédia-kiadásának szövegéből vettem. vissza a szöveghez

5.    Kákosy László: Ré fiai. 50. vissza a szöveghez

6.    Márki Sándor, dr.: Az Ókor története. 77. vissza a szöveghez

7.    Kákosy László: Ré fiai. 75. vissza a szöveghez

8.    Wilson, Hilary: A fáraók népe. 59. vissza a szöveghez

9.    Vahlen, Angelika: Az Ókor világcsodái. 32. vissza a szöveghez

10.  A kép forrása: Hilary Wilson i. m. 57.

Felhasznált irodalom

Arany János Összes művei XIII., Szerk.: Keresztury Dezső. Bu­da­pest, Akadémiai, 1966.

Baranyi Imre: A fiatal Madách gondolatvilága (Madách és az Athe­nae­um). Irodalomtörténeti füzetek 42. Budapest, Akadémiai, 1963.

Bárdos József: Szabadon bűn és erény közt. Az ember tragédiája ér­tel­mezési kísérlete. Budapest, Madách Irodalmi Társaság, 2001.

Kákosy László: Ré fiai. Budapest, Gondolat, 1979.

Madách Imre: Az ember tragédiája I. Főszöveg. Szeged–Budapest, Ma­dách Irodalmi Társaság, 1999.

Márki Sándor, Dr.: Az Ókor története. Reprint. Az Athenaeum Rt. ki­adásában megjelent Egyetemes és hazai történelem című hat­kö­te­tes mű első kötetének változatlan utánnyomása. Laude Kiadó.

Szücsi József: Madách Imre könyvtára. In.: Magyar Könyvészet. 1915/január-június.

Vahlen, Angelika: Az Ókor világcsodái. Budapest, Gondolat, 1985.

Wilson, Hilary: A fáraók népe. A földművesektől az udvaroncokig. Gold book.

vissza