Krizsán László

Madách ábrázolások a költő születésének

és halálának századik évfordulóján

1998-ban, Madách Imre születésének 175. évfordulóján szinte önként adó­dik a kérdés: hogyan élt Madách alakja a magyar köztudatban, mit is­mert és mit tekintett elsőrendűen fontosnak a madáchi életműből a köl­tő születésének és halálának századik évfordulóin, 1923-ban és 1964-ben?

                A két száz esztendős jubileum abban hasonló egymáshoz, hogy mind­kettőre nemzeti történelmünknek egy-egy tragikus eseménye után ke­rült sor. 1923-ban Trianon bódulata, 1964-ben pedig a levert for­ra­da­lom utáni megtorlás kálváriáján élte át a nemzet egye­tem­le­ge­sen és egyé­nenként is, az ember tragédiáját. Úgy, mint huszonhat éves ko­rá­ban Madách élte át a nemzeti katasztrófát.1 

                A társadalmi közérzet a költő születésének századik évfordulóján te­hát hasonló, csaknem azonos volt, mint azokban az esztendőkben, ami­kor a „költemény” eszméje megfogant és érlelődött Madách lel­ké­ben. Az irodalmi alkotások értéséhez és élvezetéhez oly elen­ged­he­tet­le­nül szükséges azonos rezonanciát kiváltó külső körülmények, alkotó és műélvező között, maradéktalanul léteztek és hatottak.

                A Madách centenárium megemlékezései, az emléknapok torlódása foly­tán, csaknem az egész 1923-as esztendőt kitöltötték. A kor leg­ran­go­sabb irodalmi folyóirata, a Nyugat az 1923. évi 3. számát Madách Im­re emlékezetének szentelte. Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Pataki József és Révay József írásainak kö­zös tar­talmi jegye abban ismerhető fel, hogy valamennyien Madách vi­lág­i­rodalmi helyét és nagyságát emelik ki.

                Karinthy Frigyes Madách című cikkében azon elmélkedik, hogy mi­lyen jelzőt lehetne a költő neve mellé tenni. Ha Goethét „is­te­ni­nek”, Pe­tőfit „lángelmének” titulálták, talán Madáchot is illetné va­la­mi ki­tün­tető jelző. Rajta kívül a világirodalomnak csak egyetlen alakja ha­tá­rozható meg jelző és utónév nélkül: Dante.2

                Laczkó Géza szerint Az ember tragédiája „a XIX. századi Európa olyan egyetlen reprezentáns műve és lelki képe, mint Dante Divina com­mediája.”3

                Kuncz Aladár, aki a „Fekete kolostor” falai között sokszáz sors­tár­sá­nak lelki állapotát ismerhette meg, betekintve a szellem rejtelmeibe és válságába, talán a legilletékesebbként szólhatott emígyen:

                „Madách Imre az egyetlen költő a világirodalomban, aki a XIX. szá­zad lelkének egységes és művészi kifejezést tudott adni.”4 

                Madách születésének századik évfordulóján a megszólaló al­ko­tó­tár­sak, költők és írók, természetszerűen az irodalom mezsgyéin kö­ze­lí­tettek Madáchhoz, elemzéseik, értékeléseik azonban aktuális politikai mon­danivalót hordoztak: egy megalázott, megrabolt nép alkotó gé­ni­u­szá­ra irányították a világ figyelmét.

                Ugyanez a törekvés hatotta át a száz éves születési évfordulón azo­kat a kutatókat is, akik az alkotó irodalmárok Madách értékeléseit a tu­domány módszereivel kívánták megerősíteni, kiemelve a madáchi élet­műben az egyetemes nemzeti szellem kialakítására és táplálására al­kalmas elemeket, mindazt, ami a Trianon által elszakított ma­gyar­ság­gal eszmei, lelki közösséget képes teremteni és fenntartani!

                Az irodalomnak, a nemzet nagy szellemi alkotásainak ilyen ké­pes­sé­ge és missziója régtől közismert. Történelmi és történelmet be­fo­lyá­so­ló szerepét báró Kemény Zsigmond 1868-ban, a Kisfaludy Társaság el­nökeként, az alábbiakban jellemezte: „Rendszerint a politikai élet fel­pezsdülő mozzanatait szokta kísérni az irodalom fejlődése. El­len­ben nálunk az irodalom hatott elsősorban a nemzeti érzelem eme­lé­sé­re. Majdnem egyedül és támogatás nélkül küzdött a német olvasztási erő ellen, s majdnem egészen neki köszönhetjük, hogy a latin nyelv ural­kodása a törvényhozásból kiküszöböltetett.

                S midőn 1849 után az iszonyú válság beállott s azon elnyomatás, mely az egyéneket és intézményeket egyaránt sujtá, még gyászosabbá lőn oly sejtelmek miatt, mintha hazánk a vonaglás kínjaival küzdene, s lé­tét fenntartani már alig lehet, és midőn a közélet még fennmaradt je­le­seit s magát a tömeget is tétlenségre zsibbasztotta: irodalmunk, s fő­leg a szépirodalom volt a bátorító, az erélyt fenntartó, a termékenyítő elem, mely nemcsak hitt és lelkesedék, de maradandó műveivel is foly­vást bizonyítá, hogy a hazának élni kell, hogy a haza élni fog.

                A trianoni határok közé zárt magyarságot az 1920-as évek elején ide­gen elnyomás nem fenyegette. Csak nyomorúságukkal kellett küsz­köd­niök. Ám annál nagyobb erővel nehezedett az idegen elnyomás a nem­zet azon részére, amely Magyarország elszakított területein élt. E ma­gyarok „olyan uralmak alá jutottak, amelyek kijátszásával vagy meg­tagadásával a békeszerződéseknek minden magyar szellemi életet el­fojtani s a magyarságot vagy idegen kultúra járma alá hajtani, vagy, amennyiben erre nem hajlandó, a műveletlenségbe visszataszítani igye­keznek. Ennek az igyekezetnek legvilágosabb jele és legerősebb esz­köze a magyar iskolák bezárása mellett a régi hazával való szel­le­mi érintkezés mesterséges, sőt erőszakos akadályozása.”6

                A kor írói, tudósai és politikusai Madách művében, Az ember tra­gé­diájában ismerték fel a magyar irodalomnak azon alkotását, amely kö­vetként járhatja az elszakított magyar területeket és leghat­ha­tó­sab­ban képes a közös magyar érzés és szellem kialakításában munkálni.

                Az irodalomnak közös nemzeti eszmét és szellemet teremtő erejét kül­földi történelmi példákkal is igazolhatták azok, akik a nagy magyar al­kotók, elsősorban Madách Imre és Mikszáth Kálmán műveitől a ma­gyar szellemi kultúra egyetemességének kibontakozását várták.

                A Madách-centenárium utórezgéseként, 1925. szeptember 6-án Nóg­rád vármegye ünnepi ülést rendezett Madách Imre és Mikszáth Kál­mán emlékére Balassagyarmaton. A tudományos ülés előadója Ber­zeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, aki a né­pek szel­lemi közösségének kialakulásáról az alábbi példákat említette:

                „Mikor Németország apró tartományokra volt szétdarabolva, s a nagy német egység még csak ábránd volt, akkor Schiller és Goethe jel­képezték azt a szellemi közösséget, mely az összes németeket össze­kap­csolta. Mikor Olaszország csak geográfiai gyűjtőneve volt a szám­ta­lan külön-külön, többnyire idegen uralmaknak, akkor Dante volt az, aki­nek művében az olaszok magukra és menzeti egységökre rá­esz­mél­tek.”7

                A magyar tudomány képviselői, az irodalmárok és a szülőföld, Nóg­rád, a költő születésének százados jubileumán ugyanazt, a nem­ze­ti kultúra és közgondolkodás egyetemességét megteremtő hatást várta el Madách művétől az elszakított magyar területeken, aminővel Schil­ler, Goethe és Dante művészete járult hozzá a német és olasz egység szel­lemi bázisához.

                Madách Imre hagyatékát a Trianon utáni Magyarországon olyan ér­téknek és erőnek ismerték fel, amely alkalmas arra, hogy „ország­ha­tá­rokon át egyesítse a magyarokat”, amely a „világtengereken át is hi­dat ver magyar és magyar között.”8

                De vajon alkalmas volt-e a gyakran „európai” vagy „vi­lág­köl­te­mény­ként” jellemzett, sokak által egyenesen kozmopolitának tartott al­kotás nemzeti célok és eszmék gerjesztésére?

                E problémakört elemzi Madách születésének századik évében, a Ma­gyar Tudományos Akadémia által 1923. október 7-én rendezett Ma­dách emlékünnepen Négyesy Lászó: Egyetemesség, magyarság és egyé­niség Az ember tragédiájában című előadásában.9

                Az előadás bevezető soraiban a szerző megállapítja, hogy ez a ma­gyar költemény világköltemény egyben és általánosan emberi, amely­ből az egyszerű elme is gazdagodik „de a legiskolázottabb, leg­mé­lyebb elmék sem merítették ki minden mélységeit.”10

                Ezt a „világkölteményt” keletkezésének körülményei teszik ma­gyar­rá, oly módon azonban, hogy semmit nem veszít az általános em­be­ri jellegéből, s magyarrá lesz azon a történelmi bázison, melyet ál­ta­lá­nosító értelemben az egész emberiség alkotott, létezésének sok év­ez­re­des folyamában.

                A Tragédia magyarsága abban a heroikus közdelemben gyö­ke­re­zik, melyet 1848–49-ben a magyar nép vívott, amikor egy pillanatra a sza­badság és haladás élharcosa volt az egész világon. Áldozatos har­cá­nak bukása után szellemi és erkölcsi fegyverekkel próbálta elnyerni mind­azt, ami a csatatereken elveszett!

                1848–49 nemzedékének a küzdelem Világosnál nem ért véget, csu­pán tárgyát tekintve és módszereiben változott. Ihlető 1848–49 ma­radt, a forradalom és szabadságharc. Madách 1848 fényénél ke­re­sett vá­laszt korának kérdéseire, átfogva az emberiség egyetemes ha­la­dá­sá­nak szinte átláthatatlan távlatait, és képes volt ábrázolni azokat, „meg­előz­ve a világ összes költőit a feladat vállalásában. Egyénileg meg­volt hoz­zá az értelmi kiválósága is, az intuíciója is, a költői ereje is, nem egyen­lő arányban, de nagy mértékben. De hogy ezt a roppant mű­vészi fel­adatot koncipiálja, arra őt a nemzeti lélek akkori nagyszerű len­dü­le­te is segítette és a magyarság akkori nagyszerű tragikuma is ih­let­te. A ma­gyar nemzet, mely a XIX. század közepén az emberiség küz­del­me­i­ben előtérbe került, e fia által a kor nagy lelki válságának köl­tői áb­rá­zo­lásával is megajándékozta az emberiséget. Madáchcsal a fi­atal ma­gyar költői szellem az egyetemes filozófiai költészet első vo­na­lába nyo­mult.11 – Miként a szabadságért folytatott fegyveres harc­ban egy­ko­ron.

                Az 1848–49 által ihletett és az elnyomatás éveiben testet öltött esz­mé­ket, a küzdeni akarást és hitet a Madách-centenárium magyar tár­sa­dal­ma befogadta, magáévá tette és a jövő reményeként őrizte.

                A Madách emlékülés elnöki megnyitójában Berzeviczy Albert 1923. október 7-én12 ekként szólt a madáchi örökség különös idő­sze­rű­ségéről a Trianont követő években:

                „Az ember tragédiája minden időben nemzeti irodalmunk kincse, nem­zetünk büszkesége fog maradni s megírásával Madách min­den­kor­ra beköltözött nemzetünk halhatatlanai közé. S ha valaha, ma kell meg­becsülnünk és ünnepelnünk a magyar szellem ez örökbecsű al­ko­tá­sát; ma, mikor annyitól fosztattak meg, ami a mienk volt s ér­dem­te­le­nül oly mélyen aláztak meg; ma, amikor csüggedni nem akaró élet­ösz­tönünk és törhetetlen hitünk valódi jelmondásunkká avatja az Em­ber tragédiáját bezáró isteni szavakat: »Mondottam ember: küzdj és bíz­va bízzál!«”13

                A Madách Imtre életműve iránti érdeklődés nem valami felülről irá­nyított és gerjesztett közhangulatot fejezett ki az első világháború utá­ni nemzedék társadalmi magatartásában, hanem szenvedő átélését mind­azon kísérőjelenségnek, melyek a költő életét is meghatározták és mű­vét motiválták.

                A trianoni határok között élő – és egykori hazájában már-már ide­gen­ként kezelt – magyarság nemzettudatának a madáchi örökség szel­le­mében történő megújítása ma épp oly szükséges, mint a százéves év­for­duló idején.

                Mert ilyen vonatkozásban a helyzet mit sem változott. Nap­ja­ink­ban sem vesztette érvényét a hetvenöt évvel ezelőtti Madách-kon­fe­ren­cia zárszava:

                „Fájdalom, nemzeted nem boldog, te drága nyugovó! Születésed szá­zadik évfordulóját mély gyászban ünnepli. Hazád darabokra van tép­ve, ősi birtokod idegen területté vált. De a sírodon virasztó is­ten­asszony csak susogja azt neked, hogy boldogtalanok mégse vagyunk, mert nem mondunk le. Megjegyeztük tanításodat: élni akarunk, küz­dünk és bízva bízunk. Mi még boldogok akarunk lenni. A te di­cső­sé­ged pedig teljes. A te dicsőséged gyászunkban is egyik vi­gasz­ta­lá­sunk. Nagy műved világszerte a magyar nagyrahivatottságnak le nem tép­hető diadaljele, itthon pedig a nemzeti lélek, szellem és akarat maj­da­ni diadalainak záloga!”14

*             *             *

A Madách Imre halálának századik évfordulóját megelőző évtizedben a magyar művelődéstörténet legszégyenletesebb nerénylete zajlott a ma­gyar és az egyetemes emberi kultúra ezen kimagasló képviselője el­len, Az ember tragédiája lejáratásáért, szervezett kampány alak­já­ban.

                A Tragédia lekerült a színházak műsoráról és a kommunista fő­i­de­o­lógusok, Révai József és Lukács György, a marxista filozófia vélt és ál­lamvédelmi osztagokkal támogatott fölényét Madách személye, em­be­riségszemlélete és alkotása ellen fordították. A „Madách-vitának” ne­vezett agresszív és csakis kijelentő mondatokban fogalmazó párt­do­ku­mentum tudományos nézetcsere helyett inkább hasonlított valami toll­bamondáshoz az irodalomtudomány művelői számára.

                A kommunista párt ideológusai félreérthetetlenül értésére adták min­denkinek, akit illet, hogy minden alkotás értékmérője kizárólag a mar­xista filozófia lehet. Különösképpen az olyan művek új­raér­té­ke­lé­sé­re van szükség, melyek társadalomábrázolás tekintetében nem a tör­té­nelmet mozgató osztályharc meghatározó szerepéből indulnak ki.

                Az ilyen ideologikusan megfogalmazott „kritikát” valójában a fé­le­lem sugallta. Félelem a társadalomra kényszerített rend ellen, a foly­to­nosan lázongó „hős” példájától, aki – horribile dictu – még a szo­ci­a­lis­ta állam ellen is képes fellázadni.

                De elkövetkezett a megtorlás kegyetlen időszaka is, amely az 50– 60-as évek fordulójára, Madách halála centenáriumának előestéjén épp­oly tragikus közhangulatot teremtett, mint születése 100. év­for­du­ló­ját követően Trianon friss sebe.

                A terror és erőszak közegében még annyi tér sem maradt a ma­dá­chi eszmerendszer lényegének vizsgálatára, mint a rossz emlékű Ma­dách-vita idején, hiszen az alkotás és az alkotó életszemlélete mind­un­ta­lan belefulladt az államvallássá emelt pártideológia posványába. Ha ad­dig kockázatos volt, 1956 után életveszélyessé vált bármilyen szem­ben­állás a marxista világnézettel és irodalomszemlélettel.

                Úgy tűnt tehát, hogy Madách Imre halálának közelgő 100. év­for­du­lója akár a költő végleges temetése is lehet.

                Ebben a szomorú helyzetben, de kivételes, szinte kegyelmi álla­pot­ban bukkantam rá, azokra az iratokra, amelyek alkalmasnak lát­szot­tak az ideológia által megalázott Madách-portré újrarajzolására.

                Ezek az iratok Madách tevőleges, katonai főbiztosként való rész­vé­telét bizonyították az 1848–49-es szabadságharcban.

                A meglelt dokumentumok, túl azon, hogy alkalmasak voltak egy év­százados téves állítás cáfolatára, a betegsége miatt a közügyektől vissza­vonuló költőről, páratlan lehetőséget nyitottak 1848–49 ürügyén a szabadságharcról szólni, a szabadságharcot a megbecsülés méltó­sá­gá­ba emelni.

                Az intelligens magyar társadalom természetesen tudta, hogy bár 1848–49-ről beszélünk, ám 1956-ra gondolunk.

                Az új dokumentumok feltalálása egy új Madách-portré meg­al­ko­tá­sát tette lehetővé. A beteg Madách helyett a nemzeti szabadságharc ka­tonáját, a küzdő ember alakját állították ezek a dokumentumok a nem­zet elé.

                Ezt a Madáchot a mindenhatónak vélt marxista filozófia sem kezd­het­te ki többé.

                Az igazi Madách-alak életrekeltése a költő halálának 100. év­for­du­lójára esik!

                Az új okmányokat, kellő forráskritikai vizsgálat után, betűhűen kö­zölt szöveggel kívántuk Madách halálának centenáriumára meg­je­len­tetni.

                A kötet lektora, az ismert Madách-kutató, Horváth Károly, „át­tö­rés”-nek nevezte a Madách-kutatásokban az új okmányok megjele­né­sét.

                A függetlenségi harcok történetével foglalkozó kollégák ugyan­csak nagy várakozással tekintettek a kötet megjelenése elé. Ám a Ki­a­dói Fő­igazgatóság – amely tiszte szerint éberen vigyázott arra, nehogy tár­sa­dalmilag „veszélyes olvasmány” kerüljön a közönség kezébe – egyál­talán nem sietett.

                A kényelmes ügykezelés, a kötet megjelenésének késleltetése – mint később kiderült – presztízs-okokból történt. A Főigazgatóság egyes munkatársainak véleménye szerint Madách ügyben a marxista fi­lozófia legkiválóbb képviselői már megnyilatkoztak. Zavart keltene te­hát bármi újabb vélemény hangoztatása.

                Megdöbbentő, hogy zavarkeltőnek minősítettek olyan iratokat, ame­lyek egy közel száz esztendős téves álláspontot cáfoltak meg a tu­do­mányban és amelyek egy közügyektől elforduló figurát a nemzeti és európai haladás élvonalába emeltek.

                Némi elmozdulást csak azután lehetett tapasztalni a kötet kiadása kö­rül, hogy a Béke Világtanács programjába iktatta a madáchi életmű szé­leskörű propagálását.

                Ám az évfodulóra, az akkori nyomdai viszonyok mellett, a könyv meg­jelenését már nem lehetett biztosítani.

                Egyetlen lehetősége maradt annak, hogy az újonnan feltárt iratok a köl­tő halálának századik évfordulójára közönség elé kerüljenek: saját szer­vezésű kiállítás.

                Nógrád megye Levéltára a második világháború után a pesti vár­me­gyeházán lelt ideiglenes otthonra. Itt őrizték az újonnan feltárt ira­to­kat is.

                A források jelentőségéhez és a madáchi életmű dokumentális be­mu­tatásához méltó helyszín is akadt: a Vármegyeháza kápolnája.

                Tizenöt tárlóban azon nyolcvanhárom iratot és mellékleteiket he­lyez­tük el, amely dokumentumok 1843-tól 1864-ig a költő életére és mun­kásságára a legnagyobb befolyással bírtak.

                A legbecsesebb okmányegyüttest, természetesen, az új do­ku­men­tu­mok, Madách Imrének forradalmi és szabadságharcos te­vé­keny­sé­gé­re utaló iratok alkották.

                E kiállítás – noha nem ismert kiállítóhelyen került bemutatásra – or­szágos érdeklődést váltott ki, köszönhetően a Magyar Rádió tu­dó­sí­tá­sainak a ritka becsű történelmi okmányok tudományos je­len­tő­sé­gé­ről.

                Mivel az okmányok önálló kötetben történő kiadása az említett kö­rül­mények folytán késett15 – a kiállításnak egy részletes iratjegyzéke szol­gáltatta az első adatokat az új Madách-portré megrajzolásához.16

                Madách Imre történelemhű alakja halálának centenáriumán kelt új életre, azon a dokumentális kiállításon, amely Magyarországon elő­ször mutatta be a költő életét és küzdelmeit.

Jegyzetek

1.                            Babits Mihály: Előszó egy új Madách kiadáshoz. Nyugat
                               1923. 3. füzet, 171. l. Vissza a szöveghez

2.                            Karinthy Frigyes: Madách. Nyugat 1923. 3. füzet, 113. l.

3.                            Laczkó Géza: A XIX. századi férfi tragédiája. Nyugat 1923. 3.
                               füzet, 139. l.

4.                            Kuncz Aladár: A mi Madáchunk. Nyugat 1923. 3. füzet, 139.
                               l.

5.                            Berzeviczy Albert: Irodalmunk és az elszakított magyarság.
                               Budapesti Szemle 1924. CLVII. kötet, 161. l.

6.                            U. a. 162. l.

7.                            Akadémiai Értesítő 1925. 36. kötet, 197. l.

8.                            U. a. 195–197. l.

9.                            Megjelent a Budapesti Szemle 1924. évi kötetében, a 2–19. la-
                               pon.

10.                          U. a. 2–3. l. Vissza a szöveghez

11.                          Négyesi László: Egyetemesség, magyarság és egyéniség Az
                               ember tragédiájában. Budapesti Szemle 1924. 4. l.

12.                          1923-ban, Madách születésének századik évfordulóján a Ma-
                               gyar Tudományos Akadémia emlékünnepségét nem a születés
                               pontos dátumának megfelelően január 21-én tartották, hanem
                               ősszel, Madách Imre halálának évszakában. Az évforduló áthe-
                               lyezéséről Berzeviczy Albert az alábbi magyarázatot adta:

                                               „Az új év éjjele volt Petőfi születésének századik évfordu-
                               lója; az ő nagy emlékének ünneplése kiterjed majdnem az
                               egész évre és élénk visszhangot kelt messze hazánk határán túl.
                               Országos megemlékezés tárgya volt – Akadémiánk részvételé-
                               vel is – a gróf Andrássy Gyula születésének s a Kölcsey Him-
                               nusa keletkezésének centennáriuma is. És az ünneplések össze-
                               torlódása miatt a mostani őszre maradt a Madách Imre emléké-
                               nek megülése, bár a századik évnapot tulajdonképen már ez év
                               januárjában éltük át.”

                               Ünnepi ülés Madách Imre emlékezetére 1923. október 7-én.
                               Elnöki megnyitóbeszéd. Akadémiai Értesítő 1923. 146. l.

13.                          U. a. 150–151. l.

14.                          Négyesy László: i. m. 19. l.

15.                          A kötet mielőbbi megjelentetésére kedvezően hatott az a körül­-
                               mény, hogy dr. Zólyomi József megyei múzeumigazgató a kö-
                               tet kiadását saját hatáskörébe vonta. Így jelenhetett meg – fél
                               esztendővel a Madách-centenárium után – a Nógrád megyei
                               Múzeumi Füzetek 9. számaként Dr. Krizsán László: Dokumen-
                               tumok Madách Imre élettörténetéhez. Balassagyarmat, 1964. c.
                               könyv.

16.                          Krizsán László: Pest és Nógrád megye Állami Levéltárának
                               emlékkiállítása Madách Imre halálának 100. évfordulóján. Le-
                               véltári Szemle 1964. 4. sz. 200–216. l. Vissza a szöveghez

Vissza