Bárdos József

 

Mester és famulus

(Az ember tragédiája születésének titkaiból)

 

 

Madách Imre pályájának talán legkülönösebb vonása, hogy igen hosszú drámaírói útjának során sem Az ember tragédiája előtt, sem az után egyet­len olyan művet nem hozott létre, amely igazán megállna a szín­pa­don, amely főművének nagyszerűségét legalább részben meg­kö­ze­lí­te­né.

                Pedig közismert, hogy már egészen fiatalon elkötelezte magát a drá­maírás mellett. Ami viszont még mindig hiányzott belőle, az a te­rem­tő erő, ami igazi életet lehelne hőseibe.

                Vajon mi történik Madáchcsal 1855 és 1859, a Mária királynő át­dol­gozása és a Tragédia megírása között? Hiába forgatjuk a könyv­tár­nyi Madách-irodalmat, erre a kérdésre nem kapunk választ.

                Pedig látszólag nincsen nagyon nehéz dolgunk, ha elfogadjuk, amit a szakirodalom állít. Akkor ugyanis abból kell kiindulnunk, hogy Ma­dách 1857 táján kezdett foglalkozni a Tragédia megírásának gon­dolatával.¹ Úgy tűnik, ezt a feltevést még meg is erősíti Andor Csa­ba leg­újabb hipotézise a Tragédia három „eredeti” változatáról, melyet így fog­lal össze: „Mindent egybevetve az látszik tehát a leg­va­ló­szí­nűbb­nek, hogy a főműnek létezett egy 1853-as, folyamatosan meg­sem­mi­sí­tett s így végső soron csak a szerző fejében létező változata, majd egy 1856–57-es, bizonyára már lejegyzett változata, végül pedig a ma is­mert, 1859–60-as változata.”²

                Tekintve, hogy a feltételezett első, 1853-as változat, a „Lucifer”³, cí­méből ítélve még nem a ma ismert koncepció hordozója lehetett, a re­mek­mű születése valóban 1856–57 táján történt. Visszatérve té­mánk­hoz, akkor egyetlen esztendőre szűkül le a kérdés:

                Mi történt Madách Imrével 1856-ban?

                Úgy véljük, feltételesen érdemes abból kiindulni, hogy Madách 1856 táján találkozott Kierkegaard Vagy-vagy című művével.⁴ Kierkegaardnak ez a talán legfontosabb műve 1844-ben jelent meg, és
sem­mi okunk nem lehet eleve kizárni, hogy egy évtized alatt eljuthatott Ma­gyarországra. Meggyőződésünk, hogy ez a kulcs, amely a Tragédia ed­dig zárva maradt ajtóit nyitja. Kierkegaard azt tanítja, hogy az em­ber­nek le kell mondania a világról, hogy aztán – mintegy Isten kezéből – megnyerhesse azt. Látni fogjuk, hogy a Tragédia szerkezeti fel­é­pí­té­se, a mű nagyszerkezete, a szereplők jelleme-jelentése, viszonya mind-mind kézenfekvően értelmezhető Kierkegaard felől. Ez egyébként ér­de­kesen új fényt vetne Lukács György dühödt kirohanásaira⁵ (aki a ma­ga fiatalkori világképét éppen a kierkegaard-i filozófiával szemben épí­tette ki⁶), s aki így nyilván érezte a Tragédia körül az „ördög kén­kő­sza­gát”. És megmagyarázná például azt az érdekes, de így már egyál­ta­lán nem véletlennek tűnő egybeesést, hogy Az ember tragédiája nagy eu­rópai sikerei a 30-as években illetve a 70-es években éppen az eg­zisz­tencialista filozófia sikereinek idején, annak felíveléseivel esnek egy­be.

                Valószínűleg el kell majd végezni a ránk maradt Madách-kéziratok (ver­sek, levelek, jegyzetek) alapos Kierkegaard-ral való egybevetését. E te­kintetben kezünkre játszik Madách alkotói módszerének az a sa­já­tos­sá­ga, hogy gyakran nyersen, átalakítás nélkül vesz át, illeszt be – ha az kon­cepciójához illik – másoktól olvasott gondolatokat műveibe. Mint ahogy Shakespeare is teszi: anyagát onnan veszi, ahol találhatja.

                Kierkegaard esetében nem egyszerűen valamiféle találkozásról, ha­tás­ról, sokkal többről van szó. Meg lehet mutatni, hogy Az ember tra­gé­di­ája valóban filozófiai dráma, amely a maga művészi (szöveg-, kon­flik­tus-, struktúra, jellemrendszer, stb.) eszközeivel a kierkegaard-i filozófiát fogalmazza újra, majd meg is haladja azt, önálló, új filozófiai rend­szert hozva létre.

                Erről más alkalommal beszéltünk már. Most csak a Tragédia nagy­szer­kezetére és megoldására vetünk egy pillantást.

                Az ember tragédiáját igen régóta két részre szokás osztani, a ke­ret­szí­nekre és álomszínekre. Valójában azonban ez a felosztás egy hármas tagolást jelent. Az első három szín a teremtéstől a Paradicsomon kívüli el­ső színig a történelem-társadalom világán kívül (az előtt) játszódik. Em­lékszünk, „család s magántulajdon” eszméi, azaz a társadalmi lét fogalmai éppen itt jelennek majd meg. Valamennyi álomszínben, az egyiptomitól az eszkimó színig egészen egyértelműen a történelem vi­lá­gában mozog Ádám. A tizenötödik szín viszont igen különleges: egy­szer­re igaz rá, hogy a történelem előtt játszódik, meg az is, hogy a történelem után. (Erre a sajátosságára később még visszatérünk majd). Mond­hatnánk azt is, hogy művet záró 15. szín mintegy a két előbbi egység szintézise.

                Kierkegaard azt tanítja, hogy a tézis és antitézis valóban létezik, de sem egyikből a másikba, sem az antitézisből a szintézisbe logikai úton nem lehet elérni. Csak a kétségbeesés, és az ebből kivezető ugrás jut­tat­hat­ja el a gondolkodást a szintézisig.

                Nos, ha megnézzük a Tragédiát, azt találjuk, hogy a szintemelkedéseket tipikusan kierkegaard-i „ugrás” előzi meg. Másképpen fogalmazva: a fölfelé lépés előfeltétele a „kétségbeesés”.

                Ezzel a kétségbeeséssel látványosan először a 3. színben ta­lál­ko­zunk, miután Ádám szembesült a természet erőivel:

 

                                                               Mi szörnyű, szörnyű! – Oh, miért lökém el

                                                               Magamtól azt a gondviseletet,

                                                               Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,

                                                               S tudásom óhajt – oh de hasztalan.

 

                Csak ezután jöhet a kilépés ebből a természeti meghatározottságú vi­lágból, mégpedig az ezzel ellentétes társadalmi-történelmi szférába. Mint látjuk ilyen tekintetben az első három és a rá következő színek va­ló­ban egymás tagadásai.

                De ugyanilyen kétségbeesés figyelhető meg a 15. színben. Ezt akár mon­danunk sem kellene, hiszen ki ne emlékezne Ádám öngyilkossági kí­sérletére:

 

                                                               Nem egymagam vagyok még e világon?

                                                               Előttem e szirt, és alatta a mély:

                                                               Egy ugrás, mint utolsó felvonás…

                                                               S azt mondom: vége a komédiának. –

 

Látjuk, hogy Ádám útja a Tragédiában olyan, mint egy kierkegaard-i triád. Ez azonban még nem minden. Nem másról van ugyanis szó itt, mint arról, hogy Ádám, a hős végigjárja a kierkegaard-i három lét­stádiumot.⁷

                A második színben, ahol először találkozunk vele, még Évával egy szin­ten él. Létét az élet élvezete, a szerelem, az örök-ugyanegy pillanat, a reflexiótlan elfogadás boldogsága határozza meg. „Bűnbeesése”, a tu­dás megszerzése innen – a kierkegaard-i esztétikai stádiumból – emeli fel. A 3. színben a természettől való elszakadással, a szabadságkeresés gon­dolatának megjelenésével Ádám, mint láttuk, átlép a történeti-tár­sa­dal­mi szférába. Ez nem más, mint a kierkegaard-i etikai stádium. A dán fi­lozófus pontosan jellemzi a helyzetet: „…mert ha felébred benne a sza­badság szenvedélye… akkor önmagát választja, és úgy harcol ezért a birtokért, mint a boldogságért, és ez az ő boldogsága.”⁸ Íme a harc, a küz­dés, mint boldogság: ez az a gondolat, melyet Ádám az etikai stá­di­um csúcsán, a 13. színben meg is fogalmaz.

                A történeti színek (vagy álomszínek) állandó „szerepváltása”, ket­tős­sége (Ádám–fáraó, Ádám–Miltiádész stb.), azaz a belső vál­to­zat­lan­sá­ga mellett a „külső szerep”, az „álarc” változása is itt, Kierkegaard fi­lo­zófiájában, pontosabban az etikai stádium jellegében nyeri el ma­gya­rá­zatát. Mert ne feledjük, Ádám mindvégig „szerepet” alakít, hiszen köz­ben mindig tisztában van azzal, hogy ő Ádám, gyakran – Lu­ci­fer­hez fordulva – ki is beszél a történeti szituációból, s Lucifer is gyakran ki­lép az e színekben felvett „szerepből”. Ezt a helyzetet a dán filozófus így fogalmazza, magyarázza meg: „Aki etikailag szemléli az életet, az ál­talánost látja, és aki etikailag él, az általánost fejezi ki életében, az ál­ta­lános emberré teszi önmagát, nem levetve konkrécióját, mert akkor sem­mivé lenne, hanem magára öltve és áthatva az általánossal.”⁹

                Az etikai stádium – azaz Ádám Tragédia-béli történeti útjának – lé­nye­ge és konfliktusainak forrása is jól kiolvasható a Kierkegaard-műből. A dán filozófus szavaival ez így hangzik: „A célt jelentő én nem csu­pán személyes én, hanem társadalmi, polgári én is egyszersmind. Ön­magát tehát feladatként birtokolja egy olyan tevékenység számára, amely­nek révén ő e meghatározott személyiségként bekapcsolódik az
élet­viszonyokba. Feladata itt nem az, hogy alakítsa önmagát, hanem az, hogy hasson…”¹⁰

                A 15. szín, a Tragédia tetőpontja és megoldása, mint említettük, Ádám újabb „kétségbeesését” tartalmazza. Az etikai stádiumból vissza­zu­han, pontosan átéli Kierkegaard „legszerencsétlenebb”-jének hely­ze­tét. Lucifer a harmadik színben álmot bocsátott rá. Álmában meg­is­mer­te a jövőt. Most felébredt, s amit álmodott, újra jövővé lett a számára, mely még előtte van. Mi vár rá? Úgy tűnik az, amit már – álmában – át­élt. Ott áll kétségbeesve a szikla peremén. Egyszerűen hihetetlen, mennyi­re pontosan illenek rá Kierkegaard szavai: „A kombináció csak az lehet, hogy az emlékezés akadályozza őt abban, hogy jelenvaló le­hes­sen reményében és a remény akadályozza meg őt abban, hogy je­len­va­ló lehessen az emlékezésben. Ennek egyrészt az az oka, hogy mindig ab­ban reménykedik, amire emlékeznie kellene, reménye mindig csa­ló­dott lesz, az individualitás felfedezi, hogy ez nem azért van, mintha a cél messzebb került volna, hanem azért, mert túlment rajta, hogy ezt már átélte… és így már az emlékezésbe ment át. Másrészt mindig arra em­lékszik, amiben reménykednie kellene, mert a jövőt már felvette gon­dolatába, a gondolatban már át is élte, és erre az átéltre emlékezik, ahe­lyett, hogy reménykednék benne. Amiben tehát reménykedik, már mö­götte van, amire pedig emlékezik, előtte.”¹¹

                A megoldásban Ádám újabb „ugrásának”, szintemelkedésének le­he­tünk tanúi: az etikai stádiumból itt jut át a vallási stádiumba, a kier­ke­gaard-i filozófia legmagasabb stádiumába. Amikor a porba hullva az Urat szólítja, megtörténik a döntő lépés:

 

                                                               Uram, legyőztél. Ím porban vagyok;

                                                               Nélkűled, ellened hiába vívok:

                                                               Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

 

                Ez nem más, mint az Úr intésének elfogadása, annak belátása, hogy – Kierkegaard-ral szólva – „Istennel szemben soha nincs igazunk”. Meg­nyugvásának, a Tragédia sokat vitatott megbékéltető zárásának tit­ka is ott olvasható a dán filozófus munkájában. Érdemes ismét idézni: „Is­tennel szemben soha nincs igazunk – ez a gondolat megálljt pa­ran-­
csol a kétségnek, és megnyugtatja az aggódást, bátorságot és lelkesedést ad a cselekvéshez.”¹² Szó szerint ez történik Ádámmal a tizenötödik szín második felében. „Rettentő látások” után gyötörte a kétség, és – annyi, az álomban megélt harc és kudarc után – éppen ezt keresi: „bá­tor­ságot és lelkesedést a cselekvéshez”.

                Mondtuk már, hogy Madách nem egyszerűen újrateremti a kier­ke­gaard-i filozófiát a Tragédiában, többet tesz annál: túl is lép rajta, ön­ál­ló, új filozófiai rendszert hozva létre. Legalapvetőbben éppen itt, a Tragédia zárásában, megoldásában.

                A kierkegaard-i vallási stádium csak a kiváló egyesek számára ér­he­tő el. Madách, akinek bőséges tapasztalata volt kora „tömegének” éle­téről, világképéről, világosan látja, ez nem megoldás. Mint ahogy a tör­ténelmi tapasztalat azt is bizonyította, hogy az etikai stádium egyol­da­lú szellemisége, a felvilágosodástól örökölt értelembe vetett egyol­da­lú hit, feladat-tudat sem jobb. A luciferi tudás csak kétségbeeséshez ve­zet, mondja Madách, aki a reformkor, szabadságharc bukásában fel­te­hetően maga is átélte ezt a kétségbeesést.

                A Tragédia zárásában Ádám „vagy – vagy”-a nem esztétikai vagy eti­kai, de nem is etikai vagy vallási stádium közötti választás. A ma­dá­chi vallási stádium, amely az esztétikai és etikai lét szintéziseként, an­nak – hegeli értelemben vett – megszüntetve megőrzéseként fo­gal­ma­zó­dik meg az Úr záró-szózatában. Ez a választás valóban a „jó választása”, mert kivezet a kétségbeesésből. És nemcsak azért, mert a vallási stá­dium azzal kezdődik, hogy „Istennel szemben soha nincs igazunk”, ha­nem azért is, mert Madách túllép Kierkegaard-on: az itt megfogalmazódó, megnyíló (bár homályban maradó) jövő már nem azonos az álom­bélivel. A történelem nem lesz másmilyen. A világot nem lehet meg­váltani, nem lehet megváltoztatni. De megváltoztathatjuk a ma­gunk szemléletét, a magunk világhoz való viszonyát. Ádám nem akar­hat Lucifer ellenében boldog lenni (mint a Paradicsomban), mert akkor vissza­süllyedne az esztétikai stádiumba, a nőinövényi létezés szint­jé­re. Ugyanígy bukásra van ítélve, ha Éva ellenére az etikai stádiumban akar­ja megváltoztatni a világot (vagy éppen eltörülni, mint a ti­zen­ö­tö­dik színben, öngyilkosságával). Ha „jól ügyel”, akkor viszont útja Éva
és Lucifer között, mindkét tévutat tagadva és mindkettőt mégis meg­va­ló­sítva megélheti történelmi útját boldogságként.

                A probléma most már a következő. Ha feltételesen elfogadjuk, hogy Az ember tragédiája alapvetően a kierkegaard-i filozófiával való ta­lálkozásnak köszönhető, hogy a mű arra épül, annak művészi meg­ha­la­dási kísérlete, nyilvánvalóan lehetetlen, hogy az utána írt Mózes – legalább nyomokban – ne tartalmazza ugyanennek a filozófiai koncepciónak alapvető elemeit.

                Nincs itt most hely arra, hogy a Mózes dramaturgiai problémáiba el­mé­lyedjünk. Bennünket egyetlen dolog érdekel: van-e valami kap­cso­lat Kierkegaard és a Mózes között. Erre pedig gyorsan és egy­ér­tel­mű­en igen­nel felelhetünk. A mű indítása még igazi drámát ígér. Mózes ki­for­rat­lan jelleme erősen emlékeztet a Tragédia Paradicsom-béli Ádám­jára. Ahogy ott Lucifer, úgy itt Jókhebéd „nyitja fel a tudásra” a hős szemeit. Az­tán Mózes a gyilkossága után hosszú évekre távozni kény­szerül, s ami következik, Mózes elrejtőzése, családalapítása, be­il­lesz­kedése a tár­sadalomba, nősülése, stb., kifejezetten a kierkegaard-i eti­kai stá­di­u­mot idézi. Szerep ez a javából, hiszen megtudjuk, hogy egy perc­re sem fe­ledkezett meg arról, mire hivatott, egész idő alatt az üze­net­re várt, amely aztán meg is érkezik. A sorsdöntő jelenetet megelőző beszél­ge­tés Cippórával szinte szövegszinten is idézi a Tragédiát (Mó­zes mond­ja):

 

                                                               Ne nyugtalankodjál, én kedvesem.

                                                               Hisz ládd, a férfi nem csupán szeretni

                                                               Vagyon teremtve. Lelkében nemesb

                                                               Érzés kél…

 

                Tegyük ide mellé a Tragédia 15. színéből Ádám szavait:

 

                                                               Mért is jársz utánam,

                                                               Mit leskelődöl lépteim után?

                                                               A férfiúnak, e világ urának,

                                                               Más dolga is van, mint hiú enyelgés.

                                                               Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.

 

Egyáltalán nem véletlen, hogy a Mózesnek ez a jelenete éppen a Tra­gédia 15. színével cseng össze. A folytatás is ezt bizonyítja. Ott – rö­viddel az idézett hely után megszólal az Úr, hogy eligazítsa Ádámot. Ez az a pillanat, amiről az imént azt állítottuk, hogy Ádám átlép a val­lá­si stádiumba. Nézzük most ismét a Mózest. Cippóra távozik, Mózes két­ségeit említi:

 

                                                               Kínzó kétség derülj fel, ó derűlj fel!

                                                               Örömre, búra, mindegy – csak hamar.

                                                               Ó, szív, ki érti meg rejtélyeid?

                                                               Ki évekig nem úntál várni,

                                                               E néhány percet a végcél előtt

                                                               A végtelen kínjával töltöd el.

 

                A kétségbeesést itt is, akár a Tragédiában, az Úr (Jehova szava) meg­szólalása oldja fel: (Jehova szava)

 

                                                               Mózes kelj fel, s kövesd testvéredet.

                                                               Szabadítóját várja Izrael,

                                                               S bilincseit letörni vagy hivatva.

                                                               […]

                                                               Karod erős lesz, és nyelved hatalmas…

 

                Felesleges tovább idézni, annyira nyilvánvaló, hogy a jelenet a Tra­gé­dia 15. színét idézi tovább is: ismét szó szerinti megfelelést találunk. („Ka­rod erős, szíved emelkedett…” – de hát ez közismert…)

 

                                                               Uram, legyőztél. Ím porban vagyok;

                                                               Nélkűled, ellened hiába vívok:

                                                               Emelj vagy sújts, kitárom keblemet

 

                Ezek Ádám szavai a Tragédia 15, színéből. S a Mózesben, ebben a most vizsgált jelentben a hős így beszél:

 

                                                               Uram, legyen, amint parancsolod.

                                                               Megyek, megyek, hová szavad vezet.

 

Nem lehet tagadni a két jelenet összecsengését! Mit jelent ez kér­dé­sünk szempontjából? Azt, hogy Mózes, a darab hőse itt, a kissé talán hosszúra nyúlt expozíció végén az etikai stádiumból átlép a vallásiba. Az­az Madách folytatja a Mózessal a Tragédiában megkezdett művet: ott a vallási stádium küszöbéig érünk, most éppen a vallási stádium ki­fej­tése, megjelenítése az, amivel Madách próbálkozik.

                Ideje volna a Mózes világát is alaposabban feltárni.

                Az igazi kérdés most már az, van-e valami életrajzi tény, ami össze­füg­gésbe hozható Madách 1856–57-es átalakulásával. Első látásra sem­mi támpontot nem találunk. Hiszen ha kézenfekvő lett volna, nyil­ván már régen felfigyelt volna rá a szakirodalom.

                Azért találhatunk valami apróságot, amivel eddig a Madách-ku­ta­tók nemigen törődtek. Madách gazdag földbirtokos volt, neves megyei, sőt országos politikus. Az életrajzírók a halála után természetes el­fo­gult­ságukban csak a megfelelően „jó körök”-höz tartozó barátokkal, is­me­rősökkel törődtek. Nem is beszélve idősb Madáchné e téren is nyil­ván erős hatásáról. Kit érdekelt volna egy elcsapott házitanító?

                Pedig talán nagyon is fontos lehet. Nézzük a tényeket:

                Madách Imre 1856 elején felfogadja Borsody Miklós volt piarista te­ológust, majd honvédet Madách Aladár és ifj. Balogh Károly ne­ve­lő­jé­nek. Hogy milyen az életrajzírók véleménye, jól mutatják Palágyi Meny­hért sorai: „A fiúk nevelője különben öt éven keresztül (1856– 61) Bor­sodi Miklós, a költő kedvencze, nagy műveltségű, világlátott fér­fiú és mindent megpróbált: volt pap, színész és a forradalom idején Bem kör­nyezetében katonáskodott. Kitűnő ismerője a latin klasszi­ku­sok­nak, s a fiúk számára hosszú latin felköszöntőket szerzett. De ré­sze­ges­kedett és a fiúkkal szigorúan, igazságtalanul, sőt szívtelenül bánt. A köl­tő azon­ban nem akarta elejteni, míg végre özvegy Madáchné kivitte, hogy va­lahol tanári tanszéket kapjon.”¹³

                De hát ki ez az ember? A Madách-irodalom nem törődik vele. An­nál is kevésbé, mert távozásának botrány-szaga van, s nyilván a kortárs vagy közel-kortárs életrajzírók igyekeztek elhallgatni a kellemetlen dol­gokat. Az utókor pedig alig tehet valamit ezen elhallgatások ellen.

                Arról van szó, hogy 1861-ben, amikor Madách évek óta először hosszabb időre távozik otthonról, mert az országgyűlésben van, otthon
ki­tör a botrány. Erről csak egy igaz (?) híradás maradt ránk: idősb Ma­dách­né fiához írt levele. Ez valamikor 1861 júniusának elején íródott. Eb­ben ez olvasható: „…én gyengélkedő egéségem miat nem szoltam, a mi szivemen feküdt, a mi pedig leg inkább egéségem rontoja – Borsodi ezer meg ezer szekaturája – de most már el vagyok határozva hogy Ká­rolyt többé vele nem tanitatom, ennek okát elé sorozni lehetetlen de kép­zelni lehetett, hon nem létedkor, hogy roszaságát sokszorozni fogja, min­den nap holt részeg – orákat, fél napokat veszekedéssel tölt, ugy hogy az emberek az udvarba meg álnak – Te kedves Emim jol meg ir­tad egyszer néki, de mi haszna, óra hoszu beszéde után mást okoz vét­kes­nek – szegény gyermetskék igen roszul néznek ki, fő fájások, és egész testekben le verve vannak ne hid kedves Emim hogy Aladárral jób­ban bána ha maga volna is soha okos szót tőle veszekedésen kívül nem halanak Aladár szinte mind ebből ki véve, csak nem oly nagy mér­ték­ben – Károlyt a tanulásba hátrálja, hogy rosz examentet tesz, a mit ő ma­ga mond most könyeben leszek, hogy ki öntöttem szivem fájdalmát csak arra kérlek hogy examentig meg ne tudja, mert jaj.”¹⁴

                Szomorú kép. Mint kiderül, ez már nem is az első levél, amiben ef­fé­le panaszok mentek Madáchnak, csak a korábbi nem maradt ránk. De vajon mennyire hihetünk neki? A kétségekre alapos okaink vannak. A ma­ma nyilvánvalóan uralkodó típus. Felnőtt fiát is kemény kézzel irá­nyí­totta. Madách börtönéve illetve pesti kényszertartózkodása alatt az ott­hon maradt feleség ellen lépett fel, s eredményesen, hiszen tudjuk, Ma­dách válását is anyja hajtotta keresztül. Mintha most is valami fél­té­keny­ség dolgozna, a levél néha olyan, mintha az anyós a menyére pa­nasz­kodna. Félnapos veszekedésekről ír. Ki veszekszik itt? Kivel? Egy cse­léd? Egy házitanító? A mamával? Nem valószínű. A fordítottja in­kább. Mert mióta Borsody a házba került, Madách megint társra talált. Be­szélgetőpartnerra. Egy emberre, aki ráadásul az irodalom felé for­dít­ja Madáchot, akiből pedig a mama mindig is megyei, sőt országos po­li­ti­kust akart csinálni. S az első alkalommal, hogy a költő hosszabb ideig tá­vol van, kitör a végső botrány, az egész család be van avatva: Bor­so­dyt meneszteni kell.

                Hogy mennyire másként látja Madách Imre Borsody Miklóst, azt jól mutatja, hogy bár anyja akarata előtt meghajlik, de (ebben Palágyi téved) maga a költő jár el azügyben, hogy Borsody Miklós megfelelő új ál­lást találjon. Ha valóban egy részegeskedő, kiállhatatlan kötekedőről vol­na szó, ugyan hogy volna lehetséges, hogy a mama minden ag­go­dal­ma ellenére Madách Aladár és ifjú Balogh Károly augusztus elején si­ke­res vizsgát tesz a váci piaristáknál? Hogyan volna lehetséges, hogy Borsody Miklóst felveszik tanárnak a lőcsei gimnáziumba? Ahol rá­a­dá­sul szép karriert fut be…

                De most már mindenképpen meg kell kérdeznünk, ki is ez a ti­tok­za­tos Borsody Miklós. Neve megtalálható Szinnyeinél. Íme a rövid öszszefoglaló: „Borsody Miklós (szendrői), ügyvéd, és gymnáziumi tanár, szül. 1817-ben Vernán Gömörmegyében, 1848/49-ben hon­véd­fő­had­nagy volt és a temesvári csatában a katonai érdemrenddel lett ki­tün­tet­ve. 1861-től fogva a lőcsei gymnásiumnál mint rendes tanár tör­té­nel­met és bölcseletet adott elő 1885. ápr. 12. bekövetkezett haláláig. – Ér­te­kezései: A lőcsei kath. főgymnasium történetének vázlata (Lőcsei fő­gymn. Értesítője 1868 és 69) A philosophia mint önálló tudomány és an­nak feladata (U. ott 1872).”¹⁵

                Szinnyei ennyit mond róla. És ennyiből is nyilvánvaló, hogy ha vol­tak is összetűzései a mamával, az a levél igencsak torzíthat. Ha szerette is a bort, azért részegeskedő nemigen lehetett. Egy alkoholista nem ír jól használható, nagy tájékozottságra valló, önálló filozófiatörténetet (pe­dig Borsody könyve az: ma is hozzáférhető, elolvasható).

                De még mindig nem tudunk mindent. Érdemes tovább nyomozni. Mert ebből az életrajzból (ahogy az mifelénk elő szokott fordulni) ez-az kimaradt. Érdekes, de például egy szóval sem említődik, hogy majd­nem hat évet Madách Imre házában töltött. Talán a főgimnáziumi tanár szé­gyellte, hogy házitanítóskodott? Elképzelhető. De nem esik szó ar­ról sem, hogy hol szerezte Borsody Miklós magas képzettségét (ami nél­kül nyilván sem Madáchék, sem a főgimnázium nem alkalmazta vol­na). Valahol filozófiát is hallgatott, ha egyszer azt tanított, s fi­lo­zó­fia-történetet tudott írni. Vajon hol tanult?

Nem lehetséges, hogy ő jutott hozzá valahol a Kierkegaard-könyv­höz? Hogyan? A negyvenes évek közepén járt volna Németországban, s ő hozta volna? Vagy később küldette meg magának az 1844-ben meg­je­lent Vagy – vagy egy példányát? Nem tudni. Ki kellene még deríteni.
De az, hogy a könyv az ő révén kerülhetett Alsósztregovára, nagyon va­lószínűnek látszik. És ami talán még sokkal fontosabb ennél, hogy ott tartózkodásának évei megteremtették azt a szellemi izgalmat, fe­szült­séget Madách számára, amely nélkül nem lett volna képes a Tra­gé­dia világirodalmi jelentőségű, csodálatos izzású sorait papírra vetni.

                Ez megmagyarázná azt az eddig figyelembe szintén nemigen vett tényt, hogy miért volt a mű egyik első (legelső) olvasója éppen Bor­so­dy Miklós. Hogy mennyire nem figyelünk oda rá, jól mutatja Andor Csa­ba most, 1999-ben megjelent, már emlegetett tanulmánya, amely­ben két Borsodyra vonatkozó fontos ismeretünk is van. Hadd idéz­zem mindkettőt: „Emellett még valakinek odaadta a művet, bár a vissza­em­lé­kezésből nem derül ki pontosan a szándék; inkább csak feltételezni lehet: legvalószínűbben azért, hogy az illető elolvassa. »Pár hét­tel el­u­ta­zása előtt történt, hogy egy negyedrét alakú füzetet adott Borsodynak. Vastagon írt betűkkel állt a címlapon a felirat: Az ember tragédiája.« Ezek szerint tehát Madách Aladár és Balogh Károly nevelője, Borsody Mik­lós is az olvasásra felkért személyek egyike lehetett.” Ed­dig az idé­zet, belsejében Balogh Károly visszaemlékezésével.¹⁶ És a másik számunkra¹⁷ fontos mondat a tanulmányból: „Nagy Ervinné ve­tet­te fel an­nak lehetőségét, hogy apróbb (pl. helyesírási) javításokra már Borsody Mik­lós is javaslatot tehetett, sőt esetleg sajátkezűleg el is vé­gezhette a javítást.”

                Vajon miért lehetett Borsody ennyire beavatottja a Tragédiának? Gon­doljunk bele, ha igaz volna a házitanító és a család viszonyáról a köz­tudatban élő (nem élő!) kép, vajon rábízná Madách művét, az egyet­len kéziratot Borsodyra? Aranynak megengedte, hogy így, külön hoz­zájárulása nélkül változtasson a szövegen, a helyesíráson. El­kép­zel­he­tő, hogy ezt – ha csak nem volt közöttük e tekintetben különleges vi­szony – megengedte volna egy senki házitanítónak? Képtelenség!

                Tudjuk, vannak olyan emberek, akik társ nélkül szinte nem is ké­pe­sek alkotni. És vannak, akik maguk talán nem alkotnak nagyot, de je­len­létük mégis remekművek születését eredményezi. Nos úgy tűnik, Madách az előbbi, Borsody Miklós pedig talán az utóbbi csoportba tar­to­zott. S a magyar irodalom nagy szerencséje, hogy egymásra találtak.

A sors különös fintora, hogy Borsody 1861 nyarán távozik Alsósztregováról. Jó másfél hónappal azelőtt, hogy Madách Imre megkapja Arany János oly híres, jól ismert „Tisztelt Hazafi!” megszólítású le­ve­lét, melyben e híres sorok olvashatók: „Az Ember Tragoediája úgy con­cep­tióban, mint compositioban igen jeles mű.” Azt a levelet, mellyel Ma­dách Imre belép a halhatatlanságba.

                Talán megvan az igazi válaszunk is a dolgozat elején feltett kér­dés­re. Miért nincs 1856 előtt illetve 1861 után olyan műve Madáchnak, mely Az ember tragédiájához fogható? A kérdés első felére választ ad­hat a kierkegaard-i filozófiával való találkozása. Ám a teljes válaszhoz az is hozzátartozik: azért, mert Borsody Miklós csak 1856-tól 1861-ig élt Alsósztregován, csak ez a szűk hat év adatott Madáchnak a re­mek­mű létrehozására. S ő élt is a lehetőséggel.

                Vannak, akik úgy vélik, Az ember tragédiája magját a prágai színek al­kotják, mondván itt nyílik meg leginkább Madách előttünk, mintha a sztregovai kastély világába pillantanánk be. A meg nem értő, a hűtlen fe­leségről szóló sorok, a jövőt fürkésző Kepler gondolatai talán Madách önéletrajzi vallomásai is egyben. Lehet, hogy így van. De akkor ne feledkezzünk meg a két prágai jelenet még egy – igen fontos – szereplőjéről, a tudós famulusáról sem. Mert Ádám álmodik. De az álmot Lucifer adja neki…