Schéda Mária

Azonos szituációk és különböző megoldások

Madách két fiatalkori művében

Az 1842–44-es években Madáchnak két különböző műfajú, de azonos gyö­kerű alkotása született: a Csak tréfa című szomorújáték és a Duló Ze­bedeus kalandjai című komikus novella.

Madách nem dátumozta műveit, ezért nehéz kronológiai rendbe so­rolni őket, e kettő azonban egészen biztos, hogy az említett két éven be­lül született. A Csak tréfában a politizálgató ne­me­sek egyike a Véd­egy­letet propagálja, a Duló Zebedeus ka­land­ja­i­ban pedig a Pesti Hír­lap utolsó számára történik utalás.

A dráma és az elbeszélés szublimálja Madách pesti éveinek tör­té­né­seit. A költő mintegy „kiírja magából” akkori csalódásait, buk­dá­cso­lásait, a társasági élet visszásságait, elmagányosodásának és vi­dék­re vonulásának okait. Lezár és összegez egy korszakot. A Csak tré­fá­ban ádámi előképként üdvözölhetjük a főszereplőt: Zordy Lorán „köl­tő és követ”, aki megpróbál küzdeni és bízni, akárcsak Madách, aki egye­temi évei után még hitt az aktív politizálás hatékonyságában.

A két mű alapindíttatása egyazon szituáció: A több évtizede hú­zó­dó birtokpert házassággal megoldani kívánó apa a fővárosba küldi fiát mát­kaszerzésre, s nem is akármilyenre!

Zebedeust atyja a következő intelmekkel bocsátja útra: „E levelet F. tanácsoshoz viszed, ki nevezetes pört folytat ellenünk nyolcvan év óta, s ha mint gondolható, vagy húsz év múlva megnyeri, – bottal köl­töz­hetünk ki birtokunkból.

[…]

Kis vártatva nyomóssággal tevé hozzá: Lányával megismerkedsz, s fe­le­ség nélkül haza nem jössz, érted?”

Lorán ekképp kesereg barátjának:

                                                                                                        Van egy

                                                               Pörünk; kérdése: birtokunk egésze,

                                                               S egy házasság mindent jóvá tehet;

                                                               Atyám engem nézett ki áldozatnak

                                                               A százados penészü jogviták

                                                               Természet ellen pártos istenét

                                                               Megengesztelni házasságom által.

Problémájára ki-ki más-más megoldást fogad el a sorstól vér­mér­sék­letének, logikájának s körülményei alakításának megfelelően. Az öt­felvonásos dráma Zordyja nem tudja „csak tréfának” tekinteni a po­li­tikai és társasági intrikákat, amelyekkel tönkreteszik karrierjét, el­ra­bol­ják tőle szerelmét, őt magát pedig nevetséges figurává aljasítanák. Éle­te sikeres is lehetne, ha a közélet elvtelen szabályaihoz igazítaná, ő azon­ban erre éppúgy nem hajlandó, akárcsak alkotója, aki nem tudott és nem is akart beilleszkedni a kisszerű politikai életbe. Művelt, te­het­sé­ges költő, akinek a hölgyeknél is vannak sikerei.

Duló Zebedeus nem ért semmihez, önálló gondolatai nincsenek, nem csinál tragédiát az életből. Ő voltaképp Zordy Lorán ár­nyék­sze­mé­lyisége, de az ő sorsa is a Pesten töltött ifjú évek él­mény­da­rab­ká­i­nak fonákja. A csetlő-botló, tetőtől talpig vidéki nemesúrfi a pesti, pol­gári-nemesi úrivilágban úgy éli át kalandjait, mintha mesébe csöp­pent volna, és – a komikum törvényei szerint – elveszti a talajt a lába alól, elidegenedik önmagától anélkül, hogy bármit is megértene abból, ami vele vagy benne történik. Míg Zordy mindent tragikusan maga el­len fordít, Zebedeus ellen maga a sors fordul kegyetlen és kacagtató tré­fáival. Bessenyei Pontyijának egyenesági leszármazottjaként tes­te­sí­ti meg a „nyolcvan éves perrel” születő időtlen (és idétlen) figurának tű­nő magyar kurtanemest a rozsda marta véres karddal és a mű­ve­let­len­séggel párosuló úri gőggel együtt.

Madách kitűnő komédiát tálal a sületlenségeket művelő vidékin ha­hotázni szerető városiak elé. Az arc- és jellemnélküli, agarakhoz és pa­tópálos unatkozásokhoz szokott (és szoktatott) úrfi kellő okot is szol­gáltat erre. Madách a korabeli helyzetkomikum-kelléktár jól is­mert rekvizitumait művészi könnyedséggel használja, s az előre várt, még­is mindig nevettető fordulatokat egyéni ötletekkel is megtoldja. A tra­gikum és komikum mint esztétikai minőség a műélvező és az áb­rá­zolt jellem vagy helyzet közti távolság áthidalhatatlanságával éri el hatását.
 

A komikumban olyan szintre rántja le a hőst és a szituációt, ahon­nan az empátia lehetősége eltorzul, a tragikumban pedig túl ma­gas pie­desz­tál­ra helyezi. Ami a külső szemlélő számára komikus, az az átélőnek tra­gikus végzet; e novellában például egy elcserélt levél, egy sar­kan­tyú­val lerántott asztalterítő vagy egy eltévesztett szállodai szo­ba a nem várt balerinával való összes bonyodalommal együtt.

A Duló Zebedeus kalandjai kitűnő bizonyítéka annak, hogy Ma­dách szellemes szórakoztató. Főhőse személyiségének meg­for­má­lá­sá­nál komédiázó kedve kristálytisztán nyilatkozik meg a humor minden ke­sernyés mellékíze nélkül. Talán önmagán is kacag már a társadalmi sze­repekre megérett, de a közéleti csalódásokból kiábrándult férfi. Ki­ka­cagja mindazt, amit Zordy nem tudott „csak tréfának” venni. Az em­ber tragédiája előtt a drámai műnemben Madách kizárólag tra­gé­diákat írt. Ez a novella a legjobb bizonyítéka annak, hogy ko­mé­di­á­kat is tu­dott volna. Az alkotásfolyamatban a kettő voltaképp azonos gyö­kerű – er­re Shakespeare a példa. Az ábrázolás és a kifejezés pedig an­nál si­ke­re­sebb, minél művészibben keveredik a tragikus és a ko­mi­kus hang­nem. Madáchnál ez nem történik meg, nála vagy az egyik, vagy a má­sik győzedelmeskedik s válik meghatározóvá. Esztétikai szem­pontból e komikus novella mégis sikeresebb, mint a tragikus vé­gű dráma, ahol a főhős önsajnálata és egyoldalú szemléletmódja a sa­já­tosan átélt tár­sa­dalmi kuszaságokból próbál szomorújátékot facsarni. A novellában egy hiteles figurával ismerkedhetünk meg, míg a drá­má­ban – egy­ol­da­lú­sága miatt – egy hitelességében megkérdőjelezhető an­tihős áll előt­tünk, aki groteszkké váló élethelyzetét leginkább ön­ma­ga előtt res­tell­ve siet az önpusztításba.

A társadalomrajz mind a drámában, mind az elbeszélésben színes, re­ális, korhű üzenet. Az a gyanúnk támad, hogy ha Zebedeus ka­land­ja­it és nem Lorán zordyságát viszi színpadra a szerző, még egy Kis­fa­lu­dy – Szigligeti – Csiky vonalába illeszthető klasszikus vígjátékkal is meg­ajándékozta volna a magyar irodalmat. A XX. századi átdolgozási kí­sérlet is hatásosabb bohózatot kanyarinthatott volna Duló Zebedeus epi­zódjaiból, mint a Csak tréfa „fanyar” humorát kiemelni szán­dé­ko­zó próbálkozás. A humor fanyarságát itt ugyanis nem a főhős, hanem egy intrikus és önző női alak, Széphalminé közvetíti. Mivel azonban ő egy­oldalúan gonosz, humorával sem vált tud kiváltani bennünk egyet­len pillanatra se szimpátiát. A Tragédia Luciferének első markáns váz­la­tát ismerhetjük fel benne a jót is fontolgató filozofálás nélkül.

Az ő megfelelője a novellában a tanácsosné, aki addig mes­ter­ke­dik, míg lánya kiházasítása helyett saját budoárjába nem navigálja a gya­nútlan Zebedeust, meghiúsítva ezzel az atyai tervet, kilencedik év­ti­zedébe léptetve az átkos birtokpert. A két nőalak abban is hasonlít egy­máshoz, hogy mindketten féltékenyek saját szépséges lányukra, s míg ők ékszerekkel és drága ruhákkal hívják fel magukra a figyelmet, gyer­meküket előnytelen és szerény öltözékben viszik a társaságba. „Oh, de legszebb ékét nem tűzheté magára az anyavetélytárs, s ez az if­júság.” Ezek a hölgyek szalonjukba invitálják a művészeket, s mint a mér­ges pók szövögetik hálóikat környezetük magánéletében, sőt a po­li­tikában is.

A Csak tréfában mindenki politizál, még a szerelem is a politika és a köz­élet folyondárjába gabalyodik. A Duló Zebedeus kalandjaiban sen­ki sem politizál, csak a kátyús magyar utak, a porfellegben döcögő, nagy­apá­tól örökölt útibatár és a gazdasszonykereső házasodási szán­dék.

Zordy az intrikus légkörben maga is megfertőződik, vagy inkább meg­sebződik, és a társadalom ellen fordul azzal, hogy kimenekül be­lő­le. Zebedeus intrikák célpontjává válik, kiszolgáltatott, körmönfont vé­de­kezésre képtelen XIX. századi balek. Ezért eleven tár­sa­da­lom­bí­rá­lat sor­sának groteszkbe fúló megoldatlansága.

A vidéki nemes létformája – minden ősi rozsda ellenére – tisz­tább­nak, egyértelműbbnek tűnik Madách számára, mint a fővárosi vagy a vár­megyei önző, haszonleső tülekedés. A közélettől való el­szi­ge­te­lő­dés tudatos vállalásával inkább a zebedeusokkal éli életét, mint az elv­te­len karriertaposókkal. Így észrevétlenebbül csiszolhatta lelkét a re­mek­művet érlelő magány. Jósorsa – a magyar- és a világirodalom nye­reségeként – mégis megadta neki, hogy élete fordulópontján ta­lál­koz­zék egy fényes elméjű „népi sarjadékkal”, akiben a baráti szív ma­ga­sabbrendű önzetlenséggel párosult.

vissza