Krizsán László

Madách Imre és a Kisfaludy-Társaság

Az első országos irodalmi elismerésben a Kisfaludy-Társaság részesítette Az em­ber tragédiáját.

                Személytelenül!

                Mert az irodalmi társaság tagjai, midőn szemelvényesen megismerték, majd határozatot hoztak a mű kiadásáról, az alkotó kilétét nem is ismerték. A bi­zalomnak e szokatlan megnyilvánulásáról a Kisfaludy-Társaság 1861. októ­ber 10-i ülésjegyzőkönyve az alábbiakban emlékezik:

                „Az igazgató bemutatván »Az ember tragédiája« czímű drámai költe­ményt, melynek szerzője magát egyelőre nem nevezte meg, e művet oly ki­tű­nő szerkesztménynek ismerte föl, mely csekély külső javítás megtörténtével a pár­tolók 60 ívnyi könyvilletményében méltán helyet foglalhatna s ennek még el­ső évi folyamába is fölvétethetnék:

a társaság magáévá teszi az igazgató nézetét, s megbízza őt, hogy a mű fölvétele iránt a 60 íves vállalásba saját belátása szerint intézkedjék.”1

                Madách Imre talán azért húzódott az ismeretlenség pajzsa mögé, hogy sze­mé­lyével ne befolyásolja a Társaság döntését műve kiadásáról. Bár neve ek­kor még – irodalmi vonatkozásban – vajmi kevéssé hatott volna a literatúra vá­lasztott nagyjaira. Ismeretlen vidéki földbirtokos volt, akire a közfigyelem csu­pán politikai téren irányult villanásnyi időre az 1861. májusában elmon­dott or­szággyűlési beszéde nyomán.

                A Kisfaludy-Társaság tagságának bizalma ily módon nem az ismeretlen szer­zőnek, hanem a részben megismert műnek, de még inkább a társasági igaz­gató – Arany János – személyének és hozzáértésének szólt.

                A kiadásról szóló határozat keltéről Kerényi Ferenc Madách-kutató a Kis­fa­ludy-Társaság ülésjegyzőkönyvétől eltérő adatot közöl:

                „1861. október 31-én Arany felolvasta az első négy színt a Kisfaludy-Tár­sa­ságban, nagy feltűnést keltve. Természetesen megkapta a felhatalmazást, hogy a Tragédiát a Társaság költségén adja ki, annak a 60 íves kiadói keret­nek terhére, amelyből a Társaság pártoló tagjainak adott illetménykötetet.”2

                A fentiekkel ellentétben a Kisfaludy-Társaság tagsága semmiféle újabb meg­bízást nem adott 1861. október 31-i ülésén az igazgatónak Az ember tra­gé­diája kiadásával kapcsolatban. Csupán arról hozott határozatot, hogy az ere­detileg tervezett angol regény elhúzódó fordítási munkálatai miatt mely mű sze­repeljen a már korábban – október 10-én – elfogadott Tragédia mellett a pár­toló tagok illetménylistáján.3

                A Társaság 1861. október 31-i ülésén a Tragédiáról még egy alkalommal tör­ténik említés, a gyűlés első napirendi pontjában. E szerint:

                „Tóth Kálmán »Az egri szép napok« (Dobó Katica) czímű népszínműből, Arany János »Az ember tragédiája« czímű drámai költeményből, Szász Kár­oly »A kis Ilonka emlékezete« czímű költeményfüzetéből olvastak föl mutat­vá­nyokat.”4

                A Tragédiából felolvasott részletek ez alkalommal is a szerző megneve­zése nélkül hangzottak el.5

                Az eseményről Arany János 1861. november 5-én értesítette Madáchot:

                „Ultima 8-bris* felolvastam a tragédia első 4 jelenetét a Kisfaludy-Társa­ság­ban. Ha láttad volna, egy Eötvös, Csengery stb. hogyan kiáltott fel – csu­pán a localis szépségeknél is – ez gyönyörű! igen szép! stb. Győztünk, bará­tom, eddig győztünk és fogunk ezután is.”6

                A Társaságban megfigyelhető általános, de a meghatározó személyiségek ré­széről különös élénkséggel kinyilvánított tetszés ellenére a sajtóban napvi­lá­got látott olyan közlemény is, hogy a bemutatott mű szerzője „helyesírást sem tud, s drámát írt.”7

                A közlemény – céltudatos ártó szándéka mellett – azt a talányt is tartal­maz­za, hogy közrebocsátója hogyan és miből azonosította Az ember tragédiá­já­nak alkotóját, mikor a mű ismertetése a szerző megnevezése nélkül történt?

                E disszonáns idegen hang ellenére Az ember tragédiájának a Kisfaludy-Tár­saságban történt bemutatkozása a vártnál átütőbb sikert hozott, és az általa ger­jesztett hangulatot leginkább Arany János szavaival lehetne meghatározni: győ­zelem.

                1861 végén, Toldy Ferenc indítványára, Madách Imre neve is felkerült a tag­ság bővítése céljából számításba vett jelöltek listájára.

                Az új tagok felvételéről a Társaság 1862. január 30-án tartott ülése hatá­ro­zott.

                Mielőtt ismertetnők az ülés lefolyását, röviden felvázoljuk a Kisfaludy-Tár­saság létrejöttének körülményeit, működését és szerepét a magyar iroda­lom felemelésében, irodalmi alkotók és alkotások támogatásában.

                A Kisfaludy-Társaság egy baráti csoportosulásból alakult szervezett társa­dal­mi egyesületté. Kisfaludy Károly barátai – Bajza József, Bártfay László, Bu­gát Pál, Forgó György, Helmeczy Mihály, Schedel Ferenc, Stettner György, Szalay Imre, Vörösmarty Mihály és Waltherr László – megörökíteni kívánván

 

                        *október utolsó napján (31-én)

a Magyar Tudós Társaság első rendes tagjának, az 1830. november 21-én el­hunyt Kisfaludy Károlynak emlékét, 1836. november 12-én gyűjtést in­dítottak egy emlékmű létesítése és Kisfaludy műveinek kiadása céljából.

                A Ferenczy István által készített márvány emlékmű 10.500 váltóforintba ke­rült, s a gyűjtésből fennmaradt 4475 forintot az emlékbizottság oly módon vél­te leghasznosabban felhasználni, ha e tőke kamatait évenként „széptani és költészeti dolgozatok jutalmazására” fordítja.8 Ennek gyakorlati megvalósítá­sára hozták létre a Kisfaludy-Társaságot.

                Röviddel a megalakulás után máris szükségessé vált a társaság bővítése. For­gó György meghalt, Szalay Imre, Bugát Pál és Waltherr László egyébirá­nyú elfoglaltsága miatt nem vállalta a tagsággal járó munkálkodást.

                Az ily módon hat főre olvadt alapítók mellé kilenc új tagot választottak Czu­czor Gergely, gróf Dessewffy Aurél, Fáy András, báró Jósika Miklós, Ko­vács Pál, Kölcsey Ferenc, Péczely József, Szenvey József és Szontagh Gusz­táv személyében.9

                1838-ra kidolgozták és közzétették a Kisfaludy-Társaság alapszabályát,10 amely a Társaság célját az alábbiakban jelölte meg:

                „Kisfaludy Károly emléke felállítása… a Társaság tőkéjének kamataiból ju­talmakat alkot, melyekkel, kivált a fiatalabb írókat a széptudományi és köl­té­szeti pálya gondosabb megfutására ösztönzi, s ekképpen a literaturát új jeles mű­vekkel gazdagítja.”11

                Az irodalmi alkotások jutalmazása mellett a Társaság kiemelkedő művek évenkénti kiadását határozta el.

                Az 1838-as alapszabály a tagok létszámát húsz főben állapította meg, akik há­rom évenként új társasági igazgatót választanak. A jegyző és pénztárnok ugyan­csak három évre kapja megbízatását, de nem feltétel, hogy e két utóbbi a Társaság rendes tagja legyen.

                Az évenként kiírt pályázatok tárgyát a tagok határozzák meg. A tagok kö­te­lessége a pályázat témájára javaslatot tenni, s a beérkezett pályaműveket rész­rehajlás nélkül elbírálni.

                A Társaság tagja pályadíjban nem részesülhetett.

                Az évenkénti közgyűlést február 6-ra, Kisfaludy Károly születésnapjára idő­zítették.

                Az első, 1838. február 6-i közgyűlés társasági igazgatónak Fáy Andrást vá­lasztotta meg, jegyző Tóth Lőrinc lett. A tagok:

                                                               Bajza József,

                                                               Bártfay László,

                                                               Csató Pál,

                                                               Czuczor Gergely,

                                                               gróf Dessewffy Aurél,

                                                               Helmeczy Mihály,

                                                               báró Jósika Miklós,

                                                               Kovács Pál,

                                                               Kölcsey Ferenc,

                                                               Péczeli József,

                                                               Schedel Ferenc,

                                                               Stettner György,

                                                               Szalay László,

                                                               Szenvey József,

                                                               Szontagh Gusztáv,

                                                               Vörösmarty Mihály.12

                A szabadságharc és forradalom leverése a Kisfaludy-Társaságot is béna­ság­ra kárhoztatta. De már 1853-ban folyamodott a Társaság további működé­sé­nek engedélyezése végett. Ennek érdekében különösen Eötvös József buz­gól­kodott.13

                Az önkényuralom kezdeti éveiben új irodalmi jelszó került mottóként Toldy Ferenc lapja, az Új Magyar Múzeum címoldalára.

                „Peragit tranquilla potestas, que violentia nequit.”*

                E politikai programot a Kisfaludy-Társaság tagságának jelentős része csu­pán fenntartásokkal, vagy éppen nem fogadta el. Sokan közülük megjárták a csa­tatereket vagy a forradalom államigazgatási szerveiben töltöttek be irá­nyí­tó feladatot. Ezek személyén keresztül 1848–49 szelleme is jelen volt az öt­ve­nes évek végére újra lábra álló Kisfaludy-Társaságban. S ha az idézett la­tin jel­szót elemezzük, világossá válik, hogy a fő törekvés, a cél azonos volt. Csu­pán az eszköz, a külső megjelenés és magatartás változott.

                A változást a hatalom követelte elsősorban.

                Az osztrák rendészeti szervek túlságosan kockázatosnak tartották egy író­szer­vezet közvetlen, nagyfokú ellenőrzés nélküli működését, ezért az 1860-ban hatályba lépő új szervezeti és működési szabályzat 37. §-a kimondta, hogy a társaságot „országfejedelmi biztos” felügyeli, aki részt vesz az üléseken, jo­ga van betekinteni a Társaság írásos ügymenetébe, s kifogás esetén, bírósági dön­tésig, felfüggesztheti a határozatokat.14

                Állambiztonsági okokat szolgált és határozottan kifejezte Magyarország jo­gi és politikai helyzetét az 1860-as alapszabály, mely szerint a tagoknak oszt­rák állampolgároknak kell lenniök.15

                        *Megoldja a nyugodt erő, mit az erőszak el nem ért.

               Egyebekben az új alapszabály inkább csak a feladatok és a működési rend pon­tosabb meghatározásában, sem mint gyökeresen új szempontok alkalma­zá­sában különbözött a régitől.

                A hivatalos elnevezés „Kisfaludy-Társaság – Magyar Szépirodalmi Inté­zet” alakra módosult.

                Bővült a tagok és a tisztségviselők köre. Az új alapszabály negyven tag vá­lasztását tette lehetővé „éltök napjára” (egész életükre); a tisztségek viselői – elnök, helytartó elnök, igazgató, titoknok, segédtitoknok, pénztárnok, el­len­őr – viszont csak három esztendőre szóló megbízást kaptak.

                Új elemként került a szabályzatba a székfoglaló előadások bevezetése és az elhalt tagok emlékének „megülése”.16

                Új fogalmazásban jelent meg a Társaság céljainak összefoglalása:

                „A Kisfaludy-Társaság – Magyar Szépirodalmi Intézet célja a magyar szép­irodalomban az ízlés nemesbítésére, egy felsőbb irány megalapítására s a szó­ló művészeti formák tökéletesítésére hatni.”17

                E cél megvalósítására a Társaság:

                „1. Bölcsészeti történelmi és itészeti* dolgozásokat nyújt a szépészet kö­ré­ben;

                2. Jelentékeny széptudományi munkák kijövetelét eszközli;

                3. Jutalmakat hirdet irodalmi dolgozatokra, melyeknek tárgyai a széptan­hoz, a szóló műészetekhez s a szóló művészetek történetéhez tartoznak.”18

                Az irodalmi társaság iránt megnyilvánuló állami érdeklődés és ellenőrzés mér­vét reprezentálja az a kivételes eljárás, hogy a Kisfaludy-Társaság alap­sza­bá­lyait maga az uralkodó hagyta jóvá, 1860. Szent György hava (április) 6-ik nap­ján,19 noha az egyesületek és társaságok működésének szabályozás ál­ta­lá­ban a rendőri szervek hatáskörébe tartozott.

                Ez a látszólag újjáalakított, valójában azonban a korábbi hagyományok gyö­­kereiből táplálkozó, zárt irodalmi társaság nyitotta meg kapuit Madách Im­re előtt.

                Madách 1861 őszétől nem csupán hivatalos érintkezést tartott fenn a tár­sa­ság­gal, hanem elmélyült barátsága és megbecsülése a társaság több tagja és ve­zetője iránt. Arany Jánossal például – akihez néhány hónappal korábban za­var­tan és félve kopogtatott be Az ember tragédiája kéziratával – 1861 októ­be­ré­ben tegező viszonyba került.20

                Madách tagfelvételéről a Kisfaludy-Társaság 1862. január 30-i ülésén dön­tött.

                        *kritikai

  „…az ülés a mai napra kitűzött tagválasztáshoz fogott. A titoknok előadá a tagválasztási választmány két tanácskozmányának javaslatát, olyformán, hogy a jan. 16-dikán tartott tanácskozmány tagokúl ajánlja: …Madách Imre urat, Toldy Ferenc alelnök úr indítványára, »Az ember tragédiája« címet vi­se­lő jeles művéért.”21

                Madách Imre mellett tagul ajánlották Bérczy Károlyt, Dobsa Lajost, Lévai Józsefet és „jeles műfordításaiért” Fábián Gábort.22

                „Az ajánlottak betűrendben a jelen volt tagok23 titkos szavazata alá bo­csáttatván, a társaság tagjaivá választattak.

                Bérczy Károly       9 szavazattal          1 ellen,

                Dobsa Lajos          6  – " –                 4 – " –

                Fábián Gábor        7  – " –                  3 – " –

                Lévay József          8 – " –                   2 – " –

                Madách Imre        9  – " –                   1 – " –”24

                A tagfelvételről határozó 1862. január 30-i ülésen 12 jelenlevő közül az el­nök és az „országfejedelmi biztos” tartózkodott, így érvényes szavazatot va­la­mennyi jelöltre tíz fő adhatott le. Titkos szavazás lévén, nem tudjuk, hogy ki el­lenezte Madách Imre felvételét a Társaságba.

                A tagfelvételi társasági ülés után egy héttel összeült a Kisfaludy-Társaság XII. rendes közgyűlése, február 6-án, a névadó születésnapján.

                Greguss Ágost, a Társaság titkára közgyűlési beszédében olyan korszak­ha­tározó eseményként értékelte Madách Imre taggá választását, amely nem­csak a Társaság megújhodása, hanem a magyar irodalom eszmei és európai fel­emelkedése szempontjából is döntő jelentőségű.

                A titkári beszéd egyben Az ember tragédiája első elemzése, irodalmi mél­ta­tása is.

                „Még egy művet kell említenem, melyet a hatvaníves vállalatban közre­bo­csá­tottunk. Ezen mű: »Az ember tragédiája«, drámai költemény, Madách Im­ré­től.

                A Kisfaludy-Társaság fennállása legelső évtizedében oly szerencsés volt, hogy egy addig ismeretlen költői nagyságot, hogy »Toldi« szerzőjét mutat­hat­ta be a hazának; – ne tekintsük-e kedvező jelül, hogy a Társaságnak most, új­já­születése legelső évében, hasonló szerencse jutott s az »Ember tragédiája« szer­zőjében egy eddig szintén ismeretlen költői nagyságot mutathat be?

                Az »Ember tragédiáját« minden fogékony lélek a gyönyör azon megdöb­be­nésével üdvözölte, melyet csak igazán jeles mű okozhat, de mulhatatlanul okoz is; és a költemény alig látott világot, midőn a föllelkesültek már két világ­irodalmi remekkel, az »Elveszett paradicsom«-mal és »Faust«-tal kezdték össze­méregetni. Kétségtelen, hogy a mű becsének tüzetes meghatározása, il­le­tő helyének kiszabása nem az első hevület, hanem a higgadt bírálat dolga, s ez van arra hivatva, hogy a műnek mind szépségeit, mind fogyatkozásait rész­le­ten­kint fölvilágosítsa és megmagyarázza: de annyit már most is ki­mond­ha­tunk, hogy e szintoly merész, mint nagy szerkezetben, mely a két ős szülőben az összes emberiséget személyesíti, mégis a drámai egyénítés szo­katlan ere­jé­vel találkozunk; hogy az csupa jelkép, és mégis élet; csupa elvo­nás, és mégis köl­tészet. Eszméjét az ember meghasonlása képezi, ki a legfőbb jó után tö­rek­szik, de a legfőbbtől független akar lenni; ki végtelen czélokat ohajt elérni, de csak végeseket bir kitűzni; ki szabadságra vágyva, rabságáról győződik meg; és szellemiségében elbizakodva, martaléka lesz anyagiságá­nak; ki szeretetért eped, és gyülölséget arat; kinek tudás kell, és csak annyira juthat, hogy átlátja tu­datlanságát; ki ellöki magát isteni vezérétől, s az ismeret­len pályán tá­jé­ko­zat­lanul szerte bolyong és tévedez. Fölteszi magában, hogy maga lesz sor­sá­nak ura, s megkisérti ez uraságot; de az emberiség törté­neteiből kiemelt egyes moz­zanatok, az egyes haladási fokoknak leghatalma­sabb képviselői, nem ta­nu­sitanak egyebet, mint fenhéjázó tervének örökösen ismétlődő meghiúsultát: az ember minden új meg új társadalmi körbe mint optimista lép be, s min­de­nik­ből mint pessimista távozik; fásultan elfordul működéseinek szinhelyétől, e földtől, hol annyit szenvedett, s nem bir ellenni nélküle; utóvégre már, nem tűz­ve ki semmi czélt, a merő küzdéssel is beérné, s ime képtelen küzdeni… De hátha mindezen alakok, mindezen képek hami­sak? A történetek nem épen azt bizonyitják-e, hogy az emberiség folytonos fejlődésben teljesiti ren­del­te­té­sét, tehát valósitja czéljait? – Ugy van: s e czélok épen azért egyetlenegy moz­za­natban sincsenek teljesen valósitva. Ez nem lehet máskép; s e kénytelenség a hivőt nem tántoritja meg, de az elpártolt Ádámot kétségbe ejti. És ne fe­led­jük, hogy a feltüntetett képek nem annyira egyetemes történelmi, hanem egyé­ni lélektani következetesség szerint válto­gatják egymást, hogy azok en­nél­fog­va kevésbé tárgylag, mint inkább önleg mondhatók igazaknak, a mennyiben t. i. a társadalmakat nem merőben ugy tükröztetik, a mint valósággal voltak, van­nak és lesznek, hanem a mint a Lucifer karján haladó ember látja. E képek te­hát épen félszegségök által iga­zán egészek, végletességeikben öszhangosak és látszatos hűtlenségök mellett is hűk: azon igazságot érzékítik, hogy a kor­lá­tolt ember számára nincs teljes önállóság: vagy az Istentől, vagy Lucifertől kell függnie, s nem lehet a jótól elszakadnia, hogy ne pártoljon a gonoszhoz; meg­hasonlásából pedig csak ugy épül ki, eljátszott lelki nyugalmát csak ugy nye­ri vissza, ha szent bizalommal ismét az Isten gondviselése alá bocsátkozik.

                 De most veszem észre, hogy rövid jelentés helyett egész ismertetésbe fog­tam. Térjünk a titkári előadás rendes utjára.”25

                Az első munkaülés, melyen Madách Imre résztvett, 1862. március 27-én zaj­lott le. „Arany János igazgató üdvözölvén s bevezetvén Madách Imre ujon vá­lasztott tagot, az utóbbi »Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása« czí­mű értekezéssel foglalá el helyét.”26

                A fentiek során idéztük a Társaság titkárának értékelését Madách taggá vá­lasztásának jelentőségéről a magyar irodalom és a Kisfaludy-Társaság éle­té­ben. E jelentőség tartalmát és körét kiterjeszthetjük irodalomesztétikai-filo­zó­fiai elemekre is, melyeket Madách székfoglalójával beleültetett abba a ta­laj­ba, melyből hosszú ideig sarjadoztak a magyar irodalom kimagasló alkotá­sai.

                Az esztétika és a társadalom kölcsönhatása, Az ember tragédiája filozófiai bá­zisának kiterjesztésével a székfoglaló előadásban irodalomelméleti, társada­lom­bölcseleti, nemzeti és művelődéspolitikai lényeget nyert.

                Madách Imre a szépség meghatározásában az esztétikai élvezet felkeltésé­nek képességét tartotta meghatározónak.

                „Ki határozhatná meg a világosságot úgy, hogy annak lényegéről a vak­nak is kellő fogalma legyen? vagy a hangot úgy, hogy azt a siket is megértse? Ugye­bár senki. Mind kettőről csak érzékeink tanuskodhatnak.”27

                Az érzékek gerjesztése befogadó „objektum” megléte nélkül hatástalan – állapította meg Madách. Az esztétikai művelődés tehát két pólusból ál: az esz­té­tikai alkotást létrehozó egyedből és az esztétikai impulzust felhasználni ké­pes befogadóból.

                Az esztétikai művelődés fontossága – Madách megfogalmazása szerint – a nem­zetre vonatkoztatva még hatványozottabb.

                „A történeti korszak kezdete óta – írja – hány nemzet lépett fel a cselekvés küz­dőterén, s hány nemzet tűnt le arról ismét! – S mi az mi tőlök örökségül a ké­ső korra szállt? Nem nagyszerű harczaik, nem forumok elvküzdelmei, nem meg­gyűjtött kincseshalmai a sürgölődő iparnak; csupán aesthetikai mű­ve­lő­dé­sök­nek üde gyümölcsei. – Harczuk tombolása rég elcsitult, legtöbb­nyire ve­lük együtt ellenségeiket is az enyészet ugyanegy szemfedele takarja. Forumi küz­delmeiket többé nem értjük: elavult az eszme, mely őket lelkesíté. El­fogy­tak a meggyűjtött kincsrakások, s szeszélyes istenségök ki tudja hol vert ma­gá­nak újabb tanyát. És mind e sürgésből, mind e zajgásból… egy ko­boznak édes pengése rezeg át bűbájosan hozzánk: gyenge dal, melyet a fej­kábító lár­má­ban tán észre sem vett senki… Most egyedül ez hoz hírt hozzánk korának küz­déseiről s a küzdés porladozó óriásairól, kik egész nemzedékre vetettek ár­nyat, s most már bennünket csak úgy érdekelnek, csak annyira hat­nak reánk, amennyire a nap eseményekből költészetté magasítá a bűbájos ének, s ragyogó pa­lástot vont rájok a nemesbítő művészet.”28

                Madách történelmi események sorát említi, melyeknek nyoma sem lenne em­lékeinkben Homeros, Horatius, Ciceró költészete nélkül. Spanyolország egy­kori nagysága ma már nem Peru aranyain, hanem Calderon, Cervantes és Mu­rillo művészetén keresztül látható. Ugyanez várható Anglia esetében is – jö­vendölte Madách Imre –, amikor a világbirodalom gyarmatai majd elsza­kad­nak „önálló felvirágzásra vágyódva”, de Shakespeare, Byron, és Hogarth nagy­sága túlemelik Angliát minden időkön.29

                De vajon milyen közegben valósítható meg az esztétikai értékek kialakítá­sá­ra törekvő egyéni akarat, midőn a közéletben, „a tudományos tárgyalások­ban elnézzük a legalaktalanabb alakot, sok a műgond, a tetszető csín már gya­nut kelt sokakban a tartalom mélysége iránt.”30

                Amikor a közéletben keresi Madách az esztétika jelenlétét, ismerős terü­let­re ér, melyet megyei tisztviselő korában módja nyílott alaposan, gyakorlat­ból megismerni, és amely ma éppenúgy érvényes, mint csaknem száznegyven év­vel ezelőtt:

                „Megyei jegyzőkönyveinkben hemzsegnek a legbotránkoztatóbb kifejezé­sek; politikai szónoklatainkban az izlés minden lépten nyomon új sérelmet szen­ved; napi lapjaink végre versenyezni látszanak a műformák elhanyagolá­sá­nak netovábbjában.”31

                Minden, mi a politikában és a közéletben „a nemzet izlésének rontása” irá­nyá­ban hat, annak romboló hatása – éppen mert sokakat érint – összeha­son­lít­ha­tatlanabbul nagyobb, mint egy rosszul sikerült „irodalmi” próbálko­zá­sé.

                Az irodalom, amely üzletté vált, s szinte elvesztette erkölcsi tartalmát, az­ál­tal, hogy nem koszorút, hanem kenyeret ad az írónak… „midőn az író nyeg­le könyvárus nyerő segédkezése mellett küldi művét világba, oly közön­ség elé, mely még csak alakulni fog. Ki tudja, ki fogja még azt a könyvet ol­va­sás­ra is méltatni? s ha olvassa is majd, olvassa tán olyankor… midőn ágyá­ban el akar­ja magát altatni…” Az ilyen közönség „elismerése nem gyönyör­ködtet, rosszalása nem riaszt, és mindkettő egyaránt nem buzdít, nem emel.”32

                Az üzleti megfontolások behatárolják az emberi elme eszmekörét – állapí­tot­ta meg Madách, majd az esztétika jelentéstartalmát elemezve33 azon torzu­lá­sokra és torzításokra utal, melyek tudatos jelenségek- vagy irányzatokként lép­tek fel irodalmunkban.

                „…sok újabbkori író már a szépnek egész birodalmát, mely csak a teremtő gé­nius előtt végtelen, kimerítettnek hitte, s hogy mégis némi újat mutasson, a szí­neket, alakokat kezdte túlozni. A túlzott szín és alak még túlzottabbakat vont maga után, író és közönség egymásra hatott; s végre valamint a túlságos nya­lánk nem gyönyörködik többé az étkek finom zamatában, s csak a fűsze­rek ’s csípősségek ingerlik meg ajkát; mint a kiélt kéjencz végre csak hátának kor­bácsolásában lel még gyönyörészetet.”34

                Az esztétikai megjelenítést, közvetve ugyan, de meghatározóan befolyá­sol­ja az írásmű témája. Azt az egyszerű tényt közvetíti itt Madách Imre, hogy fen­séges dolgokról – disszonancia nélkül – nem lehet alantas módon írni. S e te­kintetben Madách egy alig használt forrásbázisra hívja fel figyelmünket:

                „De még roppant, eddig alig sejtett kincshalmaz fekszik előttünk szent köny­veinkben, legendáinkban, mondáinkban, melyeknek csak egyes szemeit kezd­ték felásni jeleseink. S mi ragyogók már csak ezek is…”35

                Madách Imre 1862. március 27-i székfoglaló értekezése sok tekintetben az új­donság erejével hatott a Kisfaludy-Társaság életében. Mindenekelőtt szer­ve­ze­tileg, hiszen székfoglaló előadás tartását csak az 1860-ban hatályba lé­pett új alap­szabályzat írta elő az új tagok számára. Ezek sorában – az ülés­jegy­ző­köny­vek tanúsága szerint36 – Madách Imre tartott először székfoglaló ér­te­ke­zést.

                De leginkább a téma, az irodalom akkori állapotát elemző és a továbblé­pés társadalmi-nemzeti vonatkozásait az esztétika és a társadalom kölcsönha­tá­sában vizsgálódó írása jelentett újdonságot. Mintha a március 27-i szék­fog­laló iga­zolni kívánta volna a másfél hónappal korábban Madách Imre tár­sa­sági fel­vé­teléről elhangzott titkári vélekedést, mely szerint a társaság meg­új­ho­dá­sá­nak sikere nagyban kötődik Madách Imre személyéhez és alkotásá­hoz.

                Sajnálatos, hogy a sors nem engedte végigjárni Madách Imrének irodal­munk azon ösvényét, melynek jelzőkaróit székfoglaló értekezésével tűzte ki a Kis­faludy-Társaságban.

                Annak ellenére azonban, hogy Madách Imre irodalmi elveinek gyakorlati meg­valósítása érdekében vajmi keveset tehetett az életéből hátralévő csupán hó­napokban mérhető idő alatt, személye és alkotása mégis világirodalmi ér­de­kű­vé avatta a Társaságot.

                Madách Imre, lakóhelyének távoli fekvése és esetenkénti gyöngélkedése mi­att a Társaság rendszeres ülésein csak ritka vendég volt. Székfoglaló érte­ke­zésének felolvasása után csupán még egyszer vett részt a társasági ülésen, 1862. október 30-án. Ez alkalommal az alapítványi tőkék kezelésével kapcso­la­tos ügyvitelhez szólt hozzá.37

                A személyes megjelenések korlátozott száma azonban korántsem a kap­cso­lat hiányát fejezte ki Madách és a Kisfaludy-Társaság tagjai között. Pesti lá­togatásai alkalmával mindig felkeresett valakit a Társaság tagjai közül, vagy azok jöttek fel Csesztvére, Alsósztregovára, amint tette ezt 1862 augusztusá­ban Arany János is, amikor szliácsi gyógyhelyre utaztában, egy kis kerülő köz­beiktatásával, két boldog napot tölthetett Madách Imre társaságában.

                A kapcsolattartást és a társasági-irodalmi életben való eleven részvételt a kor­reszpondencia is biztosította. Társasági tagsága idején jelentősen megnö­ve­ke­dett Madách levélforgalma, melynek bonyolításában a gyakran – 1864 új­év nap­jától pedig különös hevességgel – fellépő szemgyulladása38 részben gá­tol­ta, ám mégis eme érintkezési forma pótolja elsősorban korlátozottabb sze­mé­lyes jelenlétét a Kisfaludy-Társaságban.

                A társasági tagsága révén ismertté és Az ember tragédiája után országosan el­ismertté vált Madáchnak jelentősen megnövekedtek irodalmi kapcsolatai. La­pok, szerkesztők kértek kéziratot tőle, mondván, hogy szeretnének nevével lap­jukban is találkozni. Az ilyen kérdésekre Madách Imre az őt mindig jel­lem­ző szerénységgel és udvariassággal válaszolt. Példaként idézzük Pákh Al­bert­hez intézett válaszlevelének egy részletét 1864 elejéről, mely levélben né­hány ver­set küldött:

                „…a tisztelet és becsülés okozta azt is, hogy eddig semmit sem küldtem ön­höz, nem akarván anyaghalmazban-fetrengésének kínjait, még én is sza­po­rí­tani.”39

                Ha azon rövid kapcsolat mérlegét kívánnók megvonni, amely Madáchot az ország legrangosabb irodalmi társaságához fűzte, mindenekelőtt azt kell ki­e­mel­nünk, hogy a Kisfaludy-Társaság Madách Imre számára az irodalmi élet­be való bevezetést, a hazai ismertséget és világirodalmi színtéren való meg­jelenés lehetőségét szolgálta.

                Nemkülönben a Kisfaludy-Társaság szolgált lépcsőül a Tudományos Aka­dé­mia testületébe történő felemelkedéshez, egy esztendővel azután, hogy az iro­dalmi társaság tagjává választotta.

                Egyszóval: A Kisfaludy-Társaság az első, de legfontosabb lépést jelen­tet­te Ma­dách Imre számára a halhatatlanság felé!

                Az utolsó bejegyzéseket a Kisfaludy-Társaság az jegyzőkönyvében gyász­ke­ret övezhetné. 1864. október 26-dikán az alábbi bejegyzés került a jegy­ző­könyv­be:

                „A titoknok azon újabb, nagy veszteséget jelentvén be, mely a hazai iro­dal­mat, közelebbről pedig a társaságot érte Madách Imre jeles tagjának f. hó 5-dikén bekövetkezett elhunyta által, a gyűlés az elhunyt fölött tartandó em­lék­beszédre Bérczy Károlyt kéri föl, mit a nevezett tag megígér, s ígérete ör­ven­detes tudomásul vétetik.”40

                Az 1864-es esztendő különösen szomorú eseményeket hozott a Társaság éle­tében. Egyetlen év alatt öt tag hunyt el. Április 18-án Kazinczy Gábor, jú­li­us 17-én Szalay László, július 26-án Fáy András, augusztus 27-én Kuthy La­jos és október 5-én Madách Imre.41

               Bérczy Károly emlékbeszéde nem a havonként megrendezett ülések egyi­kén, hanem az évenként egy alkalommal, Kisfaludy Károly születésnapjára – feb­ruár 6-ra – összehívott ünnepélyes közgyűlésen hangzott el.42

                Bérczy visszaemlékezett arra a négy év előtti eseményre, amikor a titkári je­lentést a közönség „riadó éljenzéssel szakítá meg”, arról értesülve, „hogy a Kis­faludy-Társaság névsora Madách Imre nevével bővült… azzal a névvel, mely­nek viselője legelső irodalmi felléptével rögtön egy fővel vált ki pálya- és kortársai közül!”43

                Bérczy Károly Az ember tragédiájának eredetiségét vizsgálva, Szász Ká­roly kutatásaira hivatkozva megállapította, hogy a hasonlóság Madách, Goe­the és Milton gyakran rokonított művei között csupán a költemény ke­re­te­ire vo­natkozhat: „közöttük csak annyi a közösség, amennyit mindkét költő a Bib­li­ából, s az eset általános bölcselmi felfogásából merített.”44

                Az ember tragédiájának egyediségét, madáchi jellegét az a körülmény eme­li ki leghatározottabban, hogy „soha író oly hasonló nem volt művéhez, mint az Ember tragédiájához szerzője, hogy az író élete soha sem magyarázta oly világosan írói subjectivitását, az író élete soha oly világot nem vetett mű­vé­re, mint épen a jelen esetben.”45

                Bérczy, aki emlékbeszéde elkészítéséhez áttanulmányozta Madách Imre le­vél­tárának teljes anyagát (talán ezért készült másfél esztendeig az emlékbe­széd), majd végigböngészte levelezését, jegyzeteit és minden hátrahagyott be­tű­jét; ta­nul­mányozta életviszonyait, a költő jellemét, s megszólaltatta bará­tait és is­me­rő­se­it. Mindeme adatokból „határozott tisztasággal merült fel az Em­ber tra­gédiája con­ceptiojának genesise, s a kivitelben lapról-lapra meg­döb­ben­tett egy-egy hely, melyekben bírálói csak a külső hurokat és ujjakat láttak, én azon­ban… a hang­szer resonans kebelét fedeztem fel, magát a lelket, mely ben­ne vissza­ve­rő­dik.

                Meggyőződtem, hogy nincs oly subjectiv író… akinek műve bensejében oly valódi tükre volna, mint Madáchnak az »Ember tragédiája« – e mű Ma­dách lelkének oly kényszerű kifolyása, melyet meg kellett írnia, ha a Faustot so­ha nem olvassa, ha a Faust soha nem születik is.”46

                Bérczy Károly – emlékbeszédének e zseniális bevezetésével – feleslegessé tet­te a később oly gyakran ismételt kérdést a Tragédia eredetiségéről, nemzeti és általános emberi tartalmáról.

                Talán ebben jelölhető meg Bérczy Károly búcsúbeszédének legnagysze­rűbb felismerése!

                Az irodalomtörténet emlékbeszédként tartja számon Bérczy Károlynak a Kis­faludy-Társaság megbízásából és nevében felolvasott búcsúzóját.

                Ám inkább baráti istenhozzád volt ez, semmint emlékbeszéd, mert:

                „Általános örök emléket ő maga emelt magának.”47

vissza