Ex leone leonem!
Az ember tragédiája rendezésének csak története van, 119 éves színháztörténeti múltja. Hagyománya nincs. Nem is lehet. Minden rendezőnek úgy kell kezébe vennie a Tragédiát, mintha ő lenne az első a világon, akinek eszébe jutott színpadra állítása. Madách azt üzeni nekünk, színházi rendezőknek Kepler szavaival: „A szabályt, a mintát hagyd pihenni!” Az első bátor vállalkozó rendező, Paulay Ede dilemmáit minden utódnak át kell élnie. A Tragédia rendezője hónapokig vagy évekig a legmagányosabb ember. Egyedül kószál a mű gondolat-rengetegében, az irodalmi értékelések erdejében, kétség s remény közt viaskodván saját gondolataival és álomképeivel, ameddig meg nem világosodik elméjében a maga egyetlen járható útja.
A színház régi adóssága Az ember tragédiájával szemben, hogy a néző élményét nem képes az olvasó szellemi élménye rangjára emelni. Ebből az ős-dilemmából bomlott ki rendezői vívódásom sok-sok kérdőjele, amikor Az ember tragédiáját bemutattam Nagyváradon 1974. június 7-én, a váradi magyar színészet születésének 175. évfordulóján. Létezik-e olyan új előadási forma, olyan rendezői és színészi módszer, amellyel a Könyvek Könyve a Drámák Drámájává lényegülhet?
Lélekben húsz esztendeig készültem a Tragédia rendezésére, azóta, amióta a rendezői pályára léptem. A gyakorlatban az első rendezői lépéstől a bemutató napjáig másfél évig építettem magamban és a társulatban a Tragédia monumentális épületét.
Rendezői elképzelésem lényege az volt, hogy minden hagyománytól mentesen, a lehető leghitelesebben, magát a művet vigyem színpadra Madách eredeti koncepciójában, kompozíciójában és szellemében. Különös figyelemmel tanulmányoztam Madách Imre életét, karakterét, gondolkodását, eszmei, politikai, erkölcsi, emberi magatartását. Különös figyelemmel tanulmányoztam a Tragédia színpadi történetét, rendezői hagyományát, hogy idegen tollak kísértésbe ne ejtsenek. A művészetben, ha újat akarsz teremteni, a legfontosabb: tisztában lenni azzal, hogy mit nem szabad csinálni. „Az újítások, az alapokat támadják meg” mondotta Brecht, és ebben egyet kell értenünk vele.
És mert a legjobb rendezői instrukció az, amelyik a legrövidebb, ide idézem Madách tanácsát arról, hogy milyen legyen az ő előadása: „Az előadásnak világosnak és érthetőnek kell lenni!” Én megfogadtam Madách tanácsát. Lemondtam a történelmi képeskönyvek ködös látványosságáról, és arra törekedtem, hogy a nézőtéren megértse mindenki a világosan és érthetően fogalmazó Madách gondolatmenetét, töretlen logikáját és költői üzenetét.
Az ember tragédiáját Makkai Sándor katedrális költeménynek nevezte. Nemcsak monumentális kompozíciója miatt, de égbe-törő lelke miatt is. Babits pedig, újraolvasása után, örök költői tartalmára utalva, ki merte mondani, hogy „Madách költeménye az egyetlen igazából filozófiai költemény a világirodalomban.”
Hogyan szólaltattam meg én a színpadon a világirodalomnak ezt a páratlan filozófiai költeményét? Puritán színpadon: a világot és az univerzumot egyként jelentő deszkán. A teátrum ősi és örök-új eszközeivel, a színészi játék, az emberi szó mindent kifejező varázsával. Egyvalakire hallgatva csupán: Madách Imrére, aki mindenben megbízható és bölcs segítőtársam volt. „Zene, poézis, matézis – nagy rokonság.” – mondotta nekem. És én megfogadtam ars poeticát érő szavát. Arra törekedtem, hogy előadásunk muzikális, azaz: harmonikus, poétikus, azaz: tartalmas és matematikai, azaz: mérnöki pontossággal megkomponált legyen.
Előadásom rendezői stílusát tekintve színpadi oratórium volt. Ezt hirdette Paulovics László festőművész szürrealista plakátja is. A színpadi oratórium a legkorszerűbb és legpuritánabb előadási forma, amelyben a könyv és a dráma egy test egy lélekben olvadhat össze. A színpadi oratóriumban költészet és játék, élő zene és emberi hang, jelképes mozgás és szigorú térkompozíció, fény és árnyék vált ki a nézőből szellemi és érzelmi hatást.
A színpadi oratórium segítségével tudtam megvalósítani egy régi gondolatomat, rendezői álmomat is, amely végképp meghatározta előadásunk sajátos, Madáchhoz hű stílusát. Az irodalomtörténészek megfogalmazták, hogy Az ember tragédiája, a világirodalom legobjektívebb drámai költeménye paradox-módon a legszubjektívebb művek egyike is: Madách Imre életének, személyiségének, írói eszményeinek, politikai magatartásának alapos ismerete nélkül nem lehet alászállni mélységeibe. Engem rég foglalkoztatott a gondolat, hogy ezt a különös igazságot is színpadra kellene vinni, bele-beleszőve láthatóan a dráma szövetébe. A színpadi oratórium művészi szabadságot adott nekem, hogy színpadra vigyem magát a Költőt. A halhatatlan Madách, mint hiteles történelmi személy – költőként és rendezőként – a híd szerepét töltötte be a színpad és a nézőtér, a múlt és a jelen, a láthatatlan és a látható valóság, a véges és a végtelen között.
Madách Imre úgy jelent meg előadásunkban, amint képeiről ismerjük, ahogy álmaimban engem is megkísértett nemegyszer. Erdélyben a magyar közönség egy miccre felismerte. Látványától megdobbant hallhatóan a nézőtér szíve. Belépett a színpadra kezében Az ember tragédiája friss kéziratával, amelynek utolsó sorain még meg sem száradt a tinta. És kissé megindultan bemutatkozott, mondván:
Az Ember Tragédiája, drámai költemény
Kezdtem 1859. február 17-én,
végeztem 1860. március 26-án
Majd elfoglalta helyét a Tudás Fája alatt, és olvasni kezdte önmagának nagy gyermeki rácsodálkozással: „Első szín. A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján…” Szavai nyomán lassan, álomszerűen benépesült az üres tér színészekkel és elkezdődött a valóság és a képzelet színpadán a játék. A színészek azt tették-cselekedték, amit sugallt és kért, és úgy, ahogyan ő kérte: a Költő, az Alkotó, a Teremtő. A színészek mélyes-mélyen hittek a költő szavában és a közönség mélyes-mélyen hitt a színészek szavában, mert az ő szavuk a költő szava volt. Ekképpen a színészek és a nézők azonosultak Madách látásával, hitével, eszményeivel. És ez volt az előadás legfőbb célja.
Madách a Tragédia első betűjétől az utolsóig szervesen részt vett a játékban. Meghökkentő vízióit, abszurd történelmi látomásait – a soha meg nem festhetőket! – ő maga vetítette fel szavaival képzeletünk mozivásznára. És mert – ahogy Benedek Marcell írja – „Lucifer mondja el azt, amit Madách tudott a világról, és Ádám cselekszi és szenvedi azt, amit Madách e tudás ellenére is cselekedett és szenvedett”, az én színpadomon Madách kétség és remény közt vergődve, olykor Luciferrel azonosult, olykor Ádámmal. Ám mindvégig a Mű transzcendens világával: a Föld és az Ég Szellemével.
A színpadi tér fókuszában, kiemelt kis színpadon folyt Ádám-Éva-Lucifer ádáz szellemi küzdelme három kitűnő, akkor fiatal színész (Miske László, Csíky Ibolya és Varga Vilmos) előadásában. Szereposztásomban tudatosan törekedtem arra is, hogy a férfiszínészek krisztusi életkorban, a Tragédia-író Madách életkorában legyenek, mert a jövő titkait kereső, gondolkodó férfi tudatában akkor merül föl szenvedélyesen a filozófia legfőbb kérdése: „Mivégre vagyunk a világon?” (Madách Imre szerepét az anyai ágon Ady-rokon Czikéli Lászlóra bíztam, aki – úgy tűnt – nemcsak fizikai adottságával, de Vulkán-lelkével és szép beszédtechnikájával is hiteles alakítást nyújtott.)
A színpad mélyén, szemben a közönséggel, mint egy többszintes lelátón, feketeruhás férfiak és nők foglaltak helyet – szmokingban, estélyi ruhákban –: a nagylétszámú színház teljes társulata. És kiemelten, látható helyen a zenekar. A színészek és a zenészek alkották az előadás modern görög-kórusát. Ők szólaltatták meg a kisebb-nagyobb szerepeket is, az emberi szó erejével és stilizált artisztikus mozgásokkal. Ők testesítették meg a Népet, a Kislelkű Tömeget. Ám nemcsak a szereplői voltak az előadásnak, de fegyelmezett nézői is, a közönség homályos tükörképei. Az előttük lejátszódó előadást, a főszereplő kollégák játékát érzékenyen lereagálták, figyelmükkel felfokozva nemcsak Ádám-Éva és Lucifer szellemi viadalát, de a valódi közönség átélését is.
A színpad két oldalán, egymással szemben, 5–5 nagyméretű varázsdoboz sorakozott fel: a történelem 10 laterna magicaja. A nyitható-csukható, forgóajtós varázsdobozokban egy-egy ember nagyságú bábu rejtőzött: 10 darab korhűen felöltöztetett Ádám. A történelmi színek során ezek a bábok szerre-szerre befordultak a színre, jelezvén Ádám útját, sors- és szerepváltozásait az időben. Ahogy sokasodtak az Ádám-bábuk a színen, úgy lett a színpadkép egyre dinamikusabb, egyre álomszerűbb, akár egy művészi fotomontázs. És ami a legfontosabb, maximálisan biztosították a színpadkép funkcionalitását: valamennyi színváltozás egy fényvillanásnyi időben megtörtént. A színészek modern stilizált alapruhát viseltek, a történelmi emberszobrok azonban hűen jelezték a kort. A kimerevített panoptikum világosan, áttekinthetően rögzítette a gigantikus gondolati dráma kompozícióját is. A világos forma élesebben világította meg a tartalmat. Az egyik előadáson találkoztam egy csillogó tekintetű gyermek-nézővel. A 12 éves kislány először látta életében Az ember tragédiáját. Előadás végén megkérdeztem tőle, fel tudná-e sorolni Az ember tragédiája történelmi képeit. A kislány hibátlanul felsorolta mind a tíz színt. Élesen rögzültek benne előadásunk sugallatára Ádám szimultán álomképei.
A második Kepler színt, amely valójában logikus folytatása az elsőnek, nemegyszer kiollózták a Tragédia előadásából. Súlyos tévedés! Én a Tragédia egyik katartikus pontjának érzem: az elrontott forradalom rémlátomása után a tiszta eszmélet pillanatának. A viharfelhők mögül hirtelen kisüt a nap. Kepler-Madách lelkében felragyog a remény, hogy el fog jönni egy jobb kor, amelyben leomlanak a hamis teóriák, a dogmák és a zsarnokság falai.
Egykor nevetni fognak az egészen.
Az államférfit, kit nagynak neveztünk,
Az ortodoxot, akit bámulánk –
Komédiásnak nézi az utókor,
Ha a valódi nagyság lép helyébe,
Az egyszerű és a természetes,
Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van,
Ottan hagy utat, ahol nyilt a tér…
És itt hangzik el a leghangsúlyosabban Kepler-Madách törhetetlen hite az eszményvilágban:
…az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökké élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.
Ennek a színnek olyan a fináléja, mint egy beethoveni szimfónia záróakkordja. Logikai szempontból mérlegelve, a Tragédiát tulajdonképpen szünet nélkül kellene játszani. Ádám nem ébreszthető fel álmából és a madáchi látomás gondolat-sodrába merült néző sem. A Tragédiát, persze nem lehet eljátszani szünet nélkül, mert a közönség tűrőképessége véges. De hol lehetne felébreszteni Ádámot megfelelőbb helyen, mint éppen a Kepler jelenet végén, a forradalmi mámorából felocsúdó tudós eszmélkedésének csúcsán.
Előadásunk időtartama három óra volt, amely annál inkább rekord a Tragédia színpadi történetében, mert mi a szokásos húzásokhoz mérten jóval kevesebb sorral rövidítettük meg Madách művét. Az előadást egy szünettel játszottuk: Kepler utolsó nagymonológját merész és aktuális gondolat-futammá, hatásos záróakkorddá növesztettük.
Felejthetetlen, megrázó pillanat volt előadásunkban, amikor Borbála bűneit megbánva, térdre hullva, sírva, bocsánatot kér Keplertől: „Ím itt vagyok bűnömmel s könnyeimmel.” A drámai pillanat igézetében Kepler a megcsalt, megalázott Madách Imrévé, Borbála pedig a hűtlen és végzetes sorsú Fráter Erzsébetté lényegült át. (A hatás annál is szívbemarkolóbb volt Váradon, mert a családi tragédia szálai hajdanában – tudjuk – odavezettek. A bemutató előadáson a Fráter család utódai is jelen voltak. Fráter tanárnő könnyezve szorította meg kezem a szünetben.)
Szünet után a londoni képben a madáchi gondolat érzékletes kifejezésére tudatos stílusváltást alkalmaztam. Londonban fordul a kocka a világtörténelemben. Addig, ameddig Ádám történelemformáló hős volt – Fáraó, Miltiádész, Sergiolus, Tankréd, Kepler és Danton –, a Nép nem léphetett fel a történelem dobogójára. A kapitalizmus áldemokratikus rendjében azonban az emberáradat elöntötte a világot, kiszorítva a névtelen idegeneket, Ádámot és Lucifert a lét központjából. Úrrá lett a diszharmónia. Minden-minden visszájára fordult, mint a Paradicsomból való kiűzetés demitizált bábelőadása, amelyet csak hátulról láthatott az igazi színházi közönség. A társadalmi panoráma rikítóbbá, cifrábbá vált, észrevétlenül a kosztümöket is vissza kellett hoznom a piaci sokadalomban. A londoni szín tulajdonképpen Madách kora, a 19. század vége. A játék némi realista hétköznapi színezetet kívánt és kapott. A kórus szertartásos, ünnepi jellege szétbomlott. Csak a nagy temetés gyászában, a gyertyák fellobbanásában és kihunyásában, a halál megidézésében tért vissza az élet méltósága.
Előadásunkban a falanszter szép újvilága áttételesen, virágnyelven a szocializmus elembertelenedett világát idézte fel az erdélyi közönségnek.
Az űr-jelenetben – ahogy az iskolában tanultuk – nem jelenik meg Éva. Az én előadásomban Éva ott is jelen volt mint Ádám sorsának meghatározó attribútuma. Az üres színpad közepén ült elhagyottan, árván kékes holdsugárban és egy gyermekdalt dúdolt. Úgy várta vissza földi hazájába Ádámot, mint madár a párját. Ádám nemcsak a Föld Szellemének intő szavára szállt vissza az anyaföldre, de a földanya visszahívó dalára is.
Az eszkimó-színben Ádám az ember elkorcsosulásából, teljes biológiai, szellemi és morális elsatnyulásából kap utolsó leckét Lucifertől. Ádám számtalanszor megtapasztalta már a lét értelmetlenségét, de az ádámi lélek mindig kitalált valami okot, gyermeki érvet a túlélés, az újabb küzdés vállalására. Lucifer utolsó mestervágása most halálos, szívbe találó: az állati szintre süllyedt eszkimó torz feleségében Ádám Évára ismer. Ellobban, kialszik lelkében az édenkertnek maradék sugára.
Ádám felretten rémálmából. De még nem tér magához. Féléber álmában agyában egy őrült gondolat ver tanyát: meg kell mentenie a földet az emberi tévedések és csalódások lidérces álmaitól. A megoldás kézenfekvő: ő az első és egyetlen ember a földön. Ha elpusztul, kihal vele a faj. Meg kell hoznia ezt az utolsó hősi áldozatot a jövőnek. Felmegy a hegycsúcsra, hogy a mélybe vesse magát. De Éva az újjászületés misztériumával meghiúsítja Ádám utolsó ballépését is. Ádám ráeszmél, hogy halála is hiábavaló, hasztalan. Éva méhében már készül megdobbanni az új Ádám szíve…A halálba menekülő mártír térdre hull: megadja magát engedelmesen az élet Urának.
Micsoda transzcendens peripetia! Micsoda sorsfordulat-fricska a végzet rabságába zárt ember orrára. Madách megteremtette az egyetemes drámairodalom legtermészetesebb és legtitokzatosabb sorsfordulatát.
Amikor Ádám felébredt kínzó álmából, nyitott bűvös dobozaink egy szemvillanásra becsukódtak. Visszatért a mitológiai keretjáték puritán fehér színpada a két Tiltott Fa modern fémhálós kompozíciójával. És felragyogott az üres játéktér fölött az ezüst templomi orgonasípok égboltja. És felzengett valami légies, éterikus zene…
Színpadi oratóriumunkban hatalmasra nőtt gondolati mélységében Az ember tragédiája utolsó sora. Felhangzott keményen az Úr szava:
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
Az Úr szavát a Kórus úgy visszhangozta, mintha a Színház bölcs tanácsát közvetítené az Emberiségnek:
Ember, küzdj és bízva bízzál!
És végezetül Madách Imre is megismételte a közönségnek csöndesen, mint buzdító testamentumát:
Ember, küzdj és bízva bízzál!
A bemutató előadást, a színészek ihletett játékát, a katarzis bűvkörében megistenült nézők szívdobbanását nem rögzítette se film, se tévé, se rádió. Feltehetően csak az államvédelmi hivatal lehallgató központja. A román diktatórikus állam, akárcsak magyar ikertestvére, gyanakvással és gyűlölettel fogadta a dogmák Prokrusztész-ágyába nem kényszeríthető Géniusz felettébb aktuális művét.
Az ünnepi eseményre Magyarország nem küldte el hivatalos színházi képviselőit Ady városába. Egyetlen magyar irodalomtudós, az evangélikus püspökből Madách-kutatóvá lett akadémikus jelent csak meg, magánemberként, a bemutatón. A püspök urat, a Tragédia rendezéseinek jeles szakértőjét annyira lenyűgözte bemutató előadásunk, hogy napokig nem tudott elszakadni a várostól és színházától. Újra és újra megnézte az előadást, amelyben hajdani barátja, Németh Antal szellemét is felragyogni vélte. Féltett kincsem ma is a nagytiszteletű vendég premier-ajándéka, egy Madách-kötet, amelynek ajánló soraiban 1974. június 7-ét – a váradi bemutató napját – „a Madách-i csúcsmű feledhetetlen új-rendezésű napjává” avatta. A Vigíliában megjelent értékelése az egyetlen jel a Duna–Tisza táján, amely hitelesen tanúsítja, hogy volt egyszer Nagyváradon egy Tragédia-előadás, amely Madách drámai költeményét a színpad deszkáján az olvasó szellemi élménye rangjára emelte.
Befejezésül szabad legyen még elmondanom egy történetet.
A nevezetes váradi premier végén, az ünnep lázában égve, az én Madách-rajongó akadémikus barátom – a győri Szabó József – elsőnek gratulált: megölelt, megköszönte az előadást, majd széttárta karját és sokat sejtetően ezt ismételgette: – Ex leone leonem! Bevallom, bár megértettem latinul a szókat, de nem fogtam fel akkor mélyebb jelentőségét. Amikor elbúcsúzott Váradtól, megajándékozott egy gyönyörű könyvvel: Az ember tragédiája fakszimile díszkiadásával. Abból értettem meg öreg barátom szavainak értelmét. Arany János, amikor elolvasta kéziratban az ismeretlen Madách ismeretlen drámai költeményét, annyira megrendült, hogy fehér lúdtollát tintába mártotta és megrészegült betűkkel Madách utolsó sora alá odafirkantotta: „EX LEONE LEONEM!” Azaz: Az oroszlánt az oroszlánról ismerni meg. Ezért választottam előadásom címéül: EX LEONE LEONEM!
Áldom a sorsot, sorsomat, hogy 27 évvel ezelőtt egy emberpróbáló falanszter-világban Az ember tragédiáját Madách Imre és a magunk képére felmutathattam Erdély megrendült magyarságának. Áldom az emlékét hajdani munkatársaimnak színészeknek, tervezőnek, zeneszerzőnek, az élőknek és a holtaknak, hogy volt hitük és erejük kitörni egy rossz hagyomány imamalmából és bebizonyítani, hogy Az ember tragédiája színházi nézőit is fel lehet emelni Az ember tragédiája olvasóinak szellemi magasságába. És köszönöm a Madách Irodalmi Társaságnak, hogy most itt, Balassagyarmaton rendezői pályám legszebb emlékével nyithatom meg a Tizedik Madách Szimpóziumot.