Bevezetés
Lesz Vulgatánk! Hölgyeim és Uraim, kedves kolleginák és kollégák! Az elmúlt évre visszatekintve, a készülő latin Tragédia-fordítást üdvözöltem az iménti szavakkal, amelynek első színét, Fehér Bence tolmácsolásában, a tavalyi szimpózium kötetében néhány hete megjelentettük. Ugyancsak megjelent Asztalos Lajos fordításában, Gonzalo Navaza Blanco közremködésével a galego fordítás is.
A Tragédia-fordítások mellett az elmúlt év legjelentősebb eseményének mégis azt tartom, hogy megértük a mai napot, a X. Madách Szimpózium napját. Pontosabban: nem mindannyian értük meg, éppen ezért röviden megemlékeznék azokról, akik már nem lehetnek közöttünk. Radó György, Horváth Károly és Leblancné Kelemen Mária az elsők között üdvözölték kezdeményezésünket; közülük azonban már csak Leblancné Kelemen Mária tudott részt venni az I. Madách Szimpóziumon. Néhány éve eltávozott közülünk Mohácsi Mária is, aki éveken át rendezvényünk helyszínét biztosította, s akinek komoly szerepe volt abban, hogy a Fráter Erzsébet emlékezete első kötetét megjelentethettük. Fejér Lászlót is csak egyszer üdvözölhettük körünkben; munkája, Az ember tragégiája bemutatói c. bibliográfia azonban maradandónak bizonyult: tanúsítja ezt, hogy a közelmúltban ugyanebben a témakörben és hasonló formában, de immár a teljesség igényével készítette el Enyedi Sándor a bemutatók bibliográfiájának első kötetét.
Jóllehet társaságunknak nem volt tagja, a közelmúltban elhunytak közül feltétlenül meg kell említenünk Ctibor Štítnickýt, a Tragédia és több Madách-vers szlovák tolmácsolóját.
Önök joggal kérhetik számon, hogy miért nem az új Nemzeti Színház Tragédia-bemutatójáról emlékeztem meg elsőként a bevezetőmben? Nos, túl azon, hogy társaságunknak vajmi kevés köze volt az előadáshoz (még jegyet sem tudtam rá szerezni), a bemutatónak – a visszajelzések alapján – enyhén fogalmazva nem volt átütő sikere. Egyébként ma még hallhatunk egy előadást erről a témáról.
Hölgyeim és Uraim! Miként tavaly, úgy idén is szóba kell hoznom a Madách Intézetet, amelynek létrehozását változatlanul a legfőbb célnak tartom. A helyzet világos: lehet, hogy én már nem jutok el Kánaánba, sőt lehet, hogy a jelenlévők közül senki sem éri meg a Madách Intézet létrehozását. Szeretném azonban, ha ez senkit sem befolyásolna, s mindenki komolyan venné a célt, akkor is, ha az utolsó lépést gyerekeink vagy unokáink fogják majd megtenni. Az elmúlt két évben igyekeztem minden követ megmozgatni ennek érdekében, eddig eredménytelenül.
A személyi jövedelemadó idei 1%-ából, az APEH előzetes értesítése szerint várhatóan 486 ezer Ft-hoz jutunk. Ez jelentős növekedés az előző évihez képest, jóllehet a mögötte álló többletmunka is tetemes. Az elv változatlan: senkit sem kérünk arra, hogy más irányú elkötelezettségét feladja, azt viszont elvárnánk, hogy ki-ki a rokonok, barátok, ismerősök körében igyekezzék megtalálni azokat, akik eddig senkinek sem ajánlották fel az 1%-ot. Mivel az APEH tavalyi közleménye szerint még mindig csak az adózók 40%-a ad érvényes nyilatkozatot az 1%-ról, bőségesen lehet találni olyan személyeket, akik megnyerhetők. Változatlanul azt a stratégiát javasolnám, hogy csak rendkívüli esetekben és lehetőleg szerény mértékben használjuk fel ezt az összeget, s inkább tartalékoljuk, irodavásárlási céllal. Ez, az idei évet alapul véve, 8–10 éven belül reális lehetőségnek ígérkezik, sőt: ha tovább folytatjuk a takarékoskodást, 40 év múlva a Madách Intézet külső támogatás nélkül is megalakulhat.
Végül köszönetet mondok mindazoknak az intézményeknek és szervezeteknek, amelyek idén is támogatták rendezvényünket: fővédnökünknek, a Szalézi Kollégiumnak, valamint a rendezvény anyagi támogatásában hosszú évek óta élen járó Balassagyarmati Polgármesteri Hivatalnak, továbbá a Madách Imre Általános Iskolának és Művelődési Háznak (Szügy), a Madách Imre Városi Könyvtárnak (Balassagyarmat), a Magyar Országgyűlésnek, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, a Palóc Társaságnak (Ipolyvarbó) és Szügy Polgármesteri Hivatalának.