Bárdos József
Lucifer
(Az ember tragédiája feltételezett első változatáról)
A Tragédia keletkezéstörténetének problémakörét szeretném érinteni. Mégpedig Andor Csabának azon állításából szeretnék kiindulni, hogy van kellő alapunk feltételezni azt, hogy a Tragédiának létezett egy korábbi, talán 1856–57-ben megszületett változata. Mint tudjuk, ezt lényegében mindenki elismeri, Horváth Károly1 úgy fogalmazza meg, hogy Madáchot akkortól foglalkoztatta a Tragédia témája. Csak nagyon röviden szeretném felidézni azokat a tényeket, amelyek esetleg alkalmasak ennek a feltételezésnek az alátámasztására, hiszen – gondolom –, ezek itt közismertek:
1. Pétery Károly elbeszélése arról, hogy 1861-ben mit mesélt neki Madách Imre a műve első (Lucifer című, börtönbeli), majd második, valamikor a krími háború táján megírt változatáról.2
2. Bérczy Károly emlékbeszédének az a részlete, amelyben egy 1857-es, Szontagh Pálhoz írott verses levél (feltehetően) piszkozatán olvasott Madách-megjegyzésről beszél („Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló semmi marad, a még gyarlóbb Évával oldalán” stb.), amely talán arra utal, hogy Madách valami efféle témán gondolkozott (dolgozott?) ebben az időben.3
3. Borsody Miklós nevelő Sztregovára kerülése 1856-ban, feltételezve, hogy ő valóban olyan tájékozott, művelt férfiú volt, aki Madách számára a szellemi felfrissülés, az alkotó filozófiai viták lehetőségét, esetleg az irodalmi alkotásra való – az eddigiektől bizonyos fokig eltérő – késztetést is jelentette.4
Úgy gondolom, mindezek valóban elég komoly tények.
De most nézzük meg, tudhatunk-e valami közelebbit a Tragédiának erről az 1856–57 táján elkészült változatáról. Nyilván nagyon keveset. Mindvégig Andor Csaba összefoglalásából5 idézek majd a következőkben.
1858 körül Jeszenszky Danó elbeszélése szerint „Madách Imre azt a kérdést vetette föl, társaságban, hogy lehetőnek, vagyis költőileg megoldható föladatnak tartanák-e” beszélgetőtársai „az emberiség egész történelmét egy drámai műbe foglalni.” Mindenki nemleges állásponton volt a kérdezőt leszámítva.6
Mit jelent ez a mi számunkra? Mond-e ez valamit a Tragédia korábbi változatáról? Ha még mindig abból indulunk ki, hogy a műnek volt egy 1856–57-es változata, most joggal várnánk, hogy 1858-ban, amikor a mű ezek szerint már készen van, és a téma szóba kerül, sőt, maga Madách hozza szóba, folytatásként valami olyasmit mond, bizony, neki van igaza, mert hogy ez nemcsak lehetséges, de ő maga már meg is csinálta.
De erről szó nincs, erre bizonyosan felfigyelnének, emlékeznének a jelenlévők. Sőt, talán azt várnánk, hogy Madách mindjárt fel is olvassa művét (igaz, megtudjuk, mindez Balassagyarmaton, Csörföly Imre házában történt).
Igen ám, de Plichta Soma elbeszéléséből viszont az derül ki, hogy Madách 1859-ben újra szóba hozta a témát (esetleg más hozta szóba az egy évvel korábban jelenlévők közül), s akkor a költő úgy nyilatkozott, hogy „ő az ember tragédiájának megírására vállalkozik.” Nem érthető, miért beszél jelen (vagy jövő) időben, ha egyszer 1856–57-ben már megírta Az ember tragédiáját. Ráadásul ekkor, 1859-ben, amikor másodszor (?) kerül szóba a téma, Madách kastélyában vannak, este van, ráérős az idő, az oroszlánbarlangban pipáznak, beszélgetnek. Vajon ekkor miért nem áll föl Madách, és miért nem hozza át a kéziratot?
Talán valaki most azt akarná válaszolni, hogy Madách nem szeretné, hogy kinevessék. Nem bízik magában, titkolja, hogy irodalommal foglalkozik. Lehetne ez akár igaz is. Bár későbbi nyilatkozata (Nagy Ivánnak írott, sokat idézett levele, hogy tudniillik írt „egy költeményt, mellyben az isten, az ördög Ádám Luther Dantón, Aphrodite, boszorkányok s tudj isten mi minden játszik; hogy kezdődik a’ teremtéssel, játszik az égben az egész földön az űrben – mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki”7) arra vall, hogy benne megvolt a hajlandóság a szűkebb, baráti nyilvánosság elé lépésre. (Ami megint csak hitelesíti a hivatkozott visszaemlékezéseket).
De nem kell ezt a kérdést nekünk eldöntenünk. Ugyanis – még mindig a kevés ránk maradt információból – azt is tudjuk, hogy egy évvel a Plichta Soma említette beszélgetés után – mintegy bizonyításképp Madách fel is olvasta (olvastatta) Az ember tragédiáját ennek a társaságnak. Pontosan úgy, ahogy az imént elképzeltük: „1860 év őszén ismét együtt vóltunk a nagy kandalló előtt pipázgatva – írja Plichta Soma – a költő, iratcsomagot tett a kezembe és felkért, hogy az egy év előtt megígért ember tragédiáját olvassam fel.”
Az ember tragédiáját tehát felolvasták (ez az a bizonyos öt és fél órás felolvasás). Pedig még mindig messze az országos siker, a hivatalos irodalmi elismerés előtt vagyunk, a felolvasás jó egy évvel Arany híres levelének megérkezése előtt történik. Madách tán még maga se tudja, mit kezd majd ezzel a művel. Ez a felolvasás – ismételjük – azért fontos, mert Madách írói önbizalmában nem lehet különbség 1858 és 1860 között: változatlanul öregedő, vidéki dilettánsnak érezhette magát. Ennyi erővel már egy vagy két évvel korábban felolvashatta volna a művet (vagy annak előző változatát). De nem tette.
De vajon miért nem olvasta fel egy évvel korábban? Azt az első változatot.
Nos egyetlen válasz adódik mindezekből: Nem olvasta fel, mert Az ember tragédiája korábbi változata (nevezzük az egyszerűség kedvéért Lucifernek) nem tartalmazta az emberiség történetét elejétől a végéig. Azaz nem volt válasz a kérdésre, hogy meg lehet-e azt írni egyetlen műben.
Hiszen miért is foglalkoztatná a költőt 1858-ban az a kérdés, hogy fel lehet-e dolgozni az emberiség történetét egyetlen műben, ha már megcsinálta? A kérdésnek csak akkor van értelme, ha Madách éppen 1858 táján kezdett el foglalkozni egy olyan mű (esetleg átdolgozás) tervével, amilyenről ezek a beszélgetések szóltak. És aztán – ahogy Plichta Soma írja – „ezentúl a költő kis czellájába szorgalmasabban irogatott, és megteremtette az ember tragédiáját…”
Hogy miért nem beszél tehát Madách az 1856–57-es változatról, a Luciferről ebben a társaságban ennek a kérdésnek a kapcsán?
Kockáztassuk meg, hogy azért, mert az nem „az ember tragédiája”. Vagy világosabban fogalmazva: arra a korábbi változatra nem igaz, hogy „az emberiség egész történelmét egy drámai műbe” foglalja. Talán más, talán kevesebb ennél.
* * *
De ennél akár tovább is mehetünk egy lépéssel. Már legutóbb is igyekeztem felhívni a figyelmet arra, hogy az a sokat emlegetett két Szontagh Pálhoz írott verses levél mind tartalmát, mind ritmikáját, versszerűségét tekintve is újdonság a Madách-életműben. Tudomásunk szerint sem előtte, sem utána nem írt ilyen hangú és színvonalú verses leveleket. Nagyon lényeges az is, hogy miről szólnak ezek a versek: az első – hogy Kierkegaard-ral fejezzem ki magam – a „költői létről” és a „házasság érvényességéről”, a második pedig a világ általános hamisságáról.
Itt most nem szeretnék ismét a Kierkegaard-problémába belebonyolódni.8 Elégedjünk most meg a formával, mert az maga beszédes: a versek rímes jambusokban íródtak (a második éppen rímes drámai, azaz ötös, hatodfeles jambusban), s mind zenéjüket, mind rímelésüket tekintve a madáchi átlag fölött állnak. Ha a keletkezésük és egyéb körülmények nem szólnának erről, már önmagában ez is arra a gondolatra vezethetne, hogy a költő ezeket a sorokat a jambusba és a rímelésbe akkoriban alaposan beleszokott kézzel, egy nagyobb költői munka mintegy aktuális melléktermékeiként írja.
Ismerve (persze amennyire egyáltalán erről vannak ismereteink!) Madách életét, műveinek születését, nyilvánvaló a kérdés: mi más lehetne ez a nagyobb költői munka, mint a Tragédia 1856–57-es változata?
Úgy vélem, idáig nem távolodtunk nagyon el attól, ami a Madách-kutatás mai állása szerint valószínűsíthető. Tegyünk akkor még egy – nem túl merész – lépést.
Mindebből ugyanis egy nagyon fontos következtetés adódik. Az tudniillik, hogy akkor ez a korai Tragédia-változat feltehetően egészen (vagy nagyrészt?) éppen ilyen, rímes jambikus formában íródott.
Viszont ha – továbbra is Andor Csaba gondolatmenetét követve – elfogadjuk, hogy Madách 1859-ben ebből a Tragédia-változatból indult ki, jogos az a feltételezés is, hogy bizonyos részeket szövegszerűen is átvett belőle. Ha pedig ezt tette, akkor Az ember tragédiája általunk ismert szövegében esetleg rímes-jambikus szövegrészeket kellene találnunk.
Most érkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor gondolatmenetünk szembesíthető a tényekkel. Tegyük fel tehát a kérdést: van-e nyoma annak, hogy Az ember tragédiája valóban így készült?
* * *
De mielőtt erről beszélnénk, szeretnék még egy kis kitérőt tenni.
Valójában mindaz, amit eddig elősoroltunk, nem a gondolatmenet kezdete. Egészen másról van szó. A válasz ugyanis előbb volt meg, mint a kérdés.
Az a helyzet ugyanis, hogy a Madách-kutatók – legjobb tudomásom szerint – sok egyéb mellett még azt a kérdést sem tették fel soha, vajon mi az oka annak, hogy Az ember tragédiájában rímelő részeket is találunk – mert hogy találunk ilyeneket. Miért is kérdeztek volna rá erre, hiszen hála Arany, Gyulai és utódaik munkálkodásának, idestova száz éve valamennyien úgy növünk fel, hogy az iskolában megismerkedünk Madách főművével. S hogy olyan, éppen olyan, amilyen, azt teljesen természetesnek tekintjük. Hogy helyenként rímel? Tudjuk. S hogy nagyrészt rímtelen? Az is közismert. Minek erről beszélni? (Az idő hiányában csak zárójelben jegyzem meg, hogy Arany a javítások során (ezeket a dőlt betűs részek mutatják), a rímekre is tekintettel volt, az első hét színben (amelyeket megjegyzésekkel elküldött Madáchnak), van egy hely, ahol megjegyzi, képtelen rossz rím, és javítja, és van egy, ahol ezt írja: inkább vesszen a rím. De általában meghagyja őket.
Visszatérve a kérdésre, érdemes áttekintenünk Madách drámaírói munkásságát. Mindegy is, hová lapozunk a MÖM hatalmas köteteiben, azt tapasztaljuk, hogy Madách a maga drámáit rímtelen formában írta. Így van ez már a Férfi és nő, a Csak tréfa, de az ötvenes évek közepén átdolgozott Mária királynő vagy a Tragédia közvetlen szomszédságában született Civilizátor esetében is. Sőt, ami még fontosabb most a mi szempontunkból, így van ez a Tragédia megírása után keletkezett Mózes esetében is. Nincs egyetlen más olyan drámája sem Madáchnak, amelyet rímes versben írt volna. (Ismét csak egy futó kitérő: ez így nem pontos: rímes versben van, illetve volna, ha volna a Tündérálom, amelyet ezen kívül még az is a Tragédia közelébe von, hogy csak a Tragédiában, a Tündérálomban és az egyebekben eltérő Civilizátorban szerepel Kar, más Madách-drámában nem. Talán ez a keletkezésük sorrendje is?)
Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy Madách – nyilván az antikokon és Shakespeare-en iskolázódva – a rímtelen drámai verset tekintette ideáljának. (Nyilván nem véletlen, hogy a Falanszter-színben említett Homérosz és Tacitus mellett épp Shakespeare neve említtetik a műben!) Talán éppen a Shakespeare-féle blanc verse a példa, nyilván nem véletlen az általában hatodfeles, ötös jambus. De ennek bizonyosan akkoriban már a magyarországi drámairodalomban is hagyománya lehetett, Madách számára talán a legközvetlenebb hatás Vörösmartyé.9 A Csongor és Tünde legfontosabb filozófiai részei (a három vándorral való találkozás, illetve az Éj monológja) is rímtelen jambusokban íródtak.
De ha így van, most meg az a probléma, hogy vajon miért írt rímes verset Madách 1856–57-ben? Miért tért volna el akkoriban a korábbi (és későbbi) formától? Még pontosabban: vajon van-e okunk tényleg azt feltételezni, hogy Az ember tragédiája korábbi változata tényleg rímes formában készült?
Ismét csak a már idézett, kiindulásnak tekintett kevés biztos ismeretre, visszaemlékezésre támaszkodhatunk: most Pétery Károly történetére szeretnék hivatkozni. Ebből kiderül, Madách a Tragédia első formáját még a börtönben kezdte el, ez az a bizonyos Lucifer című, általunk ismeretlen első változat.
Mit tudhatunk erről elmondani? Börtönben, papír és toll nélkül, azaz a lejegyzés lehetősége nélkül dolgozik a költő. „Írni, dolgozni fogok – susogám magamban – kedélyem szórakoztatására. A terv rögtön tetté lőn. A fenyőfaasztal lett pergamenem – idézi Madách 1861-es elbeszélését Pétery. – Minden nap egy-két jó barátom emlékkönyvébe készítettem verset; s miután megírtam, tüstént betanultam s aztán letöröltem, hogy a börtönőr vagy auditor észre ne vegyék és íróeszközömtől megfosztassam.” Így születik aztán Az ember tragédiája első változata is. Mindig csak annyi készül el, amennyi a fenyőasztalra elfér. Ez sem sokkal jobb, mintha egészen fejben kellene alkotni (mint ahogyan azt Faludy György tette Recsken). Sőt, az eljárás lényegében ugyanaz kellett, hogy legyen. Elkészül néhány sor, esetleg egy-két strófányi vers, és azt memorizálni kell. A memória legjobb támasza pedig a magyar költészetben éppen a rím. Teljesen kézenfekvőnek tűnik, hogy Madách ott a börtönben rímes verset alkotott. Nyilván Luciferről, ha már ez volt a cím. S ha tovább olvassuk Péteryt, ezt láthatjuk: „Kiszabadulásom után békét hagytam az irodalomnak, de úgy hiszem, 56-ban, midőn a keleti hadjárat után ismét eltűnt a felszabadulásnak minden sugára: újra hozzáfogtam költői művemhez és rövid félbeszakításokkal még 57-ben be is fejeztem.”10 Azaz talán sosem létezett három változat, csak egy első, amely előbb a fenyőasztalon, lényegében csak fejben alakult, de kész mű majd 56–57-ben lesz belőle, ekkor válik belőle teljes dráma, Az ember tragédiája első változata.
És ezzel a kerülővel ugyanoda jutottunk, mint ahonnan indultunk az imént. Hogy is szólt a kérdés: ha a Tragédia első változata rímes vers volt: vajon nem kellene-e Az ember tragédiája általunk ismert változatának tanúskodnia erről? Vajon nem kellene-e benne rímes részeket találnunk? S akkor ismét feltehetjük a kérdést: Van-e ilyen nyom Az ember tragédiájában? És a választ is megismételhetjük: természetesen!
* * *
Természetesen vannak rímelő részek Az ember tragédiájában. Ez nem is meglepő az imént elmondottak alapján. Hogy mennyi a rímelő rész? Egészen pontosan nehéz megmondani. Mégpedig éppen azért, mert – mint tudjuk – Madách nem volt kiváló rímelő. Azaz sosem lehetünk biztosak abban, hogy ő esetleg nem tekintett-e rímelőnek olyan sorpárokat is, amelyekkel kapcsolatban bennünk talán fel sem ötlik a rím gondolata. És azért sem, mert az átdolgozás (majd látni fogjuk, gyakran inkább beledolgozás) során esetleg rímelő sorok eltávolodhattak egymástól. Az sem kizárt, hogy bizonyos későbbi részek is valamely okból (véletlenül vagy szándékosan, többé vagy kevésbé) rímelnek.
Amikor tehát a mű rímes részéről beszélünk, mindig számolnunk kell némi bizonytalansággal. Ennek ellenére érdekes, nagyon meglepő és tanulságos megvizsgálni ezeket a rímes részeket.
Elméletileg arra számítana az ember, hogy a rímes részek nagyjából egyenletesen oszlanak el Az ember tragédiájában. Ha így volna, akkor is érdemes volna ezeket a részeket szemügyre venni. De, mint rögtön látni fogjuk, egyáltalán nincs így. Kérem, fogadják el pillanatnyilag, hogy sikerült kiválogatnom a rímes részeket. A következő adatokat kaptam:
Az első színben, amely a mennyben játszódik, 112 rímelő sor van.11 A Madách Könyvtár 13. kötetében megjelent, Bene Kálmán gondozta szöveg szerint12 (végig ezzel dolgozunk) az első szín 153 sor. A második, a paradicsomi színben a rímes sorok száma csak 32 a szín összesen 188 sorából. A harmadik színben, amely 214 sorból áll, 36 sor rímel. Ez a Paradicsomon kívüli első szín. A negyedik szín az első történeti szín, ez Egyiptom. Itt mintegy 20 rímes sort találtam, az összes 261 sorból. Az ötödik színben (ez Athén) a 270 sorból mindössze 16 a rímes. A hatodik szín (Róma) 296 sorából is csak 56 sor végén van rím. A hetedik színben (Bizánc) talán 29 rímes sor van, pedig a szín sorainak száma összesen 514. A nyolcadik szín az igazi meglepetés, itt ugyanis a 244 sorból egyetlen rímeset sem találtam, mint ahogy a párizsi, a kilencedik színben is csak egyetlen rímpár van (tehát 2 rímes sor) a 250 sorból. És a második prágai szín, a tizedik is ilyen, ebben sincs egyetlen rím sem. Nem úgy a tizenegyedik, a londoni színben. Itt 176 rímes sor van, a teljes sorszám 592. Majd a falanszter-jelenet következik, a tizenkettedik szín, itt mindössze nyolc rímes sor van, pedig volna miből, hiszen a színben 445 sor van. Ugyanígy áll a helyzet az űrjelenettel, a tizenharmadik színnel is: a 150 sorból itt talán négyre mondható, hogy összefogja egyetlen rímpár. A tizennegyedik színben ismét hiába keresünk rímeket, egyetlen egy sincs. (A sorok száma 179). S végül a második paradicsomon kívüli, azaz az utolsó, a tizenötödik következik: itt 26 rímelő sort találhatni, szemben az összes, a 201 sorral.
Azaz a Tragédia 4141 sorából összesen 517 sort fognak valamiképpen össze rímek. Azaz a Tragédia mintegy egy nyolcada íródott rímes-időmértékes formában. Muszáj felfigyelnünk erre. Ha tíz, húsz, ötven sorról volna szó, mondhatnánk, talán véletlen. De ötszáznál több sor már biztosan nem az.
Feltehetően ez az első változat lényegesen rövidebb volt a ma ismert Tragédiánál. Erre nemcsak abból következtethetünk, hogy az általunk ismert változatban átlag színenként 30 rímes sor van csak, hanem abból is, hogy eredetileg kevesebb, talán csak 8, 9, esetleg 10 színből állt a mű.
Mert ha még egy lépéssel közelebb lépünk, azt is számba vehetjük, hogy rímes szövegrész csak az első, a második, a harmadik a negyedik, az ötödik, a hatodik és a hetedik színben található, majd (a párizsi szín „eltévedt” egyetlen sorpárját nyugodtan kihagyhatjuk, az – tartalmából ítélve – valószínűleg az athéni szín törmelékéből került ide) legközelebb a londoni színben, a tizenegyedikben, találunk rímes részeket, azaz teljesen kimarad a 8–9–10. szín. Londonban viszont aztán bőven van mit észrevenni, hogy a következő színekben megint ne legyen jellemző a rím (a 12–13–14. színben összesen 12 sort fog össze rím), ezek is két rímpár kivételével, amelyekben a lombikról esik szó, akárhol lehetnének a szövegben. Hogy aztán a 15. színben ismét legyenek rímes sorok.
A legelső, amit nem lehet nem észrevenni, hogy éppen a Tragédia három központi színében nincsenek rímes sorok. Azaz szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy a mű első változatában nem szerepelt sem Prága, sem Párizs. Ami persze tökéletesen érthető. Mert ha Keplerben és Borbálában valóban Sztregova, Madách és Fráter Erzsébet jelenik meg, akkor a börtönben megszülető első változatban erről szó sem lehet, hiszen még semmi jel nem mutatja, hogy majd – másfél-két év múlva – tönkremegy Madách házassága. És persze akkor az is szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy nem a prágai álom adja az ötletet a szerzőnek, hogy ezzel a megoldással írja meg az emberiség történetét. Ellenkezőleg: talán a mű álom-szerkezete adja Madáchnak az ötletet, hogy két Prága között végül mégis megjelenítse a forradalmat, Párizst.
Azaz Bizánccal véget ér a mű első fele, hogy aztán London és a haláltánc következzék. És ezzel még nincs vége a meglepetésnek: az is látható, hogy valószínűleg a haláltánc után a befejezés következett. Ez alátámasztja azt a feltevésünket, hogy Az ember tragédiája első változata, azaz a Lucifer nem tartalmazta az emberiség egész történetét.
Ezek szerint ez a változat (ha valóban létezett, és nincs okunk feltételezni az ellenkezőjét) valóban a kiábrándulás tragédiája. Ami nagyon is érthető Madách 1852–53-as vagy akár 1856-os lelkiállapotából. És ez a tragédia nagyon is hasonlít a magyar romantika nagyjainak múlt- és jelenábrázolására. Akár a preromantikus Berzsenyi, akár a későbbi Kölcsey vagy Vörösmarty költészetét figyeljük, legyen az a Magyarokhoz vagy a Zrínyi második éneke a Letészem a lantot vagy a Csongor és Tünde: a nagyság, a dicsőség, a boldogság – ha volt is – csak a múlté, a jelen a romlás, halál, az éjszaka… Az első változat tehát pontosan beleillene a magyar romantika nagy, keserű, időszembesítő műveinek sorozatába.
Mert mint a többiek, ugyanúgy állítja szembe egymással ez az ismeretlen Madách-dráma is a múlt (az ókor) nagy eszméit a jelen törpeségével, hamisságával, reménytelenségével. És mindenen uralkodik is a halál (ne feledjük, a londoni szín a haláltánc-jelentbe fut bele).
Hogy milyen lehetett a Lucifer két főszereplője, Ádám és Éva? Feltehetően sokkal kevésbé árnyalt, és sokkal kevésbé szimpatikus, mint a végső változatban. Ezt részben ennek a műnek közhelyessége magyarázza. Itt most nincs időnk összevetésre, de kérem, majd vessék össze az első szín rímes, feltételezhetően eredeti részeit (ez a baloldali hasáb) a másik oldalon sorakozó, minden szempontból, filozófiailag is sokkal mélyebb, feltehetően 59–60-ból származó soraival!
A keserűséget persze akár a börtönben ülő vagy börtönviselt voltát nehezen viselő Madách általános világgyűlölete is indokolhatja. Mert azt azért ne felejtsük el, hogy az ötvenes évek közepén a „jó társaság” szemében ugyanolyan biztosan „gyanús, megbélyegzett” lehetett a börtön miatt Madách, mint amennyire hirtelen „hős és mártír” lett belőle 1860-ban, amikor fordult a világ! Így érthető az a bizonyos, a Szontagh Pálnak címzett levél fogalmazványára ráfirkantott megjegyzés, hogy „Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló semmi marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.”13
Próbáljuk egy pillanatra elképzelni Az ember tragédiája első változatát. A címe, tudjuk, Lucifer volt. Miről szólhatott? Az első szín magas rímes sorszámából ítélve arról, hogy Lucifer fellázad az Úr ellen, mert szerinte értelmetlen a teremtés. Fellázad, mert ő maga a tagadás. Hősi harcba kezd, leszáll a Paradicsomba, és elindul Ádámmal és Évával, álmot bocsátva rájuk, hogy megmutassa, a Földön minden elhibázott. Megnézik Egyiptomot, Athént, Rómát, Bizáncot, azaz az ókort, s ha Ádámban még maradt volna eszmény, maradt volna hit, hát Londonban megnézheti a jelent, mi lett az ókor reményeiből. Londonban minden kisszerűvé válik, ami nagy volt valamikor, a paradicsomi csábítástól (bábjátékos) egészen a hitig. Mert gondoljunk csak bele, van például Bizáncnak is – Londonból nézve – egy olyan olvasata, mint Párizsnak: Mondhatni Bizáncra is, hogy „Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral volt is befenve. / Mi óriás volt bűne és erénye, / És mind a kettő mily bámúlatos.” (Persze ezek rímtelen sorok, biztos nem voltak benne az első változatban.) Igaz, öldöklés volt Bizáncban, igaz, ott a gyűlölet rettentő bűne, de micsoda hit, micsoda erő tornyosult ott még mind a két oldalon! Vessük csak össze a londoni tömeg hitetlenségével, ami aztán abban csapódik le, hogy mindenben hisznek (gondoljunk csak a Nyeglére), vagy Éva megszokásból végrehajtott kegyes cselekedetére. Hol van itt nagyság, hol van itt erő?
Aztán befejeződik a mű, a Lucifer valahol – talán ismét a Paradicsomon kívül, egy keserű ébredéssel. Micsoda kiábrándulás mindenből! Reformkor? 48 reményei? Hová is lettek! Ide jutottunk. Csak a bukás van. „Nincsen remény” – mondhatjuk Vörösmartyval. Az Úr szavai? Az angyalok karának éneke? Talán segíthet valamit. De azért érdemes tudni, az utolsó rímelő sorpárt Ádám mondja, válaszul az angyalok kara szavaira: Ádám: „Gyanítom én is, és fogom követni. / Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!”
A többi – ahogy Hamlet mondja – a többi néma csend.
Jegyzetek
1. Horváth 1984. 157. vissza a szöveghez
2. Ismerteti, beépítve Madách életrajzába Andor Csaba 2000. 97–98. Olvashatjuk Pétery visszaemlékezését még Andor Csaba összefoglaló utószavában Madách 1999. 225–227. vissza a szöveghez
3. VIII. Szimpózium 41. Elhelyezi a Tragédia keletkezéstörténetében Andor Csaba: Madách 1999. 231–232. Lásd még az 1. sz. jegyzetet. vissza a szöveghez
4. Erről Andor Csaba 2000. 119–121. Hasonló véleménye van Nagyné Nemes Györgyinek is. Nagyné 1977. 52–61. De magam is nagyon fontosnak ítéltem ezt korábbi alkalmakkor is. Lásd pl. Bárdos 2001. vissza a szöveghez
5. Andor Csaba 2000. 227–232. vissza a szöveghez
6. Ezt a történetet, hitelességét elfogadva idézi Horváth Károly is: Horváth 1984. 158. vissza a szöveghez
7. MÖM II. 920. vissza a szöveghez
8. Erről írtam a Szabadon bűn és erény közt (MIT. Bp., 2001) című könyvemben) vissza a szöveghez
9. Erről bőségesen írt Martinkó András. Lásd: Martinkó 1977. vissza a szöveghez
10. Andor Csaba 2000. 98. vissza a szöveghez
11. Az Angyalok karának verseit valószínűleg sem itt, sem a tizenötödik színben nem kell figyelembe vennünk, mert az rímes ugyan, de nem jambikus, hanem ütemhangsúlyos verselésű, azaz feltehetően máskor (valószínűleg később) keletkezett. Ez esetleg azt is jelentheti, hogy a Lucifer a londoni színnel végződött! Ezzel függhet össze, hogy ott is van Kar. (Ez utóbbira Andor Csaba hívta fel a figyelmemet.) vissza a szöveghez
12. Madách 1999. vissza a szöveghez
13. Idézi Andor Csaba, Madách 1999. 231. vissza a szöveghez
Felhasznált irodalom
Andor 2000 = Andor Csaba: A siker éve: 1961. Madách élete. Fekete Sas Kiadó. Bp. 2000.
Bárdos 2001 = Bárdos József: Szabadon bűn és erény közt. Az ember tragédiája értelmezési kísérlete. Madách Irodalmi Társaság. Bp. 2001.
Horváth 1984 = Horváth Károly: Madách Imre. Gondolat. Bp. 1984.
Madách 1999 = Madách Imre: Az ember tragédiája. II. Szövegváltozatok, kommentárok. Szerk: Bene Kálmán. Utószó: Andor Csaba. Madách Irodalmi Társaság. Bp.–Szeged, 1999.
Martinkó 1977 = Martinkó András: Vörösmarty és az ember tragédiája. In: Teremtő idők. Szépirodalmi. Bp. 1977.
Nagyné 1997 = Nagyné Nemes Györgyi–Andor Csaba: Madách Imre rajzai és festményei. Madách Irodalmi Társaság. Balassagyarmat–Bp. 1977.
VIII. Szimpózium = VIII. Madách Szimpózium. Madách Irodalmi Társaság. Bp.–Balassagyarmat. 2001.
Melléklet
MADÁCH IMRE: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
A SZÖVEGET GONDOZTA BENE KÁLMÁN
MADÁCH IRODALMI TÁRSASÁG
SZEGED–BUDAPEST, 1999
ELSŐ SZÍN
(A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)
ANGYALOK KARA
Dicsőség a magasban Istenünknek, (istenemnek)
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég.
Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett,
Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy
Fényében illy osztályrészt engedett.
Megtestesült az örökös nagy eszme,
Im, a teremtés béfejezve már,
S az Úr mindentől, mit lehelni enged,
Méltó adót szent zsámolyára vár.
AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen. (hiszem)
Évmilliókig eljár tengelyén, (elforog)
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
Amint elzúgtok lábaim alatt.
(A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférák zenéje halkan.)
ANGYALOK KARA
Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan. –
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa, (szikra)
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa. –
Két golyó küzd egymás ellen
Összehullni, szétsietni: (összeesni)
S e küzdés a nagyszerű fék,
Pályáján továbbvezetni. –
Mennydörögve zúg amaz le,
Távulnan rettegve nézed:
S kebelében milljó lény lel
Boldogságot, enyhe béket. –
Mily szerény ott – egykor majdan (ottan)
Csillaga a szerelemnek,
Óvja őt meg ápoló kéz,
Vígaszúl a földi nemnek. – (éjnek)
Ott születendő világok,
Itt enyészők koporsója: (romladéka)
Intő szózat a hiúnak,
Csüggedőnek biztatója. –
Rendzavarva jő amott az
Üstökös rettentő képe:
S ím, az Úr szavát meghallva,
Rend lesz útja ferdesége. – (hirdetője)
Jössz te, kedves ifju szellem,
Változó világgömböddel,
Aki gyászt és fénypalástot,
Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.
A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.
S bár a szép s rút, a mosoly s könny,
Mint tavasz s tél, kört vesz rajta, (helyt cserélnek)
Fénye, árnya lészen együtt:
Az Úr kedve és haragja. (árny felettek)
(A csillagok védszellemei elvonultak.)
GÁBOR FŐANGYAL
Ki a végetlen űrt kimérted,
Anyagot alkotván beléje,
Mely a nagyságot s messzeséget
Egyetlen szódra hozta létre:
Hozsána néked, Eszme! (Leborul.)
MIHÁLY FŐANGYAL
Ki az örökké változandót, (változót és)
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő! (Leborul.)
RÁFAEL FŐANGYAL
Ki boldogságot árjadoztatsz,
A testet öntudatra hozva,
És bölcseséged részesévé
Egész világot felavatva:
Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)
(Szünet)
AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?
LUCIFER
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. –
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? –
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. –
AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.
LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.
AZ ÚR
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?
LUCIFER
Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.
AZ ÚR
Én végtelen időtől tervezem,
S már bennem élt, mi mostan létesült.
LUCIFER
S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. –
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
AZ ÚR
Hah, pártos szellem! el előlem, el,
Megsemmíthetnélek, de nem teszem,
Száműzve minden szellemkapcsolatból
Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat:
Hogy hasztalan rázod porláncodat,
Csatád hiú, az Úrnak ellenében.
LUCIFER
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,
Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. –
Együtt teremténk: osztályrészemet
Követelem.
AZ ÚR (gúnnyal)
Legyen, amint kivánod.
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.
LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)
ANGYALOK KARA
El Isten színétől, megátkozott,
Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. – (szabott)