Győrffy Miklós

Jókai – Madáchról

Csekély rizikóval – s egyben talán némi nagyképűséggel – úgy is címezhettem volna mondanivalómat: Jókai és Madách – egymásról. Így se lenne sokkal több a dolgom. Rövidesen mindez bebizonyosodik.

                Ha nem is kenyerem a később sorra kerülőket előre lelövő szerkesztésmód, úgyse takargathatom soká anyagom „ösztövérség”-ét.

                Honnan a soványság?

                A két főszereplő egymás iránt megnyilvánuló közönyéből. A lehető legegyszerűbben nem vesznek tudomást egymásról. Nagyjából négy évtizeden át szívják azonos ország – közös térség – levegőjét úgy, mintha más-más kontinens világában lennének.

                Hogyan alakul ki ez a helyzet?

                Az idő kategóriáját nem kell féltenünk: abból képtelenek kilépni. A tér – főleg a szűkebb tér – más természetű. Ebben kellett volna egybeterelni őket.

                Madách tartózkodási bázisa – úgyszólván élethossziglan – Alsósztregova. Ez pedig semmivel ki nem egyenlíthető hátrány. Pestre megszámlálható alkalommal megy föl. A tevékeny írói pályán való működése folyamán úgyszólván csak kényszerből tartózkodik a fővárosban – fogva tartásakor például –, s csupán a 60-as évek első felében szánja erre magát pályája előmozdítása érdekében. – Mennyire más kilátásokkal indíthatja működését az a már 1844–45 óta rendszeresen Pesten élő Jókai, aki ugyan régebbi keletű Petőfi-barátságára és segélynyújtására is számíthat. Nagyjából annyi itt a különbség, mint Nógrádban készíteni a Litteraturai Kevercset, vagy Pesten szerkeszteni az Életképeket.

                Ha áttekintve nézzük tehát, megállapíthatjuk: úgy alakul hosszú időre két főszereplőnk élete, hogy valóban nehezen jöhettek volna össze. Míg Madách Sztregován fiókjának dolgozik, illetve periférikus lapokban jelenteti meg dolgozatait, addig Jókai – jórészt Petőfire is támaszkodva – a 40-es évek derekától több-kevesebb rendszerességgel figyelemmel kísért orgánumokban publikál, ezért más­ként vezetheti be magát.

                Lezárva tehát a „tér” elválasztó szerepét: hőseink hosszú évtizedekig vagy alig, vagy egyáltalán nem ütközhettek egymásba, annyira elkülönítette őket valóságos mozgásterük. – Utolsó másfél évtizedükben azért többször is kerültek – egyszer-egyszer huzamosabban is – egymás közelébe, de a találkozás­nak láthatólag nem tulajdonítottak fontosságot. Ez az elhanyagolás sokkal nagyobb mértékben róható fel Madáchnak, hisz ekkor már Jókait – a Forradalmi- és csataképek […], az Erdély aranykora, A nagyenyedi két fűzfa s – főképp – az Egy magyar nábob kibocsátása után nem lehetett nem ismerni. Madáchot viszont ismerni nem lehetett. Még a körülmények is ellene esküdtek: a Kossuth– Madách vitában1 Kossuth Lajos ellenfelének a nevét – nyilván sose hallott róla – véletlenül se tartotta szükségesnek leírni. Pedig attól biztos ismeretessé vált vol­na! – Ennek el­lenére hiba volna Jókaiból gáncs nélküli lovagot avatnunk: 1861-től Madách körül – Arany János segítségével – akkora hírözön zúgott, hogy az még Jókait is meglephette, s ekkor a közeledés szinte kötelező lett volna. Mégse történt meg!

                Az eddig elmondottak gyűrűznek tovább és köszönnek vissza a szakadatlan sorban jelentkező nehézségekben. Azt kellett tapasztalnom, hogyan dőlnek halomra addig szilárdnak tartott építményeim. Anyaggyűjtésem során az első váratlan csalódást az okozta, hogy hiába keresem Madách arcképét egy olyan Jókai-sorozatban, amely ősidők óta élt tudatomban. Holott ebben a meggyőződésemben Mikszáth Jókai-monográfiája2 is megerősített. Élclapjában, az Üstökösben a fiatal Jókai „[…] esszészerű, élénk rövid jellemrajzokat ír Kazinczy Gáborról, Szalay Lászlóról, Madách Imréről.”3 Valamelyes gyakorla­tot szereztem idők folyamán az eligazodásra a Jókai-oeuvre-ben,4 mindent fellapoztam, többször, tüzetesen: a Madáchról szóló arckép sehol! A szememben kerestem a hibát. Pedig most szerzett tanulságaink alapján nyilvánvaló, hogy nem is lehet. Az ismeretlenséget a térbeli elrekesztettség magyarázza: Madách-portréra nem is gondolhatott az írótárs, hisz fel sem ötlik benne az ekkor még hírből sem ismert lefesteni valójának eredetije.

                S ugyanez az oka annak, hogy az a Jókai, aki versbe foglalta szinte minden jelentős és jelentéktelen kortársát, jó néhány költő elődjét, még olyan idegeneket is, mint Horatius vagy Shakespeare, Madáchot nem veszi számításba. Így hát vers sem készült róla.

                Mivel hívhatta fel magára mégis a személyes figyelmet az ismeretlenségbe burkolódzott Madách?

                Már az ókorban felismerték a bölcsek – Szolón le is írta –, hogy élő ember (főleg hazájában) soha kellő méltányláshoz nem juthat. Hozzá az első lépcső: el kell hagynia e földi téreket. Esetünkben ez a nehezen áthágható elv kegyetlen érvényre jutott.

                A mi egyaránt klasszikusnak számító szerzőpárosunk tagjai névről nem voltak egymásnak ismeretlenek ugyan, futólag talán meg is pillanthatta egyik a másikat – a képviselőházban, a Kisfaludy Társaság, a Tudományos Akadémia ülés­termében –, de nincs arról adatunk, hogy a két ember szembe állott volna, kezet fogott volna, s még kevésbé, hogy egy tőmondatot váltott volna egymással. De a halál – kiemelte az eltávozottat. Ezt a körülményt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Természetesen ez is Alsósztregován következett be: egyszerre Pestig dördült.

                Madách utolsó lehelete – mint tudjuk – október 5-én kora hajnalban szakadt fel, hírét 8-ikán hozta a Hon:5

„Madách Imre meghalt!6

                Most vesszük a megdöbbentő gyászhirt, hogy Madách Imre, elv- és sziv­barátunk, a szabadelvek tisztalelkü bajnoka, az 1861-i országgyülés egyik leg­ki­tünőbb kapacitása; az »Ember tragoediájának« lánglelkü szerzője, f. h. 5-én reg­gel 2 órakor vizkórban meghalt.

                A veszteség hire sokkal nehezebben szorul szivünkre, mint hogy magánérzelmeinknek kifejező szavakat tudnánk adni. A szeretet, mely jó baráthoz köt; az összérdek, mely ügyfélhez szit; a becsülés, mely nagy jellemhez vonz; és a remény, mely fényes tehetséghez csatol: mind egyszerre gyászol bennünk.

                E gyászt a szabadelvü eszmék s a nemzeti irodalom minden barátja osztani fogja velünk.

                Madách Imre azon nagy tehetségek közé tartozott, akik miután erejük egész nagyságában megmutatták magukat legelső föltünésök alkalmával, onnan egyszerre letüntek, a kortársakra hagyva a fájdalmas tépelődést: mivé lehettek volna egykor?

                Életpályája csillagfutás volt; – feljött fényesen – és lehullt.

                Legyen neki könnyü a haza földe, melyet forró honszerelmével átmelegiteni törekedett! Áldás emlékére, honfikönny hamvaira!”

                Aláíratlanul. Hogy mégsem szerkesztőségi jelöletlen cikk, arról egy másik, teljes névvel aláírt beszámoló vall, két és fél hónappal később. Emebben a felfogás szelleme, de még több szófordulata, a kifejezésekig menő egybevágása bizonyít a szerző azonossága mellett. Ez tehát a Hazánk és a Külföld7 c. képes heti közlöny 1865 januári első számában került az olvasók elé, csakugyan öt portréval illusztrálva A nemzet halottai8 címen. Benne Jókai összegzi az elmúlt év jelentős egyéniségeinek érzékeny veszteségét. Mégpedig az élen azonnal értékelést bocsátva előre:

                „Legnagyobb magyar történetirónk,

                Legnagyobb tehetségű közszónokunk,

                Legmerészebb röptű költőnk,

                Legtevékenyebb államgazdászunk és

                Legtiszteletreméltóbb veterán tudósunk.”

                Tehát Szalay László, Kazinczy Gábor, majd Hajnik Pál és Fáy András fogja közre a mindnyájuknál később – októberben – elhunyt Madáchot. „Madách Imre (született 1823-ban Alsó-Sztregován Nógrádban; – meghalt szívbajban, 1864. október 5-én ugyanott). Milyen fiatalon! S milyen diadalmas kezdet után! Alig tűnt fel s már e feltűnés is elég volt arra, hogy soha le ne tűnjék. Szellemének csillaga nem várt az éjszakára, mikor minden kicsiny fény meglátszik, mikor a legapróbb költői ragyogvány is észrevehető lesz. Ő akkor jött, midőn legderültebb volt az ég; mint a hajnalcsillag, mely együtt mer kelni a nappal s az Ember Tragoediájával közérdeket birt kivívni akkor, mi­dőn minden eszmét egy nagyobb tragoedia: az ország tragoediája tarta lefoglalva. Szíve, mely annyi költői alaknak adott éltet, ő neki halált adott – és halhatatlanságot.”

                Látjuk: a két cikk, ill. cikkrészlet csupán egymás társaságában számítható Madáchot illető Jókai-írásnak. Ahol egyáltalán számon tartottak efféle jelentéktelenségeket, ott legfeljebb erről a kettőről tudnak, mint pl. Bisztray Gyula összeállításában, pedig ő igazán megbízható filológus.

                Annak pedig, aki az ilyen „ösztövérség”-be nem nyugszik bele, nehéz úttörésre számíthat. Csakis olyan kutatót képzeljünk magunk elé, aki fáradságot, időáldozatot nem sajnál. Annál nehezebb a munkája, mivel megbízható Jókai-bibliográfia mai napiglan sem áll rendelkezésére (a Zimáné-féle kissé hiányos is, azonkívül már negyedszázados). Jellemző, hogy a Jókai kritikai kiadás Levelezés sorozatának eddigi négy kötetében Madách neve egyszer fordul elő – ott is tévedésből.9

                Már korábban esett róla szó, hogy az elég széles kört felölelő Jókai-versek közt Madáchot érintőt nem találunk. A szerző elhunyta után Madách színpadra került műveihez esetleg remélhető volna legalább egy kurta tudósítás. De a 80-as években Jókai legfeljebb vendég a napilapokban, Madách-témával véletlenül se találkozik. Saját lapjában, a Nemzetben a Tragédia színpadi változatával a szakmai gárda foglalkozik,10 a főszerkesztőnek ez – más lapoknál is – rangján aluli lenne.

                Talán másutt mégis belekap?!

                Hogy a Madách-megszólalásokat lezárjuk: egyetlen bővített mondattal lekerekíthetjük, kitérve a hosszabb részletezés elől. Madách egész életében le nem írta Jókai nevét (viszont se történt az írótárs élete folyamán). Tehát Madách részéről se cikk, se bírálat, se levél, se jegyzet, semmi az egész közös idő két évtizednyi időtartamán át. Mindössze ennyivel több az, ha „egymásról” címet biggyesztünk a jelen írás fölé. Különben mindez alig is meglepetés! Madách másokról sem ejt szót, se kortársai, se íróelődei közül. S az irodalmi élettől távol maradva – láttuk a hely szerepét – nem is lehet másképp.

             Elejtettük, hogy „talán”, „mégis”. Jókairól ismert tény, hogy egész életében az évfordulók megbabonázottja. Ha akad valaki, aki Madáchra, ill. főművére vonatkozólag mindent leporol, a fordítások mélységéig is lehatolva, a másutt úgyis felhasználhatatlan holt tudásával, itt esetleg még érhet valamit. Márpedig van közöttünk valaki, akire hasonló munkákban mindig is számíthattunk. Min­denki arra gondol, akit ilyennek ismer. – S egy ilyen kutató rábukkan végül is, hogyan áldoz Jókai Madách halála negyedszázados évfordulójának, hiszen 1888–89-ben éppen ide tartunk.

                Jókai ekkor már egy személyben intézménnyé nőtte ki magát. Tudomására jut egy ekkor elkészült német Tragédia-fordítás. Ez magában véve nem éppen szenzáció akkoriban, hisz a hatodik lesz a németül szólók sorában. Az előző évben hagyta el a nyomdát a Sponer Andoré Késmárkon, 86-ban pedig kettő is (Fischer Sándoré és Josef Siebenlisté). De ez most, 1888 előestéjén, az év­fordulók iránt annyira érzékeny írót arra készteti, hogy előszóval vezesse be a Lechner Gyulától való új szöveget: „Wir Ungarn, sind stolz auf unseren Madách. Ein einziges maßgebendes Werk: »Die Tragödie des Menschen« ist die edle Frucht eines vielgeprüften Lebens, welches Alexander Fischer in einem vortrefflichen Essay (in Sacher-Masochs Zeitschrift »Auf der Höhe« IV. Jahrgang, Band XVI. Heft 47. im August 1885 erschienen) dem deutschen Publikum in großen Zügen geschildert hat.”

                Szerencsére van korabeli anyanyelvi alakunk is a Vasárnapi Ujság jóvoltából:11

                „«Az ember tragédiája» új forditásban. Madách nagy drámai költeménye immár ötödik német forditásban jelent meg a lipcsei Reclam-czég kiadásában. Ezt a forditást Lechner Gyula budapesti rajztanár és festő végezte nagy szorgalommal és sikerrel. Jókai irt hozzá előszót, melegen ajánlva a müvet a németek figyelmébe. Az érdekes előszó igy hangzik:

                «Mi magyarok büszkék vagyunk Madáchunkra. Az ő egyetlen irányadó müve: ‘Az ember tragédiája’ egy viszontagságos életnek nemes gyümölcse. Ezt az életet, fővonásaiban, már Fischer Sándor bemutatta a német közönségnek egy kitünő essay-ben. A mélyen érző és gondolkozó német nemzet érteni és méltányolni fogja a mi büszkeségünket, ha a jelen könyvecske által teljesen megismerkedik Madách müvével. Mert lehetetlen föl nem ismerni a benne nyilvánuló hatalmas bölcsészeti szellemet s azt a gyöngéd költői érzést, mely az egészen átvonul. A német szellemhez különben már annyival is közelebb áll, hogy éppen abban a nagy gondolatkörben mozog, melyet Goethe is érintett a maga Faustjának második részében, a nélkül, hogy általánosan érthető ki­fejezésre juttatta volna. Madách a halhatatlan német költőfejedelemnek és prófétai gondolkodónak gigási gondolatvilágát konkrét alakba öntötte és a Faust­ban kifejezett örök igazságokat világos képekben mindenkire nézve érthetőkké tette. Ezzel maradandó érdemet szerzett magának a nélkül, hogy az utánzás vádjával illethetnők. Honfitársamnak, Lechner Gyula tanárnak egész hü, encziklopedikus tudással végrehajtott forditása, mely költőiség tekintetében sem áll az eredeti mögött, mindenesetre hozzájárul, hogy Madách Ember tragédiája olyan münek tünjék föl, mely megérdemli, hogy fölvegyék a német irodalom óriási kincsei közé.»

                Hír szerint az uj Madách-fordítás díszkiadásban is meg fog jelenni Zichy Mihály illusztráczióival.”

                Hadd ne szóljak Lechner Gyuláról (1841–1914), akinek nem sok írói munkája kizárólag németre való fordítás, ha kis kötet eredeti versét leszámítjuk. Jókai utolsó Madáchról ejtett soraihoz sok mondanivalóm is volna, de csupán Németh Antal véleményét idézem – részletkérdésekben való vitát most kerülve –, amelyet alapműnek számító kötetében12 rögzített erre vonatkozólag:

                „A hűvös fogadtatás főoka Jókai Mórnak a Tragédia német kiadása elé írt előszava volt, aki Madách művét mint a »magyar Faust«-ot mutatta be a német irodalomnak”13 – mondja a mű berlini 1893-as Lessing Theater-beli bemutatójára visszatekintve. – Nem vinne előre a vita. Az talán nem tiszteletlenség a halhatatlan tudós rendezővel szemben, ha annyival megelégszünk: – A hűvös fogadtatás oka valószínűleg összetettebb lehet.

                S ez Jókai védelmében is szól valamennyire, pedig nincs indításom az előszót mentegetni.

                Vonjunk mérleget!

                Adva van tehát két elismert, a XIX. század második felét irodalmunkban meghatározó klasszikus. Életkoruk csaknem teljesen egybevág, életterük viszont végletesen széttartó. Ennél fogva Jókai behozhatatlan előnybe kerül. Ez az eltérés kölcsönösen közömbössé teszi őket egymás iránt. Természetesen így is tudnak egymásról, nem is keveset: teljesítményeik híre aránylag jól ismert mindenikük számára.

                Kapcsolatukban ez mégis annyit jelent, hogy Madách végestelen végig le nem írja Jókai nevét, s ez utóbbi is alig – egy feljegyzésben 93 név között14 – az írókollegáét, annak életében. A halála egy csapásra megváltoztatja a viszonyt: az életből távozás két nyúlfarknyi sajnálkozást vált ki az életben maradottból, sőt annak negyedszázados halálozási évfordulójára egy előszóban megnyilvánuló tiszteletkört.

                Kiderült, hogy könnyedén építhettek volna hidat egymás irányába, jócskán kedvező alkalmakkor.

 vissza