Horváth Zsuzsanna

 

A Nyugat Madách emlékszáma

 

 

Madách Imre születésének 175. évfordulója arra késztetett, hogy Az em­ber tragédiája befogadástörténetének egy korábbi jelentős ese­mé­nyé­ről, nevezetesen a Nyugat 1923 februárjában megjelent Madách em­lékszámáról szóljak a Madách Társaság ez évi ülésén. Nagy művek írá­sos befogadástörténetének felidézése része mind az alkotói sze­mé­lyi­ség és az életút hagyományozódásának, mind a mű újra­ér­tel­me­zé­sé­nek – a „könyvek könyvekről szólnak” felfogás jegyében. Az ün­nep­lés alkalmai általában is ösztönzően hatnak az irodalmi hagyo­mány meghatározó témáira összpontosító újabb értelmezésekre, s ezek­ben a könyvkiadáshoz képest mozgékonyabb sajtó jelentős sze­re­pet játszik. Így történt az 1923-as centenáriumi évben is, a Nyugat Ma­dách emlékszáma mellett ugyanis nagyszámú, a Madách témát kü­lön­böző megközelítésben és műfajban tárgyaló publikáció jelent meg leg­különfélébb beállítottságú és eltérő olvasóközönséghez szóló na­pi­la­pokban és folyóiratokban egyaránt, mint azt a rendszeres iro­da­lom­tör­téneti munka első hazai folyóiratából, az 1890-ben létrehozott Iro­da­lomtörténeti Közlemények 1923. decemberi számában közölt reper­tó­riumból megtudjuk. Hellebrant Árpád1 évente az ItK-ban köz­zé­tett irodalomtörténeti bibliográfiája alapján áttekintést adunk a Ma­dách Imréről szóló megemlékezésekről, illetve a Madách-centenárium al­kalmából megjelent sajtóközleményekről, hogy érzékeltessük a Nyu­gat emlékszám anyagának korabeli kontextusát.

                Az ItK repertóriuma2 szerint 1923-ban Madách Imréről szóló meg­emlékezéseket közölt a Pester Lloyd (német nyelvű polgári na­pi­lap), az Érdekes Újság, az Új Nemzedék, az Új Élet, az Ország-Világ, a Nyugat, a Szocializmus (szociáldemokrata társadalomtudományi fo­lyó­irat). Figyelemre méltó, hogy a Prágában megjelent politikai na­pi­lap, Prágai Magyar Hírlap (fennállt 1922-től 1938-ig) és egy Les pays de Danube című francia nyelvű kiadvány is teret adott a Ma­dách­ról szóló megemlékezéseknek. A Nyugat Madách centenáriumi szá­mában publikáló szerzők közül Laczkó Géza két lapos írást tett köz­zé a Szocializmusban, valamint Schöpflin Aladár a Prágai Ma­gyar Hírlap-ban. Kifejezetten a Madách-centenárium jegyében je­len­te­tett meg rövidebb terjedelmű írásokat Az Újság című politikai na­pi­lap, továbbá a Revue de Hongrie. Az irodalom- és színháztörténész Ré­dey Tivadar, 1929-től az Országos Széchényi Könyvtár hír­lap­tá­rá­nak vezetője tollából a Magyar Élet közölt írást; a Losoncon meg­ren­dezett Madách-ünnepségről tudósított a már említett Prágai Ma­gyar Hírlap január 24. száma. Madách kiadatlan verseit közölte Tá­bo­ri Kornél, a Pesti Napló munkatársa, rendőri riporter, ha­di­tu­dó­sí­tó, ponyvaregényíró, a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők 4. szá­má­ban. Egy Henriczy Ágosthoz, 1863. február 17-én, Sztregován kel­te­zett, addig kiadatlan Madách-levél jelent meg a Prágai Magyar Hír­lap 16. számában.

                A Nyugat Madách emlékszámán kívül Az ember tragédiája ér­tel­me­zésének egy-egy vonatkozásával is több írás foglalkozik a korabeli saj­tóban. Balassa József, nyelvtudós, 1920-tól a Magyar Nyelvőr szer­kesztője, Ki játssza Évát? címmel (Érdekes Újság 5. sz.); Baros Gyu­la, tanár, irodalomtörténész, akkoriban budapesti magyar nyelvi szak­felügyelő, Madách nyomai szépirodalmunkban (a Szemle 193. kö­tetében); Bernát Pál Ember tragédiája, Keresztény tragédia az Élet (katolikus szépirodalmi hetilap, a társadalmi reformtörekvések sza­badelvű közlönye) 3. számában írt Madách művéről. Hamvas Jó­zsef író, szerkesztő Az „Ember tragédiája” olvasásához a Budapesti Hír­lapban írt; majd ugyanitt reagált Prohászka Ottokár „Az ember tra­gédiája” és a Kereszténység című tanulmányára. Krúdy Gyula Az Újság című napilapban tette közzé A Madách-legenda című írását; Kum­lik Emil, író, újságíró, fordító, a Pester Lloyd munkatársa, Der ver­besserte Madách címmel írt a Pester Journalban. Négyesy Lász­ló, a neves irodalomtörténész, esztéta, nyelvész, a Nógrádi Hírlapban írt Az ember tragédiájáról címmel. Prohászka Ottokár nagyhatású ta­nulmányát, „Az Ember tragédiája” és a pesszimizmus címmel a Szent István Társulat tudományos folyóiratában, a Katholikus Szem­lé­ben jelentette meg. Schöpflin Aladár a Nyugaton és az említett Prá­gai Magyar Hírlapon kívül még a Szózat című politikai na­pi­lapban is publikált A felújított Ember tragédiája címmel. Sebestyén Karl Die Tragödie des Menschen auf der Bühne című írása a Pester Lloyd 18., reggeli számában jelent meg; Sík Sándor, Az Ember tra­gé­diája a Nemzeti Színházban a Magyar Kultúra hasábjain; Supka Gé­za, író, régész, műtörténész Madách, a politikai költő címmel a Ko­lozsváron megjelenő politikai, társadalmi, gazdasági, kritikai he­ti­lap­ban, a szabadelvű Független Szemlében, jelentette meg ta­nul­má­nyát. Sz…ly aláírással a 8 órai újság Az új Ember tragédiája című írást közölte, Wallentinyi Dezső, fiatal rimaszombati költő Madách sír­jánál című írása a Prágai Magyar Hírlap január 24-i számában je­lent meg.

 

*

 

A Nyugatot, a 20. századi magyar irodalom meghatározó, korszakot je­lentő folyóiratát 1922-től Babits Mihály, Gellért Oszkár és Osvát Er­nő szerkesztik. Kiadótulajdonosa Fenyő Miksa. Az 1923 februári, ún. Ma­dách emlékszám szépirodalmi műveket, irodalomtörténeti, esz­me­tör­téneti indíttatású esszéket és egy színházi vonatkozású tanulmányt kö­zöl. (A Madách emlékszám tartalomjegyzékét lásd a mellékletben.) A szépirodalmi anyag verseket, elbeszéléseket és egy Kosztolányi egy­felvonásos színművet tartalmaz. A Nyugat e száma Gellért Osz­kár 1923. január 21-ével keltezett Ádám3 című versével, a „Ring az örök Tér ezüst hullámú sodrán / Föld testemből kiszakadt Éva-hol­dam… / S visszaragyog rám.” sorokkal indul. E versszöveget A Ma­dách-centenáriumra címmel 1993-ban újraközli A Madách homlokán túl című antológia.4 Szabó Lőrinc Isten című poémája, túlnőve az al­kal­mi ihletettségen, a szintén 1923-ban megjelent, hét ciklusba szer­kesz­tett Kalibán kötet önálló záróverse is egyúttal. A huszonkilenc vers­szakos vers egy részletét idézzük.

 

Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,

mint fadöngető elefánt és vízlakó parány

és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,

mert nincs egyensúly mérlegem, nincs mérték és arány.

 

és próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint

akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék,

kettő vagyok én, kettőben egy, s ha e kettőt összegyúrni

próbálom, sustorg vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.

 

Ha a Nyugatban megjelent művet az 1962-es Szabó Lőrinc össze­gyűj­tött versei című kötet szövegével együtt olvassuk, érdemes a szö­veg­va­riánsokat összevetnünk.5 Bányai Kornél és Telekes Béla Az em­ber tragédiája címmel közöltek verset, Telekes Béla nagy­lé­leg­ze­tű poémája a fenti említett 1993-as összeállításban a Madách hom­lo­kán túl címet viseli.

                Füst Milán Emlékezés kétféle nevelőmről című elbeszélő em­lé­ke­zé­sének hőse egyrészt egy szinte látomásos alakká növesztett tanító, más­részt a tizenkét éves tanítványa, aki eszmélése meghatározó él­mé­nye­ként számol be Az ember tragédiája első elolvasásáról.

 

„Akkor betéve tudtam minden sorát s a Hamleten kívül ez a könyv volt reám a legnagyobb hatással életemben. – Gon­do­la­ta­im alapépítménye lett. Körülbelül hat hónapig foglalkoztam vé­le akkor”.

 

„De hogyha a  h a l á l n a k  csatja mind / le is hullt rólam, bár sza­bad le­vék / alkotni sorsom és újból lerontani” volt az a szöveghely, amin hő­sünk embertelen gyötrődéssel szüntelenül törte fejét, s aminek ér­tel­mét, egy másik, a Gyulai Pál-féle kiadásban olvasható szöveg­va­ri­áns vi­lágította meg, ha megvilágítható volt akkor egyáltalán az ifjú ol­vasónak a  h a l á l n a k csatja vagy a  h á l á n a k csatja – sorok je­len­tése közti különbség.

 

„A könyvet – írja Füst Milán – H. úr (a tanító) erőszakkal ki­vet­te a kezemből s a láncos kutya óljába tette egy tégla alá, aho­va senkinek sem lehetett közelíteni, csak neki, mert mást min­denkit megmart. Hetek múlva, mikor már nem ri­mán­kod­tam érte, mégis a maga jószántából visszaadta.”

 

                Harsányi Zsolt6 A szerep című elbeszélése egy Ádám szerepét ta­nuló vidéki színész monológja, a szerep szövegének és a színész fél­té­kenységi indulatainak groteszkre hangolt megjelenítése.

 

„Csák Adorján vagyok, negyvennégyéves vidéki szinész. Nem is Csák, fenét Csák, Csepelka Adorján vagyok, tót hentes fia, vi­déken elpenészedett tehetség. Miért maradok itt negyedrangú tár­sulatnál? Mert nyelvhibám van. Hadarva beszélek. Halálos kór. Máskülönben nagyon tehetséges vagyok. […]”

 

A színész életén és házasságán töprengve arra a felismerésre jut, hogy bi­zonyosan azért osztották rá Ádám szerepét, hogy a szövegtanulás le­fog­lalja, és felesége, Mariska eközben szabad lehessen és megcsalja őt a fiskálissal. Ádám szavai és a szerepét tanuló színész saját élete egy­más­ba úszik:

 

„Nem fáradok-e éjet és napot, – Elárulom tudásomat miattad. – Megfertőzöm, midőn haszontalan – Időjóslást, horoszkópot csi­nálok…

   Nini, milyen érdekes: »miattad«. Mariska… Biztos javában dik­tál a cigányprímásnak. A fiskális énekel és tenyerével veri az asztalt és kiabál: »Palócosan, az ántiját neki, palócosan, az án­tiját neki.« Milyen feneketlenül szamár ember. és Mariskát ez mulattatja. Borzasztó. […] Csinos fiú, az igaz. […] Csák Ador­ján pedig öregedő, elhízott ember, a kövérségből széles ránc van a hasán, a lépcsőn rögtön kifullad, gyakran beteg, ide­ges fejszaggatása van, kopasz és rosszak a fogai. Hogy lehet egy ilyén színészre ráosztani Ádámot? Miért játszatja vele Ádá­mot a sorsjegy-ügynök? Biztosan azért, mert nincs más a tár­sulatnál, aki a szerepet feltétlenül megtanulja. A többi ripacs fic­kó nem tanul, össze-vissza hordanak tücsköt-bogarat, mikor nem hallják jól a súgót, képesek ismert nagymonológokat be­le­mon­dani akármilyen szerepbe, csakhogy időt nyerjenek. Ő bez­zeg most is hazajött tanulni és kicsit gondolkozni a fi­gu­rá­ról.”

                Kosztolányi Dezső Lucifer – Játék a katedrán alcímmel jegyzett, ma­dáchi versbeszédben megszólaló egyfelvonásosában a korabeli Bu­da­pestre érkezik a háborútól, Trianontól és a modern világtól meg­csö­mör­lött, immár „dolgozni vágyó” Ádám. A cselekmény – a szerző inst­rukciói szerint – történik a Madách-ünnep évében, 1923-ban. Lu­ci­fer így bíztatja Ádámot:

 

„Elméskedel? Itt megvígasztalódsz majd.

Mert erre most a kába shimmy járja,

Jazz-band üvölt, a négerek hörögnek,

Az emberek egymás nyakát tiporják,

Pénzért loholva.”

 

Ádám a háború után a felnégyelt népeket és a jóvátételi bizottságot je­len­tő békét is irtóztatónak találja. Lucifer – vigasztalásul – dollárral lát­ja el a munkálkodni vágyó Ádámot, aki luciferi javaslatra tudós dok­tor lesz. Minden rendben is lenne:

 

„Dicső, igaz kor, hadd köszöntselek.

Jó a magasban és a rossz alant.

A társaság ma egy ütemre ver:

Én benne hang, én gondolat leszek.”

 

– helyesel Ádám. A tudósi léthez csak a diploma hiányzik. Lucifer egye­temi professzor képében fogadja a doktoressza Évát és Ádámot, akik úgymond irodalomból vizsgáznak, s a teremben véletlenül éppen ott lévő Madách mellszobor kapcsán természetesen Madáchot vá­laszt­ják. A vizsga elkezdődik.

 

                      Lucifer

Rendszert kívánok. Módszeres kifejtést.

Hány részre osztja Ön Madáchot?

                      Ádám

Hány részre osztom? Én egy részre sem.

Mert ő egész volt, s nékem is egész.

Olyan egész, akár az ég felettem.

                      Lucifer

Mindig az ég, a tenger és a hegy.

Lassan barátom, és ne lefetyeljen.

Ismétlem: hány részre osztja őt,

Mint nyelvművészt, regényest és rajongót,

Mint pesszimistát és mint optimistát,

S mit megkapott, megint hány részre osztja?

 

Lucifer, látva a doktorjelölt Ádám és Éva egymásratalálását, kijelenti:

 

Ez égi kar énnékem ismerős,

Igy énekelnek nyafka angyalok,

Kis cérna-hangon. Szörnyűmód únom.

Úgy látszik, itt ma holmi ünnepély lesz.

Madách-előadás. Odébb megyek.

 

Lucifer végül kritikusnak áll, a dollár osztrák koronává változik, az elő­adás elkezdődik: Ádám a zsöllyében hallgatja, ahogy Éva olvassa a Tra­gédia első sorait.

 

*

 

A tanulmányok között van azóta is sokat idézett nagyhatású esszé – pél­dául Babitsé – és van a Madách szakirodalomban kevésbé tárgyalt po­lémikus vagy filológiai elmélyültségű munka egyaránt. Az első ta­nul­mány Karinthy Frigyes Madách című szövege. Karinthy Arany Dantéról írott verséhez hasonlítja feladatát: „előre sejtve, hogy a mérőón »félrebillen« s nem marad más, mint dadogó kiáltások vagy ne­hány hasonlat.” Kilenc egységre tagolt írásában rekonstruálja – az ál­tala feltehetően nem ismert – vázlatot, azt a „papírlapot, amire Ma­dách följegyezte a dráma ötleteit”. Karinthy Ádám lelkének tör­té­ne­te­ként fogja fel a művet. Az értelmezések egyik ütközőpontjának tartott ere­detiség kérdésében egyértelműen a Tragédia eredetiségét hang­sú­lyoz­za: „Az ötlet, hogy az első ember elalszik és végigálmodja, saját tör­ténete gyanánt, az emberiség történetét, azonkívül hogy páratlanul el­més, annyira eredeti, hogy tulajdonképpen nem is hasonlítható e g y  vagy  m á s,  b i z o n y o s  szerző alapötletéhez: – legfeljebb a több, egy­másra következő szerző és költő által az idők folyamán kialakított, ki­csiszolt, kitökéletesített legendamesék, kozmogóniák, vallásrendsze­rek alapjául szolgáló mitoszok jelképes mese-tartalmához […]” Ka­rin­thy vitatja, hogy a művet magát vagy előadását bármiféle „párt, cso­port, felekezet vagy szövetség kisajátíthatná magának, hogy a ben­ne rejlő szuggesztív erőt felhasználja.”7 A műfajról szólva megjegyzi, „a Tragédia nem szomorújáték és nem komédia – a szó isteni ér­tel­mé­ben humoros mű, összhangját az ellentétek adják – végső hatása ama fel­szabaduló, kitáguló érzés pillanatában nyilvánul meg, melyben fel­is­merjük minden dialektika és bölcselkedés szánalmas sántikálását az élet rohanásában […] A humor, minden alkotó nagyság feltétele, teszi ru­ganyossá és élővé a lüktetve pergő jelenéseket s menti át sötét és vi­lá­gos felhőzetén a rohanó időnek […]”

                A Madách és lelki rokonai című Gáspár Kornél-írás kifejti, hogy e lelki rokonokat nem a költők, hanem a tudomány nagy bé­két­le­nei – Pythagoras, Aristoteles, Aristarchos, Kopernikus, Giordano Bru­no, Pascal, Kepler – között érdemes keresnünk. „Az eszme nagy ro­mantikusai ők. A vérbeli kutató olthatatlan tudásszomját a költő me­rész röptével párosítják, de céljuk elsősorban az eszme.” A szerző – bi­zonyítékául – Giordano Bruno himnuszának részletét idézi:

 

Lelkem ma már a végtelenbe hat,

Nem állja útját kristályboltozat,

Midőn, a mély azúr páráin által,

Csillagvilágok távolába szárnyal

S a föld alatta mélyen elmarad,

Minden rút ösztönével és porával.

 

                Laczkó Géza A XIX. századi férfi tragédiája címmel írt ta­nul­má­nyá­ban Madách korát a korábbi századokban felhalmozódott értékek összeg­zéseként fogja fel. Benne van a középkor vallási rajongása bel­ső vallássá szelídülten, a reneszánsz tantárgyakká szerényedett rajon­gá­sa az ókor iránt, filológiaként a reformáció szabad bibliama­gya­rá­zata, a tudás mindenhatósága a lehető legjobb életforma megtalálásának gya­korlati tetteiben. A század ugyanis „leküzdi a lelki kényszert csak úgy, mint a távolságot vagy a nagy járványokat.” A jog és a hatalom aka­rása – a szerző felfogásában – rideg önzés versenyporondjává tette a földet, ahol „a spirituális hajlamú egyén, faj, nemzet lemarad.”Az ál­ta­lános materiális haladással a „lélek beszáradt”, s a spirituális vissza­ma­radás és a materiális haladás ellentétét, mint a XIX: század e nagy bel­ső szakadását ”teljesen meglátni és megírni, sőt művészileg ki­fe­jez­ni csak egy európai embernek adatott meg, Madách Imrének.” (ki­e­me­lés az eredeti szövegben.). „Az ember tehát egyedül áll. Az em­ber?… Nem! Csak a  f é r f i. A realizáló, a csúcspont a XIX. század fér­fije. […] Az ember tragédiája tehát a  F é r f i  tragédiája, jobban mond­va a multakat, összegző, szándékait realizáló, lázasan cselekvő, lá­za­sabban gondolkodó, tudást szomjazó, örökkön javítani akaró, ha­la­dó, de a célt tisztán már nem látó, meghasonlott XIX. századi fér­fi­tár­sadalmának tragédiája – s mint ilyen a XIX. századi Európa olyan egyet­len reprezentáns műve és lelki képe, mint a középkoré  D a n t e  Di­vina commediaja – s csodás sors, furcsa ellentmondás! – Európa nem ismeri, mert – magyarul írták meg.”

                Kuncz Aladár A mi Madáchunk című esszéjét Laczkó Gézáéhoz ha­sonló gondolattal indítja: szerinte Madách az, „aki a XIX. század lel­kének egységes és művészi kifejezést tudott adni. Egy egész század lel­kéhez nyúl biztosan alakító kézzel s fejlődésének vonalát meg­raj­zol­ja.” A XVIII. század vége fölbomlott műveltséget hagyományozott Eu­rópára, ennek megtestesítője Kant és Rousseau, a két jellegzetes fér­fitípus: „Ezt a világot zárta le Madách Imre Az ember tra­gé­di­á­já­ban. Egy századot kitevő kor lelkének nem foszlányait adta; a ki­fe­je­zők kórusában nem csak egy hangot ütött meg, hanem merész íve­lés­sel hidat vert az egyetemes életszemlélet egész folyama felé ki­in­du­lá­sá­tól, Kantól és Rousseautól kezdve egészen célhoz éréséig, Nie­tzsché­ig és Bergsonig.” A szerző Madách egyénisége szempontjából a leg­érdekesebb jelenetnek a londoni színt tartja, ugyanis szerinte Ma­dách itt számol le korának álmodozó hegelianizmusával: „érezte, hogy a XIX. századi összeomlás ezen a téren lesz a legmélyrehatóbb. Azért kö­vetkezik még két szín. A phalanster-rendszer: a tiszta ész gyer­mekes álmodozása s az eszkimó jelenet: a természettudományos gon­dol­ko­dásmód karikatúrája. A magára maradt öntudat most nyilván lát­hat­ja, hogy hová jut, ha az élet ösztönös áramlataival szakít.” Mindezt szá­zadában egyetlen olyan drámaíróként jelenítette meg, „aki a mo­nu­men­tális műforma kérdését a modern életszemléletből kiindulva ol­dot­ta meg.”

                Az ember tragédiája álom-motívumának ősei, Révay József klasszi­ka-filológus ihletett tanulmánya azt állítja, hogy „Szerencsére Ma­dách költeményének ércfalán a filológiai párhuzamok legnagyobb ré­sze pozdorjává zúzódott szét […]” Révay az álom-motívum kap­csán sem közvetlen hatást, hanem a világirodalomban fellelhető pár­hu­zamos helyeket tár föl. Arra a kérdésre, hogy ismerte-e Madách a klasszi­kus ókort, olvasmányainak megnevezésével és műveiből vett bi­zo­nyítékokkal válaszolhatunk – írja a szerző, de egyben meg­ál­la­pít­ja: „Idevágó ismeretei nem voltak alaposak”, ugyanis nagyobbrészt nem az eredeti forrásokat forgatta.8 Intenzív érdeklődése az ókor iránt azon­ban teremtő fantáziával párosult. Révay felfogásában az egy­be­ve­tések súlypontja az álom-motívumok azonossága, a költői szem­lé­let­ben természetes újra felbukkanása és nem a közvetlen hatás fel­té­te­le­zése. Révay az álom-fikció világirodalmi rokonait a latin iro­da­lom­ban fennmaradt két álombeli jövő-látáshoz köti: „az egyik Vergilius Aene­isének VI. énekében <752–886, a másik Cicero Somnium Sci­pi­onisában de republica VI.. Mindkettő értékes emléke a latin es­cha­tologikus irodalomnak.” – jegyzi meg Révay. „Scipio álmában lát­ja a maga és Kartágó jövőjét, a nagy emberek földi dicsőségének pa­rá­nyi­ságát – s ez nagyjából Ádám víziójának is a tárgya. Látja a vi­lág­egye­tem csodás szerkezetét, hallja a szférák zenéjét, öngyilkos akar len­ni, majd megint visszavágyik a földre: haes ego, admirans re­fe­re­bam, tamen oculos ad terram identidem, – akárcsak Ádám:

 

                                                              " De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam.”

 

Révaytól megtudjuk, hogy Aeneas, apja, Anchises „hérosz-szem­lé­je” során a jövőt látja. Anchises az álom elefántcsont-kapuján bo­csát­ja ki fiát az alvilágból „s a látomás célja, hogy erősítse lelkünket a jövendő küzdelemre.” Az idézett szövegek köz­vetlen hatása „nem le­he­tet­len – de nem is bizonyítható s nem is ez a fontos. Fontos csak a mo­tí­vum­történeti összetartozandóság bizo­nyos­sága.”

                Babits Mihály az Athenaeum jubileumi Madách-könyve szá­má­ra írta a Nyugat-ban megjelent Előszó egy új Madách kiadáshoz című esszé­jét. A hangütés személyes, az olvasó közvetlenül szólíttatik meg: „ol­vasd újra Madách művét s úgy fog hatni reád, mint valami véres ak­tualitás; korod és életed legégetőbb problémáival találkozol! szé­dül­ten és remegő ujjakkal teszed le a könyvet.” Babits is kifejti a maga spe­ciális Madách problémáját „a tartalom, a mondanivaló szerepének prob­lémája a költészetben” tárgyában. „Madách műve világkritika, de hogy tud egyúttal költészet is lenni? – kérdezi. Puritán templomra em­lé­keztető, szigorú kompozíció, racionalisztikus forma – így látja Ba­bits. A mű hatása mégsem a hideg tanításé, hanem a meleg életé. Az esszé­jét ellentétekre építő Babitstól egyrészt azt olvassuk, hogy „Ma­dách költeménye alapjában pesszimista, sőt nihilista mű: rettenetes ítél­kezés […] De Madách hangja nem a kacagás és a megvetés hang­ja.” Byrontól, Anatole France idézett Pingvinek szigetéig a ki­áb­rán­dult­ság és gúny kórusa zeng végig a századon – láttatja Babits, a bla­zírt­ság és az érzésbeli kimerültség helyett Madáchban azonban ko­moly­ság és fáj­dalom szól az eszmék nyelvén. Az indító kérdésre az esszé záró be­kez­dései így válaszolnak:

              

              „A XIX. század többi nagy pesszimista költeménye kiábrándult fi­lo­zófiát takar, az élet és színek tarka köntösébe.

                Madách a kiábrándult filozófia köntösébe vérző életét takarja

                Igy lesz az eszme formává, a gondolat puritán meztelensége gaz­dag költészetté"

                Schöpflin Aladár Az ember Tragédiájának lírája címmel Ma­dách személyiségének és élete meghatározó eseményeinek, tör­té­ne­lem­filozófiai ráismeréseinek értelmezéséből jut arra a követ­kez­te­tés­re, hogy: „Az az alaphangulat, amelyből Az ember tragédiája kinőtt, Ma­dách lelkének egy élet-helyzetre való reagálása, tehát lényege sze­rint lírai természetű.” Schöpflin meghatározónak tartja azt a madáchi fel­ismerést, hogy „az eszme és megvalósulása között kiegyenlíthe­tet­len diszparitás van.” „Abból az alaphangulatból, amely ilyenformán tu­lajdon­képpen a levegője az egész műnek s abból a meggyőződésből, hogy az eszme mindig a megvalósító ember eredendő gyöngeségén tö­­rik meg, kétféle irányba fejlődhetett volna egy, az emberi élet egé­szét átfogó mű: a szatirikus és a tragikus megoldás irányába. „Bár egy bi­zonyos szatírai vonás van csaknem minden színnek a struk­tú­rá­já­ban”, Madách alkatából, életmódjából eredően azonban a tragikai hang­ra volt utalva.

                Az ember tragédiája 1883. szeptember 21-én került először színre a Nemzeti Színházban Paulay Ede igazgatósága idején, Erkel Ferenc kí­sérő zenéjével, s azóta nagyon kevés változtatással Paulay út­mu­ta­tá­sa szerint játsszák – tudatja Pataki József Egy kis színpadi el­mél­ke­dés című írása. A bemutató óta eltelt negyven év alatt nyilvánvalóan szá­mos kritika jelent meg az előadásokról, a költő, műfordító Pataki Jó­zsef a Paulay-féle színpadra állításról szól egyrészt elismeréssel, más­részt kritikával. Méltatja az Évát játszó Jászai Marit, Ádámként a szen­vedélyek fokozásában nagyszerű Nagy Imrét és az éles metszésű, ri­deg művészi egyéniségű Gyenes Lászlót – Luciferként. Hiányolja azon­ban a nagyívű, merész fantáziájú rendezést: „Paulay általában ki­ha­gyott mindent, ami nagyobb szinpadtechnikai nehézséget okozott vol­na”– állítja. A színpadi elmélkedés a Tragédia-rendezések azóta is vissza­térő kérdésén töpreng: „Ádám szerepében a szellem és az anyag küzd egymással. Vajjon ezt a gigantikus küzdelmet megbírják-e a szín­pad deszkái?” „Paulay a színpad konvencionális keretei közé il­lesz­tette Madách költeményét, ahelyett, hogy a színpad kereteit igye­ke­zett volna e nagy koncepciójú mű számára a lehetőség szerint ki­bő­ví­teni.” Köz­tu­dott azonban, s ezt Pataki is megjegyzi, hogy az elő­a­dá­sok­nak még így is rendkívül nagy sikere volt.

 

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1.                           Hellebrant Árpád (1855–1925), irodalomtörténész, bilbiográ-
                               fus, 1876-tól az MTA könyvtárosa, az MTA Irodalomtörténeti
                               Bizottságának tagja. Az irodalomtörténeti mellett szintén éven-
                               te tette közzé a korabeli filológiai, pedagógiai, néprajzi, törté-
                               nettudományi, valamint nyelvészeti szaktudományos folyóira-
                               tok bibliográfiáját. Vissza a szöveghez

2.                          Irodalomtörténeti Közlemények 1923. 212. l.

3.                            A vers keletkezéstörténetéről ld. Gellért Oszkár: Egy író éle-
                               te. Bibliotheca I. 1958.

4.                            Versek a költőről és a Tragédiáról. Összeállította: Praznov-
                               szky Mihály. 1993.

5.                            Az 1962-ben, a Magvető Kiadó által jegyzett, a kiadások kö-
                               zött feltehetően a legismertebb Szabó Lőrinc összegyűjtött ver-
                               sei című kötetben megjelent vers néhány szó, illetve sorvarián-
                               sát idézzük fel. A 2. versszak első két sora a Nyugatban: „Ron-
                               csok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok / őserdejében,
                               a rémület útjain át,”. A kötetben: „Roncsok s hullák között,
                               vergődve, tüzek, dorongok / őserdejében, áttörve a rémült éj-
                               szakát –”. A 28. versszak első sora a Nyugatban: „De majd
                               egyszer megállanak a folyók az éjszakában”. A kötetben: „De
                               majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában”. A 29. vers-
                               szak a Nyugatban: „És megpihenek, ha szétterül merev síkokba
                               az ég és / a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat: /
                               megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség / és a mozgás
                               csiráiban is megdermed az öntudat.” A kötetben: „És megpihe-
                               nek, ha szétterül merev síkokba az ég és / a visszatért kezdet el-
                               takar minden romot s utat: / megpihenek. ha szétömlik az
                               anyagba zárt sötétség/ és a mozgás csiráiban megáll az akarat.”

6.                            Harsányi Zsolt Ember küzdj… címmel 1932-ben életrajzi re­-
                               gényt is írt Madáchról. Vissza a szöveghez

7.                            Karinthy egyként céloz például a korabeli vallásbölcseleti, filo-
                               zófiai vagy a mű szerkezetében (a történelem hullámainak
                               visszatérő ütemében) a történelmi materializmust igazolva látó

                               szocialista értelmezésekre. Utóbbi kapcsán megemlíti, hogy
                               „de bezzeg, a szocializmus kísérleti államában, a kommünben,
                               sietve levették a műsorról, egyetlen jelenete, a phalanszter-kép
                               miatt, mely egyrészt nagyon is élethűen kezdődik, másrészt na-
                               gyon is őszintén végződik.”

8.                            Révay utal Voinovich Géza munkájára, amelyből megtudjuk,
                               hogy Madách „az ókorra vonatkozó lényeges ismereteit a
                               Schütz-féle Weltgeschichteből és Hegel történetfilozófiai előa-
                               dásaiból merítette.” Vissza a szöveghez

 

 

Melléklet

A Nyugat Madách emlékszámának tartalma

1923. február

 

Gellért Oszkár: Ádám. 113. l.

Karinthy Frigyes: Madách. 113–123. l.

Gáspár Kornél: Madách és lelki rokonai. 124–134. l.

Laczkó Géza: A XIX. századi férfi tragédiája. 135–139. l.

Kuncz Aladár: A mi Madáchunk. 139–142. l.

Szabó Lőrinc: Isten. 143–145. l.

Füst Milán: Emlékezés kétféle nevelőmről. 146–151. l.

Kosztolányi Dezső: Lucifer a katedrán. (Játék egy felvonásban.) 152–160. l.

Harsányi Zsolt: A szerep. 161–165. l.

Révay József: Az ember tragédiája álom-motívumának hősei. 165–169. l.

Babits Mihály: Előszó egy új Madách kiadáshoz. (Az Athenaeum jubileumi Madách-könyve számára.) 170–172. l.

Bányai Kornél: Az ember tragédiája. 172. l.

Schöpflin Aladár: Az ember Tragédiájának lírája. 173–175. l.

Telekes Béla: Az ember tragédiája. 175–176. l.

Pataki József: Egy kis szinpadi elmélkedés. 177–178. l.