Kozma Dezső
Hit és tudás egymásra találásának lehetőségei két elfelejtett erdélyi Madách-értelmezésben
Köztudomású, hányféleképpen magyarázták a Tragédia értelmezői a bibliai és a történeti színek egymáshoz való viszonyát, azok szerves egységéből fakadó jelentését. Az sem titok, hogy ilyen tekintetben a különböző értelmezések igen eltérnek egymástól. Emlékezzünk, már Madách nyomatékkal szólt erről sokat idézett, 1862. szeptember 13-án kelt levelében. Erdélyi János kifogásaira válaszolva, ilyenképpen ír a két világ – az isteni és az emberi – összetartozásáról: „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad, s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymás után cselekszi ezt.” Ez a cselekvő küzdés nem hiábavaló – folytatja Madách – hisz „azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselés vezérlő keze pótolja”. Fel-feltűnik a gondolat Madách lírai verseiben is. Az olyanokban például, mint a Hit és tudás. A költemény jelképekből szőtt soraiban az Éden „mint szép álom emléke” „édesen reng” a „vad rengetegben árván bolyongó” ember képzeletében. Mégpedig az elveszett paradicsomi Éden („Melyben Isten, ember együtt éltek”) iránt érzett nosztalgiával.
Az alábbiakban két olyan elfeledett erdélyi Tragédia-értelmezésre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek (más–más módon ugyan) a bibliai teremtéstörténet alapján próbálják megközelíteni Madách művét.
Az egyik az ismert író, költő, Páskándi Géza még Erdélyben (A Hét című lapban) megjelent esszéje,1 a másik egy kolozsvári református teológiai tanár, Nagy László külön füzetben közreadott, ugyancsak esszészerű tanulmánya.2
Mindkettő a „két szint” művészi szemléletet alakító összefüggéseit, hit és tudás, tapasztalat és ráció egymásra találásának lehetőségét vizsgálja, értelmezi. Nyomban állapítsuk meg: más-más módon.
Az egyik a magyar szellemi örökségből szívesen és gyakran ihletődő XX. századi történelmi drámaíró szemszögéből, a másik a korábbi teológiai (főleg protestáns) Tragédia-értelmezések továbbgondolásával.
Páskándi 1973-ban publikált eszmefuttatása nem szerepel a költő színházzal foglalkozó írásainak 1998-as gyűjteményében. (Pedig ott lenne a helye.)
Az említett hetilapban két részben megjelenő esszé fő gondolata feltűnik az előbbi kötet egyik elméleti írásában. Ilyenképpen: „A történelem összeütközéseiben [ti. a történelmi drámákban] az emberek hites, hitszerű és rációs elképzelései is egymásnak feszülnek. Tervek, szándékok keresztezik egymást. […] Az embert végül is nem utolsó sorban az vezeti: milyen ígéretet kapott az akaratát, törvényeit érvényesítő Istentől, királyaitól, más vezetőitől, valamint: ő maga – az ember – mit ígért önmagának.”3
Másként szólva: felsőbb hatalom és ember együtt alakítják az egyén sorsát.
A Tragédiát elemezve, Páskándi Géza az emberi lét „közvetlen” színterei (a történelmi színek) helyett az „indulást” és a „visszatérést” veszi tüzetesen szemügyre. Azt a közeget, amelybe a történelmi látomások beilleszkednek, azt, ami az Éden két fája között történik. Teszi ezt a szerző a bibliai történet – úgymond – egyik változata alapján: a „kétkedő kereszténység” szemszögéből. Eltérően Az ember tragédiájának európai rokonaitól – így Goethe Faustjától – az Úrtól való elszakadás Páskándi felfogásában nem teljes, nem végleges, akárcsak a teológiai értelmezésekben. A boldogulást kereső ember számára megmarad tehát a lehetőség, hogy – a kudarcok után – visszatérjen gondviselő Istenéhez.
Ádámnak azonban előbb végig kell járnia a tapasztalás útját. Újra és újra csalódnia kell elképzeléseiben.
Épp ennek a tapasztalatnak nyomon követésében, tanulságainak értelmezésében tér el Páskándi sok más (teológiai és nem teológiai) magyarázattól. Úgy is mondhatnám: a Teremtő, az Ember és (az Úr teremtményét kísértő) Lucifer soha meg nem szűnő küzdelmének megítélésében. Ebben a küzdelemben ugyanis a ráció (a luciferi és az emberi) a hittel – Ádámnak az Úrba és a saját küzdelmébe vetett hitével – szemben magára marad. Páskándi ezt így mondja: „Meg akarja keresni a lehetőség útjait. A maga lábán akar megállni s járni, saját fejével gondolkodni.”
A történelem különböző korszakaiban azonban a ráció „magárahagyottságának” vagyunk tanúi. „Mert ugyan mire való a ráció, ha csupán a lét értelmetlenségét tudja bizonyítani? Ha csak azt akarja, ezt képes és ezt hajlandó elgondolni? Ha szabadsága csak a tagadás szabadsága, de nem az igenlésé is?” – fogalmazza meg Páskándi (Madách gondolatvilágát értelmezve) a tudás mindenhatóságával szembeni kétségeit.
A sorakozó kérdések mintegy sugallják a választ is: az emberi hit és emberi ráció éppoly „egymásban levő, egymásba áttűnő, átfejlődő, egymást kiegészítő, egymásból és egymástól megújuló”, mint az anyag és az eszme, az érzékelhető valóság és a határt nem ismerő képzelet. Bebizonyosodott ugyanis: „ha a hit elűzi a rációt” – az emberiség éretlen marad; ha viszont a ráció űzi el az emberi hitet – önmagát számolja fel. (Azzal ti. hogy az emberi lét értelmetlenségét bizonyítja.)
Így lesz Páskándi szerint Madách műve egyfajta – az ő kifejezését kölcsönözve – „kiegyezés”. „Mert ez a nagy Tragédia mégiscsak valamilyen kiegyezés tragédiája: az ember rájött, hogy amiről azt hitte: kettő, az tulajdonképpen egy, akikről azt hitte: kiengesztelhetetlen ellenfelek – kiderül, hogy ha látszólag finnyáskodva is, de kezet fognak Ádám és Éva sápadt arca fölött.” (Egyébként a folytatásos cikk első részének a címe is ezt kívánja kifejezni: Az Úr „kiegyezése” és a ráció magárahagyatottsága.) A Tragédia születésének körülményeire is ilyen értelemben utal: emlékeztet az 1867-et érlelő évek szellemi közhangulatára. Ezért – mint rendező – el tudna képzelni egy díszmagyarban megjelenő Urat és a vele pelerinben perlekedő Lucifert.
A drámaíró Páskándi elképzelt rendezésében nem a Mennyben kezdődne a játék, hanem az Édenben. Sőt, végig megmaradna ez a színpadkép, legfeljebb a színek lennének mások. A történelmi körkép, a Jó és Rossz küzdelme is az Öröklét és a Tudás fája között zajlana, úgy, hogy ebben a küzdelemben végül az Úr bölcsebb lenne és a teremtmény is „visszahatna” Teremtőjére. Mintegy bizonyságaként hit és ráció együvé tartozásának. Ebben a képzeletbeli rendezésben bíztató szavait az Úr tulajdonképpen az első emberpár születendő gyermekének, az emberi lét folytonosságát jelképező utódnak szánná.
A végletek feloldását némiképp Páskándihoz hasonlóan látja a Tragédia egyik mai értelmezője, Bárdos József is. A Madách Könyvtár sorozatában 2001-ben közreadott Madách filozofikumát sok tekintetben új szempontból vizsgáló könyvében olvasom: „S ebben rejlik a Tragédia üzenete: a világ nem érthető a tiszta értelem számára, aki a luciferi úton jár, az elbukik, mint Ádám, mert a világ nem tehető értelmessé, mert nincs értelemmel felfogható célja a történelemnek.
Ám a világ nem élhető meg egyoldalúan érzelmileg sem, mert az meg visszataszító vegetálásba süllyeszt. A két ellentmondó véglet között, ide-oda csapódva haladhat előre az ember.”4
Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnám: Nagy László valójában ugyanazokra a kérdésekre keresi a lehetséges válaszokat, mint Páskándi, illetve a világ teljességét az Úrban megjelenítő, előbb idézett Bárdos József.
Milyen a viszony a valós és a transzcendens világ, Ember és Isten, Jó és Rossz, az emberi szabadakarat és a gondviselés, hit és tudás között? Van-e öröklét? Megy-e előbbre az emberiség? Van-e jutalma a nemes cselekedetnek?
Nagy László – Páskándihoz hasonlóan – szintén a teremtéstörténet felől közelíti meg Madách emberiségkölteményét. És mint a korábbi teológiai értelmezésekben, ez esetben is a „két szint”, az isteni és az emberi lét egymást megvilágító összefüggései kapnak nagyobb nyomatékot. Érdemes hangsúlyozni, hogy értelmezését a szerző csak egyik lehetséges magyarázatnak tekinti. Bevallott szándéka: a fideizmus kínálta lehetőségekkel (vagy ahogy ő kifejezi: perspektívákkal) hozzásegíteni Madách mai olvasóját a mű maradéktalan, árnyaltabb megértéséhez.
Nyomban meg kell jegyeznünk: ebben a felfogásban a fideizmus tágabban értelmezendő: a magyar reformkor hívő személyiségeinek (Kossuth, Széchenyi, Madách) gondolkozásában is fellelhető világfelfogásként. Az utólagos mítoszokkal perlekedve, Nagy László is az emberi történelem szerves részeként felfogott bibliai teremtéstörténetben jelöli meg Madách kútforrását. És akárcsak elődei, a világirodalmi ösztönzést, Goethe, Byron, Milton hatását nem tekinti meghatározónak a kerettörténet szempontjából. Az eddigi vallási magyarázatoktól eltérően, elsősorban Mózes első könyvének és a népi eredetű Jób könyvének „összeolvasztásában” kísérli meg felmutatni Madách kivételes művészi leleményét.
A Tragédiát méltató protestáns és katolikus egyházi írók figyelmét eddig sem kerülte el Jób történetének inspirációja. Főleg a XX. század első felének teológiai értelmezéseit idézhetnénk meg. Csak egyetlen példa: „Ádám és az Úr Jób és Isten szellemében áll előttünk” – olvashatjuk a ma már alig elérhető Győri Szemle 1935. évfolyamában megjelent cikkben.5 S a párhuzam tovább folytatódik. A hiábavaló küzdés éppúgy nem tántorítja el Ádámot, mint Jóbot a szenvedések, hogy végül a kétségeire választ kereső, a tudás vágyától ösztönzött, de az Istennel nem szakító embert vegye kegyébe az Úr.
Az Édenen kívül rekedt Ember az édeni gondviseléshez tér vissza Nagy László fejtegetésében is. „Már nem vagyunk az Édenkert lakói, de a történelmi évezredek során még mindig nem veszítettük el véglegesen és maradéktalanul az Éden emlékezetét.” Azaz: a „már nem” és a „még nem” feszültsége, a kezdet és a vég, a történelem előtti és a történelem utáni események válnak az emberi élet meghatározó tényezőjévé. „A kerettörténetként használt első három és utolsó szín – Madách szerint – az ember (az emberiség) történetének alfája és omegája. E két pont között játszódik le az ember története, ami nem csupán tragikus történet, hanem maga a tragédia. Az ember tragédiája nem más, mint az Úr elleni lázadás” – tér vissza a teológiai értelmezések egyik fő gondolata.
Az ember igazi hazája itt sem a történelem, hanem a kegyelem, nem az idő, hanem az örökkévalóság, nem a Terra, hanem a visszatért Éden. Ebből eleve következik, hogy az út ide nem az ember apoteózisán vezet, hanem a bűnbocsátó kegyelem által.
Olyan módon, hogy Isten teremtménye megmarad embernek.
Ebben az értelmezésben az Úr szuverenitása szab törvényt mindennek, lesz az értelem és érzelem, hit és tudás dualizmusának feloldója, végül a tragikus sorsú ember gyámola.
A Tragédia világképét elemző S. Varga Pál 1997-ben megjelent munkájában ezt írja: „Így lesz a teremtett világ kezdeti dualizmusából az Úr hegemóniája. Ám ez nem jelenti azt, hogy Lucifer szólama felszámolódik, s ezzel a mű monologikussá válnék a zárlatban.”6
A két megállapítás mégsem tekinthető egybehangzónak, hisz Nagy László szerint az álommotívum is azért van jelen, hogy az Úr újbóli megjelenését, Ádám bizakodását, hitét és Lucifer végleges legyőzését előkészítse. Kizárva ezzel a „kétes szellemőr” további szerepkörét, azt a „kiegyezést”, amit Páskándi Géza (vagy az előbb emlegetett többszólamúság) az emberi boldoguláshoz szükséges „egyensúly” feltételének tekint.
Összegezésként elmondható: ha másképpen is, az elvesztett harmónia megteremtésének lehetőségeit kínálják ezek az elképzelések. Egy olyan fajta kiegyenlítődést, amely – miként a Tragédiát olvasó Németh László kifejezte – nem szűnik meg Isten és ördög történelme között.
Úgy is fogalmazhatnék: egy olyan kiegyenlítődést, amelyben helye van a kételynek és a hitnek, az isteni kegyelemnek és az emberi szándéknak, s amelyben az ember nemcsak kiszolgáltatottja az emberfeletti hatalmaknak, hanem alakítója is saját sorsának.7
Jegyzetek
1. Páskándi Géza: Az Úr „kiegyezése” és a ráció magárahagyatottsága. A Hét 1973. febr. 2., Gyermekrajz a Tragédia margójára. A Hét 1973. márc. 23. vissza a szöveghez
2. Nagy László: Madách Imre Az ember tragédiája című színművének theologiai vizsgálata. Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása, Kolozsvár, 1994. vissza a szöveghez
3. Páskándi Géza: Száműzött szavak temploma. Publicisztikai írások, esszék, tanulmányok. Codex Print Kiadó, Bp., 1998. 150. vissza a szöveghez
4. Bárdos József: Szabadon bűn és erény közt. Az ember tragédiája értelmezési kísérlete. Madách Könyvtár Új folyam 24. Madách Irodalmi Társaság, Bp., 2001. 52. vissza a szöveghez
5. Draxler Aladár: Bibliai hagyományok Az ember tragédiájában. Győri Szemle 1935. 184. vissza a szöveghez
6. S. Varga Pál: Két világ közt választhatni. Világkép és többszólamúság Az ember tragédiájában. Argumentum Kiadó, Bp., 1975. 628. vissza a szöveghez
7. Németh László: Madáchot olvasva. 1943. Az én katedrám. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1975. 628. vissza a szöveghez