Tomschey Ottó

Földtudományi elemek a Tragédiában

Filozófiai ihletésű művek, mindenekelőtt a társadalom és az egyén vi­szo­nyát, a társadalom lehetséges fejlődését, a zsinórmértéknek szá­mí­tó értékektől való eltérést, azok hatását vizsgáló művek esetében a ter­mé­szettudományok értelemszerűen háttérbe szorulnak. Igaz ez még ak­kor is, ha a 19. század, annak is közepe már maga mögött tudhatott szá­mos természettudományos felfedezést, kezdve a csillagászat ered­mé­nyein, a biológia megismerésének széles skáláján, Linné rend­sze­rén át a matematika és fizika fejlődéséig, nem is beszélve a kémiáról, ami rohamléptekkel indult el hódító útjára. A földrajzi felfedezések még nem fejeződtek be, hatalmas fehér foltok éktelenkedtek a tér­ké­pe­ken, kontinensnyi területek vártak meghódításra. Az óriási léptékű meg­ismerés iránti igény azonban – elsősorban az információ ter­je­dé­sé­nek lassú, sok esetben korlátozott volta miatt – nem minden tu­do­mány­te­rületre terjedt ki, a köztudatból rendszeresen kimaradtak, vagy oda alig jutottak el azok a gondolatok, amelyek a Föld fejlődésével, ki­ala­ku­lá­sával és szerkezetével, az élet keletkezésével, a Földnek a nap­rend­szer­ben betöltött helyével és különleges jellegével fog­lal­koz­tak.

Érthető lenne tehát, ha Madách kevés gondot fordított volna a föld­­tu­dományi adatok szerepeltetésére, annál is inkább, mert kiforrott és bi­zonyított elméletek (és itt a hangsúly a bizonyítottságon van!) alig vol­tak ezen a téren – gondoljunk Couvier-nek, az őslénytan egyik leg­na­gyobb alakjának katasztrófaelméletére, amit legalább ugyan­annyi­an véd­tek, mint ahányan cáfoltak. Sir Charles Lyell, a modern ge­ológia aty­ja a Föld keletkezésére és fejlődésére vonatkozó gon­do­la­tai aligha fer­tőzték meg a szabadságharc előtt Magyarország, vagy ép­pen a Bach-korszak megfélemlített népessége értelmét. Darwin el­mé­le­te a törzs­fejlődésről a Tragédia születésének idején még csak kéz­i­ra­tos for­má­ban létezhetett, megjelenése 1863-ban a Tragédia második ki­adá­sá­val esik egybe, és az elméletet igazoló rétegtan tudománya ha a gyer­mek­cipő korszakon már túl is volt, meghatározó jellegű nem le­hetett.
Nem lehetne Madách szemére vetni, ha kimaradtak volna az ilyen irá­nyú gondolatok, vagy éppen csak érintette volna a ter­mé­szet­tu­do­má­nyos, elsősorban földtudományi kérdéseket. Ennek ellenére, ha fi­gyel­me­sen olvassuk a Tragédiát, rá kell jönnünk arra, hogy Madách igenis na­gyon odafigyelt a kor földtudományi ismereteire, és ennek szám­ta­lan nyoma jelentkezik a Tragédiában. Az Ádám-Lucifer kér­dezz-fe­le­lek-ben, sőt olykor Lucifer kérdezés nélkül is előadott mon­dan­dójában több olyan utalás és adat található, amelyek azt bi­zo­nyít­ják, hogy Ma­dách – Jókaihoz hasonlóan – meglehetősen tájékozott volt kora ter­mé­szet­tudományos helyzetéről, és meglepő módon akkor még bizony­ta­lan­nak tűnő állításokat is magáévá tett, sőt: saját kép­ze­le­te szerint to­vább is vitt.

Filozofálgatás helyett azonban vegyük a tényeket. A tényeket, még­pe­dig a Tragédia által megszabott sorrendben, ugyanis nem látom ér­tel­mét a földtudományok egészét alkotó résztudományok, mint ge­o­fi­zika, üle­dékföldtan stb. (amelyek önmagukban is önállóak) cso­por­to­sítása sze­rinti elemzést, annál inkább nem, mert a Tragédia meg­szab­ta helyzet sze­rint idéz, vagy hivatkozik Madách is az adott tu­do­mány­ra, ter­mé­sze­te­sen a tudomány megnevezése nélkül. Minden idé­ze­tet és azok pontos he­lyét a Kerényi Ferenc által szerkesztett és sajtó alá rendezett, a Matúra klasszikusok sorozatban megjelent kiadásból vet­tem.

A naprendszer leírását (21–48. sor) nem tekintem tudományos le­í­rás­nak, sokkal inkább egy nagyszerű költői látomás meg­fo­gal­ma­zá­sá­nak. Ugyanígy nem tekintem annak Lucifer nyelvelését az Úrral szem­ben az anyag létrehozásának taglalásával, mert inkább filozófiai, mint konkrét természettudományi, és egyáltalán nem földtudományi esz­mefuttatásnak tartom (79–107. sorok).

Viszont amikor Ádám azt mondja, hogy

                384                         S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,

                385                         Mellyel testem por földéhez csatol.

                386                         Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,…

előttünk áll a gravitáció (költői) megfogalmazása. Ez már föld­tu­do­mány, mégpedig a javából, hiszen a gravitáció a legtöbb, ha ugyan nem az összes földtani folyamatot befolyásolja, és megnyilvánulását Ádám pontosan megfogalmazza:

                389                         Nézd, ugranám, és testem visszahull,…

Lucifer fejtegetése, miszerint

                402                         S csakis ez az, mi bír velem dacolni,

                403                         Mert szellem, mint én…

azt sejteti, hogy itt egy olyan fogalommal birkózik Madách, amit ne­he­zen tud megemészteni. Hatását érzi, rendkívüli korlátozó erejét nem fi­zi­kai, hanem szellemi régiókban kutatja, mert „elrejtve munkál”, és min­den ami rejtett, ami nagyszerű önmagában, és a gyakorlat számára (ak­kor) érthetetlen, az csak szellemi lehet, és ami a legnagyobb baj: hét­köznapi mértékkel nem mérhető. Ezt majd csak Eötvös Loránd fog­ja megvalósítani alig félszáz évvel a Tragédia megszületése után. Ek­kor Lucifer még nem ad magyarázatot, ő is csak „nyugtázza” a je­len­ség létét. Madách dicséretére legyen szólva, ezt a témát nem hozza elő a mű további részében, a gravitáció mint fogalom már az űr­je­le­net­ben sem úgy tér vissza, mint az elején, mert a választóvonal, a „föl­di lét” korláta immár nem fizikai, hanem lelki tényezővé válik.

Ádám követelő kíváncsiságára Lucifer felidézi a természet erőit. Ter­mészetesen a felsorolás nem teljes, és meglehetősen ködös, bi­zony­ta­lan képben jelennek meg (minden bizonnyal a korabeli ál­ta­lá­nos tu­do­mányos ismereteknek megfelelően) a ma már közhelynek szá­mí­tó ter­mészeti jelenségek: a geotermikus energia sarkok felé történő áram­lá­sok alakjában; a földmágnesség, vagy a földi mágneses erőtér erő­sen köl­tői látomás formájában, vagy a földrengés és vulkáni mű­kö­dés kis­sé összeolvadó képében (Ádám-Lucifer kérdezz-felelek – 417. sor és a kö­vetkező sorok).

Sokkal határozottabb a kép az ún. történelmi színek közül az egyip­tomi színben. Tudomásom szerint Madách nem járt külföldön, fő­ként Egyiptomban és Bizáncban (akkor már rég Isztambul) nem. Ezért is meglepő, hogy a negyedik színben Ádám „Mi lesz híremből?”

kér­désére a luciferi válasz az üledékképződés, mégpedig a sivatagi üle­dékképződés szemszögéből tökéletes:

                                                                Amíg csókolódtok,

                                                               Nem érzed-é a lanyha szelletet,

                               780                         Mely arcodat legyinti s elröpül?

                                                               Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,

                                                               Egy évben e por csak nehány vonalnyi,

                                                               Egy századévben már nehány könyök,

                                                               Pár ezredév gúláidat elássa,

                               785                         Homoktorlaszba temeti neved,

                                                               Kéjkerteidben a sakál üvölt,

                                                               A pusztán koldús, szolganép tanyáz.

Ez, legalább is az utolsó két sor kivételével az eolikus üledékképződés pon­tos leírása, majdnem azt mondom, hogy még az üledékképződési se­bességet is pontosan írta le Madách (földtani időmércével mérve min­denképpen). Tudjuk, hogy Madách ismerte az egyiptológia ered­mé­nyeit (Kerényi Ferenc utalása), mégis megdöbbentő, hogy milyen pon­tosan ábrázolja az akkori (és nyugodtan kijelenthetjük) és mai hely­zetet. Ha járt volna Edfu és Komombo környékén, és látta volna azt, amit a napóleoni hadsereg katonái láttak, akik a homokkal be­te­me­tett óriási templomok tetején üldögéltek, és látta volna az ott szé­del­gő va­lóban koldusszegény fellahok tömegét, amely kép az eltelt más­fél­száz év során is csak annyiban változott, hogy a templomokat ki­ásták – ak­kor sem fogalmazhatta volna meg tömörebben a képet. Va­ló­ban: a ho­mok­üledékek gyors képződése, a futóhomok formáinak gyors változása és mindent koptató jellege (lásd a piramisok és a szfinx kül­sejét), a ke­gyet­lenül változó természet és az emberi tár­sa­da­lom kö­zöt­ti folyamatos köl­csönhatás: mindez benne van e néhány sor­ban.

És most jön a meglepetés! Talán nem is az: ettől a ponttól egészen a falanszter tudósának ismertetéséig egyetlen árva szó sem esik a tá­gabb értelemben vett földtudományokról! A prágai szín minden olyan ele­me, ami esetleg földtudományi lehetne, az asztrológiához kap­cso­ló­dik, ideértve a bolygók emlegetését is, az egyes fémek megjelenési for­máját stb. Az asztrológiát nem tekintem földtudománynak sem klasszi­kus, sem mai értelemben, még azokat a részeit sem, amelyek ma­gyarázatokat kísérelnek meg adni a bolygókról, a különböző koz­mi­kus jellemzőkről, csillagok együttállásáról és így tovább. Tehát: a 780. és 3265. sorok között egy szó sincs a tágabb értelemben vett föld­tudományokról! Magyarul: az egyiptomi szín (vegyük úgy, hogy Krisz­tus előtt 1000) és a falanszter (mondjuk 3000-ben Krisztus után) kö­zötti 4000 évre vonatkozóan Madách semmiféle utalást sem tesz a föld­tudományok szempontjából. Furcsa és valamiféle magyarázatnak lé­teznie kell, mert ugyanakkor a társadalmi fejlődést élesen sarkítva mu­tatja be, aminek részei kellett legyenek ha más nem, de a földrajzi fel­fedezések és az azokhoz kapcsolódó hatalmi eltolódások Eu­ró­pá­ban, a tengeri uralom jelentőségének növekedése, a kereskedelem, vagy a felfedezett Új Világ.

Tehát a falanszter jelenet és a Tragédia 3266. sora fordul ismét a föld­tudományok felé, és mindjárt az ásványtannal kezdi. Mai ér­te­lem­ben nem ásványtan, amit Madách említ, inkább egyrészt a kőzettan (még­pedig szerves kőzettan), másrészt a geokémia tárgykörébe tar­to­zik. A szén mint nyersanyag és energiaforrás természetesen már is­mert volt Madách korában. Megdöbbentő a jóslat azonban, hogy ez az anyag el fog fogyni, és utópisztikusnak tűnhetett saját korában az az ál­lítás, hogy majd levegőből fogják a szenet (nem mint ásványt illetve kő­zetet, hanem mint kémiai elemet) előállítani. Ugyancsak a nyers­a­nyag­készletek kifogyására utal a vasra vonatkozó megállapítás. Új nyers­anyagkutatási irányzat eljövetelére lehet következtetni az alu­mí­ni­um említéséből, ez pedig azt mutatja, hogy Madách nyomon követte a természettudományos világ fejlődését, hiszen az alumíniumot alig har­minc-harmincöt évvel a Tragédia megírása előtt állították elő elő­ször tiszta fémként. Az arany felemlegetése sajátos módon „csak” ke­res­kedelmi értékét emeli ki, és pénzfunkcióját hangsúlyozza.

Botanikából nem lehetett túl nagy Madách ismeretanyaga, mert az „ős növényzet” fogalmából mindössze az utolsó rózsa említtetik, hogy rög­tön áttérjen a virág-költészet kapcsolás alapján a megmaradt költői mű­vekre. Egyébként: az ősnövénytan, mai tudományos kifejezéssel „pa­leobotanika” napjainkban egészen mást jelent: a földtörténet során ki­alakult és fejlődött növényzet vizsgálatát.

Ha már a földtörténetet említettük: tudósunk – saját vizsgálatait ki­e­melve – hangsúlyozza, hogy elég szomorú jövő vár az emberiségre, mert gondok vannak magával a Földdel. Nem lesz elég élelem:

                               3880        …elfogy a sajt, és éhen veszünk

                                                               Négyezred év után a nap kihűl,

                                                               Növényeket nem szül több e föld.

Itt az entrópia-elmélet keveredik a földi erőterek változásának ha­tá­sá­ra létrejött és előre jelzett hőmérséklet csökkenéssel, ami az adott kor­ban szinte vezéreszme volt. Ma megmosolyogjuk az ilyen félelmet, és in­kább a túlmelegedéstől félünk. Mindenesetre a víznek mint fű­tő­a­nyag­nak a felemlegetése Madách kémiában való jártasságára utal, bár nem valószínű, hogy komolyan vették azt a tételt, hogy az emberiség szá­mára szükséges energiamennyiséget képesek legyünk a víz se­gít­sé­gé­vel pótolni.

Ami a négy évezredet illeti: a 19. század közepén is még csupán né­hány ezer évvel számolt a tudomány az élet megjelenését illetően. A ge­o­kronológia tudománya sokkal későbbi keletű, első nyomai a ré­teg­tan és őslénytan kezdeteihez nyúlnak vissza. Abszolút földtani kor­ér­té­kek­ről eb­ben az időben még beszélni sem lehet, a rétegtani ered­mé­nyek csak egy­máshoz viszonyított helyzetük alapján mutatták a kort: az alul lé­vő ré­teg idősebb kellett legyen a felette lévőnél. Ez az el­mé­let is meg­dőlt a föld­kéreg mozgásainak megismerésével, ahogy a négy­ezer év is pil­la­nat­tá zsugorodott a ma elfogadott évmilliók és év­mil­liárdok táv­la­tá­ban.

A tizennegyedik színben a laposan fekvő és alig pislákoló Napra és a rideg, lepusztult, sarki tájra vonatkozó Ádám-kérdésre Lucifer meg­állapítja:

                                                               …E vérgolyó napod.

                               3750        Lábunk alatt a föld egyenlítője. –

                                                               A tudomány nem győzött végzetén. –

Madách itt olyasmit sejtett meg, ami később bizonyossággá vált: tud­ni­illik a sarkok vándorlása következtében a földi egyenlítő helyzete is vál­tozott a földtörténet folyamán, és nem is egyszer a Föld 4,5 mil­li­árd éves történetében a mai egyenlítő vidékén mai értelemben vett sark­vidéki feltételek uralkodtak.

A történelemben, így az irodalomtörténetben is a „ha” el­fo­gad­ha­tat­lan. Mégis: el lehetne játszani a gondolattal, hogy Madách miként vé­lekedett volna mondjuk a falanszter jelenetben a tudós képében, „ha” a mai földtudományi ismeretek birtokában lett volna!

vissza