Kakuszi B. Péter

Márai Sándor Madách Imréről

Ma már bizonyítható, hogy Márai Sándor első emigrációjának németországi szakasza idején, vagyis 1919 ősze és 1923 nyara között legalább három Németországban megjelenő újságban közölt írásokat. Ezek közül kettőben, az 1919-ben indult expresszionista Der Drache című hetilapban és az 1856-tól folyamatosan megjelenő Frankfurter Zeitung und Handelsblatt nevet viselő napilapban – amely egyébként akkor a világ négy vezető lapja közé tartozott – viszonylag rendszeresen publikált.

Az 1923. augusztus 20-án „Magányos Madách” (Einsamer Madách) címet viselő cikke a Frankfurter Zeitungban jelent meg, az ún. „vonal alatti részen”. Ez egyike azon kevés magyar vonatkozású Márai-cikkeknek, amelyek az említett német újságban megjelentek. A cikk témaválasztása azért is meglepő, mert Madách valószínűleg nem tartozott Márai kedvenc és sokat forgatott szerzői közé. A Naplóiban – legalábbis a mostanáig megjelent kötetekben – egyszer sem hivatkozik Madáchra, noha ezt a magyar irodalom általa kedvelt jeleseivel (Arany, Petőfi, Kosztolányi, Krúdy stb.) vagy éppen a világirodalom nagyjaival (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Goethe, Schiller stb.) tucatnyiszor megteszi. (Érdekességként jegyzem meg, hogy a Vörös Újság 1919. július 3-i számában megjelent Márai-írásban található egy Madách idézet.1) Az írás Madách Imre születésének századik évében született. A cikk – Máraitól egyáltalában nem szokatlan módon – nem csak a Frankfurter Zeitung tárcarovatában jelent meg, hanem a Kassai Naplóban is 1923. február 4-én, tehát mintegy fél évvel korábban, mint Németországban. Szokatlannak inkább az tekinthető, hogy Márai Sándor a Kassai Naplóban megjelent cikk alatt közli, hogy írását egy német lap szerkesztőjének már eladta. Ez az egyetlen cikk, amelynek két vagy több újságban való megjelenését az olvasó tudomására hozza. Ugyanakkor a Kassai Naplóban megjelent megjegyzés, miszerint a cikket egy német lapnak írta, azt is jelzi, hogy az írás bár egy fél évvel korábban Kassán is megjelent, mégis a német eredetit előzőleg már elfogadta Rudolf Geck, a Frankfurter Zeitung tárcarovatának vezetője. Kivételesnek tekinthető Márai tárcái között abban a vonatkozásban is, hogy a későbbiekben Márai szinte sohasem bocsátkozik a lap hasábjain irodalmi elemzésekbe vagy értékelésekbe. (A Frankfurter Zeitungban ugyanakkor néha-néha felbukkan egy-egy cikk, amely a magyar művészet vagy irodalom egyes jeles alakjainak állít emléket vagy értékeli őket. Ezek közé tartozik például az 1922. december 30-i első reggeli kiadásban megjelent Petőfi-tanulmány vagy az 1922. május 15-én az esti kiadásban megjelent, Bartókot méltató cikk. Ez utóbbi Kosztolányi Dezső írása, amely Bartók Béla ötvenedik születésnapja alkalmából készült, és amelyet Stephan I. Klein fordított németre.)

A Magányos Madách címet viselő írásában egyrészt Madách Imre mindennapjait és egzisztenciális vívódásait, másrészt társadalmi „beágyazottságának” tükrében Madách kötődéseit rögzíti, mégpedig úgy, hogy a tizenkilencedik századi Magyarországot alig-alig, vagy egyáltalán nem ismerő német olvasó képet formálhat nemcsak Madách karakteréről, hanem az őt körülvevő világról is. Madách kiemelkedő művével, Az ember tragédiájával hiába foglalkozott volna részletesebben cikkében, hiszen ennek 1865 és 1933 között ugyan nyolc német fordítása létezett,2 de ezek jobbára ismeretlenek voltak a német olvasóközönség előtt. Valószínűleg a magyar irodalom iránt érdeklődők igen szűk tábora sem ismerte a művet. A legismertebb fordítást, amely 1933-ig megjelent, Lechner von der Lech készítette 1925-ben, és ez a munka is, mint a Németországban megjelent magyar művek többsége, a lipcsei Ph. Reclam’s Kiadónál jelent meg.3

Az elmaradott országban, a kis Nógrád megyei településen élő Madáchot olyan magányos idealistaként láttatja, aki azt a szellemi űrt próbálja kitölteni, amely Európa keleti és nyugati fele között évszázadok óta jelen van.

„Wer wirklich lebte, der lebte für sich, wer dachte, der dachte für sich”4 – írja cikkében, jól jellemezve ezzel a múlt század közepének Magyarországát, és sokat elárulva ezzel Madách egyéniségéről. Madách legfőbb érdeme, hogy szülőfalujának és az elmaradott Nógrád megyének sok évszázados mozdulatlanságában is alkotott. Azért lehetett européer gondolkodó Márai szerint, mert lemondott mindenről, amit környezete felkínált számára. Kezdetben kényszerűségből, majd tudatosan választotta a magányt, így nem adott esélyt környezetének, hogy lehúzza önmagához. Így válhatott érett íróvá, filozofáló írástudóvá. Olvasmányos stílusú cikkében úgy értékeli Madách tevékenységét, sőt egész életformáját, hogy az író tudatosan választott magányában az „európai gondolkodást és világszemléletet” képviseli Magyarországon. A cikk érdeme, hogy Madách a magyar irodalomban játszott szerepének lényegi vonására irányítja a német olvasók figyelmét.

A cikkben a hangsúly a folyamaton van, amely Madáchot íróvá érleli. Életének első szakaszában írt alkotásait Márai egyszerűen fércműveknek tartja, amelyek szót sem érdemelnek. Az ösztönösen a magányt választó Madách azért nem találja hangját, mert a magány minden formája és tartalma nyűg számára, és hosszú időn át a kötődés lehetőségeit keresi.

Kívülről szemlélve Madách élete alig valamiben különbözik a vidéki középbirtokosok életétől. Valójában azonban a belső harmóniát képtelen megteremteni, és önámításra is alkalmatlan, tehát önmaga számára is érzékelhetően idegenként mozog a létben.

Nem volt példa számára sem Kossuth, sem Széchenyi idealizmusa, hiszen „die für das Fatherland lebten und für sich zu Grunde gingen.”5 A kötődés lehetőségeinek szüntelen és sikertelen kutatása Madách számára lassanként a létezést teszi elviselhetetlenné, és távol áll attól, hogy az irodalomban új értékek teremtésére legyen képes.

A cikkben Márai részletesen ír Madách belső emigrációjáról, aminek hátterében nem embergyűlölet vagy valami öröklött pszichés kényszer húzódik meg, hanem a már említett ragaszkodás a kereséshez, vagyis annak kutatása, hogyan teremthető meg a harmónia a lélekben, és hogyan fogalmazható meg az européer értékrendhez való feltétlen kötődés az irodalom nyelvén. Maga Márai is, a cikk megírásának idején néha kimondva, általában azonban kimondatlanul keresi azt az értékrendet, amellyel tudatosan azonosulni képes és akar. Ennek alapjait nála – mint ez az Egy polgár vallomásai című művéből egyértelműen kiderül6 – a kassai polgári neveltetése jelenti. Ösztönösen is próbálja szinkronba hozni magyarsága értékrendjét az értékőrző és értékteremtő polgár tartásával. A magyar és a polgár értékrendje az első emigrációból hazatért Márainál sohasem válhat el egymástól.

Az említett cikk éppen az új felismerésre jutó Madách előtt tiszteleg, akit – szerinte – éppen ennek az új felismerésnek a vállalása tett íróvá. Madách sem kapta készen, nem örökölte értékrendjét, hanem a belső emigráción keresztül vezetett az út a felismeréshez. Ennek tartalmát Márai a magányra ítéltetés elfogadásában adja meg. Annak az útnak az állomásait vizsgálja a cikkben, amelynek végén Madách a maga „nembeli egyedüllétére” döbben rá, arra, amit Márai Madách életében valamiféle kopernikuszi fordulatként jelöl ki. Madách gyötrődésében döntő elem a válás, amely a kötődés lehetőségének minden illúziójától megfosztja. S bár egy ideig a romantikus és összetört szívű szerelmes pózában tetszeleg, hamarosan eljön a „lényeg átélése”, ami a döntő fordulatot eredményezi. Ez pedig az említett magányra ítéltetés felismerése. Ez az a pont, amit Márai – kimondatlanul is – Madách és a XIX. századi új filozófiai gondolatok találkozási pontjaként értékelhet. A probléma itt nem a valóság közölhetőségének az antikvitás óta feszítő filozófiai kérdése, hanem az emberi nemnek a magára hagyatottságára való ráérzés és az ebből következő szabadság elviselhetetlen terhe. Az Egy polgár vallomásai című művében írja Márai saját apja halálával kapcsolatosan: „Apám halott és én éreztem, szabad vagyok, nem tartozom felelősséggel senkinek.”7 Ezzel életének legnagyobb terhes-szeretett függelme szűnt meg. Ez a felismerés jelentőségében messze elmaradó szabadságot biztosít Márainak – legalábbis filozófiai értelemben – mint Madách felismerése Madáchnak. Ezt a madáchi felismerést – amit jóval később, önéletrajzi munkája megírása után Márai is magáévá tesz – kénytelen elviselni egész életen át. Sem Madáchnál, sem Márainál nem egy belső emigrációba vonulással azonosítható magány a lényeg. (Márai ugyan naplójában éppen ezt is elég elviselhetetlennek tartja.) Madách felismerésének lényege az emberi nem és a szubjektum legalapvetőbb problémáját érinti, azt, amit az egzisztencialisták – jóval később – a szorongás és az emberi félelem legalapvetőbb motiválójaként határoztak meg. Az ember felett álló, az emberiségnek mint nemnek és az egyénnek végső célt adó transzcendens lényre irányultság egyértelműsége megkérdőjeleződik. Az ember „jól kijelölt helyének” tartópillérei düledeznek. Az új léthelyzetből következő szabadság felismerését követően a magány a meghatározó egzisztenciális élmény, amely filozófiai és hétköznapi megközelítésben a szubjektumból a szorongást kiváltó, fojtogató magány, magára hagyatottság élményét válthatja ki. Madách számára a magány most már természetes és egyetlen szóba jöhető állapot, amely minden szorongást kiváltó lényege mellett az ember belső világának értékrendjét radikálisan átrendezheti. Márai következtetése: „So kommt dieser Dilettant darauf, daß nicht nur er, Madach, allein ist, der Mensch ist menschlich und entschieden allein. Dieser Entscheidung macht ihm zu Dichter.”8 – írja a cikkben. Második – kényszerű – emigrációjában már ő maga is tudatosan vállalja a létéből következő magányt. Belső emigrációba vonulása tulajdonképpen már a háború alatt megtörténik,9 a madáchi felismerés azonban éppen az 1948-ban kezdődő emigráció alatt válik nála tudatosan átélt állapottá. Ez az emigrációs korszaka sokkal inkább folyamatos töprengés, mint összegzés. Az „európai polgár” és a magyarságtudat értékteremtő és értékmegőrző magatartásának hitelességét – Madáchhoz hasonlóan – éppen írói pályája és emberi tartása igazolhatja.

Cikkében érdekes, sőt egy kicsit meghökkentő párhuzamot von Madách és Augustinus élete között. Augustinus, akinek ifjúkori kicsapongásai legalább olyan közismertek, mint érett korának életszentsége – eloldott minden emberi kapcsolatot – miként Márai írja – „Er entwöhnte sich das Leben, flechte er zu Gott”10 és ez nem is annyira szentté, mint inkább íróvá tette. Kétségtelen, hogy nagyon hosszú és fájdalmas volt az a küzdelem, amelyet Augustinus végigharcolt. Ennek azonban csak az első eredménye a „magánegyén megszületése”, amely a János evangélista értelmében vett világra már semmiképpen nem akar számítani, hanem magába húzódva kereste a lét lehetőségeit. Augustinus útján azonban ez csak az első állomás volt, amelyet egyébként a császárkor filozófiai iskolái szinte sugalltak.11 Az egyén lehetősége a közösséggel megromlott kapcsolatának felszámolása, lényegében mindenféle kötődés felszámolása és a magány elfogadása. Augustinus azonban nem áll meg az ataraxia kínálta lehetőségnél, hanem – mint erre Márai is kitűnően ráérez – felkészül arra, hogy a lélek felemelkedjen az Egyhez – hit, erkölcsi megtisztulás és intellektuális szemlélet révén –, vagyis felülemelkedjen az Istennel való diszkurzív gondolkodáson. Kétségtelenül igaza van abban Márainak, hogy Augustinus számára a Világhoz fűződő kapcsolatainak megszüntetése olyan magányt eredményezett, mely a lényeg felismerésének a lehetőségét hordozta, de pontosan a Márai által említett Vallomások című munkája a magány feloldásának a lehetőségét kutatja, és azt éppen az Isten–Ember viszonyon keresztül értelmezi. A magánynak mint az ember nembeli lényegének a felismerése kétségtelenül szabaddá teszi Madáchot. Ezt a „kopernikuszi fordulatot” gondolkodásában, sőt egész életében Márai a Tragédia megírását közvetlenül megelőző időre teszi. A cikk utolsó soraiból felsejlik Márai Tragédia-értelmezése is. „Nun laß ich alles gehen, wies Gott gefällt.”12 – idézi Márai Goethe sorait. Kétségtelen, hogy a Tragédia értelmezésének sokak által elfogadott változata arra teszi a hangsúlyt, hogy az egész történet, ami a két Édenen kívüli szín között játszódik, Lucifer hideg racionális értelmezése, aki a saját szempontjai szerint láttatja Ádámmal az ember történetét, igen sajátságosan meghatározva annak teleológiáját. Csak ennek tükrében igazak az általa kimondott, vele kimondatott igazságok is, amelyekre András László hivatkozik könyvében.13 Nagyon fontosnak tartom viszont azt a gondolatot, melyet András László idéz, Madách egyik jegyzetére hivatkozva: „Hisz, ha e hitet elveszítjük mi az élet, mi a vigasztalódás, mi minden?” Máshelyt, de ehhez kapcsolva idéz Madách jegyzeteiből: „Ezt sajnálhatjuk, de nem lehet ok, hogy ne vizsgálódjunk.”14

Madách magatartását e két kijelentés alapján korrektnek tartom és feltételezem, hogy a Tragédia megírásakor is ezen etikai alapállás vezette. A descartes-i korrektség kívánalma ez a vizsgálódáshoz, azt pedig egy pillanatra sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Tragédia is egyfajta „vizsgálódás”. Ennek lényege az ember történelmének végiggondolása – de nem öncélúan –, hogy esélyt adjon arra, hogy az ember helye az univerzumban meghatározható legyen. Megválaszolható-e a „honnan jövök és merre tartok” teológiai-filozófiai kérdése.

„Hogy az igazsághoz eljussunk, legalább egyszer az életben meg kell szabadulnunk minden készen kapott véleménytől, és alapjaitól

kezdve kell újjáépítenünk ismereteink teljes rendszerét.”15 – vallotta Descartes és nyomán Madách. Ez a korrektség jellemezte a Márai Sándor által párhuzamként említett Augustinust is. A dolgokat végiggondolni önmagukban, a racionalizmust azonban nem mint béklyót felhasználni, elvetve minden kész véleményt és előítéletet – ez volt Augustinus kiindulása, és ez Madách szándéka is. Igaz, Madách ezt egy kicsit kiegészíti. A dolgokat végiggondolni önmagukban, de tudva, hogy Lucifer szemével látjuk, értelmezzük őket. Ez a magja a Sík Sándor-féle sokak által vitatott, de mégis számomra a legelfogadhatóbb Madách-értelmezésnek. Ez az alapállás köthető leginkább a Márai által leírt Goethe-idézethez, amely az emberi akarat és tett behatároltságára utal. Az emberi akarat és tett lényegében csak az isteni akarat és tett keretei között nyer értelmet – a racionalizmus aspektusából értelmezhetetlen. „Nun laß ich alles gehen, wies Gott gefällt” – idézi tehát Goethe szavait Márai. Konzekvensen, megalkuvás nélkül mindent Lucifer szemüvegén keresztül láttatni, az ő magyarázataira hallgatni – ez a színtiszta racionalitásra való törekvés.

Mint erre a szakirodalom is utal, a sokféle értelmezés lehetőségeit Madách elbizonytalanodásával magyarázni hiba lenne. Rendezett, jól komponált műről van szó. Madách pontosan tudja, mit akar. Nyilvánvaló, hogy a Tragédia azok közé az alkotások közé tartozik, amelyek értelmezési tartományai rétegzettek, ellentmondásosak.16 Márai idézete a premodern és posztmodern határán álló ember gyötrődéseit segít(het) feloldani. A premodern – berendezett világban élő – embere elbizonytalanodik. Egyrészről „Isten halála”, vagyis a transzcendensbe vetett hit – ezen belül az isteni gondviselésbe vetett bizalom – megkérdőjeleződése, másrészről a racionalizmus talaján álló gondolatrendszerek válsága, vagyis a világ – és benne az ember – racionális alapon történő értelmezhetősége alapjaiban megrendül. Ádámot Lucifer következetes racionalizmusa arra a – racionális – következtetésre juttatja, hogy léte – nemének léte – értelmetlen. Márai cikke távol áll a műértelmezésétől, mégis ez a Goethe-idézet, valamint az Augustinusra történő utalás azt sugallja, hogy az emberi tett és akarat az isteni „tetszés”- nek rendelődik alá. Ez egy lehetséges értelmezés anélkül, hogy az idézetet magyarázná, illetve az értelmezést le akarná zárni.

Az azonban logikusan következik, hogy az idézet alapján az emberiség történetében a hangsúly az ember szerepéről az Istenére helyeződik át.

Ezt a gondolatot erősítik Isten zárószavai. Isten az iránta való bizalmat követeli az embertől, ami egyébként Éva utolsó mondataiban is egyértelműen megfogalmazódik.

„Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik

Más a nyomorban, aki eltörűli,

Testvériséget hozván a világra. —”17

És a másik idézet, mely egyben Éva utolsó mondata a műben:

„Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!”18

A Tragédia értelmezésében Márai a Goethe-idézettel ezekre a gondolatokra helyezné a hangsúlyt, erre koncentrálja a figyelmet. Ezt erősíti az augustinusi párhuzammal is.

Még röviden utalni szeretnék a cikk egy érdekes részletére. Madách pokoljárását részletezve külön utal Márai Madách „rejtélyes” kapcsolatára feleségével, aki egy napon elhagyta, és Madách ezt sohasem tudta kiheverni. Fráter Erzsébetnek kétségtelenül már Madáchcsal kötött házassága előtt sem volt jó híre. Madách – Márai szerint – a válás után azért volt képtelen egy ideig önmagára találni, mert ez a nő jelentette számára az Életet. A válás után éppen olyan társtalan volt, mint házassága előtt, de mégis másként. Egy ideig még jobban kifordulva önmagából, próbálkozott a magány felszínes feladásával, kutatott valami után, amit egyetlen nőben sem talált meg soha. Márai – nehogy túlértékeljük a Fráter Erzsébet és Madách kapcsolatáról szóló fejtegetés jelentőségét a közlendő szempontjából – humoros csattanóval zárja e kapcsolatról írottakat: „Der ungarische Mann ist in seinem Charakter monogam. Die ungarische Frau weniger.”19 Cikkének ez a része első olvasásra talán meghökkentő, furcsának tűnik, hogy a néhány hasábos tárcába miért kerül bele Madách magánéletének néhány intim részlete is. A férfi monogámságra és a magyar nő poligámságra

való hajlamáról tett kijelentést – első megközelítésben – akár gúnyolódásnak is tekinthetnénk. Márai azonban jogosan tarja szükségesnek Madách magányának hangsúlyozásakor, hogy a magány ezen szegmentumára is felhívja a figyelmet, amely az előbb említett filozófiai következtetésekkel és lelki megtapasztalásokkal közvetlen módon is kapcsolatba hozható.

Márai olvasmányos stílusú írása jól beleillett abba az elképzelésbe, amelyet az újság feuilletonista irányvonalának nagyhatalmú hívei elvártak a rovat külső és belső munkatársaitól. Mégis a következő hetekben, hónapokban hiába keresünk a Frankfurter Zeitungban Márai-írást vagy írásokat, nem találunk. A következő publikációja egy esztendőt várat magára. Röviddel az Einsamer Madách megjelenése után Márai távozik Németországból. Egy év után jelentkezik ismét írással, ezúttal már Franciaországból. És éppen az 1924-es esztendőben szaporodnak meg publikációi a német lapban, a franciaországi emigráció idején lesz a liberális lap állandó tudósítója.

Jegyzetek

1. Fried István: Márai titkai nyomában. Mikszáth Kiadó, Salgó-
tarján, 1993. 27. l. Vissza a szöveghez

2. Salyámossy Miklós: A magyar irodalom története Németor-
szágban 1913–1933. Magyar Filológiai Füzetek, Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1973. 80–81. l.

3. U. o.

4. Márai Sándor: Einsamer Madách. Frankfurter Zeitung und
Handelsblatt. Frankfurt, 1923. augusztus 20. Morgenblatt 1. l.
(Lásd: melléklet)

5. U. o.

6. Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I–II. Pantheon Kiadó,
Budapest, 1933. I. k.

7. U. o. II. k. 316–317. l.

8. Márai Sándor: Einsamer Madách. Frankfurter Zeitung und
Handelsblatt. Frankfurt, 1923. augusztus 20. Morgenblatt 1. l.

9. Márai Sándor: Napló 1943–44. Magvető Kiadó–Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1995.

10. Márai Sándor: Einsamer Madách. Frankfurter Zeitung und
Handelsblatt. Frankfurt, 1923. augusztus 20. Morgenblatt 1. l.

11. Augustinus: Vallomások. Redl Károly utószava. Szépirodal-
mi Kiadó, Budapest, 1983. 476–498. l. Vissza a szöveghez

12. Márai Sándor: Einsamer Madách. Frankfurter Zeitung und
Handelsblatt. Frankfurt, 1923. augusztus 20. Morgenblatt 1. l.

13. András László: A Madách-rejtély. Szépirodalmi Kiadó, Buda-
pest, 1983. 321–323. l.

14. U. o. 324. l.

15. U. o. 5. l.

16. Alexa Károly: Madách optimista? Vagy pesszimista? In. IV.
Madách Szimpózium. Madách Irodalmi Társaság, Budapest-
Balassagyarmat, 1997.

17. Madách Imre: Az ember tragédiája. Tolnai Nyomdai Műinté-
zet és Kiadóvállalat Rt. Budapest, 1944. 204. l.

18. U. o. 208. l.

19. Márai Sándor: Einsamer Madách. Frankfurter Zeitung und
Handelsblatt. Frankfurt, 1923. augusztus 20. Morgenblatt 1. l. Vissza a szöveghez

Vissza