Árpás Károly

 

„Ha ellenben te játszanál vele…”

Egy lehetetlen reKONstrukció kísérlete:

Madách Tündérálma

 

 

 Approximáció

 

1. Ami ránk maradt

 

A töredékben maradt, pályát záró és azt koronázni kívánó mű ter­ve­ze­te ismert (Jegyzetei MIÖM–II.: 741–742. l.), sőt az elkészült részeket ol­vasván (Részletek az I-II. színből MIÖM–I.: 1053–1064. l.) Madách kon­cepciója is fölsejlik (Árpás 1997). A rendelkezésünkre álló ada­tok szerint a tervezetet 1864. jan. 2-i keltezéssel tisztázza le (Hor­váth 1984, 290. l., Radó 1987, 301. l.). A Madách-hagyatékban ma­radt kéziratokból (Halász Gábor: MIÖM–II.: 741–742. l.), illetve a szó­beli hagyományból (Balogh 1934, 222. l.) azokat a sorokat, mon­da­tokat, ötleteket, fordításrészleteket is rekonstruálták, amelyek va­la­mi­féle puzzle-játék darabjaiként beleilleszkedtek volna, beleilleszt­he­tők lettek volna a leendő, de el nem készült mű szövegébe.

                A madáchi életmű drámái (mint korábban már megfogalmaztam) ki­hívást jelentenek. Az olvasó számára annyiban, hogy megfejthesse a Tra­gédia „titkát”, a rendezőnek, színésznek pedig a techné bir­tok­lá­sá­nak bizonyítékát: előadható-e minden Madách-mű? Az el nem készült mű „kihívása” azonban más. Egyrészt a befejezetlenség zavarja az ol­va­sót – s a legegyszerűbb reakció, hogy vegyük annak, ami: nem lé­te­ző, befogadhatatlan töredéknek. Másrészt a rendelkezésre álló tények – vázlat, jegyzetek, sorok, korábbi művekre való utalások, a témához kap­csolódó Madách-írások újra és újra arra késztetik a vállalkozót, hogy ezt a szfinxi rejtvényt értelmessé „kódolják”.

                Az évforduló különleges dátum: ilyenkor az utókor talán még in­kább kötelességének érzi a tisztelgést (erről is szól Praznovszky 1998). Konferenciák tartatnak, írások születnek – mintha kortársunkká vál­na a régen halott alkotó, mintha kortársává emelkednénk. Írásom nem tudományos munka, csupán főhajtás a nemzeti klasszikus előtt.

 

 

2. Amit mások kezdtek vele

 

Már az első monográfia is, amely igaz, 36 évvel a költő halála után ké­szült, „szembenézett” a kísértéssel, ti. a töredék magyarázatával.1 Vi­szont ez – a szerző koncepciójából következően – nem volt több ér­zel­meskedő beleérzésnél.

                A korabeli divatos (és modernnek tűnő) pszichologizálást egy po­zi­tivista alaposságú mű követte. Az Arany-életművön iskolázódott ku­ta­tó – miközben rákényszerült (mert kikerülni nem lehetett) a ma­gya­rá­zatra – nagyon is visszafogottan értelmezte2 a töredéket: állandóan az összehasonlító irodalomtörténet hagyományait követte.

                A családi hagyományok ismerője másképpen látta a kérdést: a re­gé­nyes életrajzi részlet3 mögött azonban fölsejlik valami – ám ez az iro­dalomtörténeti bizonyításhoz (és a tudományos igazsághoz) kevés.

                A modern, szellemtörténeti irányzatot megértő, azt a magyar iro­da­lomtörténet-írásban meghonosítani kívánó fiatal Barta János is pró­bát tett – igaz, csak jelzésszerűen.4 Föltételezem, hogy sem dol­go­za­tá­nak elméleti alapja nem engedte meg neki az elkalandozást, sem a tu­do­mányosság tisztelete. Az említés azonban bizonyította, hogy szá­mon tartja (!) a szakma a töredéket is.

                Meg kell említenünk, hogy a „marxista” irodalomtörténet más szem­pontokat is érvényesíteni kívánt. Az élő akadémikusi tekintéllyé vá­ló szerző interpretációja5 ugyan megmentette Madáchot a Lukács György-i vádaktól, de értelmezéséből ma már – ideologikussága és csúsz­tatásai miatt – nem lehet kiindulni.

                Az eddigi „nagy, összegző” monográfia minden eddiginél rész­le­te­zőb­ben tért ki a fönnmaradt műre.6 Ennek ellenére Horváth nem tu­laj­do­nított sem meghatározó fontosságot, sem az életmű zárlatát ér­tel­me­ző dominanciát a drámai költemény maradványának.

                Itt jegyezném meg, hogy a jelesebb Tragédia-interpretációk7 – le­gye­nek bármilyen részletesek is – nem foglalkoztak a töredékkel. Ez
ter­mészetesen nem a munkák hiányossága, ám a hiány mégis csak hi­ány.

                Legújabban – a posztmodern hatást is követve – azt volt kénytelen a kutató tisztázni,8 hogy mit ígért a költő, ti. a befogadók egy újságírói vagy nyomdászi tévedésnek lettek, lehettek az áldozatai.

                A jelzések – és a jegyzetben hozott idézetek – azt bizonyítják, hogy a töredék nem hagyta nyugodni a kutatókat. Ugyanakkor a mo­no­gráfiák, szakcikkek szerzői tudományos hitelük veszélyeztetése nél­kül nem mertek, nem is merhettek elmélyedni egy meg nem írt mű tag­lalásába. A mai alkalom hosszú ideig nem tér vissza: most lehet kü­lönösebb veszély nélkül írni a műről.

 

 

3. Kitérés – bátorítás

 

Századunk szerzőit – a modernség (és/vagy posztmodernség) ellenére – mélyen érintették Madách életművének hatásai. Ha nem is fog­lal­ko­zunk a tanulmányokkal, cikkekkel, a Madách-ihlette versekkel, hanem csak a címben jelzett „rekonstrukciókkal” és „konstrukciókkal”, akkor is művek sorát említhetjük.

                Az első közé tartozik Karinthy Frigyes, aki többször is pró­bál­ko­zott a „madách-ság” megfejtésével. Az első a Madách Imre: Ti­zen­ha­to­dik szín című paródiája (Karinthy 1973, 1.). A művet nem érezvén tö­kéletesnek, újabbal próbálkozott: Madách Imre: Az embrió tra­gé­di­á­ja (Karinthy 1973, 2.). Olvasható tollából egy verses összefoglalás is: Madách Imre: Az emberke tragédiája (Karinthy 1973, 3.), de el­gon­dolásunkhoz legközelébb az első kísérlet után az utolsó áll: Így ír­ná­tok ti „Hacsek és Sajó”-t: Madách Imre (Karinthy 1973, 4.). E ket­tőben ugyanis a létező feltételekből indult ki a játékos kísérletező, és olyan művet hozott létre, amelyik a befogadói (parodizálói) jelen vi­szonyait vetítette vissza a madáchi világ alapján föltételezett ma­dá­chi teremtett világba.

                Itt kell megemlítenünk Kosztolányi Dezső parafrázisát is, a Lucifer a katedrán című jelenetet. A költő, miközben madáchos ki­fe­je­zé­sek­kel él, ugyanakkor karikírozza is Madách verselését. Humora mégsem bán­tó, mert a jelenet aktuális mondanivalója a londoni és az eszkimó szín kiábrándultságát szólaltatja meg – a Trianon utáni Magyarország vi­lág- és jövőképét érzékeltetve.

                Fekete Sándor az Őserdei szümpozion avagy Az emberevő ko­mé­di­á­ja két terítékben című darabjában – amelyet Gosztonyi János ren­de­zett a Thália Színházban az 1970–71-es évadban (bemutató 1970. nov. 28.) – olyan ideológiatörténeti egyveleget hozott létre, amely dráma- és színháztörténeti allúziókra épült (Shakespeare-től Brechtig, Sartre-ig), és az új mechanizmus reformpolitikájának humor-tűrését szon­dáz­ta. A komédia értékesebb Karinthy paródiáinál – kerekebb is –, s azt bi­zonyítja, hogy lehetséges madáchi szemlélettel a mai korról szólni.

                Inkább színháztörténeti jelentőségű esemény volt a szabadkai szín­ház Madách-kommentárok című produkciója, amelyről Bali Edit elő­a­dá­sa emlékezett meg 1997-ben. A tartalmi ismertetés azonban azt bi­zo­nyította, hogy a drámai költemény egyrészt napjainkig nem vesztett ih­lető erejéből, másrészt pedig, hogy a jelen kérdései e műfaj ke­re­té­ben is megfogalmazhatók.

                Ezt alátámasztó bizonyíték Bornemisza István munkája: Egy szá­zad tragédiája és reménye Madách Imre nyomán 1985–1987. A szer­ző magánkiadásban megjelenő műve – amely rendezőre vár – nem egyet­len Karinthy-féle 16. szín, hanem olyan költői rekonstrukció, amely­nek alapja, hogy Madách mit kezdett volna a 20. század tör­té­nel­mi-politikai eseményeivel.

                Hasonló jellegű alkotás Szőcs Gézáé is, aki viszont csak magyar as­pektusból láttatja a történelmet, a honfoglalástól napjainkig.9

                Megemlíthetném itt azokat a szerzőket is, akik ugyan nem Ma­dá­chot vallották példaképüknek, de mert világdrámát, drámai köl­te­ményt, lírai drámát, emberiség-költeményt és filozofikus költeményt ír­tak (a problémáról Árpás 1996), idevonhatók lennének Örkény Ist­ván­tól Weöres Sándorig. Munkáikat azonban nem sorolom, rész­le­te­zem; említésük egyfajta invokáció.

                S természetesen szólnunk kellene a Madách-művek „leporolóiról”, nem­csak Keresztury Dezsőről, hanem azokról a dramaturgokról, ren­de­zőkről, akik megpróbálták eljátszatni Madách műveit. Listánk azon­ban nem teljes, ezért – senkit sem szeretvén említetlenül hagyni – a ne­vek fölsorolását elhagyjuk.

 

4. Közelítés: kortörténeti, életrajzi és alkotáslélektani gondolatok

 

Hogy Madách maga is rájött a különleges műfaj rejtett lehetőségeire, azt mutatja az is, hogy betegsége tudatában utolsó művének a Tün­dér­á­lom című drámai költeményt szánta. Nemcsak a tervezet készült el, az év folyamán mutatványok is megjelennek belőle a Koszorúban. Nem kívánok abba a kérdésbe belemenni, hogy milyen gyorsaságú a ko­rabeli levelezés és mekkora volt a nyomtatási átfutás ideje, min­den­e­set­re elgondolkodtató, hogy a tervezet megírásának keltezése után ilyen rövid idővel ennyi már közlésre kész volt. Ám ha nyomozni kez­dünk az életrajzban, akkor értetlenül állunk: a legrészletezőbb mo­no­grá­fiából és adatközlésekből sem kapunk fogódzót ahhoz, hogy Ma­dách mikor is dolgozott ezen a művén.10

                Úgy vélem, érdemes megnézni a Tündérálommal párhuzamosan ké­szült akadémiai székfoglaló értekezését!11 Szeretném fölhívni a fi­gyel­met a két mű közös jegyeire, s talán gondolati hasonlóságára is. Ma­dáchot izgatta a női egyenjogúság kérdése, ám a probléma meg­ol­dó megfogalmazása a hagyományos értékrendhez ragaszkodó nézetet tük­rözi. Feltevése szerint lényegi változásra nincs szükség, csak ér­vé­nye­síteni kellene a korábban fölismert és megfogalmazott, de a mai gya­korlatban semmibe vett valláserkölcsi és humanitárius esz­mé­nye­ket. Vagyis egy bizonyos – s talán ma már szükségszerű – „kitérő” után vissza kell jutni a korábban megfogalmazott, elfogadott nő-ide­ál­hoz, az isteni parancs által is megerősített nő–férfi/férfi–nő kap­cso­lat­hoz. Ilyen gondolatot tükröz az Ámor-monológ is (lásd Árpás 1997 vo­natkozó részeit).

                Ha a Tragédia a Bach-rendszer viszonyaiból a múltra támaszkodó le­hetséges jövő kérdéseire keresett választ (lásd Árpás 1996), akkor vé­leményünk szerint a Tündérálom a Schmerling-provizórium vi­szo­nya­iból indulhatott ki. Az 1860-as évek első felének eseményei pedig köz­ismertek – bár a közvélemény inkább a kiegyezésre koncentrál.

                Itt szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy a költő, bár tudatában volt állapota rosszabbodásának, annyira nem gondolt a halálra és az utó­kornak szánt „üzenetre”, hogy erejének és idejének jó részét az épít­kezés irányítására és szervezésére fordította. Hogy ez a tervezett mű­től való menekülés jele, vagy a helytelen létértelmezés kö­vet­kez­mé­nye: nem tudjuk. A tervezet mindenesetre kerek, s hogy annyira szá­mít korábbi drámai alkotásinak fölhasználására, az arra enged kö­vet­keztetni, hogy a őszi-téli hónapokat várta. Mint korábbi munkái bi­zo­nyítják, Madách gyorsan dolgozott – bízhatott a tervezet megvalósí­tá­sában, az elkezdett drámai költemény befejezésében.

 

 

II. Az én Madách-Tündérálmom

 

A következőkben nem kész művel állok elő – hiszen ahhoz az élet­mű­nek és az életútnak alapos ismerete mellett drámaírói tehetséggel is kel­lene „bírnom”12 –, hanem az általam elképzelt színek tartalmi ki­vo­natával, szüzséjével. Lehetséges, hogy ebből már meg lehetne írni, de ez nem Madách-mű lenne, mint például Keresztury Dezső át­i­ga­zí­tá­sa (hogy Illyés Gyula és Spiró György Katona-parafrázisait ne is em­lítsem).

                Az elképzelés alapját korábbi föltevésem (Árpás 1997) képezi. A re­KONstrukciónál igyekeztem minél több eredeti Madách-sort föl­hasz­nálni, de csupán azokat,13 amelyeket maga a szerző, illetve a szer­ző ismerői (Balogh Károly, Halász Gábor) oda tartozónak véltek.

                A műben minden a szerelem14 és a női szerep értelmezése körül fo­rog, ugyanakkor a tervezet és az elkészült részek szavai arra en­ged­nek következtetni, hogy részben az életrajzi elemek dominanciája lett vol­na benne megfigyelhető (akár a Csak tréfa című darabjában), rész­ben pedig a magyar jelenkori közélet viszonyai tükröződtek volna ben­ne (akárcsak A civilizátorban).

 

*                             *                             *

 

 

 

 

TÜNDÉRÁLOM

Drámai költemény

 

I. szín: Tündérország

 

Ilona unatkozik, a földre óhajt, hallja a költő hirét s hozzá készül. A szín elkészült, olvasható – tartalmát az alkotónál jobban még Horváth Ká­roly sem foglalta össze.

                Viszont fölhívom a figyelmet arra, hogy egyrészt eddig az ideig Tün­dér szép Ilona, a drámai költemény leendő főszereplője, csak a szó­rakozására használta a földi embereket (ezért is az unalom), más­részt az Ámortól ajándékba kapott Költőt Csillától, a szeszély tün­dé­ré­től veszi el. Ilona a szerelmet és az embert szeretné megismerni, de – s er­ről sem szabad elfelejtkezni – nem a Költőt emeli Tündérországba, ha­nem ő készül le a földre (ezért is Ámor monológjában az intés).

                A szín inkább előjátéknak tekinthető, mert a II. és a XII. játszódik azo­nos helyen – mintegy keretet alkotva Madách mondandójának.

 

 

II. szín: A költő otthon

„Ilon, az a fiú legyen tiéd…”15

 

1. jelenet (töredékes)

 

A bevezető szavakból megtudtuk, hogy a mű jobbára vidéken ját­szó­dik majd; hogy a Költő kedvese (nem szerelme!) egy molnárleány.

                Úgy gondolom, hogy a Költő molnárleánnyal való viszonya in­kább a közízléshez való igazodás. Lennie kell egy lánynak, ám az ih­let­adó nem ő, hanem Csilla. A Költő pedig annyira a fellegekben jár, hogy legfeljebb a kézfogásig jut el, illetve viszonyukat az jellemzi, hogy a molnárleány a hallgatóság szerepét töltheti be – Csilla csak ezért tekintheti „birtokának” a Költőt.

                Az előző színből pedig ismert, hogy Csilla mint múzsa olyan té­má­kat súgott a művésznek, amelyek a múlt nagy eseményeihez, il­let­ve a közélet elképzelt jelenéhez kapcsolódnak. Apja, anyja szándéka a fi­úval, hogy (a vidéki szokások és a családi hagyományoknak meg­fe­lel­ve) amíg nem örökli a birtokot, közéleti gyakorlatra tegyen szert. Az apáé ráadásul az, hogy felejtse el a molnárlányt, akit hajlandó len­ne titokban anyagilag „kárpótolni” is.

 

2. jelenet

 

Ez (ti. a Költő) készül ki a világba. A molnárleány se nem szeretője, se nem mennyasszonya, bár felötlik a fiúban ez a megoldás, de szo­ro­sabb kötést nem akar. A világ neki a művészi érvényesülés lehetőségét je­lenti, ezért is örvend, amikor Ilona megjelen mint pórleány.

 

3. jelenet

 

Csilla kacag: *A tündérkorona elvesz s lesz belőle lány – addig ka­ca­gott a szerelmen.16 Ám öröme megkeseredik: a Költő első látásra be­le­szeret Ilonába, aki azt állítja, hogy nem helybéli, hanem a tartomány fő­városából való. Ez megerősíti a Költő szándékát, hogy elhagyja ott­ho­nát, megígéri Ilonának, hogy a székvárosban találkoznak. Ilona bol­dog, mert számára úgy tűnik: önmagáért szeretik; Csilla bosszút es­kü­szik.

                Elképzelésem szerint Ilona egyfajta próbának tekinti a találkozást: csak megjelenésével ki tud-e váltani erős emberi érzelmeket. A Költő sze­relembe esésének magyarázata, hogy a megjelenő Ilonában „össze­ol­vasztja” a csillai ihletadó lény elképzelt alakját a molnárleány ki­vá­lasz­tott hallgatóságával.

 

4. jelenet

 

A nagy családi jelenetben megtudjuk, hogy *az apa fiát jólétre akarja, az anya művészetre, szerencsétlen és művész.17 Az anya végül – a csa­lá­di béke kedvéért – a családfő mellé áll, s a Költő, hogy az otthoni konf­liktusoknak elejét vegye, megfogadja, hogy hivatalnok lesz. Az apa kormányhivatalt szerez, az anya nem tud a fiútól búcsúzni, mert rész­ben a férjjel való szembeszegülés idegfeszültsége, részben pedig az elválás fájdalma megbetegíti. A Költő elmegy otthonról.

 

III. szín: Hivatalszoba és bál

                                                                                                                                             „De élvezvén majd egy tündér kegyét,

                                                                                                                                             Ha üdvét gőgje nem birandja el...”

 

1. jelenet

 

A Költő a hivatalába menet találkozik a piacra igyekvő Ilonával. A hi­va­tal helyett a Pórleánnyal tölti a napot, s megállapodnak abban, hogy ezen­túl titokban föl fogja keresni szállásán. Amikor Ilona okát kérdi el­zárt­ságának, a Költő így felel: *Nem ösmered a világot, ne ösmerd, árny­ban nyiló virág lehervadsz.18 

                A Pórleánnyal tölti a napot: ez annyit jelent, hogy egyrészt atyai vi­szony színezi a kapcsolatot: a Költő mutatja be a székvárost, más­részt a Költő az elképzelt szorosabb viszonyt nem akarja a tapasztalt vi­lág kap­csolataihoz hasonlítani. Ilona azért is viseli nehezen a zárt­sá­got, mert a kialakuló hierarchikus viszonyban a teljesen alárendelt sze­repe jut­na neki.

 

2. jelenet

 

Ilona, aki csak néha-néha emlékszik vissza tündérkirálynői múltjára, nem akar titkos kedves maradni. Egy barátságos öregasszonyhoz for­dul (aki valójában Csilla!), hogy mitévő legyen: hogyan tartsa meg sze­relmét, és hogyan lehessen vele a nap minden percében. Az öreg­asszony tanácsa az, hogy Ilona találja ki, hogyan vélekednek az em­be­rek a nőről és a szerelemről, próbálja meg viselkedésével bizonyítani, hogy annak ellenére, hogy nő, a Költőnek egyenjogú és egyenértékű tár­sa mindenben.

                Itt szeretném felhívni a figyelmet Madách nézeteinek kettősségére: egy­részt szépírói és nem szépírói munkásságában az elsők között fo­gal­mazza meg a később kialakuló női egyenjogúsági követelésekből ere­dő problémákat, másrészt végső következtetéseiben és életében a tra­dicionális megoldások híve.

 

 

3. jelenet

 

A Költő úgy véli, hogy a lelkét kínzó hivatali munka és a rejtve al­ko­tott művekre támaszkodó ambíció közötti, már-már elméjét ve­szé­lyez­te­tő ellentétet egyedül az eltitkolt boldog szerelem ellensúlyozhatja. Ezért tölti minden szabad estéjét Ilonával, s ezért ütközik össze ap­já­val, mikor az kötelezi arra, hogy jelenjen meg a protokolláris ünnep­sé­geken.

                Ez a boldog szerelem legföljebb a birtoklási tudatban testesül meg. A Költő annyira tapasztalatlan és felelősségteljes, hogy a Pórleányt nem teszi szeretőjévé. Ilona, aki a tündérlét szexualitására is em­lék­szik (néha-néha), ezt a kapcsolatot kezdetben az újdonság ér­de­kes­sé­gé­vel szemléli, de lassan kialakul hiány-érzete.

 

4. jelenet

 

Az apa pater familiasi hatalmára hivatkozva parancsolja meg, hogy a Köl­tő részt vegyen a bálon – s a Költő gyáva a szakításhoz, jó fiúként nem Ilonához megy, hanem a bálba.

 

5. jelenet

 

Itt találkozik a Bálkirálynővel, aki kísértetiesen hasonlít Ilonára (ő is az!), sokat táncol vele, s megszédülten hallgatja semmitmondó cse­ve­gé­sét. Ilona boldog, úgy tűnik elérte célját: ha ilyen, akkor mindenütt sze­relmével lehet.

                A „Bálkirálynőség” nyilvánvalóan pótcselekvés Ilona szempont­já­ból. A rajongás, a titkolt és lelepleződő vágyakozás időlegesen kielé­gí­theti a visszafogott létre kárhoztatott női főszereplőt. A Költőt azért tud­ja a Bálkirálynő lekötni, mert ragyogása homlokegyenest ellentétes a Pórleány viselkedésével – ugyanakkor van valami a Pórleányból a Bál­királynőben.

 

 

IV. szín: Az összesküvés

„S dicsekszik véle a rossz porkebel…”

 

1. jelenet

 

A fennálló rend ostobasága, erőszakossága kiváltja a szembefordulást. Le­gális és illegális csoportok jönnek létre az élet különféle területein, s minden arra vár, hogy az elégedetlenek csoportjait egyrészt össze­han­golják, legyen egy közös vezetőjük, másrészt arra, hogy meg­kez­dőd­jék a nyílt küzdelem a zsarnokság ellen. Ilyen összeesküvő csoport jön létre a hivatalban is. Az összeesküvésnek rejtőzni kell.

 

2. jelenet

 

A Költő kezdetben nem vesz részt semmiben, mert idejét megosztja a Pór­leány és a Bálkirálynő között – ugyanakkor erkölcsi aggályai, lel­ki­ismeretfurdalása művészetében a vallás felé viszi: Klopstock Mes­si­á­sát fordítja, át akarja írni:

 

*S a megváltó örök üdvében még

Siratja, hogy közénk egykor leszállt,

S minden szív, melyben egy szikrája ég

A szent ügynek, vele könyörg halált,

Hogy látniok ne kelljen sorsukat,

Melyben részes minden kivált kebel,

Miként vérázott bibliájukat,

A bűn átokká magyarázza el.

                                                                  („A Megváltó”-ból)19

 

                A vallási rajongás a két nő közötti választani-nem-tudás él­mé­nyé­ből fakad. A Költő a bizonytalanságban biztos pontot remél a hitben. Bi­zonytalanságérzetét azonban növelni fogja az, hogy Jézus szavai, pél­dabeszédei, élete kevés fogódzót jelent a magánéleti problémáinak meg­oldásához. Ilona időlegesen élvezi a két véglet közötti „átjárást”: úgy érzi, befoghatja a Költő „szerelmi horizontját.”

 

3. jelenet

 

A fordítás és a teológiában való elmélyedés viszont rádöbbenti a Köl­tőt arra, hogy mennyire üres a Bálkirálynő – ám nem tud lemondani a vé­le való lét irigyelt helyzetéről, pedig látja, hogy a Pórleányra is ke­vés ideje marad, az alkotásra is.

 

4. jelenet

 

A Bálkirálynő – ragyogását fönntartandó – másokkal is flörtöl, élvezi ural­mát (olyan ez, mint mikor Tündérkirálynőként szórakozott), ám ké­sőn döbben rá arra, hogy ezzel veszíti el a Költőt, aki féltékeny lesz.             

                Ez a féltékenység megerősíti a korábban emlegetett (és fel­té­te­le­zett) paternalisztikus birtoklási vágyon alapuló kapcsolat értelmezését. Vé­lekedésünk szerint még mindig nincs szó szexuális kapcsolatról.

 

5. jelenet

 

A Költő dönt: a Pórleány szereti őt igazán, ám hogy őt fölemelje, ah­hoz a világnak kell megváltoznia. Anélkül, hogy megbeszélné a sze­rel­mével, csatlakozik a hivatalbéli összeesküvőkhöz, noha azok szavai alap­ján – *Egy gazembert sem akasztottak még fel, csak bolondot.20 – nem bíznak benne: csak féltékeny szerelmesnek vélik.

                A Költő politikai aktivizálódása annak a jele, hogy nem mer a ne­mi kapcsolat „kiteljesedése” irányába „elmozdulni”; ezért akar po­li­ti­zál­ni (lásd Victor Hugó regényében Enjorals jellemét – Nyomorultak).

 

6. jelenet

 

Amikor erre rádöbben, akkor egy másik, az előbbinél szélsőségesebb né­zeteket valló csoportnak is tagja lesz. Ez a csoport merényletekre ké­szül, s mikor a Költőnek egy házkutatás során elkobozzák a kéz­i­ra­ta­it, illetve szeme elől eltűnik a Pórleány is, akkor ő is vállalja, hogy pa­rancsra végez a kijelölt személlyel: *Világbiró király, mi lesz utá­nam, hogy áll meg a világ.21

 

7. jelenet

 

Ilona nem érti, hogy miért veszítette el Bálkirálynőként a Költő sze­re­te­tét, ugyanakkor érzi Pórleányként elhanyagoltságát. A barátságos öreg­asszony (Csilla!) tanácsára elhatározza, hogy tanulni fog. Lemond egy időre a Költőről, és (hogy képezze magát) egy lánynevelő inté­zet­be megy. A hátrahagyott üzenetet azonban Csilla elmismásolja – ezért nem fog tudni a Költő semmit sem a szerelmeséről.

                Ilona először aktív: eddig elfogadó volt, most egyenjogú dön­tő­társ­sá akar emelkedni. Nagyon fontos, hogy tanulni akar, és hogy lány­közösségben akar tanulni. Ez nemcsak a korszerű ismeretek elsa­já­tításának a vágya, hanem az emberektől eltanulandó és eltanulható tár­sadalmi beilleszkedés igényének a megjelenése. (Éppen úgy akarja vál­lalni a viszontagságokat, mint Winnetou húga, Nso Csi az Old Shat­terhand iránt érzett szerelméért.)

 

 

V. szín: A Pokol

„Dicsedben többé meg nem lát soha…”

 

1. jelenet

 

A Költő nagy jelenete a Bálkirálynővel; a szakítás végérvényes: *Vi­lág­szép asszony: ne dicsekedjél – eltünt.22

 

2. jelenet

 

A Pórleányt (és üzenetét) nem találván, lakására megy, ahol a tit­kos­ren­dőrség várja. Először letartóztatással és börtönnel fenyegetik, majd be akarják szervezni, de látván hogy még szilárd, „puhítani” ha­za­to­lon­colják szülőföldjére.

 

 

 

3. jelenet

 

Az otthon pokollá válik: hivatala megszűnt – s apja kárhoztatja ezért. Kéz­iratai megsemmisültek – illetve kecsegtetik azzal, hogy ha be­szer­vez­hető, akkor visszakaphatja –, s beteg anyja néma szemrehányása (ho­gyan lesz művésszé, ha elveszítette közönségét) annak haláláig tart. Szerelmétől elszakadt (ezért is magát hibáztatja), ráadásul volt ked­vese, a molnárlány felrója neki, hogy csak kihasználta: úr ő is.

 

4. jelenet

               

*Az apa, ki fia törekvéseinek mindég ellene volt, később belátja fia iga­zát; hogy megcsalatott, melléje áll, de már késő – mond a fiú.23 Újabb kín, hogy amikor alkotni próbál, akkor rádöbben, hogy szinte min­den gondolata csupán utánérzés, minden leírt sorához hasonlót már leírtak egyszer. Meginog hitében is, Istent kárhoztatja sorsáért; vé­gül eljut az ateizmusig. Konok, rideg, cinikus rabbá lesz önmaga bör­tönében.

 

5. jelenet

 

Ekkor látja az álmot: *Öreg fiú, fiatal anya a másvilágon.24 Az anyja fi­atalsága a hitéből, a művészet iránti elkötelezettségből és az emberek irán­ti szeretetéből fakad. Az álomkép megígéri, hogy egyszer majd si­ke­res lesz és találkozni fog szerelmével.

 

6. jelenet

 

Az ébredő fiú véletlenszerűen leemel egy könyvet a polcról, és ezt ol­vas­sa Szent Ágostontól: *Ha a tengerhez egy században egyszer jő egy madár, s szájában visz vizet, van remény, hogy elhordja. De. –25 A de-ktől szabadulni akar – és próbára tenni az álmot.

 

7. jelenet

 

Ilona mint növendék boldogtalan az intézetben – nehezen viseli az is­ko­la nyűgét és a tanulói szerepet –, csupán titkos (mert tiltott) ol­vas­má­nyai és fiatal oktatóinak gondolkodásmódja és előadásai töltik el öröm­mel: a liberalizmus demokratizmusa nagy távlatokat sejtet.

 

 

VI. szín: Menekülés a nőtől

                                                                                                                             „Míg érdemesnek nem tartod reá,

                                                                                                                             Hogy egykor hitvány mezben lépj elé...”

 

1. jelenet

 

A Költő elhatározza, hogy életkísérletbe kezd: megírja az első nagy mű­vet – ez lesz a Herkules –, s az életben megpróbálja megélni a konf­liktusokat. Apját mint Zeuszt figyelmen kívül hagyva, először (s im­már ténylegesen) elcsábítja a szép molnárlányt. Az apa örül a ka­land­nak (a drámaírásról mit sem tud), már-már kerítője lesz a fiának, sőt elhárítja a „vágytársak” bosszúját is: részben pénzzel, részben erő­szak­kal.

                A Pokolhoz nem véletlenül kapcsolódik a szexualitás. A nemi kap­cso­lat „megvalósulása” és az eddigi elképzelések között szakadéknyi a különbség. Nem lesz véletlen, hogy a Költő cinikusan fogja szem­lél­ni a molnárleánnyal való kapcsolatát: ovidiusi és de sade-i szerelem-ér­telmezés uralkodik el rajta.

 

2. jelenet

 

A Költőnek az élvezet nem jelent boldogságot; most egy másik nőt akar meghódítani, akit szellemi fensőbbségével akar megejteni: *Achilles és Helene a másvilágon találkozik; mindketten rontottuk az em­beriséget.26 A szép molnárleány öngyilkos lesz, mire a Költő félbe hagy­ja a drámát is, a kalandot is.

 

 

3. jelenet

 

A Növendék az lányintézet szószóló diákjává növi ki magát, már-már egy diáklázadás erjesztője lesz. Rádöbben azonban arra, hogy ha ki­zár­ják, akkor nincs hova mennie – ráadásul megtudja, hogy a Költő sincs a székvárosban.

                Ilona a „szublimálódott” szerelmi hiány következtében (s nem tün­dér­királynői múltja miatt) emelkedik ki a többi lány közül. Cse­le­ke­de­te­ivel kettős bizonyítékot akar: egyrészt a Költő előtt, másrészt ön­ma­gá­nak akarja megmutatni, hogy mennyire „humanizálódott”.

                Visszavonulása konfliktust okoz a kisközösségben: ezt föloldani nem tudja, ezért zárkózottságba és az emlékeibe menekül.

 

 

VII. szín: Menekülés a nőhöz

„S ő benned a tündért felismeré…”

 

1. jelenet

 

A molnárleány halála csak alig rázza meg a Költőt, mert az apának si­ke­rül más jelentést tulajdonítani ennek a tragikus eseménynek. A Köl­tő mindenesetre szakít az új nőjével (aki pedig az apja terveiben mint le­endő feleség szerepelt), és titokban a székvárosba utazik.

 

2. jelenet

 

A rendőrség elől sikerül elrejtőznie, de az apa elől nem. Apja részben fia jövőbeli közéleti karrierjét, részben családi terveinek meg­va­ló­su­lá­sát félti, és kitagadással fenyegeti meg, ha azonnal nem tér vissza. A Köl­tő ugyan nem tudja az összeesküvőkhöz vezető szálakat föltalálni, de inkognitóban meghúzza magát.

 

 

3. jelenet

 

Ilona növendék titokban kijár az intézetből, és egy ilyen alkalommal így találkozik össze a Költővel. Egyik sem fedi föl magát, de Ilona föl­ismeri az ifjúban a Költőt. Szerelmét nem akarja vállalni, az in­té­ze­tet mint biztos pontot nem akarja föladni. A Költő el akarja felejteni, hogy ki is volt ő korábban. Pásztoróráikon néha faggatja a lányt, de ő ti­tokzatosan válaszol: *A lánynak nincs dicsősége, neve, kedvesében éli azt.27

                Úgy képzelem, hogy ezek a „pásztorórák” a „lopott kéj” órái: mind a Költőnek, mind Ilonának óvakodnia kell a tartós és hosszú együtt­létektől, viszont a szexuális élmény mindkettőjüket felkor­bá­csol­ja: a kielégületlenség, a kapkodás inkább az elképzelt boldogság igé­nyét ébreszti bennük, valamint valamiféle látens veszekedési vá­gyat. Ilona annyiban „felnőttebb”, hogy így is vállalja a kapcsolatot, hi­szen az intézetben egyre inkább tudatosuló zártságot ez segít el­vi­sel­ni.

 

4. jelenet

 

A Költő ismét elhatározza, hogy írni fog; terve a Sámson. Titokzatos ked­vesét Delilának nevezi, mert ölében elfelejti a világot, minden ku­dar­cát, szenvedését. A boldog szerelem kedvez az írásnak is.

 

5. jelenet

 

Az idill azonban nem tart örökké: megérkezik a hivatalos levél az atyai kitagadásról – s a Költő rádöbben, hogy a posta nyomán a rend­őr­ség is rátalálhat. A menekülése előtt még találkozik szerelmével, aki to­vábbra is titokban tartja kilétét, de rejtett értelmű szavakkal bú­csú­zik: *Disznóképű herceg, egy csepp könyű esett rá, s elváltozott.28

                A sajátos értelmű szavak mögött Ilonának az a feltételezése hú­zó­dik, hogy az egyre határozottabban rá vágyó Költő nyugodtan el­tá­voz­hat: a távolság okozta szenvedés kapcsolatukat megőrzi és meg­ne­me­sí­ti.

VIII. szín: A közügy választása

„Ha ellenben te játszanál vele…”

 

1. jelenet

 

A Költő illegalitásba vonul és külföldre távozik. Rómába és Párizsba za­rándokol, megérinti újra a hit. Hit Istenben, és hit a közélet jobbra for­dulásának lehetőségében. Kitérőt tesz a Szentföldre, majd az Észak-Amerikai Egyesült Státusokba költözik. Itt határozza el, hogy ezen­túl tollát és tehetségét a köz szolgálatába állítja.

 

2. jelenet

 

Amikor hozzákezd Mária című drámájához, találkozik a külföldi ki­rán­duláson részt vevő Ilona növendékkel. A véletlen találkozást má­mo­ros egyhetes együttlét követi (Ilona kitalált indokkal ennyi sza­bad­sá­got tudott kierőszakolni a kísérőitől), amikor is a fiatalok elmondják egy­másnak álmaikat, gondolataikat.

                Ilona itt olyan szerelmi társként jelenik aki már képes gondoskodni a Költőről – a Költő pedig öntudatlanul elfogadja, sőt gyorsan olyan ter­mészetessé válik ez a viszony, hogy számít is rá –, azaz har­cos­tár­sá­vá emelkedik (miközben látszólag csak „kiszolgálja” a férfit.

 

3. jelenet

 

A Növendék mindazt átadja, amit az intézetben tanult, olvasott, hal­lott, s ez megerősíti a Költőt abban, hogy megváltói elhivatottsága van. Szerelmük „platóivá válik”, minden tervezgetésük arról szól, ho­gyan lehetne a forradalmat, a világrend gyökeres megváltozását győ­ze­lemre segíteni, elérni.

                A kettejük között megszülető új és sajátos kapcsolatnak az lesz a kö­ze a Mária című műhöz (amely tulajdonképpen a Mária királynő és a Csák végnapjai átdolgozása), hogy míg a műben a nőalak nem akar po­litikai szerepet játszani, addig Ilona igen.

 

4. jelenet

 

Amikor búcsúzni kénytelenek, a Költő így szól: *Ó, ha a hal­ha­tat­lan­sá­gé léssz, csak félig birlak.29

 

5. jelenet

 

Ilona növendék boldog, de amikor visszatér, akkor figyelmeztetik, hogy tettei és szavai miatt hazatérésük után távoznia kell az intézetből.

                A jelenet azért fontos, mert a szerelmes és egyenjogúságában bi­zo­nyos­sá váló Ilonának itt kell szembesülnie először a közvélemény nő-fel­fogásával.

 

 

IX. szín: Forradalom, győzelem, csömör

„Kebledről lábadhoz taszítva le…”

 

1. jelenet

 

Mire a tanulmányi kirándulás véget ér, a hazatérőket a győztes for­ra­da­lom fogadja. Ettől függetlenül Ilonát titokban kizárják az intézetből, s mikor szállást keres, akkor találkozik össze a bécsi postakocsiból ki­lé­pő, Amerikából hazatérő Költővel. Ő is elkésett, ám roppant agilisan ve­ti be magát a politikai életbe.

 

2. jelenet

 

Sajnos a Költő hosszú külföldi időzése miatt elveszíti a forradalmár po­litikus legfontosabb tulajdonságát: a politikai érzékenységét. A győ­ze­lem apró konszenzusokban válik realitássá – ám ezt a Költő nem ké­pes fölismerni. Ilona hajtja bele minden radikális és radikálisnak tű­nő eseménybe, és végül a férfi csalódottan látja, hogy a többiek – mind a fiatalok, mind az öregek – mennyire óvatosak, komp­ro­misz­szum­ra hajlók.

 

 

                Ilona itt a George Sand-i és Szendrey Júlia-i (esetleg a „lidérckei”) sze­repet játssza el. Egyszerűen képtelen fölismerni, hogy a forradalmi ese­mények ellenére a forradalomban részt vevő emberek valójában nem változnak meg a eseményekkel. A Költő azért követi Ilona ta­ná­csa­it, mert egyrészt orákulumának tekinti, másrészt nem tudja, nem akar­ja elhinni, hogy nem kezdődött új a világ- és a magyar tör­té­ne­lem­ben a forradalom látványos győzelmével.

                Az élet különböző területein szükségszerűen bekövetkező ve­re­sé­ge­inek hatására korábbi kudarcai fölsejlenek; a Költő sértetten így fo­gal­maz: *Ha nagyszerű vétkeitek volnának, azok is szépek, de az ap­rók utálatosak.30

 

3. jelenet

 

Ilona egy ideig élvezi, hogy ő áll a középpontban: nadrágban és kocs­mák­ba, gyűlésekre jár, tegeződik a férfiakkal, szivarozik, csak polgári há­zasságot köt a Költővel (ezt még a forradalom sem ismeri el teljesen tör­vényesnek). Megbotránkoztatja iskolatársnőit, akik egyre inkább el­távolodnak frivol viselkedésű társnőjüktől.

 

4. jelenet

 

Eljön a nap, amikor a magára maradt két ember egymást kezdi marni; si­kertelenségeikért egymást okolják.

                Álom-drámámban ez a jelenet hasonlítana legjobban I. Bergmann Je­lenetek egy házasságból című filmjére – az okok is nagyjából ha­son­lóak, a veszekedések szintje, színvonala is.

 

 

 

X. szín: Bukás

                                                                                                                             „S szolgát, nem kedvest óhajtasz csupán,

                                                                                                                              Gyalázatot hozván ekkép reám,

                                                                                                                             Áldásom átokká ferdítve el:

                                                                                                                             Bűnöd legádázabb boszumra lel…”

 

1. jelenet

 

A Költő csalódott: verseit, még ha saját maga adja is ki őket, senki nem olvassa (még a kritikusok sem); a drámapályázatokon sorra ku­dar­cot arat; politikai beszédeit dicsérik, de sem képviselőnek, sem tör­vény­hatósági tagnak nem választják. Fölhagy a politikával és az írás­sal: inni kezd.

                Nyilvánvaló, hogy a szerelemről is cinikus, kiábrándult szavakat fog mondani – hasonlóan a Bálkirálynővel történő szakításhoz, illetve a szép molnárleánnyal való kapcsolat „leértékelő” megjegyzéseihez. Az öngyilkosság azért nem merül föl, mert kiábrándultságának vi­lág­fel­fogásában Ilona olyannyira eltávolodik tőle, hogy őt büntetni sem ér­demes.

 

2. jelenet

 

Ilona hozzá szokott a társaságban való forgolódáshoz; egyedül is meg­je­lenik, sőt kacérságában mindent elkövet, hogy a férfiakat bűvkörébe von­ja – lásd korábbi Bálkirálynő és Tündérkirálynő szerepét. A pol­gár­háború azonban kitört, s a férfiak „időhiány” miatt egyre kevésbé ér­zik szükségét a szónak: nagyon hamar a tettekre fordítják a kap­cso­la­tot.

 

3. jelenet

 

Ilona érzi a veszélyt: ha szavaiban és viselkedésében liberális, sőt li­ber­tinus jegyeket mutat, akkor el kell fogadnia a férfiak vágyakozását. A Költővel beszélgetésbe kezd, ám a részeg Költő világgyűlöletében ahe­lyett hogy segítené, elindítja a lejtőn: *Szerencsés légy, hogy meg­únd a világot.31

4. jelenet

 

Ilona enged az első férfinak, s az együttlét után döbben rá, hogy csak esz­köz volt. Először dühös lesz, majd a férfit hibáztatja, s hogy biztos le­gyen véleményében, újabb és újabb férfival osztja meg ágyát.

                Ilona nem szerelmes, inkább a korábbi tündérkirálynői fel­fo­gá­sá­hoz hasonlóan akarja „használni” a férfiakat – ám nem tudja el­fe­lej­te­ni korábban már megszerzett-megszenvedett kialakult emberi mél­tó­ság-tudatát.

 

5. jelenet

 

Hovatovább könnyen megkapható nővé süllyed, s a forradalom rend­őr­sége megkörnyékezi: legyen a besúgója. Ilona nem akar besúgó len­ni. Elmenekül.

 

6. jelenet

 

Utazása közben az ellenforradalom rendőrségének a kezébe kerül. Me­nekülésének egyetlen esélye (s a Költő megmentésének beígért le­he­tősége – ott ez a fenyegetés), hogy ügynök lesz.

 

7. jelenet

 

Ekkor aztán elfogadja a forradalmi titkosrendőrség ajánlatát is: kettős ügy­nökként bábjává lesz a politikai erőknek, elveszíti a Költőt, el­ve­szí­ti önmagát: *Ha nem szerethetek semmit, gyülöletre keresek tár­gyat.32

 

8. jelenet

 

A polgárháborúnak egy idegen megszálló hatalom vet véget, az össze­om­lás mindent maga alá temet.

 

XI. szín: Színház

„S mind addig ver kérlelhetlen vezeklés”

 

1. jelenet

 

A rendkívüli állapotoknak vége, a civil világ normalizálódásának első je­leként megnyílik a színház. A darabok mentesek a politikától, de az át­hallások miatt minden darab siker lehet, függetlenül attól, hogyan ját­szanak a színészek. Ezt nehezményezi a közönség egyik tagja; *a hi­deg világfi kritizálja a szinészeket, hogy dühöngnek – mosolygva kell meghalni.33

 

2. jelenet

 

Ilona szerepet és egyéniséget cserélt. Elhatározza, hogy nem lesz töb­bé báb – sikerül elvesznie a rendőrség(ek) szeme elől. Színésznőként új nevet vesz fel, és csak maszk akar lenni, álca, hogy titkát ne sejtse sen­ki is. Játéka egyre tökéletesebb, s a hideg világfi kihívó meg­jegy­zé­se is versenyre sarkallja. A színházi előadások nemzeti ese­mény­szám­ba mennek, akkor is, ha nem nemzeti tárgyú a mű.

                A maszkokat, jelmezeket és szerepeket váltó Ilona egyfajta fri­gi­di­tás­ba menekül; testét csak eszköznek tekinti. Ez azonban nem azt je­len­ti, hogy – különféle indokokkal – megosztja a férfiakkal. Éppen el­len­kezőleg, nem szórja kegyeit, mert úgy véli: kiismerte a férfiakat (és az embereket). Csupán azért nem akar tündérnek visszamenni, mert a szí­nészség kielégíti.

 

3. jelenet

 

A rendező és az igazgató vitázik, hogy lehet-e kortárs alkotást szín­pad­ra állítani. Az igazgató a politikai veszélyeket sorolja, a rendező szí­nészei gyengeségét, amikor Ilona eldönti a vitát: lehet. A darab a Köl­tő műve, aki Commodus történetét állítja színre. A siker fölkapja a Köl­tő nevét – a személyt magát senki se ismeri, újabb műve a Jó név és erény.

 

4. jelenet

 

Ilona kutat a Költő után.

A Költő-darabok keltik föl benne a vágyakozást; nem is annyira a Köl­tő iránt, mint harmonikusabb és boldogabb múltja iránt. A kutatás azért is elhúzódik, mert maga sem bizonyos abban, hogy az a régi akar lenni újra, vagy csak azért kell a régi „tudatosítása”, hogy a jelent él­hesse.

                A Költőt a bukás kiragadja alkoholizmusából, apja még halála előtt visszavonta a kitagadást (miután a megszállók garázdálkodása rá­döbbentette fia igazára). A Költő vidéki otthonában aszketikus ma­gány­ban írja és írja az újabb műveket: drámákat és epikai alkotásokat. Ba­rátjának elmondja, hogy verset miért nem és miért többé soha. Ám lí­raisága átsejlik a műveken, ez szerez olvasókat a két hazában és kül­föl­dön egyaránt.

                A Költő elhagyta rezignációját és cinizmusát: egyfajta sztoikus élet­elképzelés ver benne gyökeret, amelyet a vidéki munkás hét­köz­na­pok erősítenek. A szerelemre csak elvétve gondol, mert bizonyos ab­ban, hogy ez a lét purgatórium azért, mert nem élt a számára megadott le­hetőségekkel.

 

5. jelenet

 

Az újabb premierre a színházi vezetők kényszerítésére a Költő föl­u­tazik a székvárosba, s az előadás után a korábban írt (s már említett) Má­ria című tragédiájából vett idézettel indított beszédben mond üd­vöz­letet és köszönetet az ünneplő közönségnek. Ekkor ismer rá Ilona:

 

*A te hangjaid újak,

Visszatérek hozzád.34

 

s ő is Ilonára. Ilona még az öltözőben kijelenti, hogy szakít a szín­pad­dal, nem akar többé más lenni, csak maga: olyan ember, aki a Köl­tő­vel él.

 

                Ez az erősen véletlenszerű és szentimentalista találkozás La­bor­fal­vi Benke Judit-Róza és Jókai Mór 1848. március 15-i találkozását má­sol­ja; nagy romantikus egymásra találás.

 

6. jelenet

 

A titkosrendőrség az előadás után keresi Ilonát, hogy mint sikeres szí­nész­nőt beszervezze; gyanítja, hogy esetleg azonos a „for­ra­dal­már­nő­vel”. Ám Ilonát már nem találják, s búcsúleveléből öngyilkosságára kö­vetkeztetnek.      

 

 

XII. szín: A költő otthon

„Míg híveim közt a leg-is hivebb léssz.”

 

1. jelenet

 

A Költő faluja kápolnájában egyszerű és titkos házasságot köt meg­ta­lált szerelmével. Ilona nem akar több lenni, mint ami: asszony, feleség – így a Költő valódi társává válik. Ő már tudja, amit a Költő még nem: gyermekük lesz.

 

2. jelenet

 

A Költő élete főművére készül, elszórt, összegyűrt jegyzetén olvassa Ilo­na: *Fődarab: Költőileg veszed a nőt – csalódol, prózailag vedd, él­vezni fogsz.35 Indulatán fölülemelkedik – hiszen ez csak játék, és foly­tatja a babakelengye készítését.

 

3. jelenet

 

A Költő sétáin anyjával és apjával folytat képzelt beszélgetéseket, iga­zol­ja életútját. Találkozik arra járó hivataltársaival, összeesküvő tár­sa­i­val, bujdokló forradalmárokkal: egyikük sem billenti ki egyen­sú­lyá­ból. Megáll azon a ponton, ahol először találkozott Ilonával mint pór­-

le­ánnyal, és hálát ad Istennek, hogy irgalmából és megbocsátása je­le­ként együtt élhet azzal, akit szeret.

 

4. jelenet

 

Csilla jelenik meg Ilona képzeletében, és megpróbál kétséget tá­masz­ta­ni volt vetélytársában. Ám hiába utal a tündérkirálynőségre, bál­ki­rály­nőségre, hiába Ilona elítélhető tetteire: Ilona csupán megszülető gyer­mekére gondol.

 

5. jelenet

 

Ekkor Csilla fölidézi a Rossz minden erejét, hogy Ilona vereséget szen­vedjen, sőt elvetéljen. A szülés megindul, ám Ilona, aki most vá­lik igazán földi nővé – a tündérek nem szülnek, a nemiségnek csak az örö­meit ismerik –, nem tántorodik meg: a Költő társa, hitvese, sze­rel­me marad.

 

6. jelenet

 

Megjelenik Ámor, aki visszarendeli Csillát, elbúcsúzik Ilonától, és tud­tára adja, hogy bár soha többé nem lesz belőle újra tündér, a tün­dé­rek boldogságát mind ő, mind leszármazottai képesek lesznek meg­te­rem­teni szeretteik környezetében.

 

7. jelenet

 

Szinte a végszóra érkezik meg a Költő, aki boldog apaként áll családja mel­lett és hálát ad Istennek, hogy révbe érkezett, s hogy új feladatot ka­pott: családja fönntartását, gyermeke nevelését.

 

 

 

*Végére

 

Minden bolondsága (a földieknek)

Égieknek mosolygása

                                                                                                             (vagy – Á.K.)

 

S a mű végszava:

 

Földieknek boldogsága –

égieknek mosolygása.36

 

*                             *                             *

 

Valószínű, hogy az egész sokkal hitelesebb lenne, ha az egyes je­le­ne­tek­hez és színekhez több Madách-sort tudtam volna kapcsolni; s eh­hez az egész Madách-életmű a rendelkezésünkre áll, hiszen az életrajz ta­núsága szerint ez az utolsó töredék. Ha Balogh, Horváth, Mezei, Mor­vay és Voinovich szorgalma példa lenne, akkor ez a tervezet hosszabb, kerekebb és „szépirodalmibb” lett volna. Mindezek ellenére nem szégyenkezem: a 175 éves Madách előtt ezzel a szinopszissal tisz­telgek.

 

 

 

 

 

 

 

III. Appendix

 

A. Jegyzetek

 

1.                            „Végül még föl kell említenem, hogy Madách Imre egy „Tün­-
                               dér­álom” czímű költeményt tervezett, melynek töredéke ránk
                               is maradt. Ez szerelmi világköltemény lett volna, melyet Ma­-
                               dách az igaz nőiség megdicsőítésére akart írni, s melyben saját
                               férfilelkének összhangját ünnepelte volna az örök nőiség esz-
                               ményével. Ám ez az összhang már csak puszta vágya maradt a
                               nemes költő megtört szívének, és így ama nagy mű többé nem
                               jöhetett létre.” (Palágyi 1900, 285. l.) Vissza a szöveghez

2.                            „(Alkalmasint a VI. jelenetben vette volna hasznát a Férfi és
                               nő másolatának. A XI-ben a Csak tréfa bosszúálló előadására
                               gondolhatott.) Ebből vajmi keveset lehet következtetni, de a
                               terv nagyszabású és merész conceptióra vall, melynek történel-
                               mi vagy inkább jelképes jelenetei (VI. és VII.) némi rokonsá-
                               got sejtetnek Az ember tragédiájával. Mint ott az égiek, itt is
                               tündérek intéznék a halandók sorsát. A papirra vetett gondola-
                               tokból is kivehető valamit. Úgy sejthetni, hogy a költőt becsvá-
                               gya elsodorja kedvesétől; erre utal az a megjegyzés: »A férfi
                               föld urának hiszi magát, lássuk!« Ide mutat más részről a nő
                               esdeklése: »A leánynak nincs dicsősége, neve, kedvesében éli
                               azt. – Óh, ha a halhatatlanságé léssz, csak félig bírlak.« A férfi
                               küzdelmei közepett a Forradalom feliratú jelenetet szó szerint
                               vehetjük; erre czéloz a kis Csilla az első színben: Majd ráijeszt
                               a népek zsarnokára / Boldog világ lesz és megszünt a jaj. E
                               zsarnok szavaira is ráösmerhetni a gondolatok közt: »Lelkiis-
                               meret, könny: ki kormányozna akkor? – Itt vagyok boldog, ha
                               a királyt levetkezem. – A gond ránczokat növeszt, el vele.«

                                               Annyit eléggé tisztán gyaníthatni, hogy itt is a férfi mellett
                               mindig ott a nő s a férfi itt is elhagyja szerelmét hivatásaért. E
                               futólagos följegyzések felfogásának mind a két végletét kitár-
                               ják, melyeket értekezése rajzolt. Imént idézett gondolatai mel-
                               lett ily mondatok állanak: »A nő vágya a férfivel nem verse-

                               nyezhet, oly lent jár. Férje nagyságától megrendül. – Legéde-
                               sebb, midőn vesztét határozta.« Ez utóbbi bizton a Sámson-je-
                               lenetre czéloz. A két felfogást e tanításban egyezteti össze:
                               »Költőileg veszed a nőt, csalódol; prózailag vedd, élvezni
                               fogsz,« a mi Lucifer és Helene okoskodására emlékeztet a nagy
                               mű konstantinápolyi színében, s melynek csirája megvan egy
                               Szontaghhoz írt levélben (1856. aug. 11.).

                                               Mindez merő találgatás, de annyi világosan látszik, hogy e
                               művében ismét fiatalkori thémája merül fel: a szerelem össze-
                               ütközése a köz javát szolgáló hivatással. De hogy a kifejlés en-
                               gesztelő lett volna, az utolsó szín czíme mutatja. Bérczy is úgy
                               tudja, hogy e mű »az életet vidám, könnyű oldaláról, s az em-
                               bert mint a lég tündérei tréfás szeszélyeinek játékát akarta fes-
                               teni s első nagy művének méltó mellékdarabja lett volna«”.
                               (Voinovich 1914, 213–215. l.) Vissza a szöveghez

3.         (1863 december) „a tél csendje borult a sztregovai kastélyra. – Ma­dách lelkében újabb drámai költemény kezd alakot ölteni. […] Munkakedve nem hagyja pihenni, lázasan dolgozik, azon­ban újra visszatérő s most már állandó betegeskedése szörnyen hát­ráltatja a munkában. Napjának nagyobb részét ka­ros­szé­ké­ben tölti s ha ír, álló íróasztala mellett teszi ezt. Mégis, mindjárt az év elején az említett nagyszabású drámai költemény meg­í­rá­sá­ba kezd  T ü n d é r á l o m  címmel. Készen csak I. szín első je­lenete, második jelenetének néhány sornyi töredéke s az egyes színek címeit tartalmazó tervezete maradt ránk.” [A ter­ve­zet szövegének közlése abban tér el Madách 1942-től, hogy a MÖM–II. 741. l. és 742. l. megjegyzéseit a II. színhez kap­csol­ja Balogh (221. l.) – Á.K.]

                B é r c z y  Károly, aki talán Madáchtól hallott egyet mást, a csonkán maradt műről ezeket mondja: „E Tündérálom című köl­temény, mely Az Ember Tragédiájával ellenkezőleg az éle­tet vidám, könnyű oldaláról s az embert, mint a lég tündérei tré­fás szeszélyének játékát akarta festeni, első nagy művének mél­tó ellendarabja lett volna.”

 

                A tervbe és munkába vett drámai költeményhez Madách több jegyzetet írt. Ezekben nem egy érdekes gondolatot ta­lá­lunk. Többek közt a következőket: [a MIÖM–II-ben jel­zet­te­ken kívül – Á.K.] A leánynak nincs dicsősége, neve – ked­ve­sé­ben éli azt. […] Mi a jelen nekem? – Ah, el vele! E kor hit­vá­nyabb-é, vagy embere? […] (Balogh 1934, 220–222. l.)

4.         „[…] a mellett megint egy nagy drámai költeményt tervez, Tün­dérálom címen. Ennek első jelenete el is készült, s fenn­ma­radt egy nagyon vázlatos tervezete. A nagy ihlet azonban nem jött el újra; a költő halála nagy tervekre és félbeszakadt mun­kák­ra tett kényszerű pontot.” (Barta 1942, 168. l.)

5.         „Kétségtelen, hogy Madách legutolsó korszakában, a Tragédia utá­ni évek termésében már megtaláljuk az önkényuralmi vi­szo­nyok elutasításán túl, a kapitalizmus újításainak, a technikának stb. elutasítását is. […] Ennek az aggodalomnak éppen nem egész­séges változatait a Tündérálom című, a Tragédia és a Mó­zes után keletkezett, eddig kellő figyelemre nem méltatott tö­re­dé­keiben találjuk meg. […]

                Hogy ez az elmélet mily mértékben antikapitalista indítékú, azt a már említett Tündérálmon mérhetjük le. A töredékes mű pár­beszédeinek értelme szerint a népi regék, a tündérek és a ma­nók világa, vagyis Madách felfogása szerinti költészet: a ka­pi­talizmus egyenes tagadását jelenti. A költészet: menekülés a ka­pitalizmusból – és ezt a menekülést csak a tündérregék né­pi­es­sége teszi már lehetővé. Mi elől menekül Madách? – a Tra­gé­dia utáni korszak Madácha?

Most, hogy a vasút robog,

Távirda játszik, gőzkazán fütyöl,

Papírral ölnek a napilapok,

Légszesz lámpák közt a hold elcsücsül

Várat, zárdát dönt a villám, rág a szu

Csak a moslékos gyár büszkélkedik:

Mint a teknősbéka önmagába bu

A meghült ember és ottan vénhedik.

Amor ugyancsak a költőiségétől, emberiességétől megfosztott vi­lágra panaszkodik:

 

Telekkönyvpajzsok, szerződési vértek

Elfogják legkeményebb fegyverem.

Helyembe léptek hírlaphirdetések,

 Nénék, banyák, kozmetikek, üzérek…

Íme, a »korrajz«, a koré – »ahogyan Madách látja«. […] Ma­dách kezdetben a reformkori remények nézőpontjából szem­lél­te kiábrándultan és elégedetlenül az önkényuralomban létrejött ka­pitalizmust. Madách antikapitalizmusában tehát egy ideig sze­rephez jut a nemzeti függetlenség eszméje. Idővel azonban, ez eszme szomszédságában mind inkább szerephez jut a be­zár­kó­zás motívuma, sőt, az elmaradottság eszményítése is. A Tün­dér­álom Ilonájának szavai világosan megmutatják ez an­ti­ka­pi­ta­lizmus kettősségét. Magyarországot a tündérek azért te­kint­he­tik honjuknak, mivel ott a »honfiszívekben« élnek még a »tün­dér álmok« – és a »kőszéncivilizáció« még nem riaszthatta el egészen ez álmok »virágleheletét«. […]

   A kapitalizmus viszonyait megvető arisztokratizmus feje­ző­dik ki abban az ars poeticában is, melyet a Tündérálom köl­tő­alak­jának ajkán szólaltat meg: »Mi a jelen nekem – eh el vele, A kor hitványabb-é vagy embere?«” (Sőtér 1979/1955, 155– 156., 157–158., 159. l.)

6.         „főalakjai: Ilona, a tündérkirálynő és szerelme, a Költő. Ilona Tün­dérországból a földre vágyakozik, és alattvalójától, Csil­lá­tól megtudja, hogy van még az agyoncivilizált és agyon­i­pa­ro­sí­tott, színtelenné koptatott világban egy hely a tündérek szá­má­ra, ez a magyar föld, és itt van egy férfi is, akiben még él a fo­gé­konyság a szépségek világa iránt, ez a férfi a Költő. Ilona mint »pórleány« jelenik meg (talán ez Borka hatása), hogy meg­nyerje a Költő szerelmét. A Költő apja azt akarja, hogy fia jó­létben éljen, anyja pedig, hogy művész legyen Vissza a szöveghez.

   Madách csak az első színt írta meg, ezt Arany le is közölte a Koszorúban. Hogy hogyan folytatódott volna, arra legfeljebb na­­gyon halványan következtethetünk a költő vázlata alapján […] Ebből legfeljebb annyit látni, hogy Madách azt tervezte, hő­sét (esetleg hősnőjét) végigviszi az élet különböző as­pek­tu­-

sa­in, így a közélet változásaiban – erre utalna az »összesküvés, for­radalom, győzelem, bukás« – és a szerelem különféle meg­nyi­latkozásain is (Herkules, Sámson, Mária). Az elkészült rész min­denesetre Madách technikai fejlődésére mutat – jól pergő jam­busokban és aránylag sikerült rímeléssel van megírva, még­hoz­zá változatosan: páros rím, keresztrím és ölelkező rím egya­ránt szerepel benne. Tartalmilag pedig azt olvashatjuk ki be­lő­le, hogy a technikai civilizáció elcsúfítja az emberi érzésvilágot és a tájat. Ez a bíráló megállapítás elég gyakran szerepel a ro­man­tikusoknál – gondoljunk Vigny A pásztor kunyhójának má­so­dik részére –, és annak az Aranynak sem lehetett idegen, aki a Gondolatok a béke-kongresszus felől című verset írta. Mint szer­kesztő, mindenesetre ezt a glosszát fűzte hozzá a fo­lyó­i­ra­tá­ban bemutatott részlethez: »E töredék egy készülőben lévő mű darabja, melyet hogy a szerző bevégezzen a t. olvasó épp­úgy óhajtani fogják, mint a szerkesztő.«” (Horváth 1984, 269– 270. l.)

7.         Itt utalok a felhasznált irodalomban említett szerzők közül a kö­vetkezők munkáira: András László, Alexander Bernát, Ke­ré­nyi Ferenc, Mezei József, Morvay ,Győző, Riedl Frigyes, Stri­ker Sándor.

8.         Praznovszky Mihály dolgozatának Egy rejtélyes mű című fe­je­zet­részben foglalkozik vele – „Az ember komédiája” című be­ha­rangozott alkotás misztifikáció; gyanítja, hogy köze van a Fér­fi és nő című korai művéhez, de pontosat ő sem tud, csak le­leplezni a megcsalatást. (Praznovszky 1998, 100–102. l.)

9.         Csupán a Tragédiával való rokonság igazolására sorolom a fel­vo­nások címét: „1. szín: Honfoglalás, 2. szín: III. László, 3. szín: A nagyváradi várban, 4. szín: IV. Béla udvara, 1237-ben, 5. szín: II. Lajos udvarában, 6. szín: Egri csillagok, 7. szín: Smith & Pocahontas, 8. szín: Madagaszkár, 9. szín: Három vá­lasz­tás Magyarországon, 10. szín: A vértanú gróf inge, 11. szín: Árpád ébredése, 12. szín: Csontváry & Herczeg Ferenc, 13. szín: Csontváry és Kafka, 14. szín: Az Állatkertben, 15. szín: A nagyváradi várban. Függelék – Mosonyi Mihály: Batthy­ány” (i. m. 129. l. )

 

10.                          Radónál az alábbi utalásokat találjuk csupán:

„1864. II. 17. – szerda [Alsósztregova]

[…] Madách Imre levelet ír Nagy Ivánnak […] említi ké­szü­lő nagyobb munkáját […]” (Radó 1987, 302. l.)

Á. K.: „Ami most készűlő nagyobb munkámat illeti, miről a’ la­pok szóltak, azt, ha a Kisfaludy társaság érdemesnek nézi rá s akar­ja kiadványai közé felvenni, háládatosságból annak adom.” (MÖM–II. 937. l.)

„1864. III. 14. – hétfő [Alsósztregova]

Madách Imre levelet ír Arany Jánosnak, beszámol munkás­sá­gáról: akadémiai székfoglaló előadása elkészült, kisebb ver­se­it rendezi, 3 verset küld a Koszorú részére, kéri szigorú kri­ti­ká­ját, szeretné tudni, hogy megküldött novellája azért nem je­le­nik-e meg, mert rossz. […]

A novella, melyről szó van a levélben: »A Kolozsiak«, ezt Ma­dách Imre 1863. I. körül küldte Gyulai Pálnak. A levélhez mel­lékelt három vers bizonyára a »Borbálához« gyűjtőcím alat­ti három darab.” (Radó 1987, 303. l.)

Á. K.: A levélben semmi utalás a Tündérálomra.

„1864. III. 20. – vasárnap [Alsósztregova]

[…] A Koszorúban »A. Sztregova« címre szerkesztői üzenet je­lenik meg, ez igazolja Madách Imre megküldött művének vé­telét. – Közli: Koszorú 1864. I. k. 12. sz.” (Radó 1987, 304. l.)

Á.K.: Radó 1987, 309. l. közlése szerint 1864. IX. 4-ig a Ko­szo­rúban nem jelenik meg más, csak az akadémiai értekezése (me­lyet április 18-án olvastat fel); ugyanakkor nem állapítja meg – és nem állítja –, hogy Arany a Két kérő kéziratát kö­szön­te volna meg. Ebből feltételezhető, hogy a Tündérálom is le­he­tett a küldemény. Még talán számításba jöhet a szeptemberi két szám­ban (12–13.) közölt A Kolozsiak is.

„1864. VIII. 7. – vasárnap [Alsósztregova]

A Koszorúban megjelenik Madách Imre »Tündérálom« c. drá­matöredéke, Arany János rövid szerkesztői meg­jegy­zé­sé­vel, hogy várják a mű befejezését. — MÖM–II. 1168. l. Közli:
Ko­szorú 1864. II. k. 6. sz. […] Az 1864. I. 2-án készült ter­ve­zet kidolgozásának kezdete.” (Radó 1987. 308. l.) Vissza a szöveghez

11.       „1864. III. 14. előtt Madách Imre akadémiai székfoglaló elő­a­dása elkészül.” (Radó 1987. 308. l.) – A nőről, különösen aes­theticai szempontból.

12.       Bár eddig inkább a lírában és az epikában mutattam föl „ered­mé­nyeket”, utalásként jelzem, hogy ismerős vagyok a drá­má­ban is: 1975: Fabula (2 előadás); 1986: Építőtábori kavalkád (3 előadás – bronz fokozat az amatőr színjátszók versenyén); 1987: Kereplő (2 előadás – ezüst fokozat az amatőr színjátszók ver­senyén); 1988: Bánk! Bánk. [5 előadás – megjelent: Bánk! Bánk (stoppardiána), in Szegedtől Szegedig (Antológia), 1998, Ti­sza hangja. Szerk.: Simai Mihály, Szeged, 1998. I. k. 23–33. l.); Boldizsár–Bródy–Szörényi–Koltay–Árpás: Ist. a kir. (pisti-ke-rál) (2 előadás); A fátyol titka (pantomim – 4 előadás); Rém­re­gény (pantomim – 3 előadás); Hullámkorzavar (fantasztikus rá­diójáték – 1 előadás a „Keresd a címet!” rádiós vetélkedő mű­sorában 1988. jún. 11.); 1990: Árpás Károly: Szomorújáték (Schil­ler úr után); 1996: Árpás Károly: Hadoszlás (1100 éves év­fordulói pályázat). Ez persze éppen úgy nem bizonyíték, mint a drámai költemény szüzséje.

13.       Néhány megjegyzés: a Madách írta szövegeket mindig dőlt, ese­tenként félkövér dőlt betűvel fogom jelölni; a tervezetben meg­határozott helyen nem szereplő, de a műhöz kapcsolt so­ro­kat *-gal fogom megkülönböztetni, a jegyzet származási he­lyé­re utal.

14.                          Bővebben Árpás 1998 – vonatkozó részek.

15.                          Ámor monológjából MIÖM–II. 1062. l.

16.                          MIÖM–II.: 741. l. *7*

17.                          MIÖM–II.: 742. l. *10*

18.                          MIÖM–II.: 742. l. *18*

19.                          MIÖM–II.: 742. l. *9*

20.                          MIÖM–II.: 742. l. *21*

21.                          MIÖM–II.: 741. l. *3*

22.                          MIÖM–II.: 741. l. *2*

  23.                          MIÖM–II.: 741. l. *8*

24.                          MIÖM–II.: 741. l. *4*

25.                          MIÖM–II.: 742. l. *11*; Balogh 1934, 222. l.

26.                          MIÖM–II.: 742. l. *12*

27.                          MIÖM–II.: 742. l. *19*; Balogh 1934, 222. l.

28.                          MIÖM–II.: 741. l. *6*

29.                          MIÖM–II.: 742. l. *20*

30.                          MIÖM–II.: 742. l. *16*

31.                          MIÖM–II.: 741. l. *5*; Balogh 1934, 222. l.

32.                          MIÖM–II.: 742. l. *17*

33.                          MIÖM–II.: 741. l. *1*

34.                          MIÖM–II.: 742. l. *14*

35.                          MIÖM–II.: 742. l. *15*; Balogh 1934, 222. l.

36.                          MIÖM–II.: 742. l. *22*; Balogh 1934, 222. l. Vissza a szöveghez

 

 

B. A felhasznált irodalom

 

András László: A Madách-rejtély. Bp., 1983.

Árpás 1995: Árpás Károly: Hogyan tanítjuk Az ember tragédiáját egy hatosztályos tantervi programban Szegeden, a Deák Fe­renc Gimnáziumban és Iskolaszövetségben? In III. Madách Szim­pózium Balassagyarmat–Szügy–Kékkő, 1993. Szerk.: An­dor Csaba, Salgótarján–Bp., 1995.

Árpás 1996.: Árpás Károly: „Egyet bánok csak: a haza fogalmát...” Gon­dolatok a politikus Madáchról. In IV. Madách Szim­pó­zi­um Balassagyarmat–Szügy–Alsósztregova, 1996. Szerk.: An­dor Csaba, Bp.–Balassagyarmat, 1997.

Árpás 1997.: Árpás Károly: Madách és a színház. Megjegyzések Ma­dách dráma- és színházelméleti nézeteihez (előadás). In V. Ma­dách Szimpózium, Balassagyarmat, 1997. okt. 3–4.

Árpás 1998.: Árpás Károly: A szerelem (97 216. témakör). Mű­ve­lő­dé­si és Közoktatási Minisztérium Sulinet pályázatára (A Mo­za­ik Kiadó műhelye), 1998.

Balogh 1934.: Balogh Károly: Madách, az ember és a költő. Bp., 1934.

Barta 1942.: Barta János: Madách Imre. Bp., é. n. [1942]

Bornemisza István: Egy század tragédiája és reménye Madách Imre nyo­mán 1985–1987. Bratislava, 1995.

Fekete Sándor: Őserdei szümpozion avagy Az emberevő komédiája két terítékben. In Rivalda 70–71. Bp., 1972. 227–339. l.

Horváth 1984.: Horváth Károly: Madách Imre. Bp., 1984.

Karinthy 1973 (1., 2., 3., 4.): Karinthy Frigyes: Így írtok ti I. Bp., 1973. In (1.:) Madách Imre: Tizenhatodik szín. 318–335. l.; (2.:) Madách Imre: Az embrió tragédiája. 336–342. l.; (3.) Ma­dách Imre: Az emberke tragédiája. 343–357. l.; (4.:) Így ír­ná­tok ti „Hacsek és Sajó”-t: Madách Imre. 470–471. l.

Kosztolányi Dezső: Lucifer a katedrán.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Jegyzetekkel és magyará­za­tok­kal kiadta Alexander Bernát. Negyedik kiadás, Bp., 1921.

Madách 1942: Madách Imre összes művei I–II. Sajtó alá rendezte, be­vezette és a jegyzetekkel ellátta Halász Gábor. Bp., 1942.

Madách 1992.: Madách Imre: Az ember tragédiája. Drámai köl­te­mény. A kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította Kerényi Ferenc. Matúra Klasz­szi­kusok 1. Bp., 1992.

Mezei József: Madách. Az élet értelme. Bp., 1977.

Morvay Győző: Magyarázó tanulmány „Az ember tragédiájá”-hoz. Nagy­bánya, 1897.

Palágyi 1900.: Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Bp., 1900.

Praznovszky 1998.: Praznovszky Mihály: „A szellem diadal ün­ne­pei”. A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. szá­zad közepén. Bp., 1998.

Radó 1987.: Radó György: Madách Imre. Életrajzi krónika. Sal­gó­tar­ján, 1987.

Riedl Frigyes: Madách. Bp., 1933.

Sőtér 1979: Sőtér István: Madách-tanulmányok. In. Félkör. Ta­nul­má­nyok a XIX. századról. Bp., 1979. [Madách Imre (1955), Álom a történelemről (1965), Összegzés: Madách és a kor­esz­mék (1964), A szembesített Madách (1973)].

Striker 1996.: Striker Sándor: Az ember tragédiája rekonstruk­ci­ó­ja. Tanulmány a helyreállított szöveg közlésével. (I.), Madách Im­re: Az ember tragédiája Drámai költemény, „érintetlen” vál­to­zat (II.) Bp., 1996.

Szőcs Géza: Ki cserélte el a népet? Színjáték 15 felvonásban vagy egy felvonásban, 15 jelenetben vagy 1025 évben szünet és meg­szakítás nélkül. Írta és ollózta Szőcs Géza 1996 tavaszán Ko­lozsvárott a Kolibri Színház felkérésére. Kolozsvár, 1996.

Voinovich 1914.: Voinovich Géza: Madách Imre és Az ember tra­gé­diája. Bp., 1914.

 

(Köszönöm a szegedi Deák Alapítvány és az Androla Bt. segítségét!)