Andor Csaba

Formai következetesség és következetlenség

Az ember tragédiájában

Az alábbiakban nem tartalmi, hanem inkább formai jellegzetességeket elemeznék, amelyek elsősorban akkor szembeötlőek, ha a Tragédia eredeti szövegét annak különböző kiadásaival, főképp pedig a fordításaival hasonlítjuk össze.

                A Tragédia terjedelmét hagyományosan sorokban mérjük; az ezzel kapcsolatos problémákra inkább nem térnék ki, hiszen azok Tolnai Vilmos kritikai kiadása, továbbá Kerényi Ferenc szövegkiadásai, vé­gül pedig Bene Kálmán szöveggondozása és jegyzetei nyomán meglehetősen ismertek.         

                A közelmúltban a Tragédia 25 fordításának CD-n történő megjelentetése kapcsán szembesültem azokkal a furcsaságokkal, amelyekre szeretném felhívni mások figyelemét is.

                Egy fordítás esetében a mű terjedelmének „természetes mértékegysége” a megszólalás. Lehet, hogy az a gondolat, amelyet Ádám a magyar szövegben 15 és fél sorban fejez ki, egy fordítás esetében több vagy kevesebb sorból fog állni; sőt az is lehet, hogy bizonyos értelemben egyetlen sor lesz, ha mondjuk prózafordításról van szó, ahol csak a könyv fizikai mérete dönti el a sorok számát. A szereplők megszólalásainak száma azonban – vélhetnénk – nem térhet el a különböző szö­vegkiadások esetében. Érdekes módon mégsem ez a helyzet. Könnyű ám elhibázott dolog lenne ezért minden esetben a kiadót vagy a fordítót kárhoztatni; az igazság ugyanis az, hogy sem Madách Imre, sem Arany János nem járt el mindig következetesen; a különböző kiadások sokszor az ő (vélt vagy valóságos) hibáikat javítják.

                Bizonyos esetekben egyébként a fordítónak kötelessége is a javítás; zavaró hibákkal kár lenne az olvasókat olyan esetekben is terhelni, amikor úgysem pontosan azt kapják, amit a szerző írt. Itt van pl. ez a sor: „Megállj, a dög­halált szivod magadba.” Illő lett volna felkiáltó jelet tenni a mondat végére, ezt azonban minden érintett elmulasztotta. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy a fordító nyugodtan tehet felkiáltó jelet a mondat végére csak­úgy, mint az azt követő mondatban: „A döghalál – rettentő – félre innen.” Ilyen hibákkal, mint tudjuk, tele van a Tragédia; Arany János valamiért vonakodott néhány tucat helyen felkiáltó jelet tenni a pont helyére. Vannak aztán sze­man­ti­kai hi­bák is. „Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?” A mondatnak semmi értelme, s ha a magyar kiadásban nem is javíthatjuk ki azt, amit a szerző és Arany elmulasztott, azért a fordító bátran megteheti, hogy ezt fordítja le: „Mi a sugár, ha szem nem fogja fel?” Bár szemantikailag önmagában értelmes, a szövegösszefüggés alapján teljesen elhibázott az „Ezt mondta előttem már egy matematikus” sor, amely helyett ezt helyes lefordítani: „Ezt mondta előtted már egy matematikus”, hiszen a fa­lanszterbeli tudósnak a saját tudományát magasztaló soraira csak ez lehet az értelmes felelet.

                Ám a szereplők megszólalásaival is különböző természetű gondjaink lehetnek. Kerényi Ferenc szövegkiadása óta például érdekes módon ala­kult a harmadik udvaronc sorsa. Az 1989-es kiadás 2070. sora előtt ez áll: [harmadik] udvaronc. Valóban, úgy tűnik, mintha a szerző, aki (Kerényi Ferenc számozása szerint) a 2064. sor előtt még rendesen kiírta a szereplő nevét, attól kezdve megfeledkezett volna arról, hogy több udvaronc is van, s a kéziratban csupán udvaroncot írt, sorszám nélkül. Biztos vagyok benne, hogy nem feledkezett meg róla, s ebben az esetben Madách feltételezett logikája véleményem szerint védhető.

                A megszólaló megnevezéseinek a megszólalások előtt nem szükségképpen kell tökéletesen azonosnak lenniük; elegendő annyi egyezés, amennyi a félreértés lehetőségét teljesen kizárja. Sőt, nem is lehet mindenütt teljesen azonos a szereplő megnevezése! A nyelv és a logika sajátságainál fogva, bizonyos esetekben éppen az vezetne félreértéshez, ha ugyanúgy utalna a szerző a szereplőre, mint ahogyan azt néhány sorral feljebb tette. A párizsi színben, ahol előbb megszólal egy sans-culotte, másodjára nem szólalhat meg ismét egy sans-culotte: ez logikailag ugyan megengedett, dramaturgiailag azonban elhibázott, érvénytelen és értelmezhetetlen dolog lenne. Valóban: ez logikailag azt jelentené, hogy a két szereplő lehet hogy azonos, lehet, hogy nem, ami dramaturgiailag képtelenség. Azonosságukat csakis úgy lehet kifejezni, ha másodjára határozott névelőt szerepeltet a szerző (a sans-culotte), különbözőségük esetén pedig azt kellene írnia: egy másik sans-culotte.

                Kicsit hasonló a helyzet a harmadik udvaronccal is, azzal a különbséggel, hogy ott nyugodtan kitehette volna a sorszámot a szerző minden egyes helyen. S hogy miért nem tette ki? Azért nem, mert félreértésről ebben az esetben sem lehet szó. Az udvaroncok ugyanis – akiknek pontos számát nem tudjuk, de akik közül négyen megszólalnak – egyszer már elmentek, majd Éva a harmadik udvaronccal tért vissza. Világos, hogy a jelen nem lévő udvaroncok nem szólalhatnak meg. (Pontosabban ennél azért árnyaltabb a helyzet, hiszen nem feltétlenül kell jelen lennie a megszólalónak, ám ha nincs jelen, akkor ezt a körülményt is kötelező jelezni, mint ahogyan Madách meg is tette. Az első színben például az Úr szólal meg, ezzel szemben a második színben, ahol – legalábbis látható módon – nincs jelen, az Úr szava szerepel a megszólalása előtt. Ugyanígy a Föld szelleme helyett mindenütt a Föld szellemének szava áll. Tehát pl. a jelen nem lévő második udvaronc megszólalása előtt Madách szerint ennek kellene állnia: a második udvaronc szava.) Mivel esetünkben egyértelmű, hogy melyik udvaroncról van szó, a szereplő visszatérte és első megszólalása után a szerző sem itt, sem két színnel később nem szerepeltetett sorszámot. Va­lóban: ha csak egy udvaronc van jelen, a harmadik, akkor elegendő a határozott névelő, a sorszámot nem szükséges kiírni.

                Attól tartok, Kerényi Ferenc is, de mi is következetlenül jártunk el, amikor a nyolcadik szín végén szögletes zárójelben kiírtuk a sorszámot, de a tizedik színben már nem, ott csak udvaronc szerepel a kiadásokban.

                Madách általában azt az elvet valósította meg, hogy egy szereplő megszólalását csak akkor követi a következő megszólaló neve, ha az különbözik az előzőtől. Számos helyen előfordul pl., hogy a szereplő megszólalását szerzői instrukciók szakítják meg, ám az instrukció után mégsem írja ki újra a szereplő nevét, mivel nincs változás: ugyanaz a megszólaló, aki az instrukció előtt is beszélt. Sajnos néhány esetben eltért ettől az elvtől, mint ahogyan a fordítók is több-kevesebb helyen, főképp a hosszabb szerzői instrukciók után, szükségesnek tartották a szereplő nevének újabb kiírását. Madáchnál pl. a „János, nekem szükségem volna pénzre.” mondat előtt szerepel Éva neve, holott előzőleg is ő szólt, igaz, nem Keplerhez, hanem az udvaroncokhoz. Másutt is előfordul hasonló váltás, de azért mégsem feltétlenül ismételte meg Madách a szereplő nevét.

                Ám ennél sokkal kaotikusabb a helyzet az instrukciók esetében, ahol a fordítók szinte kivétel nélkül javítani voltak kénytelenek az eredeti szöveget. Mi is a baj Madách szövegével? Nos, a legfőbb baj az, hogy számos helyen nem teszi egyértelművé a szerző: a megszólaló kihez intézi szavait. Itt van pl. a félre instrukció. Rengeteg helyen szerepel, de lehet olyan helyeket találni, ahol érthetetlen okból el­ma­radt. Amikor pl. Ádám kérdésére Lucifer így felel: „A szél gallyakat ráz”, majd így folytatja: „Segítsetek / Ti elemek”, akkor nyilvánvaló, hogy az utóbbi szavait már nem Ádámhoz intézi, jóllehet elmaradt a félre megjegyzés. Máskor meg egyáltalán nem nyilvánvaló a magyar szöveg alapján, hogy kihez is szól a szereplő. Persze ez a kontextusból mindig kiderül, de azért mégis csak furcsa, hogy egyes helyeken szükségét érezte Madách a megjegyzésnek, más helyeken meg nem. Amikor pl. a negyedik udvaronc azt mondja: „A társaság oszol, menjünk mi is”, akkor nyilvánvalóan a többi udvaronchoz szól, de éppenséggel nem a közvetlenül utána megszólaló harmadik udvaronchoz, hiszen az utóbbi nem neki felel, amikor ezt mondja: „Lépcsője itt van – jó éjt asszonyom”. Itt nem csak az maradt el, hogy Évához, de az is, hogy miként és miféle lépcsőkhöz kerültek mozgásuk során a szereplők. Tulajdonképpen már a szín elején szereplő leírásban illett volna megemlíteni, hogy Kepler íróasztalához, amely az erkélyen áll, lépcsősor vezet fel, ez ugyanis egyáltalán nem nyilvánvaló, noha a későbbiekben a lépcső szerephez jut. Ezt azonban elmulasztotta a szerző, s bár egy másik instrukcióból kiderül a környezetnek ez a sajátossága, utána még több mint tíz megszólalás van hátra, amíg a lépcsőket szóba hozza a harmadik udvaronc, ráadásul úgy, hogy csak a mondat második feléből derül ki, hogy kihez is szól.

                Merész, de logikus eljárást alkalmazott a holland fordítónő, amikor bizonyos szereplőket megkettőzött. A bizánci színben a könyveket árusító barát szavait követően a keresztesek ezt mondják: „Ide vele. – Nekünk is szent atyám! –” Ez bizony így valóban nem jó, s igazat adhatunk A. S. C. Wallis­nak, aki az első mondat előtt a kereszteseket, a második mondat előtt viszont más kereszteseket szólaltatott meg: valóban, akik azt mondják: „Nekünk is…”, azok nyilván az előzőleg megszólalókkal szemben fogalmazzák meg óhajukat; különböző csoportokról van tehát szó.

                Ugyanígy járt el a fordítónő a párizsi színben, ahol a néptömeg szájába Madách e szavakat adta:

                                                               Fel a Konventre hát, nincs még eléggé

                                                               Átválogatva. – A Konventre később,

                                                               Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. –

                                                               Addig szedd össze minden áruló

                                                               Nevét, Danton.

Világos, hogy a gondolatjel előtt és után nem ugyanazok szólnak, ám a megszólaló megváltozását a magyar eredetiben nem jelzi semmi. Nem így a holland változatban, ahol előbb a néptömeg szólal meg, majd „mások”.

                Végül a londoni színben a nyegle ajánlatára érkező reflexiók a magyar szövegben „A tömegből” érkeznek, ami azt a látszatot kelti, mintha egy valaki szólna, holott az „Ide vele. – Nekem bármellyik elkel. – / Ah, mily szerencse. – Millyen drága vétel” megnyilatkozások semmi esetre sem származhatnak egyetlen személytől; a hollandban ez három szereplő-megszólalás. Valóban: ha a tanulókat, polgárokat, demagógokat stb. tudta szaporítani, sorszámokkal ellátni Madách, vajon miért nem tette ezt meg ebben az esetben is? A válasz az, hogy azért persze van rendszer Madách eljárásában, még akkor is, ha ez a rendszer vitatható. Az a szereplő (csoport) kapott önálló nevet a Tragédiában akinek (amelynek) a megszólalása legalább egy sor. Ebben az esetben csak a párizsi szín megoldása nem konzekvens: ott ugyanis a néptömeg mindkét csoportja egy sornál hosszabb szöveget mond. (Érdemes felfigyelnünk arra is, milyen sokféle célra használt a szerző gondolatjelet. Így többek között a különböző megszólalókat is ez a jel választja el egymástól ott, ahol nincsenek külön-külön megnevezve.)

                Mindezek a mellékesnek látszó sajátosságok a közelmúltban azért jutottak fontos szerephez, mert meg kellett oldanom a Tragédia-fordítások karakteres formában történő számítógépre vitelét. Az értelmes rögzítés feltételezte a szövegek egységesítését, az esetlegességek (pl. elő- és utószó, jegyzetek, tipográfiai sajátosságok stb.) mellőzését. Ebben az egységesítési munkában váltak feltűnővé az említett sajátosságok, mindenek előtt az, hogy a megszólalások száma ritkán egyezik a hiteles magyar szövegével. Az is sejthető, hogy a fordítók olykor nem a legszerencsésebb módon választották meg a forrást, némely esetben enyhén hiányos magyar szövegből dolgoztak. Feltűnő pl., hogy Ádám egyik megszólalása: „Fiam! Atyád kardját mutasd be te.” számos fordításból hiányzik; bizonyára könnyen kinyomozható volna, hogy a magyar kiadások közül melyikben vagy melyekben hiányzik éppen ez a sor.

                Végezetül a fordítók következetlenségéről is szólnék, annál is inkább, mivel a jelek szerint a kiadói szerkesztők sem mindig álltak a helyzet magaslatán, amikor a szöveget átnézték, s olykor súlyos, már-már értelemzavaró hibákat hagytak a szövegben. Csak ismételni tudom: nyelvismeret hiányában a formára figyeltem, így tehát csakis a formai elvétéseket vettem észre. Maga Madách (és Arany) is hibázott, amikor az egyik szereplőcsoportot kétféle néven szerepeltette: az első és az utolsó színben angyalok kara van, a második szín végén mégis az égi kar szólal meg. A fordításokban olykor az első és az utolsó színben is eltérő a megnevezés: a fordító nem tudta eldönteni, hogy jelzős vagy inkább birtokos szerkezetet használjon-e, s végül egyszer így, másszor úgy fordította az angyalok karát.

                Ennél azonban súlyosabb baj – mert értelmezési zavarhoz vezet –, ha a londoni színben nem ugyanazok a szereplők ugranak a sírgödörbe, akik korábban a színben szerepeltek. Márpedig ez a hiba is jó néhány fordításban (pl. a spanyolban és a portugálban) előfordul; leginkább a bábjátékos és a kéjhölgy az, akit a különböző nyelvekben többféleképpen is meg lehet nevezni, s úgy látszik, túlságosan hosszú a szín: a végére olykor a fordító is és a kiadói szerkesztő is megfeledkezni látszik arról, hogy kit hogyan hívtak korábban.

                A számítógép képernyőjén – a magyar szöveg mellett párhuzamosan görgetve az egyes fordításokat – még számos érdekes és többnyire lehangoló megfigyelést tehettem. A többes számot ezúttal nem véletlenül mellőztem: nagyon remélem, hogy aki a CD-t majd kézbe veszi, a fordítások bizonyos gyermekbetegségeivel már nem fog szembesülni. Gondolkodás nélkül kijavítottam ugyanis azokat az elemi hibákat, amelyeket annak idején a kiadói szerkesztők elmulasztottak kijavítani. Természetesen nem pótoltam a hiányokat, de kötelességemnek tartottam a szembetűnő hiányosságokat jelezni: ha tehát egy egész szereplő-megszólalás kimaradt a fordításból, akkor szögletes zárójelben azért feltüntettem a szereplő nevét. Ahol pedig eltért a szereplőnév, ott a magyar szöveg alapján javítottam. A fordításokban ugyanis Danton, Júlia s más érdekes szereplő nevekkel találkozhatunk olykor, de arra is van bőségesen példa, hogy az első és második demagógot fölcserélik, ötödik tanulót szerepeltetnek a londoni színben, ahol pedig csak négy tanuló szólal meg, vagy hogy egy bizonyos szereplővel mondatnak el egy olyan szöveget, amelynek első és második felét nem ugyanaz a szereplő mondja. Úgy gondoltam, az ilyen és hasonló hibákat is kötelező javítanom, annak ellenére, hogy az esetek többségében egyértelmű volt: nem sajtóhibáról, hanem a fordító és a szerkesztő figyelmetlenségéről van szó.

                Nem állítom persze, hogy a most megjelenő CD hibátlan. Bizonyos elemi hibák kijavítása és a hiányosságok jelzése azonban hozzájárulhat ahhoz, hogy a későbbiekben egyre pontosabb és hiánytalanabb fordítások lássanak napvilágot nyomtatott formában is. A CD-ROM ugyanis nem arra való, hogy a hagyományos könyvek olvasótáborát elcsábítsa; éppen ellenkezőleg: többek között a hagyományos könyvek újra kiadását kell elősegítenie, amihez mindenek előtt pontos szövegekre van szükség.

 vissza