Bene Kálmán

 

Egy „szellembúvár” Tragédia-értelmezése

 

 

Madách Imre fia a magyarországi spiritizmus egyik legjellegzetesebb, legfontosabb képviselője, aki A Szellembúvárlat Irány-eszméi (Bp. 1899) c. könyvében foglalta össze nézeteit, ismereteit a spiritizmusról. Erről a könyvről mind Ruttkay Teréz Mária Madách Aladár című kismonográfiájában, mind az elmúlt évtizedekben a Palócföldben meg­je­lent két tanulmányban olvashattunk,¹ nem is célom az ezekben az írásokban leírtakhoz bármit hozzátenni. Madách Aladár spiritiszta beállítottságát a Tragédiáról megjelent elemzése kapcsán csupán azért szerettem volna előre hangsúlyozni, mert ennek az értelmezésnek „eredetiségét”, különleges vonzerejét az jelenti, hogy három „világköltemény­ről” (M. A. műfajmegjelölése), a Tragédiáról, a Faustról és a Divina Commediáról szó­ló összehasonlító okfejtésében szinte kizárólag csak a spiritizmus szemszögéből vizsgálódik a szerző.

                Mielőtt Madách Aladár cikkének ismertetésébe fognék, szólni kel­le­ne néhány szót a szerző viszonyáról apja főművéhez. A megyei társasélettől még apjánál is nagyobb mértékben visszahúzódó, spiritiszta „tu­dós” különcsége és politikai nézetei miatt osztályába már beilleszkedni nem tudó Madách-fiú öntudatosan és szerényen viselte a hálátlan „sas­fiók” szerepet: a Nemzeti Színház jótékonysági alapja javára le­mon­dott a Tragédia-előadások tantieme-jeiről (igaz: később, amikor anyagilag megszorult, mégis kért százalékot²), rendezte és gyarapította apja könyvtárát, értelmiségi baráti körével³ gyakran beszélgetett a nagy műről. Palágyi Menyhért és Bodor Aladár Madách-monográfiája⁴ is tanúskodik arról, hogy a szerzők személyesen is ismerték és becsü­ték a Madách családot.

                Palágyi nagy munkájáról az Egyetértésben elismerő recenziót is írt M. A.⁵ A recenzió tulajdonképpen sajtószemle, amelyben M. A. a Palágyi-monográfiáról megjelent kritikákat kísérli meg cáfolni, lényegesen magasabbra értékelve az életrajzot, mint az újságkritikák szerzői. Ugyanakkor ő sem elégedett mindennel, nem tetszik neki pl. a monográfia felépítése, a sok alfejezetre való széttagolás, valamint Palágyi Mózes-értelmezése. A „sajtószemle” stílusában, tartalmában is szinte föléhelyezhető saját Tragédia-elemzésének, ezért úgy gondolom: újraközlése és kommentálása a jövőben nem lenne érdektelen és hiábavaló.

                Palágyi Tragédia-értelmezését tehát nagyra tartja M. A., cikkében semmi nyoma nincs annak a Ruttkay Teréz Mária által közölt feltételezésnek, hogy M. A. szerint a monográfus „megpalá­gyította” volna apja művét. Az anekdotába illő minősítés Illyefalvi Vitéz Aladár⁶ szóbeli közlésén alapul, jól hangzik, de nem igazolja semmi. Már csak azért is két­kedhetünk, mert Illyefalvi Vitéz volt annak a Madách Aladár-i alapgondolatnak a forrása – Ruttkay T. M. adata alapján – amely szerint „Lucifer, Éva és Ádám az emberi lélek tevékenységi körének megszemélyesítői, az ismereté, érzésé, akaraté”.⁷ Szerintünk a M. A.-féle magyarázat kiindulópontja sokkal inkább saját „lélektani rendszere” és spiritiszta meggyőződése, mint egy baráti ötlet kibontása. Ezt igazolja egy másik, Ruttkay T. M. által idézett M. A.-levél is, melyben a szerző Kármán Mór Tragédia-elemzését⁸ üdvözölte. A Kármán-tanulmány mélységének, gondolatgazdagságának udvarias dicsérete mellett a köszöntés fő indoka az, hogy Kármán elemzésében is a maga meggyőződését véli felfedezni.⁹

                De fejezzük be a kalandozást, s térjünk rá témánk legfontosabb részére: Madách Aladár kis tanulmányának bemutatására. Az érdekes és meg­jelenési helye (a Rejtelmes Világ című rövidéletű spiritiszta folyóirat) miatt nehezen hozzáférhető Tragédia-cikket szeretném újraközölni¹⁰ szimpóziumunk kötetében. A tanulmány címe – Lélektani elemek az Ember Tragédiájának főalakjaiban – több szempontból is pontatlan, félrevezető. A tízoldalas cikk első és utolsó két oldala, a szövegnek közel fele nem az adott irodalmi műről, hanem a spiritizmusról szól (ez a „lélektani elem”), a középső, elemzésnek szánt rész viszont nemcsak a Tragédia főalakjairól, hanem a fentebb már említett két másik világkölteményről, mint egész művekről és azok főhőseiről is megkísérel valami tökéletesen új, eredeti nézőpontból képet adni. Ez a kép természetesen ilyen terjedelemben csakis vázlatos lehet, mi­ként M. A. is többször hangsúlyozza a „remekírók remekalkotásai” írásában csak „futólag” magyarázottak.¹¹

 

                Vizsgáljuk meg M. A. aránytalan szerkesztésű, rövidsége dacára szóbő írását. Az első két és fél oldal szinte egyetlen közhely-igazság bizonyít(gat)ása, annak ti., hogy a költészet, a líra nyelvében, képeiben antropomorf jellegű. A „bizonyítási” eljárás Karl du Prel német spi­ritiszta filozófus, író munkáit idézve fogalmazódott meg – legfontosabb példaként a homéroszi jelzős szerkezet, a „rózsaujjú Hajnal” kissé gyermeteg stiláris elemzésével a középpontban. A végső kon­klú­zi­óhoz (ti. hogy egyetlen költői kép is mikrokozmoszként tükrözi a vi­lág­egye­te­met, a makrokozmoszt, hát még mennyivel tökéletesebben mu­tatják be ezt a nagy világköltemények) feleslegesnek tűnik a hosszú, du Prel nézeteit¹² visszhangzó fejtegetés. Az egész bevezetésben van valami kedvesen naiv törekvés arra, hogy fő mondanivalójának irányát, alapelvét elméletileg is alátámassza, ám M. A. értekező stí­lusa inkább egy röpirat, vagy vitacikk lázas, formátlan, zsúfolt mon­da­tait idézik fel bennünk, mintsem egy logikus gondolatmenetét. Egyetlen példát idéznék erre, a homéroszi kép „elemzését”.¹³

                A tanulmány fő része, a három világköltemény összehasonlítása egy sajátos „számmisztika” mentén fogalmazódik meg. Először a há­rom mű egészéről állapítja meg, hogy azok kifejezik az „emberi elme hár­mas irányát”, az intellektuális, az affekcionális és az intúcionális irányokat, méghozzá egy-egy műben valamelyik dominál, de bizonyos mértékben mindhárom műben megvan mindhárom irány. A három mű összevetésének zárásaként a következő összehasonlító képletbe foglalhatnánk össze a három költőt, illetve a művükben megnyilvánuló hármas irány domináns értékét, M. A. nyomán:¹⁴

 

                                                               GOETHE                                              MADÁCH                            DANTE

mint költő                                                 a szép                                                     az igaz                              a jó kifejezője

mint bölcsész                                     esztéta és művész                                    logikus és tudós                  moralista és metafizikus

lélektani iránya                                       indulati                                                   értelmi                             „szemlélő”, ihleti

                                                               (affekcionális)                                         (intellektuális)                         (intucionális)

 

                A három mű mindegyike tehát szinte legjellemzőbb példa a három irány valamelyikére M. A. szerint, ugyanakkor az értelmi, érzelmi és ihleti elemek keverednek is mindegyik műben. Az elemzés további részében a világköltemények főhőseit teszi meg az egyes irányok képviselőivé, a következő módon:

 

— a Tragédiában Ádám-Éva (a két hős egységét Bodor Aladárhoz ha­son­lóan¹⁵ értelmezi) az indulati, akaró és vágyakozó elme, Lucifer a „mód­szeres, hideg gondolkozó értelem”, az Úr a „szemlélő” (intuitív) em­beri elme képviselője;

 

— Goethénél Faust a „módszeresen gondolkodó értelmi ember”, míg Gretchen és Mephisto egyaránt az indulatok képviselõje, de az elõbbi, „mi­után már vétkezett, erkölcsi érzésében ébredezõ szemlélet (intuitio) ih­letével” hat Faustra, a másik oldalról Mephisto a szenvedélyek, az ön­zés ördögeként csábítja, viszi bûnbe a fõhõst;

 

— a Commédiában Vergilius az értelmi irány képviselője, (Lucifer megfelelőjeként), Dante a vágyak és indulatok embere, mint Ádám-Éva, Beatrice pedig az Úrnak felel meg, hisz amikor átveszi a Paradicsomban Vergiliustól a vezetést, az „emberi indulatokat, akaratot addig vezető és magyarázó értelem helyett a szemlélet (intuitio) lép elő.”¹⁶

 

                Aki ennél a vázlatnál alaposabban akarja megismerni ezt a korai komparatista elemzést, feltétlenül el kell olvasnia figyelmesen, esetleg több­ször is M. A. szövegét. Ha változatlanul nem tökéletesen, nem iga­zán érti a bonyolult magyarázatot, az is elképzelhető, hogy nem az ol­va­só­ban van a hiba… A magam részéről legalábbis nem merek vál­lal­koz­ni a további dekódolásra, hiszen könnyen lehet, hogy amit én kissé za­va­ros­nak vélek, csak a tárgyban való járatlanságom miatt tűnik an­nak.

                Az elemzés ismertetését ismét egy idézettel zárnám, amelyben M. A. egy sajátosan megfogalmazott Rousseau-adaptációval örvendeztetett meg. Nem azért, mert oly könnyed, tömör, kristálytiszta érvelésről len­ne szó benne – a stílus nagyon is Madách Aladár-i –, csupán azért, mert úgy vélem: ez közérthető és érdekes okfejtés.¹⁷

                A Madách Aladár-tanulmány befejező része, a szöveg több, mint ne­gyedrésze, miképp a hosszúra nyújtott bevezetés, lényegében alig kap­csolódik a cikk témájához, a Tragédia-elemzéshez, de akár az irodalomhoz is. A befejezés ugyanis Rochas párizsi orvos¹⁸ hipnotikus álom­mal kapcsolatos kísérleteiről számol be lelkendezve, hiszen a „bámulatra ragadó” kísérletek leírásában saját spiritiszta meggyőződésének, mondhatnánk: hitének igazolását véli felfedezni szerzőnk. Az asztráltestről, M. A. szavával szellem-másról, vagy a kékes, illetve vöröses fénnyel világoló auráról, M. A. magyarításában gőzkörökről szó­ló fejtegetés kimondottan érdekes, felesleges „gőzei” ellenére is valamennyire érthető, ajánlom hát mindenkinek, hogy olvassa majd el végig M. A. tanulmányát. A Tragédiával, illetve a többi világkölteménnyel való kapcsolata azonban ennek a résznek olyannyira laza és eről­te­tett, hogy az szinte megmosolyogni való: a madáchfi szerint a spiritiszta kísérletek által „bizonyított” lélektani „alapszerkezet” mind a mikrokozmoszban, mind a makrokozmoszban, így a makrokozmoszt csodálatosan tükröző világkölteményekben is egy és ugyanaz.¹⁹