Berényi Zsuzsanna Ágnes
A Madách-páholy ünnepségei
A Madách-páholy 1902. május 2-án – mint tudjuk – azért alakult, hogy Madách Imre szellemében szolgálja az emberiséget.
Erre utal az aradi „Összetartás” páholy üdvözlő levele, amelyet a páholy megalakulása alkalmából küldött. Ez eddig kiadatlan volt (OL P 1118 Madách-páholy 7. t. 1.)
Összetartás cz...t... t...1 Arad, kel...2
59023
ř
Lev... 482 sz.
5902 A... V... E... N... É... M... D...4
Budapest keletén.
a „Madách” cz... t... és t... szkm... ř ...-nak5
Igen érdemes Főmester!
Szer... Tv...ek!
Szivünk örvend a „Madách” cz... ř ... megalakulásának és az „Összetartás” ř ... nevében szeretettel küldjük üdvözletünket. Olvastuk a programmot a „Kelet”ben,6 örülünk a benne foglalt eszmegazdagságnak s habár nem tudunk mindenben egyetérteni, de azt hiszszük, hogy kitünő alapot nyujt a fölvirágozáshoz.
Legyen ez a komolyság, amely a „Madách” névből kisugároz vezető csillag és a homály, amely a magyar szabadkőművességet burkolja, kifog bontakozni, mint a reggeli köd, helyet adva a Nap ragyogó világosságának.
Sok szerencsét, sok sikert, sok örömet kívánunk és előre tapsolunk Nektek a... e... sz... sz...7
NádayMátyás dr.SomogyiGyula
titkár h. főmester”
A költőhöz méltó módon tevékenykedtek, amikor az Anya- és Csecsemővédő Egyesületet megalapították, és más módon is igyekeztek segíteni a társadalmat.
A páholy titkári jelentése 1904-ben kifejezi azt, hogy a tagok elkötelezettek Madách Imre eszmei örökségéhez.
Madách páholy Almanachja 1905/6. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár B 366/92. 3–8.:
„TITKÁRI JELENTÉS 1904.
Testvérek!
Tavalyi évzáró jelentésemben rámutattam arra, hogy akkor mintegy 11/4 év óta fennálló ifjú páholyunknak még legalább 1–2 évig kell a gyermekévek, az úgynevezett »Sturm und Drang-periode« nehézségeivel megküzdenie és csakugyan: ez most befejezett, körülbelül 2-ik munkaévünk és műhelyünk alapozásának teendőivel telt el. Önérzettel és megelégedéssel jelenthetem kedves testvéreim, hogy nem végeztünk meddő munkát.
Madách Ádámja mondá:
…»Önmagam levék
Enistenemmé és amit kivánok,
Méltán enyém. Erőm ez s büszkeségem.«
A magyar szksség e sivár időszakában, a »hét sovány esztendő« ez idejében megelégedéssel tekinthetünk e lefolyt, második gyermekévünkre. Ugyan nem alkottunk, gyenge erőnkkel nem is alkothattunk nagyot: de jól haladunk… A páholyunk körül mutatkozott előbbi közönyt – lassan bár – kezdi a simpathikus érdeklődés felváltani. Még egy két évi szerető együttműködés, kitartó munka, t.-reim és a »Madách« páholyra, a saját alkotásunkra mi is mondhatjuk, hogy: »Erőm s büszkeségem«.
*
Munkáink látogatottsága az 1904. Évben: összesen 25 elsőfokú, továbbá díjemelések8 céljából 4 másodfokú munkát tartottunk, melyeken a látogatások átlaga 18 volt. Az elsőfokú munkák közt volt 3 felvételi, 1 oktató és 2 választó munka. Azonkívül egy ízben az Erzsébet-páholylyal együttes munkát is tartottunk. Programmunkhoz híven – ezúttal is kiváló gondot fordítottunk munkáink tartalmasságára, vitáink magas színvonalára és az ősrégi rituálé szigorú tiszteletben tartására.
Díszmunkáink fényét most és minden alkalommal iparkodtunk művész-testvérek közreműködésével emelni.
Értekezleteket – különösen administratív fesztelen megbeszélések végett – csaknem valamennyi rendes munka előtt vagy barátságos vakolás közepette tartottunk.
Tagjaink számának emelését a lefolyt évben sem siettettük. Programmunkhoz híven inkább qualitatíve törekedtünk gyarapodni: bár nem hagyhattuk egyelőre figyelmen kívül azt sem, hogy a páholyélet fentartásához egy bizonyos minimális létszámra, mintegy 20–25 páholytagra van szükségünk. Alapos körültekintéssel 6 új szemet fűztünk t.-i láncunkhoz és megelégedéssel konstatálhatjuk, hogy valamennyi eddigi acquizíciónk bevált: egytől-egyig jó szkseket nyertünk bennük szövetségünknek. Eddigi felvételeinkkel és egy affiliáció céljából bejelentett keresővel,9 tehát 24 taggal, páholyunk most már körülbelül elérte a kezdettől fogva kontemplált minimális létszámot. Ezentúl tehát még szigorúbb mértéket óhajtunk a felvételnél alkalmazni: még inkább meg fogjuk minden keresőtől követelni, hogy szksi gondolkodás mellett feltétlenül alkalmas, méltóan felszentelt papja, zászlóvivője, hirdetője legyen a szksi eszméknek társadalmunkban.
Anyagi segélyt a páholy erőtlensége mellett is lehetőleg juttatott jótékony közcélokra. A műegyetemi menza, a »Stefánia gyermekkórház-egylet«, a »napközi otthon«, a »gyermekbarát-egylet«, a „párbaj-ellenes szövetség«, a »nyomorék gyermekek otthona«, a »Széchenyi István társaság«, az »Igazmondó naptár« kiadó vállalata és még több más intézmény támogatásánál páholyunk kivette a maga szerény részét. A budapesti páholyok közös segélyügyi bizottságának kincstári alapjához mi is hozzájárultunk a megállapított 20 százalékos özvegyperselyi részjutalékkal. A tervbe vett nyári páholyház mozgalmának elősegítéséhez is kilátásba helyeztük anyagi segélyünket: kikötöttük azonban a többi páholyok részvétét is.
A szellemi tevékenység páholyunkban csekély taglétszámunkhoz arányítva teljesen kielégítő volt. A beérkezett szksi művek beható referádái mellett önálló munkákkal felolvasást tartottak:
1. dr. Krompecher Ödönt t...10 »Az
angol és német röpiratterjesztő tár-
saságok«-ról.
2. Ulrich Jenő t... »haviszemle« keretében.
3. dr. Senyey József t...
»a gyermekhalandóság elleni védekezés«-ről,
mely értekezését velünk tartott együttes munkán
az »Erzsébet«-pá-
holyban is előadta.
4. Szalai Pál t... »Az új alkotmány«-ról.
5. Lévy Jenő t... »Az angol és német szks páholyok«-ról és
6. »Tapasztalatairól az olasz szks páholyok«-ban úgyszintén
7. »Szks eszmékről a
Buddhizmus«-ban – értekezett, mely felolvasásait
Lévy t...
a »Galilei, Haladás és Humboldt páholyok«-ban előadta.
8. dr. Admeto Géza szónok t...
a páholy delegációjának részvétele mellett
a Veszprém kel...
Dolgozó »Virradás« páholyban tartotta meg nálunk
már tavaly előadott munkáját: »A halálbüntetés
eltörléséről Magyar-
országon«.
Azonkívül páholyunk kevéssel ezelőtt elhatározta, hogy az érdekesebb szksi munkákat ismertetni fogja a páholyban, miáltal a szksi irodalom iránti érdeklődést óhajtja serkenteni. Ez irányban a tevékenységet Follinus főmester t.-ünk kezdte meg Balogh t.-nek »Liberálizmus és szksség« című munkájának ismertetésével.
Szalai titkár t.-ünk indítványára a szksi irodalom ismertetése mellett legközelebb már módot fogunk találni, hogy a szksi történelmet is ismertessük tagjaink körében.
Gyakorlati téren, tettekről, vagyis befejezett alkotásokról – fájdalom – még nem számolhatunk be. Erre még csakugyan nem vagyunk elég erősek!
Szerény részt kértünk mi is mindenütt, ahol a magyar szksség gyakorlati munkásságot fejthet ki. Amint már előbb is kiemeltem, ez a kor fátumszerűleg nehezedik szövetségünkre is e hazában, mint szinte minden társadalmi intézményünkre. Hiányzik mindenütt a valódi tetterő, a munkakedv. A társadalom széttagolt, gyűlölködő… az anyagi gondok, a »struggle for life«, leköti egészen ezt a szegény, kiaknázott országot…
Tető alá hoztuk mindenekelőtt végképen a páholy házirendjét, mely az év elején elnyerte a Szöv. Tanács hozzájárulását.11 Felvetettünk és megvitattunk számos jó eszmét: többek között »Egy magyar röpiratterjesztő Fábius társaság« ideálját – Krompecher dr. t.-ünk indítványára – az angol és német hasonló nagyszabású intézmények mintájára. El kellett egyelőre az eszmét ejtenünk az ehhez szükséges nagy anyagi erők hiánya miatt.
Kalapács alatt12 van még mindig a dr. Admeto t.-ünk által felvetett akciónk a »halálbüntetés eltörlése érdekében Magyarországon«, továbbá:
dr. Sennyey t. indítványára »egy csecsemő-otthon« létesítésének kérdése az óvodaképeseknél fiatalabb gyermekek részére. Ez eszme megvalósítása érdekében együtt munkálkodunk az »Erzsébet« t.-páholylyal.
Delegációk útján részt vettünk:
1. a »Hungária« páholy tárgyalásain a magyar népiskolai oktatás ingyenessé tétele érdekében:
2. a »Hajnal« páholy több munkáján az iparostanoncok védelme ügyében:
3. a 2-ik szksi vándorgyűlés egyik tárgyának megvitatásánál a hazai ipartermékeket pártoló országos egylet létesítésére:
4. a NP13 által iniciált »Széchenyi István« társaság szervező munkájában:
5. a Koltai A. Virgil t. által indítványozott szksi irányú profán »újság« kiadásának enquetjén és
6. az országos párbajellenes szövetség ülésein.
7. a »Nemzeti« páholy munkástanfolyam intézményéhez:
8. a budapesti páholyok közös házbizottságába:
9. a budapesti páholyok közös segélyügyi és
10. a budapesti páholyok közös főiskolai mentor-bizottságaiba.
Testületileg részt vettünk:
11. a »Reform« és a »László király« páholyok 2-ik vándorgyűlésén:
12. csatlakoztunk a »Demokrácia« páholy abbeli kezdeményezéséhez, hogy időmegtakarítás céljából a díjemelési munkákat több páholy együtt tartsa meg. Az indítványozó t.-páholy e pártolásra valóban méltó törekvése azonban sajnos eddig – amint látszik – a többi páholyok közönye miatt nem járt sikerrel.
13. Fiatal páholyunk bármily gyenge is még testben, szilárd akarattal az év vége felé reálépett kifelé is arra a – megalakulásával programjában is kijelölt – ösvényre, mely a magyar szksség gyökeres reformjához vezet. Több t. páholy örvendetes támogatása és buzgó együttműködése mellett nagyarányú akciót indítottunk a szksi alkotmány alapos reformja érdekében. Erre vonatkozó memorandumunkat az összes magyar páholyoknak megküldtük és örömmel konstatáljuk, hogy állásfoglalásunk termékeny talajra talált. Minden magyar szks érzi, tudja, hogy intézményünk teljesen megérett a reformra mely hivatva lesz beléletünk frisebb (!) vérkeringését előmozdítani és az immár tespedni kész munkakedvet felidézni. Új korszak előtt állunk, mely hihetőleg áttörhetetlen phalanxxá, fegyveres, kitartó munkára sorakoztatja a magyar szksséget. Szervezkednünk kell oly előttünk levő időszakra, amikor nemcsak dolgozni, hanem férfiasan harcolni is kell a szks eszmékért… Erre pedig erős, fajsúlylyal bíró, lelkes katonákra, egész emberekre van szükségünk…
14. Három t.-ünk áldozatkészsége folytán elkészítettük páholyunk zászlaját és a »Madách« serleget. Halhatatlan költőnknek: Madách Imrének születési évfordulója alkalmával, 1905. Január 21-én avatjuk fel ünnepélyesen zászlónkat és serlegünket. Az utóbbit minden év ugyanazon napján ünnepi vakoláson fogjuk annak a költőnek emlékére üríteni, kinek nevét páholyunk viseli.
15. A ma már szűknek és célszerűtlennek bizonyult budapesti balparti14 páholyház átalakításának ügyéhez önálló elaborátum keretében külön javaslattal járultunk. A kérdés – sajnos – még ma is megoldatlan állapotban van.
*
Íme, kedves t.-ek, ezek volnának a fontosabb mozzanatok kis műhelyünk lefolyt munkaévéről…
Madách Luciferje mondá: …»hogy a dicsőség percnyi dőre játék…” és az önmagával meghasonlott, az életről lemondani készülő Ádám keserű kifakadásaira válaszolta:
»Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer…
Sőt újra kezded régi sikereddel…«
Az Ádám mi vagyunk, testvérek… Ha csalódtunk is gyarló mivoltunkban: talán hiúságunkban, aspirációnkban, talán jogos várakozásainkban, önérzetünkben, ám kezdje újra Ádám, mert: »Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál…!«
Mellőzzünk munkánkból minden öncélt, testvéreim, és jusson eszünkbe az emberi nagy tragédia rabnő-Évájának fájdalmas szózata:
»Óh nem hallod-e
A nép jaját?…
…hogyha a nép, e milliókarú lény
Korbácsolt háttal jajgat odakint:
Mint fájó testnek kisded porcikája,
Én, én, a népnek elszakadt leánya,
Szívemben érzem szintén mind e kínt!«
És támadjon fel bennünk, mint feltámadt Ádám szerető szívében az ember, a nemes értelemben vett ember, ki megértette a szenvedő nép jajszavát és elrendelé:
»Ím’ legyen szabad a szolga nép.«
Megértettem, hogy »a dicsőség percnyi dőre játék…«: elfordult gúláitól és eljött az idő, mikor e hatalmas, dicsőséges épületeket megszállotta a pusztító enyészet lehellete:
»Egy évben e por csak néhány vonalnyi,
Egy századéban már néhány könyök:
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved:
Kéj-kerteidben a sakál üvölt,
A pusztán koldus, szolganép tanyáz.«
Ez, kedves testvéreim, a gyarló emberi nagyratörés, az üres dicsőség!… De az igaz szeretet, a közjóért érző szív, a szksség… az örökkévaló!… Fogjunk tehát kezet, testvérek, dolgozzunk lelkesedéssel, egész szívvel, hogy… »Ím’ legyen szabad a szolga nép…«”
Évente megemlékeztek a páholy névadójáról, ünnepség keretében. Erre az alkalomra nagy előkészületeket foganatosítottak. Még az évente szokásos választások időpontját is megváltoztatták az ünnepség érdekében.
A Nagypáholyhoz, vagyis a magyarországi páholyok főhatóságához a következő vastag tintával, selyempapírra kézzel írt és piros pecséttel ellátott levél is kiadatlan volt eddig (OL P1118 Madách páholy 7. t. 114.):
„Van szerencsénk az igen érd...15 NP...-nak kivételesen fhó 20án megtartott választó munkánk építészeti rajzának hitelesített másolatát azzal a kéréssel beküldeni, hogy az ujonnan, 1905-re megválasztott tisztikarunkat állásában megerősíteni méltóztassék.
A választást azért tartottuk kivételesen néhány nappal ujév előtt, mert jan. 21én Madách Imre évfordulóján fogjuk páholyunk zászlajának felavatását ünnepelni, mely alkalommal a már a NP... által megerősített uj tisztikart akarjuk szerepeltetni
Bpest kel... 0904 decz 21én.
Tv... i... ü... a... e... sz... sz...16
A MAGYARORSZÁGI SYMBOLIKUS NAGYPÁHOLY
VÉDELME ALATT BUDAPEST KEL... DOLGOZÓ T... ÉS T...
MADÁCH ř.
Follinusz Szalay
főmester titkár.”
Ezeknek a megemlékezéseknek igen tartalmas műsora is volt. A műsorok közül meghívók formájában több fennmaradt.
Az első fennmaradt meghívó 1905-ből kelt. Január 21-én este 8-kor „Zászló- és serlegavatási ünnepélyt” rendeztek. Erre az alkalomra a szokásos szertartások között nem szereplő különleges ünnepséget terveztek. A szabadkőművesi szertartások között olyan műsorszámokat is szerepeltettek, amelyek a páholy névadójához kapcsolódtak. A „hivatalos” részt követően Nándor testvér felavatja a páholy új Madách-serlegét.
Az ünnepségre Szalai Pál, a páholy titkára és Follinus Emil főmester a következő meghívót küldte el a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy részére (OL P 1083 Madách páholy 127. cs.):
„A Magy. Symbol. Nagy=páholynak
Budapest kel...
Igen érd... Nagymester17 tv... !
Szer... Tvk...!18
folyó hó 21én szombaton este, Madách Imre, hazánk nagy költőjének születési évfordulója alkalmával, fiatal páholyunk, mely a költő nevét viseli, nagy ünnepet ül. Ekkor fogjuk páholyunk zászlaját és a „Madách” serleget ünnepélyesen felavatni.
A mikor ide mellékeljük Nektek, Kedv... Tvk..., e diszmunkánkra szóló meghivónkat, szeretettel keresünk meg Benneteket, hogy páholyunk e kimagasló, történetére oly fontos munkájára szóló meghivóját a szokásos sablóntól eltérőleg jóakaró figyelmetekbe venni méltóztassatok.
Kérjük nevezetesen, hogy – a mennyiben ez lehetséges – hozzatok határozatot a testületi megjelenésre, továbbá hogy páholyotok valamennyi tagját kegyeskedjetek értesíteni e munkánkról heti meghivóitokban, vagy más módon.
Végre – a mennyiben testületileg lesz szerencsénk hozzátok – kérjük erre vonatkozó átirati értesítéseteket, hogy megfelelő szentélyről gondoskodhassunk. Szíves előzékenységetekért köszönetet mondva maradunk tv... i ü...19
Follinusz Szalay
főmester titkár.”
A műsorban szereplő „Madách” óda, a 6. pont, amelyet Keresztesi Samu református lelkész, az óda költője adott elő, fennmaradt az 1904/5. Madách-almanachban (OL P 1118 Madách páholy 1. t. 1. cs. 184–186.):
„Madách emlékünnepén
A csillagfény kialszik hirtelen.
Fényre árny és a derűre boru…
Múló dicsőség és gyászos bukás…
Mindenütt harc, örökös háboru.
A vihar dúl: hullám hullámot ér.
A hajó örvény fölött kavarog.
Sír támad és a hajó elmerül,
A tenger jóllakott: nem háborog.
Most az égnek hatalmasságai,
Majd a pokolnak minden ördöge
Törnek ellenünk… Mi véd s erősit,
Ellenök, ember, pornak gyermeke?
Letünt porszemek: nagy, nagy gigászok,
Milliárdja az embervilágnak:
Emléketekre sűrű köd borul…
Küzdelmetekben szánlak, csodállak!
Látom a szent eszmék harcosait,
S látom, miként hull szivöknek vére,
Mely milliók javáért dobogott,
Az igazság gyászos keresztjére.
Látom a világosság bajnokát…
A sötétség kél harcra ellenök…
Az égnek mennyi fényes csillaga
Aludt már ki és hamvadt el velök!
Látom a szeretet apostolit.
Szemökben tűz: a Szentlélek lángja,
Ajkuk zengi: »legyetek testvérek!«
És az önzés mind kardélre hányja.
S jönnek jogtiprók… »Te, rabszolga had!
Engem csodálj! Ím, itt a nagy, szent cél:
Hogy urad legyek, öld önvéreid…
Kezeidben csattogjon az acél!«
S a harc megindul… Fiú apát szúr…
Nyomában vér, könny, pusztulás fakad.
A jogtalanság diadalt arat…
A föld mozog. És a világ halad.
A harc folyik s nem szűnik meg soha.
A nagy és hatalmas örvendezve –
Hogy hatalmának fényét rettegjék,
Tapos rá a porszem-kicsinyekre.
És a kicsiny, kinek élte sötét,
Ma is kész a boszuló haragra…
És mint a vércse, vijjogva csap le,
Ellenségére: a gyűlölt nagyra!
A hatalom s dicsőség urai,
– Kik napsugárból korbácsot fonnak, –
Mennyi jajt és könnyet fakasztanak!…
Sebeket vágván testén a honnak…
És a szegény, az istenadta nép,
Csábszavak után futva – förtelem!
A vész s vihar közt magára hagyva…
Marad számára: Gyász és gyötrelem!
Ma is sötétség, gyilkos háború
Nehezedik a föld gyermekére,
S kiált bosszúért a nagy királyhoz
Az ártatlannak pirosló vére…
Küzdelmünknek nem lesz vége soha…
És míg a föld hátán két ember él,
Erőiket össze fogják mérni,
Hogy megtudják: melyik az erősb fél?
Harc az élet… Megfesté mesterünk…
Szíveink forrjanak össze vele,
Kit kora, melyben élt, meg nem értett,
Égbe szárnyalni nem bírván vele.
Ma már értünk: vajha követhetnénk!
Küzdelmünkben te vagy ideálunk.
Neved a választottak közt ragyog…
Emlékedhez imádkozni járunk.
Futó évünkből egy nap a tied,
Derű, vagy árny borítsa életünk.
Emlékedhez híven őrzi páholyunk…
Nagy szellemed legyen mindig velünk!
Küzdelmünkben lelkednek ereje,
Felénk, mint a nap tündöklően ragyog
„Eszméim élnek, lelkesítenek:
A küzdelemben győztes én vagyok!”
»Győztök ti is!« A szellem fegyverét
Nem veri le a rozsda és halál,
Csak zászlótokhoz hívek legyetek:
Ember, mondtam, küzdj és küzdve bízzál!
Samu testvér”
Az összejövetelt „láncfűzés” fejezi be, vagyis a páholy tagjai kézt kézbe fonnak. Eközben általában a páholy egyik tagja beszédet mond. Ez a beszéd olykor verses. Így történt ez ezen az ünnepségen is. Keresztesi Samu írta és mondta el ezt a „láncverset”. (OL P 1118 Madách páholy 1. t. 1. cs. 1904/5 Madách Almanach 160.)
„Láncbeszéd
a Madách páholy zászlóavató ünnepén.
Testvéreim!
Szent lánc veszi körül a földtekét,
Holt a szellem világossága él:
Szent lánc, melynek minden egyes szeme
Erős és hajthatatlan, mint az acél.
E lánc szeme mind élő szeretet,
Mely örül az örülő örömén.
De könnyet hullat, hol könnyeket lát,
S szivárványt támaszt a könny tükörén.
E lánc, miként a gyűrű, végtelen,
Szeretete is oly határtalan.
Védő pajzsként vesz körül mindenkit,
Ki elhagyatott és boldogtalan.
Keblén melenget sok-sok gyermeket:
Szeretetével övezi körül:
Sivár éltükre fénysugárt lövel…
Alkalmat nyer, ki könnyeket törül.
Tanít a szeretet nagy Mestere
Örök parancsként hagyott meg nekünk:
Szeressétek még ellenségtek is.
Imádkozzunk – »kik vétnek ellenünk.«
Viruló réten, ha virágra lel,
Összegyűjti és annak nyújtja át,
Kinek élte sötét, örömtelen…
Maga előtt látva a Golgotát.
Aki keresztje alatt roskadoz,
Vonszolva azt az élet küzdterén,
Részvéttel siet felemelni őt…
„Én erősbb vagyok: terhed viszem én.”
E testvérlánc erős, mint a halál:
Békét tördel, zsarnokot eltipor:
Szabadság fényét hinti szerteszét…
Merre halad, megszűnik a nyomor.
Mint láthatatlan kéz alkot, gyarapít:
Nem keresi csak az önjavát.
Testvérként szeret mindeneket,
És leomlik előtte minden gát.
Tömörítsük a testvéri láncot!
Tegyük ragyogóvá minden szemét,
Hogy fénye szertehulló sugári
Világítsák be a föld kerekét!
Fel a szíveket, fel a magasba!
Égre tekintsünk: ottan a vezér.
Ő áldja szívünk égő szeretettel
És ő küzd értünk, hogyha jő veszély.
Fel a magasba törhetetlen hittel!
Támadjon bár a pokol ellenünk!
A győzelem babérja bizonyos.
A sereg Ura, Isten van velünk!
SAMU tv.”
A szertartásos ünnepséget követő „vakoláson” avatták fel a páholy Madách-serlegét. Schwáb Nándor, a páholy tagja mondta az avató beszédet. A beszéd szövege a következő volt (OL P 1118 Madách páholy 1. t. 1. cs. Madách Almanach 104/5. 151–155.):
„Serlegavató beszéd.
– Madách emlékére. –
Szép és magasztos ünnep hozott most bennünket a fehér asztalhoz. Zászlóját avatta egy szabadkőműves páholy, melyet mindenkor követni fog, melynek hűséget fogadott.
Zsenge fejlődésének korát érte eddig a „Madách” páholy, de most már kibonthatja szárnyait, fennen lobogtathatja zászlóját, s ennek a jelvénynek fénye mellett büszke szívvel, tettre kész lélekkel állhat ki a világ elé: küzdeni a szabadkőműves eszmékért.
A zsenge gyermekből férfi lett.
Jogos öröm dobbantja meg azok szívét, kik a páholyt megalapították, de megosztjuk ez örömet mindazokkal, kik e páholynak azóta tagjai lettünk, s ma is tagjai vagyunk. Hisz’ közös otthonunkat, közös világunkat egyaránt ünnepeljük: a naggyá erősödő Madách páholyt.
S ha azoknak, kiknek e páholy sorsa lelkéhez van nőve, a mai nap öröme talán nem is fér meg szívében: ha ez a túláradó öröm talán több, mint egynél, megcsillanó gyöngyként helyet kér szemében: legyen ez a csillogó gyöngy örökre szent, legyen ez felejthetetlen kincse annak az ünnepélyes napnak, melyet emlékezetünkből kiejteni nem fogunk soha.
Ámde ennek a mai napnak kettős ünnepe van. Ünnepélyes munkán avattuk szimbólummá zászlónkat, s eljöttünk ide a fehér asztalhoz, hogy itt avassuk ereklyéink közé a serleget.
A „Madách” páholyt munkáiban kettős eszmény vezeti: Madách Imre egyénisége s Madáchnak talán legszebb emberi mondása: »Küzdj és bízva bízzál!«
Ha Madách Imre egyéniségét tekintjük: ha végig vonultatjuk lelki szemeink előtt életét, működését: ha szellemünk követni tudja eszméit és bölcseletét: önkéntelen erő visz bennünket annak elismerésére, hogy ő volt a világ legideálisabb szabadkőművese.
Hiszen utasításunk gyanánt azt írja elő többek közt káténk: »…ha utadba lép egy férfi, akinek van szíve és esze, ki önmagában nagy, kit a szerencse el nem vakít, kiben van érzék az emberi jogok, szánalom az ember gyöngéi iránt, ki szeretettel szabadítja fel az előítéletek rabszolgáit, jót tesz csöndben, s nem a világ dícséreteért, de mert érzése így parancsolja, s kötelességét teljesíteni neki nem öröm… ne kérdjétek, hogy van-e patense, melyen a nagy pecsét díszeleg… öleljétek szívetekre! Az Isten és a természet neki a kőművesi esküt elengedék, s egy más – ki tudja, hol –, egy szent helyen avatták őt testvértekké.«
És Madách Imre ilyen férfi volt. Életét hosszasan ismertetni nem fogom, hiszen az e beszéd keretét messze túlhaladná.
1823. január 21-én született Nógrád megyében, Alsó-Sztregován, mint egy régi nemesi család sarja. Atyját korán vesztette el, annak halála után anyja a sztregovai kastélyba vonult vissza, s ott nevelkedett fel Madách Imre is a magába zárt szűk családi körben. Két dolog jellemezte őt már gyermekkora óta: végtelen szeretet a tudomány és költészet iránt, s végtelen szeretet édesanyja iránt.
E kettő vitte és tartotta őt egész életén át. Jótékony és hazafias érzésű szívét ismerte mindenki és éppen ez volt életének végzete is.
A 48-as viharok lezajlása után, mely alatt ő maga betegen feküdt, politikai menekültet rejtegetett birtokán. Feljelentették, börtönbe került. Egy évig ette a rabság kenyerét, s mikor onnan kiszabadulva boldog örömmel siet felkeresni családját, feleségét, gyermekeit: a családi otthon helyett egy szétdúlt életet talált.
Keserű szívvel tért vissza egyetlen pihenő helyére, édes anyja karjai közé. De a kétségbeesés, hogy reája nézve minden elveszett, nem verte őt le egészen. Vigaszt keresett a költészetben, enyhítő balzsamot édesanyja szeretetében, s a lassanként megnyugvó férfiban fogamzott meg az »Ember tragédiá«-jának gondolata.
Saját és az emberiség élete, örökkön megtörő küzködése lebegett szeme előtt, mikor nagy művét tényleg meg is írta. Hogy művében mégis a tragikus sorsban való megnyugvás, az elkerülhetetlen végzettel való megalkuvás nyert befejezést, ennek, az ő saját szavai szerint is, a mindent megbocsájtó és mindenre orvosságot nyújtó anyai szeretet volt az oka.
S ha tekintjük az »Ember tragédiá«-ját, ha azt szabadkőművesi szemmel nézzük, mily szép tárháza az a szabadkőműves eszméknek, mily önkéntelenül is találó leírása az a szabadkőművesség egész fejlődésének.
Tudjuk, hogy a szabadkőműves-életbe az út a sötét kamrán keresztül vezet, hol önmagunkra hagyatva, kivonjuk lelkünket a földies gondolatok közül, lefejtünk róla mindent, mi az anyagi röghöz köt, s amennyire képesek vagyunk reá, lelkünknek nemesebb részével lépünk át azon a csarnokon, melyen túl szemeink előtt a tiszta világosság ígéretföldje vár megnyilatkozást.
S ha ez a magába szállás olyan teljes, mint ahogy azt a szabadkőműves eszme megkívánja, s ha lelki állapotunkat akkor megírni óhajtanók, mi sem mondhatnánk szebbet, mint amit Madáchnak a légűrben repülő Ádámja mond:
»Először a virág tűnt el szemünkből,
Aztán az erdők rezge lombja:
A jól ismert táj száz kedves helyével:
Jellem nélküli síksággá lapult, –
Mi érdekes volt, minden elmosódott.
Most már a szirt törpül le rossz görönggyé,
A villámterhes felhő, melyben ott lenn
Szent szózatot sejt a pór, s megriad:
Mi szomorú párázattá silányul.
A bömbölő tenger végtelene
Hová, hová lett? Szürkés folt gyanánt áll
A gömbön, mely keringve elvegyül
Millió társ között, s ez volt egész világunk.«
S midőn tovább megyünk és sejtő szívvel hallgatjuk a homályban bennünket hívó szózatát, ismét felcsendülni halljuk Ádám szavát:
»Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül
Felénk rebeg, mint édes zöngemény,
Tanuja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve utat a magasb körökbe. –«
S ha mint kezdő, mint ifjú szabadkőműveseknek, munkánk közt felszáll a kétség lelkünkbe, hogy: miért e homály, miért e titok, miért, hogy a szabadkőművesnek máskor és másként van dél, akkor is megnyugtat bennünket Madách szava:
»homályban ül
Mi egy világot rendít és teremt,
..................................................
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa az arasznyi lét.«
Ha majd később talán megbánás kívánna lelkünkben helyet fogni, ha szívünkbe visszatérni vágy a világ hiúsága, hogy: ha egyszer tudunk és teszünk is nagyot, miért ne hirdesse azt a világ harsonája, miért ne legyünk mi a profán világ előtt nevesek és nagyok, akkor is szelíd mosollyal int bennünket a Fáraóhoz intézett szavával:
»Nem érzed-é a lanyha szelletet,
Mely arcodat legyinti s elröpül?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök,
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved.«
Az igazi szabadkőműves érzi és megérti ezt az intelmet s lelke ebben megnyugvást talál.
Ne is keressük hát a hírt, a fényt, az emberi nagyságot, hanem legyünk igaz szabadkőművesek. S ha mint ilyenek, csupán az eszményi szépért, az igazi világosságért fogunk küzdeni, akkor is bátorítólag szól hozzánk Madách Kepler szavával:
»Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.«
S így fűzhetném én ezt tovább. De hagyjuk el. Az »Ember tragédiájá«-nak kincses tárházát kimeríteni talán soha sem lehet.
A »Madách« páholy is épen azért alkotta meg ezt a serleg ünnepét, hogy minden évben egy teljes munka-napot szenteljünk arra a célra, hogy lépésről-lépésre vezessék tovább lelkünket a gondolatok azon tündérkertjében, melyet az első emberpár nagy tragédiájában Madách Imre nekünk megnyitott.
S ha azután mindent, ami abban szép és nemes, ami abban követendő, jó: lelki szemeink elé kívánjuk állítani: ha örökre memento gyanánt kívánjuk szívünkbe vésni annak minden tanítását: akkor mi sem tehetünk egyebet, mint amit a »Madách« páholy tett, legyen nekünk is mindenkor jelszavunk e nagy tragédiának végszava.
Azért, midőn testvéreim megbízásából most e serleget a páholy »Madách serleg«-évé avatom, teszem ezt azzal az óhajtással és azzal a reménnyel, hogy ez a serleg a páholynak mindenkor szimbolikus ereklyéje maradjon.
Legyen az évnek mindenkor egy napja, e páholynak nagy ünnepe, melyen a fehér asztalhoz ezzel a serleggel kezünkben gyűlünk össze: ennek a serlegnek ünnepe hozza lelki szemeink elé Madách költészetének összes gyöngyeit: ezen serlegnek ünnepe nyújtson módot arra, hogy Madách költészetéből évről-évre újabb tanulságot meríthessünk.
De egyúttal ez az ünnep újíttassa meg velünk évről-évre azt a fogadalmunkat, hogy ez a páholy és minden egyes tagja az igaz szabadkőművesi eszmékért, az igazi világosságért, egyért és egymásért, jóban és rosszban mindenkor küzd és bízva bízik. Úgy legyen!
NÁNDOR tv...”
A következő esztendőben, 1906-ban március 6-án, kedden este 1/28 órakor tartották a Madách-ünnepélyt.
A művészi színvonalra az est főrendezője, a Magyar Állami Operaház karnagya, Lichtenstein Emil ügyelt, aki a páholy tagja volt. A következő vonalas lapot küldte a páholy titkárának, Szalay Pálnak (OL P 1118. Madách páholy 1. t. 1. cs. 611.):
„Hetfo este.
Kedves Pali!
A május 5-ki zeneszámokat következőképen képzelem:
3. Hegedü-solo
előadja Kőszegi Ede
5. Massenet: Des Grieux imája
előadja Arányi tv.
7. Schubert: Die Allmacht
előadja: Oppler E. nk.
Az 5. sz. kiegészitéseül még egy férfi-négyest csinálhatunk Károlyi Wickmann, Gyárfás és Deutschmann közremüködésével., erre nézve azonban, mivel az urak beleszólását még nem birom, ma még nem nyilatkozhatom. A müsort amennyiben kinyomatása sürgős – fenti 3 számmal kérem kinyomatni.
Szívből üdvözöl
Emil”
Nyilván Follinusz Emil volt a levél küldője.
Ekkor már dr. Admeto Géza volt a főmester, az ő aláírásával küldték el a meghívókat. Szalai Pál változatlanul aláírta titkárként.
A „munka”, vagyis a szertartásos összejövetel után „vakolást”, tehát fehér asztal mellett történő baráti összejövetelt szándékoztak tartani. Apró betűkkel nyomtatták az értesítés végére, hogy „A munka után tartandó ünnepi vakolás alkalmával a »Madách« serleggel kezében Lévy Jenő, hely... főm... tv...20 mondja az évi emlékbeszédet.”
A hivatalos program során az első és 7., 9., 10., 11. pont a szabadkőművesi összejövetelek szokásos tartozéka. A 10. számként jelzett „Láncbeszéd”21 is hozzá szokott tartozni a szksi szertartásokhoz, de lehet, hogy dr. Fodor István a beszéd során kiemelte Madách Imre jelentőségét a páholy vagy az ország, sőt az emberiség szempontjából, így túlmutatott a mindennapokon. A beszéd szövege nem maradt fenn.
Dr. Oppler Emil értekezése: „Szksi szellem Az ember tragédiájában” fennmaradt (OL P1118 Madách páholy 1. t. 1. cs. Madách páholy Almanachja 1905/6. 43–53.). Szövege a következő:
„Az »Ember Tragédiája« szksi munka, bár alkotóját nem vette fel törvényes és tökéletes páholy tagjai közé. Szksi munka kompozíciójára nézve, formája tekintetében és valódi szksi szellem lengi át.
Az Ember tragédiájának tartalmát mindannyian alaposan ismeritek. Az első rész a világ teremtésének befejezését jelzi. Az angyalok kara zengi a teremtő dicsőségét, abban a dalban, amely az imént fületekbe csendült: Ő az erő, tudás, gyönyör egésze. Majd a három főangyal külön-külön dicséri az urat, az erkölcsi kötelesség összességét, megtestesítőjét s mindegyikük az eszményi teljesség egy-egy fővonását emeli ki.
Gábor: az eszmét, a bölcsességet,
Mihály: az erőt,
Ráfael: A jóságot, a szépséget.
Akárcsak mi, midőn a páholyt megvilágosítjuk.
Íme, a mi hagyományaink, az isteni háromság alapján fogalmazta meg költőnk művének nagy alapakkordját.
E háromság mint az erkölcsi egyetemesség tartalma, az Ember tragédiája hatalmas épületének szilárd fundamentuma s emléke, mint főmotívum, az egész épületen át folyton visszatér. A történelmi fejlődésnek csaknem csúcsán a tanítvány lelke vágytól remeg: »felfogni mindent és élvezni jobban, uralkodván felsőbbség érzetével« s Ádám–Kepler e kívánságot ugyancsak e háromsággal utasítja el: »Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást«. Ádám az űrben kesereg amiatt, ami tőle elmaradt s Lucifer azt, amit elvesztettek, így sorolja fel: »Először a báj vész el, utána a nagyság és erő, míg nem marad számunkra más, mint a rideg mathesis.«
De a drámai összeütközés, bonyodalom és végmegoldás is e háromságon alapul. Az istenség hármas egységével szemben áll a három főszereplő: Ádám, Éva, Lucifer, akiknek mindegyikében az istenség összhangzó lényének egy-egy vonása van egyoldalúan különválva, kifejlődve. Ebbeli fogyatkozásunknak végzetes következményeit mutatja a dráma. Nem akarok citátumok tömegével fárasztani. Csak mindegyik személy karakterizálására egyet:
Lucifer, kinek bírálat a lényege. (I. sz.)
Értelme kacag, hol a szívek megrepednek. (V. sz.)
Idegenkedik mindentől, ami szép. Midőn a Miltiades jelenetben a templomot nézi: »Csak e mindig megújuló, örökké szépnek látása ne zavarna folyvást.«
Ádám szellemét a nyugtalan erő nem hagyja pihenni. (VII. szín.)
Éva: A nő »Virág legyen, de szép – ez érdeme«. (IV. szín.)
A »nő az eszmény s megtestesült költészet«. (XIV. szín.)
Az isteni tökéletesség összhangjának e párhuzamos hármas megoszlása Madách eredeti, nagy koncepciója.
Merészen szakít e konstrukció által Madách a vallásos hagyománnyal, mely angyalt és embert egyaránt Isten teljes képmásának tekint, amelyben az Istenségnek nem csak egy-egy vonása van, hanem mind, bár megfogyatkozva és csekélyebb és silányabb mértékben. Szakít a költészet hagyományaival is, mert az emberi szellem bonyolult rejtelmeinek ellentétességét, egy-egy tulajdonság túltengését nem egy-egy lélek benső küzdésében mutatja be, hanem három külön személyre oszolva világosan fejti ki erős vonású szimbolikus cselekvényben.
És e szimbolikus cselekményt végigvezetve igazolja azt a mi szksi22 igazságunkat, hogy a tökéletességet megközelítő alkotásokat és eredményeket csak erő, bölcsesség és szépség–jóság együttesen eredményezhetnek, míg a nagy tulajdonságok különválva, izoláltan túltengve végzetes következményekkel járnak.
Megformulázza azután mindjárt az első színben költőnk a teremtés rejtvényének megoldását – Lucifer szájába adja költői fogalmazásban a hegeli felfogást, amelynek alapján mi is mindannyian állunk, hogy a levést a támadás és enyészés képezik; hogy a világrend alakulása: ellentétek folytonos keletkezése és haladó kiegyenlítése.
Az ember megkísértése sem történik Madáchnál a gondviselés ellenére. Madách mélyebben szánt és magasabb erkölcsi alapon áll.
Nem is sújtja Isten haragja az első emberpárt. Lucifer részt követel a teremtésből, hogy megrontsa azt. Nyer Istentől két megátkozott fát. E két fa megadásával a gondviselés maga ad okot arra, hogy Lucifer az emberiség megrontását megkísérelje és ezzel akarja Isten világát romba dönteni. Tönkre akarja tenni Ádámban az embert, hogy ne is szülessen az. Megsemmisíteni összes nemét. Az embert nem az Úr űzte ki éden kertjéből. Önként megy az első emberpár. Új életet kezdenek. Őstermészetük irányítja őket. A férfit: az erő, a nőt: a jóság, szépség.
Lucifer méltatja cselekményöket azzal, hogy
konstatálja, miképp a világ kettős mozgatójának, a
család és tulajdon intézményének vetik meg alapját s költőnk erős
szociológiai érzékkel már akkor látnokilag mutatja a jövőt: »E két eszme nő majd
szűntelen, míg belőle hon lesz és ipar, szülője minden nagynak és
nemesnek és felfalója önnön gyermekének«. – Saint Simon, a pozitív filozófia, a
mi filozófiánk iskolája. – Majd jön az álomképek
sora. Az emberiség története, amelyet a Gondviselés intéz Madách szerint
mindvégig. Látjuk benne az emberi nem folytonos küzdését. Az emberi fejlődés
kríziseinek
napjait tárja fel előttünk költőnk. Látjuk a tudás hatását az emberre, az
emberi szabadság korlátait, az emberi erkölcs küzdelmét s a jövőt.
A történeti képeket művelődésünk fokai sorában az egyptomi, a görög, a római, a bizánci kultúra köréből választja, majd Rudolf udvara, a francia forradalom, a modern ipari vásár, végül a jövő: a phalanster tárul elénk.
Oly sorrend, mely lélektani szükségből következik egyik a másikból, akár az egyéni lélek fejlődése.
Egyptom Fáraója ott vélte meglelni az utat a nagysághoz, az erőhöz, hogy milliókat görnyeszt olyan terméketlen munkába, mely évezredekre van hivatva hirdetni nevét. Hiába, önművén éri a belátás, hogy ez értéktelen dőre dicsőség.
Miltiades a görög szabad állam hőse, aki viszont millióknak küzdött ki szabadságot, kénytelen belátni, hogy értéktelen a cél, melyért életén át küzdött s a vérpadra száll: »nem mintha aljast bírtam volna tenni, de mert nagy eszme lelkesítni bírt.«
A római ifjú csak élvet, kéjet, a múló szépet óhajtja, vágyja, de felismeri, hogy a múlékony kéjen kívül más nemes érzés is él keblünkben. Péter kikiáltja az új eszmét:
Péter apostol: »…Új eszmét hoznak: a Testvériséget és az egyénnek felszabadulását, mely meg fogják rázni a világot«.
Ádám: »Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek, mint dagadó párnákon renyhe kéjek: a szív vérének lassú elfolyása olyan kéj, melynek vajh mi lenne mása?«
Péter: »Legyen hát célod: Istennek dicsőség, magadnak munka. Az egyén szabad: érvényre hozni mind, mi benne van, csak egy parancs kötvén le: szeretet.«
De az ascetikus világrend kifárasztja, megtöri a lovag Tankréd–Ádámot. Az ember korcs volt eszményét betölteni. Nemesebbé vágytam tenni élveink, s bűn bélyegét süték az élvezetre. – »Kifáradtam, pihenni akarok!«
Jön a Kepler jelenet, az álmodozó tudás, a nem alkotó, hanem kontemplatív emberi elme megtestesítése, az új kor derengő világa s ennek keretén belül az álom az álomban: a francia forradalom. A történelmi fejlődés csúcsa. Az ember őserejének megújult nyilvánulása, az emberi nagyság óriási erényei – és bűnei tárulnak fel szemünk előtt. Az ember békói eltöretnek. Egyenlőség, testvériség, szabadság jelszavának jegyében áll a világ s szabad tér nyílik az új világ számára s mit Ádám–Kepler úgy appreciál, hogy: »Az új világba, mely fejlődni fog, ha egy nagy ember eszméit megérti, s szabad szót ád a rejlő gondolatnak, ledűlt romoknak átkozott porán«.
A tanítványt a tudomány és a művészet kérdéseiben a természethez, az élethez utalja, mert csak az, és az ember annak útmutatásai útján alkothat remeket.
A londoni vásárban a jelen tárul fel előttünk, a szabad élet, a szabad verseny. E világ is silány. A koldusok egymást marják, a művészet vásári mulatsággá lett, a leányt édesanyja adja el, a munkások a gyárosok, a gyárosok a munkások ellen harcolnak. Ádám ismét csalódott: új világot keres, oly helyet, hol »közcél felé társ most már minden ember«, s e csendesen folyó szép rend felett tisztelve áll, őrül a tudomány. És belép – a Phalansterbe. Madách Cabet »Ikaria«-ját tünteti fel. A tudás csak tárgynak nézi az embert. Kiveszett a költészet, a vallás, a múlt tisztelete, a haza szeretete. A szocialista, sőt kommunista állam képe. Egységet lehel bele egy cél: a megélhetés. Az egyéniségnek benne nincs helye, a szellem leigáztatik, a természet szavát megvetik, az anyai érzést és szerelmet őrületnek tartja – mindezt nem tűrheti Ádám emberi természete és menekül. El akarja hagyni a föld hitvány porát. Repül az űrben és szól: »A csillagok megettünk elmaradnak s nem látok célt, nem érzek akadályt. Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? Már-már megmerevül Ádám, de a föld szellemének szavára magához tér és Luciferhez fordul: »Óh, Lucifer, vezess földemre vissza, hol oly sokat csatáztam hasztalan: csatázzam újra és boldog leszek… A célt, tudom, még százszor el nem érem. Mit se tesz. A cél voltaképp mi is? A cél megszünte a dicső csatának, a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga«!
A földre jutva Ádám ott is csak romlást talál, a hóvilágot, – felébred, dacolni akar a gondviseléssel s magát elpusztítandó a szirtre lép. De Éva a szeretet szavával, az anyaság vallomásával visszarántja az örvény széléről. Ádám térdre hull: »Uram legyőztél«, Lucifer vállalkozása, hogy megdönti Isten világát, kudarcot vall tehát már az emberi történet legelején. Az Úr megjelenik, felemeli Ádámot: »Emelkedjél Ádám, ne légy levert, midőn látod, kegyembe veszlek újra.« Ádám a jövőt óhajtja tudni, világosságért eseng. Az Úr a felvilágosítást megtagadja.
Az Úr: »Karod erős – szíved emelkedett: végetlen a tér, mely munkára hív, s ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd szünetlenül, mely visszaint s emel, csak azt kövesd. S ha tettdús életed zajában elnémul az égi szó, e gyenge nő tisztább lelkülete az érdekek mocskától távolabb meghallja azt és szíverén keresztül költészetté fog és dallá szűrődni. E két eszközzel álland oldaladnál, balsors s szerencse közt mindegyaránt vigasztaló, mosolygó géniusz. Te, Lucifer meg, egy gyűrű te is mindenségemben, működjél tovább: Hideg tudásod, dőre tagadásod lesz az élesztő, mely forrásba hoz, s eltántorítja – az mit se tesz – egy percre az embert, majd visszatér. De bűnhődésed végtele leend, szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol, szép és nemesnek új csírája lesz.«
A szózat: lelkiismeretünk. Eszményi kifejezője: a hit, a vallás. Ráutal Évára, kinek tisztább lelkén át égi szózatot fog hallani az ember költészetté szűrődve. Lucifert pedig az emberiség szolgálatába rendeli, hogy váltakozó harccal és bukással segítse erkölcsi haladását. A szerelem fenntartja a nemet és a férfiú küzdelme előre viszi. S az Istenség végszava, a költemény utolsó sora: Ember küzdj és bízval bízzál!
Az Úr ítélete a mű alapeszméje: a költő felfogása tehát az, hogy az ember célja és feladata a földön a szakadatlan munka, a küzdelem maga! Küzdelem önmagáért, létéért, családjáért és az egész emberiségért. Ha a történeti élet harcaiban sebeket is kap, ott van mellette a vigasztaló erő: a nő, a család. A lelkesítő, az isteni: a hit. Ezek az élet legbecsesebb részei. Az ember szolgálatában áll e küzdelemre a pozitív tényeken alapuló materiális tudás.
A világtörténet Madách szerint és a mi meggyőződésünk szerint is az emberiség erkölcsi valójának kinyilatkoztatása. Az erkölcsi élet azonban oly komplikált, hogy összhangzó alakban még nem fejlődhetett ki egy időben és egy nép körében. Innen ered minden egyes korszak erkölcsi fogyatéka, egyoldalú küzdelme és így rendszerint bukása. De a gondviselés a bár bukott egyesek minden nemes tettének hatását megőrzi: megőrzi a történelem, és az egyeseknek odaadó küzdelme végtére szolgál az egyetemesnek: a lassú erkölcsi tökéletesedés mennél összhangzóbb alakulásának, amint Ádám mondja: »Bármi hitvány volt eszmém, akkor mégis lelkesített, emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság vagy nagyravágy formájában hatott-e, előre vitte az embernemet.«
Madách az álmokban az emberiség kríziseit tüntette fel s azt, hogy a történet organikus világosabb képét minő szemmel tekintsük: nem az álmok tragédiája, hanem az Úr ítélkezése, az angyalok buzdító végkarát mutatja. Madách is azt az igazságot hámozza ki az emberiség történetéből, amelyet Renan oly szépen fogalmaz meg e mondásában: Il y a dans l’histoire des jours tristes, il n’y a pas des jours stériles!
A múlt század tudományossága felvetette a nagy kérdést: a megbolygatott társadalmi rend újjászervezésében az elméleti vagy a gyakorlati ész vezessen-e, oldja-e meg e nagy problémát? A természet törvényein tájékozott elme, a teoretikus irány, vagy a történeti munkásság erkölcsi méltatásán tájékozódó akarat az erkölcs uralmát, fejlődését valló, a jó és szép szolgálata vezessen-e? Madách költeményében a jó és szép felé irányult munkásságnak, a voluntárizmusnak ad előnyt s alárendeli neki bíráló segédül az igazat kutató értelmet.
Kedves testvéreim!
Madách nagy művében a kereszténység történeti hivatásának (VI. szín) a szeretet és testvériség követelésén felül az egyén felszabadulását mondja. A felszabadult egyénben, a felszabadult egyén szakadatlan [?] s az eszményesített nő, a szépség, a nővér által lelkesített istenben – azaz egy legmagasabb erkölcsben hívő s általa buzdított küzdelmében, lelkes munkájában látja az emberiség erkölcsi haladásának eszméjét. Az egyén küzdelme az összességért. Ez a látó, a rezignált, a csalódáson keresztül ment, de el nem csüggedő idealizmus világa. A mi világunk. Madách hitvallása: a küzdelem az emberiségért, az erkölcsös munka a mi hitvallásunk.
Laborare est orare. Dolgozni annyit tesz, mint imádkozni, mondták már a régi barátok. Alapjában véve mi velük teljesen megegyezünk. A mi vallásunk is az igaz munka, és minden igaz munka: vallás. A Madách által az embernek kitűzött cél: a szakadatlan küzdelem az előrehaladásért: a szabadkőművesség célja. A munkában keressük boldogulásunkat. Az ember szívében él az erő a munkához, pislogó tűz, amely égeti bensőnket, ha nem emelhetjük ki és nem lobbanthatjuk lángra. Ami kopár és ugar, szántófölddé akarjuk tenni és termékennyé. A homályosság és a chaos örök ellenségünk. Feladatunk, hogy felvilágosítsunk és a chaosból rendet teremtsünk! Alávessük az intelligenciának. A bogáncsot, amit utainkban lelünk, kiássuk, hogy helyében tápláló búza nőjön. És ahol tudatlanságot, butaságot és durvaságot lelünk, azt szakadatlanul és pihenés nélkül meg kell támadnunk, le kell küzdenünk. Ezt halljuk mi ki az ember tragédiájából, isten szavából, Sinai mennydörgéséből és az öröklét néma hallgatásából is. A mi munkánk széltében elterül az egész földön, és felemelkedik egész az ég azúrjáig. A munkátlanság a kétségbeesés. A munka az élet, és már a vágy a munkára az igazság felé vezet. A munka önmagunkat tökéletesíti és műveli, és így a legalacsonyabb munkánál is az ember lelke attól a pillanattól fogva, amikor a munkába fogott, harmóniával van tele. Kétkedés, bánat eltűnnek, s megtisztítja az embert a munka szent tüze. A legbecsesebb folyadéka a világnak az emberi munka verejtéke; a földet munkáló Ádám homlokáról csurgó, a Miltiades szívéből bugyogó, az, amelyet Kepler agya kiizzadott és a többieké – hisz ezekbe olvadt minden emberi képesség, hőstett, szenvedett mártíromság – egészen a megváltó ama véres verejtékéig, amelyet mindenki isteninek tart. Az ember – amint Madách kifejti – amint mi tudjuk, küzdelemre született; küzd életéért, létéért és mi küzdünk a haladásért és igazságért. Küzdenünk kell a terméketlenséggel, a szegénységgel, erkölcseink elégtelenségével és gyakran embertársaink elvakultságával. Az ember tragédiájából látjuk, hogy e küzdelemben elporlik, szétmállik az, ami hamis, ami hazug, ami értéktelen volt. Az igaz, az értékes fennmarad örökre. Az, amit tegnap igaznak tartottak, ma már talán hazugság. A napi igazságok csak célszerűségek. Mi a nagy, az örök igazságokért küzdünk, azokért, amelyeket költőnk is hirdet. Mi is tévedhetünk munkánkban, de vezéreszméink abszolút igazak és csalhatatlanok. Munkánkban mindig lesz olyan, ami helyes és örökké megmarad nyoma. Az emberiség legkeményebb sziklái is hordják majd lábunknak nyomát és annak a végtelen hadseregnek, amely az emberiség jogaiért harcol, legutolsó hátvédje is látni fogja még a rég elhunyt elővéd hagyta nyomot! És ezért küzdelmünk örök és a szksség örök!
Az igazi feladata minden igaz embernek és szabadkőművesnek, az igazi emberi nagyság az, hogy a világ bármily kis elrejtett zugát termékenyebbé, nehány emberi szívet jobbá, emberi agyat bölcsebbé és az embert áldottabbá tegye. Ez királyi feladat, méltó a királyi művészetre. Ezek a szabadkőművesség folytonos napi feladatai.
De vannak még más céljai is.
Madách – Saint-Simon tanai alapján – világosan látta az emberiség történetében (amint már ma egyszer érintettem) az organikus és a kritikus korszakok közötti különbséget. Organikus korokban egy hit egyesíti a társadalmi erőket, az uralkodó eszmék egységes célt szolgálnak, a létező intézmények a nagy többségnek – egyes elégedetlenek mindig vannak – közmegelégedést biztosítanak. Így az elmék ily korban nyugodt biztos tevékenységben munkálkodnak. Ily korszaknak testvériség és közérzés a jellemzője. Kritikus korban, krízisben a társadalom elemén különválva más-más cél felé törnek. Nyugtalan elmék bírálgatják az uralkodó eszméket. Nincs elfogadott közhit, vezető elvek híján a társadalom elégedetlen, ingatag. Ahova néz az ember: különválás és ellentét.
Ma kritikus korban élünk. Különösen mi: a magyar társadalom. Ilyen hangokat hallunk: »az utolsó években visszafelé megyünk, hanyatlunk. Nincs többé fiatalság. A fiatalok öregesen beszélnek, erőtlenül cselekszenek, lelkesedést nem ismernek. Nincsenek ideálok.« Az egyik azt mondja: »nincs magyar tudomány«. A másik: »nincs magyar művészet«. Az öregek mindig így beszélnek, az igaz. De tagadhatatlan, hogy a mi közéletünkben harc van a vénhedt ifjúság és a sóvár, lemondani nem tudó vénség között. Az egyiknek lelkében van a jelen mögött a múlt, a másikéban a jelen előtt a jövő. Nem akarják észrevenni némelyek, hogy a ma feladatai nem azok, amelyeknek szolgálatában ők megöregedtek. Az önálló államot, nemzetet megillető jogokat nem lehet örökre elodázni. Megdobban a magyar föld is a politikai jogokat s a jobb megélhetést biztosító állami intézkedések létesítését követő milliók dübörgő rohamlépésétől. A nemzetet elnyomó reakciónak zsoldosai akadnak. És ilyen időben nem lelkesíti egy eszme társadalmunkat.
De ezért és éppen ezért nagy munka vár a magyar szabadkőművességre. Elő kell készíteni csendben, kitartó csendes munkával e nagy történelmi processzus lefolyását.
A phalanster jelenetben nagy éleslátással igazolja Madách, hogy az emberiség nem fejlődik előre készített theoriák szerint. Nincsenek ugrások. Csak lassú organikus fejlődés. A revolúció nem megoldás, ha nem evolúció. A szocialismus negatív igazságai előttünk szabadkőművesek előtt megdönthetetlenek. Az, amit a mi berendezéseink tökéletlenségéről mond, a javak eloszlásának igazságtalanságáról, arany igazság. De az új, tökéletes társadalmi rend képét megalkotni nem tudja. Ha pozitív theoriának megfelelő pozitívumot akar alkotni: phalanster lesz belőle.
A szabadkőművesség feladata szakadatlan munkával előkészíteni az új társadalmi rend alakulását, siettetni a fejlődést e kritikus állapotból egy tökéletesebb organikus állapot felé. Lehetővé tenni azt, hogy az átalakulás minél kisebb súrlódással, minél kevesebb fájdalommal történjék, hogy az ellentétek fokozatosan kiegyenlítődjenek, hogy evolúció legyen és ne revolúció.
És ha mindannyian e nagy ügy munkatársainak érezzük magunkat, melyhez képest mind törpék vagyunk, mely történelmi processzus feladata: akkor megbecsüljük majd egymást ama szolgálat arányában, amelyet az ügynek teszünk. Csak az ügyben lehetünk egyek. A munkában. És fel fog virradni az a nap, amelyen az, aki nem dolgozik, nem küzd, akinek nincs munkája, nem talál majd helyet e planétán. A jövő a munka társadalmáé!
Kedves Testvéreim! Fejtegetéseim hosszúra nyúltak, befejezem őket.
Sikerült talán beigazolnom, hogy Madách, bár lágyékát nem övezte a rítus szerinti kötény, szkves volt szíve, lelke szerint. Nem főmester, hanem a V. E. N. É. M. avatta azzá és gyönyörködhetett Madách munkájában. Egyedül, segítség nélkül építette költőnk művét, megfelelő impozáns architektúrával. Mint Afrika sivatagjában a kimagasló masszív pyramis fenségesen hat impozáns méreteivel, úgy hat a magyar lapályon Az ember tragédiája, mely az egyetlen számottevő magyar filozófiai költemény. Madách hódító költő. Új területet hódított meg a magyar költészetnek, a magyar géniusznak, a filozófiai költészet terrénumát. Erre a homoksivatagra hordta eszméinek sziklatömbjeit, erővel; bölcs struktúrával állította fel belőlük a magyar szellem örökké álló templomát és a magyar költészet szépségével díszítette fel. Háromszorosan drága tehát nekünk magyar szabadkőműveseknek ez a munka. Mert filozófiai mű; s a szabadkőművesség nemcsak az alkotmányunk szerint filozófiai intézmény, de a filozófia a szkőművességnek inhaerens tulajdonsága. Mert magyar filozófiai költemény, minden ízében magyar génius lengi át, s oly elem alkotta, mely a magyar köznemesség sarja, a tipikus megyei élet hagyományaiban nőtt fel, és mégis filozófiai mélység tekintetében, eredetiség tekintetében talán páratlan a világirodalomban.
Fényes cáfolata annak – amit úgynevezett magyar, úgynevezett tudósok állítottak –, hogy a magyar elme önálló bölcseleti alkotásra nem volna alkalmas.
Drága nekünk, mert levonhatjuk belőle azt a tanulságot, hogy az emberiség legnagyobb feladata, amint azt egy nagy elme megfogalmazta, azonos azzal a feladattal, amit a szkőművesség feladatának ismerünk.
Drága nekünk, mert beigazolta, hogy a magyar is képes erővel és kitartással, önállóan a magyar kultúra alapján az egyéniségnek bármily nehéz munkájára.
Szerény nézetem szerint, Az ember tragédiája méltó arra, hogy a magyar szkesség bibliája legyen, hogy elhelyezzük oltárainkra. De mindenesetre olvassuk minél gyakrabban, mert az igazságokat nem hallhatjuk elég sokszor. Popularizáljuk, terjesszük Az ember tragédiájának ismeretét – sajna erre még rászorul –, mert így olthatjuk be legkisebb feltűnés nélkül a mi örök igazságainkat széles rétegekbe.
Kedves testvéreim!
Köszönöm elnéző türelmeteket és végzem felszólalásomat azzal, hogy alkalmazom költeményünk végszavait egy hitvallomásra:
Rövid szabadkőművesi pályafutásom folytán is már bízva bízom a Magyar Szabadkőművesség munkára hivatottságában és küzdeni fogok és akarok testvéreimmel vállvetve nagy és nemes céljaiért!”
Samu testvér verssel emlékezett Madáchra. Címe: Madách emlékezete. Gluck: Orpheusz című operájából négyest játszottak a következő: Gallia tv. hárfán, Schannan tv. hegedűn, Rupnik tanár tv. csellón és Wichmann tv. orgonán.
Még egy művészi szám hangzott el: Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok című operájának az előjátéka Gallia Vilmos előadásában. (OL P 1118. 8. t. 11. cs. 97.)
Ugyancsak 1906-ban hívtak össze egy „Nővér-munkát”,23 ezen azonban nem Madách Imréről esett szó, hanem a női választójogról beszéltek, több külföldi meghívott előadó közreműködésével. (OL P 1108. 8 t. 11. cs. 125.)
1907. január 22-én Madách Imre születésnapját ünnepelték meg. A fennmaradt műsor szerint biztosan több szám kapcsolódott Madách Imréhez. 5. Nándor testvér értekezése Madách emlékével kapcsolatosan. A Madách ř pályázati eredményének kihirdetése. A vakoláson pedig „István testvér fogja a nagy költő emlékére a serleg-beszédet megtartani.” Ezek a szövegek megtalálhatók a levéltárban. Dr. Fodor István, vagyis „István testvér” beszédének szövege fennmaradt. (Madách páholy Almanachja 1905/6.)
„Láncbeszéd.
Kard és lánc.
Testvérek!
Az előbb fényes kardok villogtak kezeinkben, most pedig lánc fűzi össze karjainkat. Nincs-e a kettő ellentétben? Vajon nem hangzik-e fel lelkünkben a magyar Tyrtaeus lángszava: »Fényesebb a láncnál a kard, szebben ékesíti a kart!” …és mi mégis láncot hordunk?
Különösen ti, neofita testvéreink, kik először állotok közöttünk teljesen megvilágosodott szemekkel, s kik bizonyára azzal a szándékkal, azzal a reménységgel jöttetek közénk, hogy a szabadságért küzdhettek: nem riadtok-e vissza a lánctól, mely karjaitokat összefűzi?!
De ne döbbenjetek meg testvérek! A kard és a lánc csak künn a profán világban kibékíthetetlen ellentétek. Itt, e szentélyben, békés harmóniában férnek meg egymással, s a mi munkánk között mind a kettő a szabadságnak, a haladásnak, az erőnek, a világosságnak eszköze.
Szimbólum itt mind a kettő, mely egymást kiegészíti, egymást erősíti. Igen, mert ha a kard, mely kezeinkben villogott s mely nektek, neofita testvéreink, utatokat állta, ha körülbelül azt jelenti is e szentélyben, amit künn a profán világban: a lánc jelentése épp az ellenkező, vagy ha hasonló is abban, hogy itt is megkötöz, mint odakünn, de hatása egyenes ellentéte a profán láncnak. Mert nem ércből kovácsolt bilincs ez testvéreim, mely szolgává tesz és meggyaláz, hanem testvérkarokból összefűzött testvérlánc, mely ugyanakkor, amikor megköt: szabaddá tesz és felemel!
Ez a lánc mint testvérlánc, nem áll ellentétben, testvérek, a csillogó, fényes karddal, hanem együtt szolgál vele nagy céljaink elérésére.
A kard kard a szentélyben is, testvérek, mint a profán világban a szabadságnak, férfias bátorságnak védő és támadó fegyvere. Jelentősége a szentélyben csak szimbolikus, de szerepében valódi kard az. Védi a szentélyt, védi a szabadkőművességet minden ellen, ami a külső, profán világot oly rúttá teszi: védi a szeretetlen türelmetlenség, a hazugság, a becstelenség minden sötét ördöge ellen, mert mi világosságban, tisztaságban kívánunk élni, ahonnan száműzetve kell lennie mindannak, ami a sötétséghez tartozik.
E szentély falai között csak az maradhat meg s lehet munkatársunk az építésben, aki gondolkozásában, szíve érzéseiben, cselekvésében megnyilvánuló jellemében tiszta, igaz ember. Ezért állotta utatokat, neofita testvéreim, a kard mindaddig, míg meg nem győződtünk afelől, hogy valóban közénk valók vagytok.
Most már a testvéri lánc fűz össze benneteket velünk. De vigyázzatok s vigyázzunk mindnyájan. A kard még nem töltötte be szerepét. Mert az a kard éles, metsző eszköz, és a harcnak, a támadásnak eszköze is. Metsző eszköz akkor, ha netalán akadna közöttünk olyan, ki megfeledkezve szabadkőművesi fogadalmairól és hivatásáról, méltatlanná tenné magát a szabadkőműves nevezetre. Kimetszi az a kard az ilyen fekélyes tagot, mert jobb, hogy egy tag elvesszen, semhogy az egész test elpusztuljon.
De a harcnak, a támadásnak eszköze is a kard, s mint ilyen, fényes szimbóluma munkánknak. A mi vitézkedésünk fegyverei – mondja az Írás – nem testiek, hanem szellemiek ugyan, de munkánk harc és küzdelem. Amikor a fogságból visszatért zsidó nép felépítette Jeruzsálem rombadőlt falait és tűz által megemésztett kapuit, úgy épített, hogy egyik kezében a vakoló kanál, a másik kezében a dárda volt. A mi munkánk is ilyen, testvéreim! Nekünk is fel kell építenünk az emberiség boldog Jeruzsálemének a sötétség és a gonoszság által lerontott falait és megégetett kapuit. S ebben a munkában a vakoló kanál, az építő eszközök mellett ott kell lennie a kardnak is, amely a szellem, a lélek birodalmában vág és öldököl. Vágja és öldökli a sötétségnek és gonoszságnak mindama hatalmait, amelyek az építést akadályozni törekszenek.
Testvérek! Ne feledjük el a lelki szabadság és felvilágosodás e szellemi fegyverének biztos forgatását, s vigyázzunk, hogy csorba, szenny ne essék rajta soha! S a lánc, melyben állunk testvérek, nem ellentéte a villogó, szennytelen kardnak, hanem kiegészítője annak.
Megköt ugyan az a lánc is, mint a profán élet ércből való lánca. Megköti kezeinket s megköti lelkünket is. Megköti, de éppen azáltal fel is szabadítja a jónak cselekvésére. Megköti lelkünket a rossznak gondolására és érzésére, s felszabadítja a nemes gondolatokra, a szép érzésekre. Amikor a testvérlánc összeköti karjainkat s összedobogtatja szíveinket, érezzük s gondoljuk meg mindnyájan testvérek, hogy kezünk s lelkünk kötözve van a rosszra, nemtelenre, de szabad a jóra, a nemes alkotásra. S ne induljon lelkünk, ne induljon kezünk soha semmi másra, csak ami a szeretetből fakad és az igazság, a szabadság, a felvilágosodás, az emberi boldoggátevés építő munkájához tartozik.
A jó lánc erős is. Erős abban, hogy minden szeme egyformán ép, s egymásba fűződve egyik a másiknak segít. Ilyen az a testvérlánc is, amelyben állunk. Testvérek lánca ez, amelyben egyformák vagyunk mindannyian, s amelyben az egybefonódó karok s az összedobbanó szívek jelképezik azt a nagy, erős szolidaritást, amelyben állunk mi, szabadkőművesek az egész föld kerekségén.
Ne gondoljátok, neofita testvéreim, hogy érdekszövetség az, melyben egymás anyagi boldogítását s a profán világban való előretolását keressük. Ilyen érdekek, ilyen számítások ki vannak zárva a láncból. Mi nem a maguk világi hasznát és boldogulását, hanem az emberiség hasznát és boldogulását keressük, s abban munkálkodunk. Ez a lánc csak szimbólum. Szimbóluma az egyenlőségnek, a közös, magasztos céloknak, s annak a közös nagy erőnek, amellyel a világ haladásának és boldoggá tételének nagy művén munkálkodunk. S mint ilyen, nem a szolgaság szimbóluma, hanem a fényes, ragyogó harcnak édes testvére, mely ékesít és szabaddá tesz. Csak arra vigyázzunk testvérek, hogy e láncnak egyetlen szeme se kapjon soha rozsdát, se el ne szakadjon, de legyen erős a szeretet által, s tündököljön az igazság, a felvilágosodás napjának sugaraiban.
Ragyogjon hát a kard kezeinkben! Védje szentélyünket minden nemtelen ellen, s vágja, irtsa a sötétség hatalmait! Legyen hát szoros a lánc, mely bennünket összefűz, hogy legyünk erősek megkötözni önmagunkban s a világban a rosszat, a nemtelent, s legyünk erősek testvéri szeretetben összefűzni széles e földön a lelki szabadság és felvilágosodás bajnokait!
Ha villog a kardunk s ha erős lesz a láncunk: a pokol kapui sem vehetnek rajtunk diadalmat.
István tv.”
Egy, a páholy titkárához, Szalay Pálhoz intézett levélből kiderül, hogy Ravasz Árpádot is felkérték eredetileg valamilyen szereplésre, de nem tudott elmenni erre az alkalomra. A levél szövege a következő:
„Bpest, 1907. dec. 25.
Kedves Pali,
legnagyobb sajnálatomra szombaton semmiképp sem tudok körötökben megjelenni, mert az országos tanári kongresszusban nekem is részt kell vennem és ennek dolgai lefoglalnak. – Ami a Madách ünnepélyen való szereplésemet illeti, azt javaslom, hogy azzal az egyik munkára később tervezett előadásommal a Madách-ünnepélyen nem állhatok elő. Azzal éppen úgy – amint munkán előadhatnám – igen hosszú időt foglalnék le. Jobban szeretném hát, ha ezt kényelmesebben tehetném. De ha éppen szükség volna most rám, egy rövid felolvasást csinálhatok. Azt hiszem azonban, hogy a programot jobban kitölthetitek más dolgokkal. Bizonyosan akad szereplő. – Örömmel értesítelek, hogy a napokban egy kis leánykánk született. Feleségem is jól van.
Szíves szeretettel köszönt
Ravasz Árpád” (OL P 1118. 1. t. 258.)
1908-ban is a költő halálának évfordulója alkalmából gyűlt össze a páholy. A levelekkel díszített oszlopokat ábrázoló értesítésből már kitűnik, hogy látogatókat is vártak más páholyokból. Az első műsorszám ugyanis Látogató testvérek bevonulása páholyonként. A Nagypáholyt is meghívták. A szabadkőművesi dalárda Az ember tragédiájából ad elő angyali karéneket a műsor szerint.
Bizonyára ekkor mondta el az 1907-ben elmaradt előadását Ravasz Árpád: Szabadkőművesi szellem a magyar irodalomban címen.
Több zene- és énekszám is elhangzott, de közelebbi megjelölés nélkül. Nem tudjuk, miről szólhatott Nándor testvér láncbeszéde. A hivatalos rész után, a „vakoláson” azonban Madáchról is szó esett, mert „Dr. Oppler Emil testvér fogja Madách emlékére a serlegbeszédet tartani.” (OL P 1118. 8. t. 11. cs. 157.) Ennek a szövege azonban nem maradt fenn.
Az 1910. március 13-ára szóló meghívó a következő a levéltárban. Dr. Verebély Tibor főmester és Szalai Pál titkár küldte az értesítést a Madách-páholy nevében. (OL P 1118. 8. t. 11. cs. 200–201.)
A „Munkarend”, vagyis a program szerint a minden találkozón szokásos szertartásokon kívül Mozart Világosság szabadkőművesi himnuszát énekli el dr. Dalnoky Viktor, Verdi Requiemjéből a Recordare részletet, és Lichtenberg Emil külön erre az alkalomra írt egy tételt Az ember tragédiájához. Ezt adja elő a szerző kíséretével majd Rónáné és dr. Fodorné nővér és dr. Dalnoky Viktor, a Magyar Állami Operaház tagja. A zeneszámokat orgonán kíséri Lichtenberg Emil.
A tervek szerint az 5. pont négy előadás lett. Dr. Verebély Tibor: Madách és a természettudomány, dr. Oppler Emil: Madách és a nők, Nándor: Madách és a vallás, dr. Böszörményi Géza: Madách és a világirodalom.
Feltehető, hogy még a „láncbeszédben” is szó esett Madách Imréről. A társas vacsorán pedig dr. Szász János Madách emlékére tartja a serlegbeszédet. A perselyt a Madách-szobor javára körözték. (OL P 1118. 8. t. 11. cs. 201.)
1912-ben még a Madách-ünnepséget is összekapcsolták a páholy fennállásának tizedik évfordulós ünneplésével. A kiadott meghívó Madáchot, illetőleg a szabadkőművességet jelképező rajzzal ékeskedik. Az állát kézfejére, könyökét térdére támasztó férfialak a filozófusságot jelképezi. A piramis, a szfinx az egyiptomi színre is utal, meg a szabadkőművesség egyiptomi jelképeire. A rajz alján ott kuporog Lucifer is. (OL P 1118. 8. t. 11. cs. 243.)
Egyébként a műsorból nem derül ki, hogy bármilyen kapcsolata lenne Madách Imrével. Dalok hangzanak el Massenet-től, Schuberttől, Brahmstól. A szünet után a szabadkőműves Grieg A-moll zongoraversenyének I. része és más dalok. A hivatalos rész művészi részét Lichtenberg Emil rendezi és ő kíséri azt orgonán. A hangversenyt dr. Turán Géza rendezi és kíséri.
Az utolsó fennmaradt műsor 1916-ból kelt. Vasárnapi teadélutánt rendezett a páholy március 12-én. (OL P 1118. 8. t. 11. cs. 310–311.)
A szövegből nem derül ki, hogy foglalkoztak volna Madách Imrével. A műsorszámok közül az első láthatóan szabadkőművesi tárgyú, Igmándy Mihály: Szabadkőművesség című versét mondta el Balassa Jenő, a Vígszínház tagja.
Nem lehetetlen, hogy dr. Bókay Árpád nagymester záróbeszédében szót ejtett Madách Imréről, de ez a beszéd nem maradt fenn.