Győrffy Miklós

 

Madách – zenei öltözetben

 

 

Nyaktörő vállalkozásra adtam a fejemet. Kudarc esetén az úttörés ál­do­zata leszek – megszámlálhatatlan elődöm mögé lopakodom. Leg­u­tol­só a sor végén ugyan legfeljebb percekig leszek: igen gyorsan so­ra­koz­nak mögém a következők.

                Előadásom címe se adódott magától. Aki gondosan figyelemmel kí­sér minden Hírlelőt,* az akár több változatot is összeállíthatna.

                Nagyképűen talán azt a címet írhattam volna: Madách és a ze­ne. Igen gyorsan beláttam, hogy ebben csak elveszni lehet, olyan tág meg­jelölés. Az ellenkező véglet ez lehetett volna: A Tragédia meg­ze­né­sí­té­sei. Erre a kérdésre alább még visszatérünk. Hosszas meg­gon­do­lás út­ján jutottam a fenti címhez. Mint mondtam: önfeláldozásra is ké­szen.

                Amire támaszkodhattam, az a levegőbe kapaszkodásnál alig volt több.

                Tovább nehezíti dolgomat az a körülmény, hogy végső fokon még­iscsak zenéről akarnék beszélni – zene nélkül. Erre viszont nem­csak a saját szűkösségeink kényszerítenek. Ha a szóba kerülő mű­vek­ből kívánnék akár csupán részletet bemutatni, egyszerűen meg­old­ha­tat­lan feladat elé kerülnék. A zeneművek döntő többsége évtizedek óta sehol műsoron nem volt, hangfelvétel a dolog természetéből ki­fo­lyó­lag alig is lehetne róluk. Hangszereknek, szólistáknak, zenekarnak kel­lene itt várakozniok, hogy mozdulhassunk némaságunkból. – Nem hi­szem, hogy vigasztalásunkra szolgálna, ha elárulom: egy-két da­ra­bot leszámítva, nekem sem volt alkalmam ezeket a zeneműveket füllel vé­gigkísérni. Mai zenekedvelőnek esélye se lehet efféle élvezetre, még különös szerencsével sem. Ebből ered sajnálatos zenétlenségünk ez alkalommal is.

                Az talán némi megnyugtatásunkra lehet, hogy a szerző maga a mi­enk­kel teljesen azonos helyzetben volt. Igaz, hogy igényt sem érzett

ilyen­fajta zenére. Szövegeiből életében egyáltalán semmit meg nem ze­nésítettek. Mi után is nyúlhatott volna az a komponista, akinek – va­la­mi sugallatból – erre szottyant volna kedve? Főművén kívül a köl­tő­nek életében verseiből még egy tucatnyi sem látott napvilágot,1 sőt, a Gyu­lai-féle összkiadásában se adódott valami bő választék, de innen azért már lehetett volna találni eleget.2

                Az elmondottakból már azt se nehéz kitalálni, miből lehetett egyál­ta­lán elkezdeni a Madách-szövegek zenésítései sorának szám­ba­vé­te­lét. A zenészek csak a főműre hagyatkozhattak. A hozzá kapcsolódó mu­zsika nyújtja kifejtésünk legterjedelmesebb szakaszát. Ezért ha­gyom a végére. Egy rövidebb előadást kizárólag ebből is ki lehetne hoz­ni. (Kacérkodtam magam is a gondolattal.)

                De nézzünk szét előbb a többiek körében. A zeneszerzőkről, az is­me­retlenebbekről elégedjünk meg pár adattal, az ismertebbekről a pusz­ta említéssel, hisz bennünket a zenébe öltöztetett Madách-szöveg ér­dekel, esetleg a két elem kapcsolata.

                Világossá szeretném tenni: nem azt vizsgáljuk, hogy Madách mi­lyen viszonyban áll a zenével, hanem éppen ellentétes oldalról: azt, hogy a zene milyen kapcsolatot tart Madáchcsal. Vagyis: a zene mi­lyen mértékben volt hajlandó – vagy: képes – Madáchot, mármint a Ma­dách-szöveget magába fogadni és zenei öltözetben vissza­ra­gyog­tat­ni. Tehát: a zeneszerzők mire becsülték Madách sorait.

                A felsorolás egyben időrendet is próbál nyújtani.

                De az időrend képezi a gondot mindjárt a kezdet kezdetén. Vajon az-e a legkorábbi kompozíció a művek között, amelyet én annak kép­ze­lek? Elénk kerül a Nemzeti Könyvtárban egy díszkiadású, bordó egész­vászonba kötött vokális alkotás, amely semmi keltezést nem vi­sel magán.3

                A szövegre vonatkozólag büszkén hirdeti a költő nevét. De Di­cső­ség a magasban című Madách-verset a legtájékozottabb Madách-szak­értők sem ismernek. Ha a cím alapján próbálunk tájékozódni, ku­dar­cot vallunk, esetleg lappangó ismeretlen Madách-versre gya­nak­szunk. De a hangjegyek alá írt verssorokat végigolvasva rájövünk, hogy a zeneszerző aligha latolgatott, válogatott: a főmű indító nyolc so­rát – egy saját kilencedikkel megtoldva – vette a maga műve alapjául:

 

                                                               Dicsőség a magasban Istenünknek,

                                                               Dicsérje őt… [l. Halász I. k. 511.]

 

Saját kiegészítő sora pedig:

 

                                                               Imádjuk őt, a végtelent.

 

Ez ugyan a 10–11 váltakozású kar énekében verselési zökkenőt idéz elő, akkor is, ha ezt a zene áramlása elfedi.

                A zenei megformálás is megérdemli figyelmünket. Szerzője nem vi­lágnagyság, de Veress Gábor nevét régebbi, a Bartha Dénes fő­szer­kesz­tésű Zenei Lexikonunk4 még ismeri és ismerteti, az újabb, Rie­mann-féle5 már tudomást sem vesz róla.

                Az előbbi alapján tudjuk, hogy Veress nem egészen hét évtizedét nagy­jából felezve osztotta meg az utolsó két század közt. A nagy­e­nyedi kollégium tanára lévén, darabját is nyilván ott írhatta, és ajánl­hat­ta a szintén idevaló születésű, iskolázású és részben hivatását is itt tel­jesítő tanárnak: „málnási Bartók György erdélyi ev. ref. püspök úr­nak tisztelettel”.

                A mű6 énekhangra és orgonakíséretre (mezzoszoprán–har­mó­ni­um), ad libitum: hegedű–gordonka duóval színezett együttesre írt ze­ne­darab. A szerző megjegyzi: a harmónium szólama úgy van letéve, hogy a vonósok lényeges szegényedés nélkül elmaradhatnak. A darab a-mollban van írva, Religioso tempo-előírással. – Ajánlásától is kap­ha­tunk némi hozzávetést keletkezési időpontjához – a püspök 1907 ta­va­szán hunyt el –, de még közelebb kerülünk a valós időponthoz a kot­ta egy másik rájegyzéséből: a Zenelap kiadványa. Röviden: ez egy ne­gyedszázadig fennállott folyóirat volt „a zeneművészet összes ágai kö­réből” – ahogy magát meghatározta. S időnkint fel-felsorolja az égi­sze alatt kibocsátott zeneműveket. Az 1906. jan. 20-i számából könnyen kiszámíthatjuk, hogy a „Dicsőség a magasban” 1905 eleje kö­rül hagyta el a sajtót, nyilván röviddel elkészültét követőleg.

                Ez a Veress Gábor-féle zongorakíséretes dal az első önálló mű Ma­dách-szövegre, ha a Tragédia-kísérőzenéket figyelmen kívül hagy­juk.

 

                Időrendileg idekapcsolódik Lichtenberg Madách-kantátája. A ró­la szóló hézagos ismereteinkből csak annyi derül ki, hogy a sza­bad­kő­műves Madách-páholy valamiféle – talán évenkint ismétlődő – ünnepélyén adta elő ismeretlen apparátus. A páholy 1902 és 1919 közt mű­ködött, tehát ez a két évszám határolja a kantáta születését és elő­a­dá­sa(i)t. A szervezet titkossága eléggé indokolja a mű rejtett valóját.7 – Tehát van, vagy legalábbis volt egy ilyen, ma fel nem lelhető Lich­ten­berg Emil-féle alkotás.8 

                Következzék Lavotta Rezső a maga középfekvésű Három dal­á­val9 zongorakísérettel. A szerzőt hiba lenne a nagy verbun­kos­szer­ző­vel, Lavotta Jánossal összetéveszteni, aki már 1820-ban elhunyt, tehát Ma­dách születése előtt. Rezső a család egy későbbi leszármazottja, kor­társunk, aki 1962-ben, nyolcvanhat évesen halt meg. Zeneszerző, kar­mester, fontos funkciók betöltője, kevéssé ismert zenei alkotások és keresett zenei szakkönyvek szerzője. Madáchnak három egyaránt 1864-ből származó versét, az Atlaszt, a Metamorfózist és a Borkához cí­műt zenésítette meg, a hangjegyeket a Rózsavölgyi bocsátotta ki 1934-ben. A dalok Kiss Ferencnek vannak ajánlva, aki a kor egyik leg­jelesebb prózai színésze. Ezeket igazán nem volna nehéz itt meg­szó­laltatnunk!

                Bárdos Lajos mindenki által jól ismert zeneszerző, a nagyok kö­zül. Alig hihető, hogy már tizenkét éve meghalt, annyira kor­tár­sunk­nak érezzük. Mint a Kodály kórusoffenzíva élharcosa, rengeteg klasz­szi­kus és élő költő verséből lett jeles kórusmű a keze alatt, a har­min­cas években ontotta ezeket. Így került sor 1935-ben a „Madách sza­vá”-ra Ember küzdj! címmel.10 Szép, maestoso előírású há­rom­szó­la­mú kánon, 18 ütemben. De hogy a kórusmozgalom nagy felfutása óta elő­adták-e? Semmiképp nem gyakori énekkari darab. Igazán érdemes len­ne megszólaltatni!           

                Az értékelést célszerű elkerülni. Remélem, enélkül kimondhatjuk kö­vetkező szerzőnkről, Dohnányi Ernőről, hogy Bartók és Kodály egyen­rangú társa, minden különbség ellenére, ami különválasztja mind­hármukat. Ennél többet – remélem – nem kell mondanom róla, aki hosszú ideig kortársunk, de már csaknem négy évtizede szállt sír­ba 81 évesen. – Az idetartozó műve a Cantus vitae (Az élet dala). A 61 éves Dohnányi írta, elkészülte után röviddel maga mutatta be az igaz­gatósága alatt álló Budapesti Filharmóniai Társaság élén 1941 áp­ri­lis 28-án. A mű öttételes, 21 számból álló oratórium, amelynek szö­ve­gét a zeneszerző állította össze Madách Tragédiájának szövegéből, ezt azonban a saját bonyolult filozófiai mondanivalója kifejezésére vá­lo­gatva. Indító kórusa:

 

                                                               Zúg az élet tengerárja

                                                               mindenik hab új világ,

                                                               mit szánod, ha elmerül ez,

                                                               mit félsz, az ha feljebb hág…

 

például a XI. színből való, míg az alkotást befejező szoprán szóló az I. szín soraiból énekel.

                A hozzáértő kritika már a bemutató idején a szerző főművének ítél­te a kantátát, hisz az a komponista filozófiájának foglalatát adja mint életére vonatkoztatott vallomást. Formailag öt tétel ugyan, de fel­é­pítését tekintve igazában négytételes szimfónia, scherzóval, de pro­fun­disszal, fináléjában Istenhez emelkedő fohászával. – A kantáta lé­nye­gében két évtizedig készült (1920–40), bár a szorosan vett kom­po­zí­ciós munka 1939 júniusa és 41 márciusa között megvolt.11 – Hang­sú­lyozzam tehát még egyszer: a kantáta nem a Tragédia meg­ze­né­sí­té­se, hanem a szerző bölcseleti életvallomása szimfonikus kantáta for­má­jában a madáchi szöveg válogatott soraira.

                Többrétű elemzést kellene és lehetne erről az eléggé alig mél­tá­nyol­ható alkotásról írni, csak az jelen tárgyalásunk arányait ve­szé­lyez­tet­né. Azt azért mégis hozzá kell még számítanunk, hogy Dohnányi ugyan­ekkor elkezdett II. (Esz-dúr) szimfóniájának első tétele még min­dig a kantáta zenei gondolatainak vonzásában készül, s ez a jelleg vi­lá­gosan ki is érzik belőle.12 

                A most sorra kerülő Kazacsay Tibor neve talán némelyeknek is­me­rős. Hosszan volt kortársunk: 1977-ben halt meg 85 évesen. Is­mert­sége rádiós zongorakísérői állásának és valamennyire az új zene össz­hangzattanáról írott tankönyvének köszönhető. Körünkbe egy elég titokzatos művével lép be, amely megírásakor (1952) a Madách em­lékezete címet viselte, később pedig Madách – szimfonikus köl­te­mény13 megjelölést kapta. Partitúrája sehol nem található, hang­fel­vé­te­le még kevésbé. Legalább hozzávetőleges megismerése érdekében az elvárhatónál lényegesen többet tettem, a legcsekélyebb eredmény nél­kül. Még Farkas Feri bácsi sem képes róla kézzelfogható tudnivalót meg­fogalmazni. Így tehát meg kell elégednünk annyival: van vagy volt egy Kazacsay-mű, amely valahogy Madáchhoz kapcsolódik. Vég­leg csak nem semmisült meg a lefolyt négy évtized során!                              

                Ejtsünk szót röviden Rezessy László zenepedagógusról és ze­ne­szer­zőről (1912–97). Leghosszabban az egri Pedagógiai Főiskolán te­vé­kenykedett. Toborzó címen egy XIX. századi dallamot alkalmazott egy előttünk ismeretlen Madách-versre. Négyszólamú kórusmű lett a fel­dolgozásból, melyet „Kemény, szilaj ritmusban”, részben egy­más­sal váltakozva, részben egymásnak felelgetve adnak elő, egy végső ki­csen­gésében hazafias dal egy olyan korszakban, mikor ez egyáltalán nem volt általános irányzat: a Zeneműkiadó 1954-ben bocsátotta köz­re14 a kórus hangjegyeit. Íme befejező két versszaka:

 

                                                               Jobb karom meg azért terme,

                                                               hogy hazámat védelmezze,

                                                               Dicsőségért, szabadságért

                                                               pazarlóan ontsa a vért.

 

                                                               Míg apáink megvénültek

                                                               s nem tudták, hogy minek éltek,

                                                               Küzdöttek és fáradoztak,

                                                               de pályabért nem arattak.

 

                Ilyen című vers ugyancsak nem található a Madách-oeuvre-ben. Itt azért mégsem kell elkallódott Madách-sorokra gondolnunk, mert a To­borzó versszakai – ha változott sorrendben is – mind elénk kerülnek a Táborban című, talán később egybefűzött versek sorozatában.15

                Másfél évtizedes szünet után az Operaház szállítja 1970 de­cem­be­ré­ben sorba vehető újabb munkánkat, a Tragédia mindeddig egyetlen szín­padi műbe öltöztetett alakját: Ránki György operáját. A szerző ze­nei nagyságaink egyike, elég róla nevének említése. Őt is 85 esz­ten­dő­sen vesztettük el bő fél évtizede. Rendkívül gazdag életműve a ze­nei műfajok teljes palettájára kiterjed.              

                Nehezen számba vehető, hogy a szóban forgó hanyadik színpadi mű­ve lehet: nagyon sokadik. Létrejöttéről és minden kapcsolatos kér­dés­ről saját vallomását szólaltathatjuk meg:

                „Évtizedes előkészület után 1961-ben határoztam el, hogy ne­ki­vá­gok az Ember Tra­gédiája zenés színpadi változatának kialakításához. Ter­vemet mindenki ki­vi­he­tet­len­nek tartotta. Egyedül egy kiváló és tu­dós muzsikus barátom biztatott azzal, hogy Cre­do, quia absurdum. Kö­rülbelül egy évet töltöttem a szövegkönyv első meg­for­má­lá­sá­val. To­vábbi kettőt a szövegkönyv végső kialakításával és meg­ze­né­sí­té­sé­vel. A lib­ret­to és az ének-zongora kivonat 1970 tavaszán készen állt, a hang­szerelést (a zenekari tel­jes partitúra elkészítését) szeptemberre fe­jez­tem be.”

                Amit kifejezésre kívánt juttatni munkájával, azt így határozta meg: Nyo­mon követni Ádám belső vívódásait, ingadozását, építő lelkesedés és romboló kétségbeesés között, átélni tragikus történelmi látomásait, vé­gül példaadó küzdelemvállalását – mindez ma aktuálisabb, mint va­la­ha.16 

                A madáchi tizenöt kép az operaszínpadon is megmaradt. Itt köz­já­té­kok választják el őket, főleg kórusra alapozva. A látomások így szé­pen kialakulnak, s ebből áll elő a misztérium-opera. Az Állami Ope­ra­ház akkori legjobb erőit mozgósította a Tragédia méltó színrehozása ér­dekében (Bende – Házy E. – Udvardy, ill. Miller – Laczó Ildikó – Pal­csó; Oberfrank, ill. Németh Amadé vezényletével).

                Végül az ekkora becsvággyal létrehozott produkció milyen fo­gad­ta­tásban részesült? Őrizkedve tovább is az értékelésnek még a lát­sza­tá­tól is: a korszak többi magyar operájához hasonlóban. A december ele­jén bemutatott dalmű kizárólag ennek a hónapnak folyamán került szín­re együttvéve öt estén. Azóta se!

                Befejezésül ebbe a szakaszba tartozik még Durkó Zsolt, aki me­gint csak nem szorul bemutatásra. Ha valaki igazán mindannyiunk kor­társa: egy bő esztendeje távozott ez árnyékvilágból (1997. ápr. 2.), egy hét múlva lett volna 63 éves. Ezzel a nehezen lemérhető te­het­ség­gel kapcsolatban több tisztázandó problémánk adódik.

                A nagyközönség, de még a zenei szakemberek jó része is úgy tud­ja, hogy a Tragédián kívül Madáchnak még egy színpadi műve kapott ope­rai megformálást: a Mózes. Ezt pedig Durkó alkotta meg. – A jeles ze­neszerzőnek van Mózes c. dalműve. Őt kérte fel ugyanis a Nemzeti Szín­ház a kísérőzene megírására Madách darabjának a 70-es évek ele­jé­re tervezett bemutatójához. Meg is oldotta teljes sikerrel. A darab hosszú éveken át tartó győzelmes sorozatában Keresztury Dezső és Dur­kó egyaránt oroszlánrészes. A mi szempontunkból ez az igényes kí­sérőzene kapcsolja Durkót egy Madách-szöveghez. S ezzel egy­más­ra vonatkozásuk véget is ér.

                Az igaz viszont, hogy ugyanez az érintkezés hozta közel a ze­ne­szer­zőt egy tervéhez, amely már jó ideje izgatta: megmutatni mu­zsi­ká­ban a népvezér és hívei viszonyát, de ebben főképp a hatalom és az alá­vetettek egymásnak feszülését. Ezt remélte valahogy megoldani a Mó­zes operába öntésével. Birkózott is a zeneszerző néhány hónapig ter­ve elindításával, de sehogyan sem haladt. Később így vallott kín­ló­dá­sáról: „Az opera számomra mindenekelőtt zene; munkám során arra tö­rekedtem, hogy a színpadi történés forrása zenei történés legyen, a sze­replők karaktere, alakja, életútja a zenei szövet természetéből fa­kad­jon.”17 Ez a kényszer térítette el Durkót a Madách-darabtól, vissza az eredeti bibliai történethez. S belőle maga készítette el saját ki­fe­jez­ni­valója céljára a Mózes-történet alapján a librettót, semmit nem hasz­nál­va Madách szavaiból. Ebben a három felvonásos zenedrámában Ma­dáchnak az ötletadáson kívül semmi része nincs. Kettőjüket a Mó­zes-opera révén összekapcsolni tehát hibás. Mindmáig csupán egyet­len Madách-féle színpadi műből készült opera. (Eltekintve két olyan ze­nei feldolgozástól, amelynek önminősítésében szerepel ugyan az „ope­ra” szó, valójában azonban elég távol állnak ettől a műfajtól: Do­bos Attila inkább operettnek nevezhető s eddig csak egy nagy­le­mez­nyi részlet formájában nyilvánosságot kapott művétől és Papp Gyula rock­operájától.)

                Az önálló zeneművek között búcsúzásul essék szó arról a darabról, amely mindannyiuk közül legkésőbb, alig néhány hónappal ezelőtt hang­zott el ősbemutatóban. Elmondom, mit tudunk róla, azt is csak hír­ből: „[…] április 18-án (1998), szombaton Alsósztregován” az em­lék­faültetésen, zuhogó esőben, többek üdvözlő szavai után „a Nem fél­te­lek hazám c. vers megzenésített változatát hallhattuk […]” (Hírlelő 27.)

 

                Ez egy gitárkísérettel előadott dal az említett versre. Ki a szerzője? Ki adta elő? Nem volna-e hajlandó megismételni (pl. nekünk)? – Szó­be­lileg hallottam a műről, hogy nem hosszú, tehát nálunk itt kiválóan be lehetne illeszteni!

                Mindezek kereteinkhez mért vizsgálata után, ígéretünkhöz híven, tér­jünk vissza a legsűrűbb zeneszövethez: a Tragédia kísérőzenéihez.

                Az imént már beszéltünk kísérőzenéről (minden további nélkül), lás­sunk hozzá. A hazai és a külföldi szakirodalomban egyaránt mél­tat­la­nul kezelt műfaj.18 Pedig igazán ősi eredetű: egyidős a leg­kez­det­le­ge­sebb színházzal, vagyis a művészet forrásvidékén található, ott, ahol még együtt van szó, zene és mozdulat. Elkülönülésük évszázadok mun­kája. Kár volt ennyi időt és energiát szétdarabolásukra fecsérelni. Má­ra éppen az újraegyesítés vált feladattá. Nyugodt, rendszeres le­ve­ze­tés és fejlődésrajz helyett elégedjünk meg egy hevenyészett meg­ha­tá­rozásfélével: nekünk a kísérőzene (musique d’accompagnement, ill. music accompanement) az a műfaj, amely a zene eszköztárával pró­bál­ja a drámai cselekmény egységét helyreállítani, egybeforrva a mű han­gulatában, a személyek jellemét magától értetődővé tenni, lehe­tő­leg a mozdulat művészetével is kölcsönös együttműködésben. – Szá­mos zenetörténeti adat és érdekesség szolgálhatna itt igazolásul.

                Kísérőzene nélkül manapság színpadi – de mondhatnám: bár­mi­lyen – produkció el nem lehet. Gondoljunk egyszerűen csak a filmre! A hajdani aranykorbeli bontatlan egységet szöveg, zene és mozdulat kö­zött csodálatos lenne újrateremteni, de ez mai, annyira elfejlődött ko­runkra – fel nem sorolható rengeteg ok miatt – teljesen lehetetlen, fel­vetni is értelmetlen.         

                Revenant ŕ nos moutons: Az ember tragédiája színdarabként any­nyi­ra kiált zene után, meg a zenével kapcsolt előadás az adott időre már olyan gyakorlattá vált: magától értetődik, hogy első színpadra ál­mo­dója, Paulay Ede se tudta zene nélkül elképzelni. Abban a cikk­so­ro­zatában, amelyben közönségét megpróbálja a bemutatóra föl­ké­szí­te­ni, ilyen szavakat ejt: „Sehol se akartam külső fénnyel vonni el a fi­gyel­met a költeményről, de törekedtem mindent előállítani, ami vi­lá­go­sabbá, könnyen érthetővé teheti. Zenével is kellett némely helyeket ki­emelnem, s Erkel Gyulában lelkes munkatársat találtam.”19 In­tézmé­nye hivatalos és hi­vatásos – mondhatnám: első – karmesterére any­nyi­val inkább szá­mít­ha­tott, mivel az már a színház előző be­mu­ta­tó­já­hoz, a Csongor és Tün­déhez is fényes sikerű zenét szállított. De más mun­kaköri kö­ve­tel­mény­ként elvégezni valamit, vagy egyetértő és együtt­érző hévvel oda­ál­lani valami mellé. Erkel Gyulának ez a 24 – ill. 33 – zárt számból ál­ló kísérőzenéje igényes munkának látszik, hu­za­mosan, jó fél­szá­za­dig használatban is maradt – kockázatos ma, 115 év elmúltával ítéletet mon­dani felőle. Ismerjük a kortársak vé­le­ke­dését ró­la.

                Az egész kérdéskör kellő részletességű kidolgozást kapott Németh An­tal fontos alapművében.20 Az ősbemutató zenei kérdéseiről ma már mo­dern feldolgozásunk van.21

                Tegyük ehhez a legkorábbi kísérőzenéhez majdnem hézagtalanul a Lan­ger Viktorét (1842–1902), aki a szegedi zeneiskola első igaz­ga­tó­ja, majd Pécsett színházi karnagy, s itt adják elő 1885-ben a Tra­gé­di­ához szerzett kísérőzenéjét. Aztán itt van két ismeretlen külföldi, Ru­dolf Wallner, aki Münchenben, majd pedig William Sichel, aki Ham­burgban és Bécsben adatja elő ide tartozó munkáját.

                De semmit sem tudunk arról a feltehetőleg nagy mennyiségű Tra­gé­dia-előadáshoz alkalmazott zenei kíséretről, amely talán egy – vagy egy-két – hangszer alkalmazásával folyt le, mivel teljesen némán, ze­ne nélkül előadhatatlan a mű. Minden bizonnyal ezektől az időktől kezd­ve válik nálunk is gyakorlattá a pastiche-ok alkalmazása, vagyis a sok­féle helyről összegereblyézett zenei szemelvényeké, amelyeket kí­sé­rő­zene gyanánt felhasználtak. S innen a szám­ba­ve­he­tetlenség, a kí­sé­rőzenék egybefogásának képtelensége: az ilyen elő­a­dások tö­me­gé­ről legfeljebb feltételezéseink, esetleg sejtéseink ala­kul­hat­nak ki, ame­lyek szerte a világban folytak le, de kö­rül­mé­nye­ik­ről, ze­nei anyagukat is beleértve semmi hírünk nincs. Ezeket így hall­ga­­tó­la­gosan hoz­zá­szá­mít­juk anyagunkhoz, de akár futólagos említést is csu­pán olyanokról ejt­hetünk, amelyeknek valami nyomuk maradt, leg­­a­lább kéziratos for­má­ban, hisz nyomtatott hangjegyei még az Er­kel Gyu­la-félének sin­cse­nek és sose voltak. Ennek magyarázatához pe­dig kot­takiadásunk elég zavaros rejtelmeibe kellene alá­bo­csát­koz­nunk. En­nek figyelmen kí­vül hagyását ezúttal talán megbocsátják.

                A megragadhatókat futólag érintsük meg. Buttykay Ákos (1871– 1935) nevét némelyek biztosan ismerik, főleg mint operettszerzőét – Ezüst­sirály –, de a ZF-n másfél évtizedig a zongora-melléktanszak ta­ná­ra, és majdnem annyi komolyzenei munkája van, mint ahány köny­nyű­zenei. 1905 körül játsszák igénnyel megírt, szépen hangzó Tra­gé­dia-kísérőzenéjét. – A Népszínház mutatja be 1910 körül Máder Re­zső (1856–1940) kísérő összeállítását. A szerző szerette magát Raoul­nak nevezni, elsősorban külföldön. Itthon Operaházunk karmestere, igaz­gatója két szakaszban; termékeny zeneszerző minden nemben.

                Így érkezünk el a Paulay-féle bemutató félszázados év­for­du­ló­já­hoz. Itthon ez csak Németh Antal új színpadra állításában és nagy ér­té­kű tanulmánya (Az Ember Tragédiája a színpadon) megjelenésében mu­tatkozik meg. Az osztrákoknál viszont jól lemérhető: Salmhofer mű­vének bemutatásában. Franz Salmhofer (1900–1995) előbb a bécsi Burg­theater, majd a Volksoper igazgatója. Madách művének szín­re­ho­zatala érdekében hatalmas munkát végzett: 48 zárt számban vé­gig­kom­ponálta jelenetről jelenetre a Tragédiát, szólókkal, négyszólamú kó­russal, nagyzenekarral. Még ezt sem ítélte elég teljesnek, mert to­váb­bi ad libitum kiegészítéseket is komponált a végére. De nemcsak a ter­jedelme ilyen monumentális ennek a zenének, a minősége is ma­gas­rendű. Mégiscsak jellemző, hogy Salmhofernek sincs nyomtatott kot­tája: mai napig is kézirati másolatban lehet megszerezni.                                      

                Ekkor kezdi írni idetartozó munkáját élő zeneszerzésünk doyenje, a ma 93 éves Farkas Ferenc. Műve az 1933-as római ünnepségre szán­va készül az ottani opera színpadára. A terv végül kútba esik, sok­fé­le átdolgozás és átalakítás nyomán végül 1937-re készül el végleges for­májában. Így aztán a legidőtállóbb kísérőzeneként szolgál nap­ja­in­kig szólóan. A ritka művek egyike a Madách-zenésítések sorában, amellyel még mi is találkozhatunk. – Hasonló nemes anyagból való a húsz éve meghalt Kodály-tanítvány Dávid Gyula zenéje. Dávid né­hány évig a Nemzeti Színház karmestere, egy évtizedig a ZF tanára. Vá­lasztékos hangzásaihoz újra és újra visszakanyarodik más szerzők sze­repeltetése után a nemzet első színháza. – A megemlítés erejéig áll­jon itt a nemes programzenéjű Kardos István, utána a kiegészítő mun­kát végző Veress Sándor, Fricsay Ferenc, s a valamivel talán töb­bet nyújtó Vaszy Viktor neve.

                A II. világháború utáni külföldi előadások zenéje felől jó ideig nem szólnak a híradások. 1965 végén Szabadkán az aránylag fiatal Eöt­vös Péter zenéjével újítják fel a Tragédiát, belé két dalt – Cluviáét és Hippiáét – Vaszy kísérőzenéjéből kölcsönöz a modern hangvételre tö­rekvő szerző.22

                Úgy hiszem, azt már csak eltévelyedésként tarthatjuk számon, hogy 1967-ben a Theater an der Wien olyan német fordítást tűz mű­so­rá­ra Rudolf Henz tollából, amely digestté alakítja Madách főművét, s hoz­zá olyan zenét társít Peter Janssens szerzeményeként, amelynek hang­szerösszeállítása dzsesszorgona, trombita, dob. A nézőknek a lin­zi kritikus szerint is kétségük támadt, nem zenés-táncos revüt látnak-e a nemes hagyományú bécsi színházban.23 – Úgy tűnik, a legmaibb kí­sé­rőzene a Tragédiához Erdély területén íródik. Az 1970-es–80-as évek­ben hangzott el Vermesy Péter, majd Oláh Tibor megzenésítése a ko­lozsvári, ill. marosvásárhelyi színházban. A tényen kívül magáról a ze­nei tartalomról semmi fogható nincs a kezünkben.

                Emlékezzünk meg még egy nem pontosan idetartozó munkáról is. Pe­ter Michael Hamel német zeneszerző 1981-ben Madách életének és fő­művének egyes jeleneteiből Ein Menschentraum címmel zenés szín­mű­vet mutattat be a kasseli városi színházban.24 A törekvést akkor is mél­tányolnunk kell, ha fogadtatásáról mit sem hallottunk. – Csupán az egyéb­ként sem elérhető teljesség érdekében kellett volna említenem a kö­zépiskolai színi előadásokat. Több mentségem is van alóla. A két leg­főbb: töredékükről sem áll rendelkezésünkre konkrét adat; amiből van, a zenei anyag nem több pastiche-nál (pasaggiónál). Ilyennel hó­dol rendszeresen névadója előtt a budapesti Madách Gimnázium.

                A többé-kevésbé kézzel fogható adatok végeztével pillantsunk bi­zony­talanabbak felé. A Kecskés együttes az 1998 október eleji Ma­dách-ünnepségek keretében Csesztvén hangversenyt adott Madách Im­re költészete és a muzsika címmel. Szó esett benne egy L. Kecskés And­rástól származó Epilógus c. műről, belőle az együttes rövidebb rész­letet is bemutatott, hosszabb formájára csak utalt. Amit hallottunk, ének­szóló volt sajátos, főképp különleges fúvósok kíséretével. – Már ta­lán fölösleges is mondanom: ilyen című verse sincs a költőnek. De azért eszünkbe sem jut a zeneszerzőt korlátozni a címadásban. Ha helye­sen azonosítunk, alighanem az Útravaló verseimmel c. Madách-köl­teményről lehet szó; ez csakugyan afféle epilógusként függ a költő ter­vezett verseskötete végén.25

                Ezek után már valóban kószának minősíthető – inkább vé­le­mé­nye­ket, feltételezéseket adhatok közre, Kecskésékre hivatkozva.

                Ismert Schubert-, Kossowits-dallamokra énekeltek ma már ne­he­zen felderíthető Madách-szövegeket. Verseghy egyik melódiáján hang­zott a Legényszabály c. Madách-vers, a Vad öröm volt kezdetű dal Petőfi Fa leszek, ha… c., ismeretlen szerzőtől származó dallamára il­leszkedett. Különböző nógrádi nóta- és táncmelódiákra énekelték a Té­li jelenet, Harangszó, Petőfi sírjára, Egy táncvigalomban című Ma­dách-költeményeket, talán sárospataki diáknótára a Nyíri temetőbent. El­lenőrizhetetlen szájhagyományok még arról is tudni vélnek, hogy né­mely szövegére a költő maga szerzett volna dallamot.

                Az elmondottak – természetesen – adatszerű alátámasztással nem ren­delkeznek, csak reméljük, hogy többek kósza hírnél.26

                Nem fojthatom magamba egy kétségemet. Leszögeztük fentebb: ko­runkban színpadi mű zene híján meg nem állhat. A Tragédia színre vi­tele megnyitott egy elakadó és -apadó erecskét Madách többi szín­pa­di művei egyikének-másikának közönség elé kerüléséhez. Aki min­den­nek utána néz, tisztába jöhet, hogy a Csák végnapjait 1886-ban, a Mó­zes ősbemutatóját 1888-ban tartották, mindkettőt Kolozsvárt; A ci­vi­lizátor ősbemutatójára a Budapesti Szabad Színpad előadásában ke­rült sor 1938-ban. Az 1970-es évek táján a Csák újra, majd a Mária ki­rályné és a Csak tréfa is színpadra jut Gyulán, Szegeden, illetve Vesz­prémben. Hogy ezeknek volt-e, ha igen, miféle kísérőzenéjük, azt Hont Ferenctől, Gyárfás Miklóstól kérdezhettük volna meg, az utolsót ta­lán még ma is tisztázhatjuk Hubay Miklóssal. – Csaknem mind­e­gyi­két az OSZK Színházművészeti Tárának színlapgyűjteményéből is si­ke­rült utólag megállapítani.

                Talán hallgatóim – és olvasóim – is helyeslik, hogy az időrendnek is megfelelően arról a Tragédia-változatról adok hírt utolsó so­ra­im­ban, amely még nem áll készen: ezekben a hetekben fejezi be szer­ző­je, Bozay Attila. 1999. január utolsó napjaiban Devich Márton ké­szí­tett interjút a már 60-dik évében járó komponistával. Ebből tudjuk

meg, hogy Bozay meghívást kapott az Operaház és a millénniumi iro­da ál­tal közösen kiírt pályázatára:

                „Régi vágyam Madách Imre Tragédiájának, abból is az utolsó öt színnek – a lon­do­ninak, a falanszternek, az űrnek, a jégvidéknek és a zárójelenetnek, azaz az »éb­re­dés­nek« – a megzenésítése, most ezen dolgozom. Ez is lesz az operám címe: Az öt utol­só szín. Az ötlet oly régóta motoszkált bennem, hogy például a mű utolsó fázisát – a »Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál« sorra – már a hetvenes években meg­kom­ponáltam. Remélem, hogy a premier is meglesz – az ezredfordulón.”

                Arra a kérdésre pedig, hogy miként lehet „leválasztani” a Tra­gé­di­á­ról az öt utolsó színt, imponáló biztonsággal, sőt, természetes ma­gá­tól értetődőséggel indokol:

                „Madách Imre műve mindenki számára ismert kell hogy legyen, ebből indulok ki. De az öt szín ünmagában is megállja a helyét, benne van múlt, jelen és jövő. Az iro­dal­mi szövegnek körülbelül a kétharmadát használom fel, ahol gátol a munkában, átlépek raj­ta – irodalomtörténész barátaim engedélyével. Így volt ez a Csongor és Tünde című ope­rám esetében is.”27

                A még el sem készültnél későbbi műről már nem tudok.

                Egységesen áttekintve az elmondottakon, nem érezzük magunkon a bőség áradatát. Pedig a kortárs zeneszerzők közt – ahol a legtöbbre szá­míthatnánk – akkora óriások is éltek, mint Liszt, aki történelmi arc­ké­pet festett zongorára Eötvösről, Vörösmartyról, Petőfiről; de jócs­kán olyan szerényebbek, mint Mosonyi, Reményi, Ábrányi Kornél, Thern, akár Hubay. De később is figyelmen kívül hagyja Madách szö­ve­geit például Kodály, aki pedig programszerűen vesz elő „megkésett me­lódiák”-at (Berzsenyi, Kölcsey szövegeit). Így mégiscsak a másik ol­dalra, a szövegekére kell gyanakodnunk. Aki zeneszerzőként fel­fi­gyelt rájuk, bizonyára nem ítélte magától értetődőnek zenébe öl­töz­te­té­süket.

                Amit elmondtam, csupán egy előmunkálatok híján való első úttörő pró­bálkozás. Mindenkitől örömmel fogadok akármilyen pótlást a fenti ze­nei anyaghoz. Csak ne fülébe várja a muzsikát, kizárólag szeme ve­zet­heti. Már az eddig kapott kiegészítések is biztatóak.

 

 

 

Jegyzetek

 

1.                            A Gyulai-szerkesztette Részvét könyvében, a Koszorú (Arany J.
                               szerk.) 1863-as évfolyamában és a Vasárnapi Ujság 1864-esé-
                               ben.  Vissza a szöveghez

2.                            Madách Imre összes művei I–III. (a továbbiakban: MÖM
                               I–III.) Sajtó alá rendezte Gyulai Pál. Bp., 1880. Az első kötet
                               bővebb versválogatás.

3.                            Veress Gábor: Dicsőség a magasban. Pesten metszett hangje-
                               gyek és nyomtatás. A kötés Kolozsvárt készült.

4.                            Szabolcsi Bence–Tóth Aladár: Zenei Lexikon. I–III. Bp.,
                               1965.

5.                            Brockhaus Riemann Zenei Lexikon. I–III. Szerk.: Dahlhaus,
                               C.–Eggenbrecht, H.–Boronkai Antal.

6.                            A mű partitúrája semmi utalást nem tartalmaz arra vonatkozó-
                               lag, hogy Madách melyik munkája került megzenésítésre (talán
                               a szerző magától értetődőnek ítélte). Vissza a szöveghez

7.                            Berényi Zsuzsanna Ágnes: Szabadkőművesi páholyneveink
                               1991-ig. Bp., 1992. Magyar Névtani Dolgozatok 114. 37. l.

8.                            A mű címének és előadásának nyoma a Madách-páholy elzárt
                               működési jegyzőkönyvében.

9.                            Rózsavölgyi and Co. Bp., 1924.

10.                          Madách szava a 33 kánonban.

11.                          Innocent-Vincze Ernő: Cantus vitae. Dohnányi szimfonikus
                               kantátája. „Filharmónia” műsorfüzet, 1941 ápr. – Podhorszky
                               I.: Dohnányi munkái. Studia Musicologica VI. 357–373.
                               [1964.]

12.                          Vázsonyi Bálint: Dohnányi Ernő. Zeneműkiadó, Bp., 1971.
                               163. l. Vissza a szöveghez

13.                          Szabolcsi–Tóth: Zenei Lexikon. II. 308. l.

14.                          Toborzó. XIX. századi dallam. OSZK Z 22 276.

15.                          Halász Gábor (szerk.): Madách Imre összes művei. II. k. 296.
                               l. Ez kissé bővebb változat a hangjegyek alatt olvashatónál.

16.                          Ránki György: Vallomás Az Ember Tragédiájáról. Muzsika
                               1971. febr.

17.                          Gács Mariann: Interjú Durkó Zsolttal. Film, Színház, Iroda-
                               lom 1971.

18.                          Honegger, Marc: Dictonnaire de la Musique I–II. [Paris,
                               1970.] – The New Grove. Dictionary of Music and Musicians.
                               [London, 1980.]

19.                          Paulay Ede: Az ember tragédiája a színpadon. Fővárosi La-
                               pok 1883. szept. 20–21.

20.                          Paulay kiadatlan Naplója. Idézi Németh Antal: Az Ember
                               Tragédiája a színpadon. Bp., 1933. 15. l.

21.                          Kaczinger Rita: Erkel Gyula kísérőzenéje a Tragédia ősbe-
                               mutatójára. Színháztudományi Szemle 1997. 42–52. l.

22.                          Koltai Tamás: Az ember tragédiája a színpadon. Bp., 1990.
                               278. l.

23.                          Uo.

24.                          Radó György: Madách Imre. Életrajzi krónika. Salgótarján,
                               1987. 351. l.

25.                          Andor Csaba–Leblancné Kelemen Mária: Madách Imre
                               kéz­iratai és levelezése. Bp., 1992. 199. l. és Halász Gábor
                               (szerk.): Ma­dách Imre összes művei. Bp., 1942. II. k. 395–396.
                               l.

26.                          Döntő részben Kecskésék szóbeli emlékezési alapján.

27.                          V. ö.: Opera készül a Tragédia öt színéből. Magyar Nemzet
                               1999. jan. 29. Devich Márton riportja. Vissza a szöveghez